A Honvédmenháztól az utolsó ’48-as honvédekig – interjú Ress Zoltánnal

1871. október 1-én lezajlott a soroksári úti Honvédmenház alapkövének ünnepélyes letétele. A kezdetben csak ’48-as honvédeket, majd a Nagy háborút követően első világháborús sérülteket is befogadó Honvéd Rokkantház történetét fontos feltárnunk, ha meg szeretnénk ismerni a forradalmi és háborús idők utóéletét. A hőskultusz gyakran elfeledteti velünk egy-egy fegyveres konfliktus, például 1848/49 olyan árnyoldalait vagy hosszútávú következményeit, mint a hadigondozottak későbbi ellátása. A nemzeti emlékezethez ennek is hozzá kell tartoznia. Az 1872 és 1924 között fennálló Honvédmenház és a honvédegyleti mozgalmak jelentősége kapcsán Ress Zoltán történésszel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvgyűjteményének főelőadójával beszélgettem.

Ress Zoltán
Ress Zoltán

Újkor.hu: Fő kutatási területed az 1848/49-es honvédegyletek történetének vizsgálata. Hogyan került a figyelmed középpontjába a honvédegyleti mozgalom?

Ress Zoltán: Mindig is élénken érdeklődtem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei, és annak utóélete iránt. Eleinte a szabadságharc hadtörténelmét szerettem volna tanulmányozni, de az akkori témavezetőm, Pelyach István javasolta a kitaposatlan ösvényt. Felhívta a figyelmemet, hogy a honvédegyleti kutatások terén még számos adóssága van a történelemtudománynak. A végső lökést Szoleczky Emese adta meg, aki elém rakta a Hadtörténeti Múzeum Kéziratos Emlékanyag-gyűjteményének honvédegyleti igazolásait, és innentől kezdve nem volt megállás. A téma szabályosan megnyert magának, köszönhetően annak, hogy rendkívül sok irányba lehet elmozdulni a kutatásban, hiszen minél mélyebbre jutunk a honvédegyleti mozgalom feltárásában, annál több új információ kerül napvilágra. 2009 óta zajló kutatási munkám során azt tapasztaltam, hogy meglepően sokan érintették a honvédegyletek kérdéskörét, de kevés olyan munkát tudunk felsorolni, amely igazán alaposan feltárta volna a témát. Jelenleg Hermann Róbert tanácsait követve az Országos Honvédegylet történetét próbálom alaposan körül járni.

Foglalkoztak korábban mások is a honvédegyleti mozgalom feltárásával?

Két kutatót mindenféleképpen meg kell említeni a témakört illetően. Az egyik Farkas Katalin, aki az 1861–1883 közötti időszakról adott számunkra átfogó képet, hiszen munkájában az egykori veteránok segélyezésével, nyugdíjazásával és a Honvédmenház sorsával foglalkozott, míg Őriné Fodor Márta jogi szempontból vizsgálta a honvédegyletek működését. Szintén ő dolgozta fel a Baranya megyei Honvédegylet történetét, de emellett számos helytörténeti munka is született, melyek részben vagy egészben dolgozták fel városi szinten Budapest, Debrecen, Kecskemét, Hódmezővásárhely, megyei szinten Abaúj-, Bereg-, Somogy-, Szabolcs-, Veszprém-, Vas -, valamint a Hajdú-, Jász kerületi és Felvidéki honvédegyleti szervezetek történetét. Ezen munkák számos helyen kiegészítésre szorulnak, mivel az évek során újabb források kerültek a kutatók látókörébe.

A Honvédmenháztól az utolsó ’48-as honvédekig – interjú Ress Zoltánnal

Milyen nehézségekkel kellett szembenézni a honvédegyletek történetének kutatása során?

Ideális esetben rendelkezésünkre áll az adott egylet iratanyaga, ez az alap. Érdemes persze a helyi levéltárakban és múzeumokban még ekkor is alaposan körülnézni, hiszen további források kerülhetnek ezekben elő. A mintegy 90 szervezet iratanyagának azonban csak töredéke maradt fent, számos egylet iratai megsemmisültek, elvesztek az évek során. Ilyen esetekben a kutató kénytelen alternatív megoldásként a korabeli sajtó anyagaira támaszkodni, viszont így az ismereteink sok esetben hiányosak, hézagosak maradnak. A Hadtörténeti Levéltárban őrzött Országos Honvédegylet iratanyagában számos szervezet alapszabálya megtalálható, valamint jegyzőkönyvei és jelentései is, melyeket a központba küldtek fel. Ezeket sok esetben a kutatók nem ismerik, nincs a látókörükben. Az MNL Országos Levéltára és a vidéki levéltárak iratanyagát szintén érdemes egy-egy kutatásnál alaposan tanulmányozni. Ami a munkát színesíti, hogy a különböző közintézmények gyűjteményeiből szinte bármi előkerülhet, és ez gyakran alaposan átírja egy-egy tézisünket. A honvédegyleti mozgalomról alkotott ismereteink még mindig hézagosak és további kutatásokat igényelnek. Szintén komplikált feladat a számos honvédegyleti taglista elemzése, hiszen számos esetben nem voltak következetesek az igazolási rendszer során a listák készítői.

A Honvédmenháztól az utolsó ’48-as honvédekig – interjú Ress Zoltánnal

Sok figyelmet szenteltél a honvédegyleti igazolási rendszernek és az álhonvéd kérdéskörnek. Kifejtenéd ezt részletesebben?

A honvédek igazolásával kapcsolatban a tiszti állomány volt egyszerűbb helyzetben, mivel a kinevezési okiratokon kívül a Közlönyben megjelent kinevezéseket is elfogadták. A tisztek esetében sokszor az okoz problémát, hogy nagyon sokan egy-két rendfokozattal „előléptették” magukat a szabadságharc leverését követően. Az altiszti és legénységi állomány esetében legalább kettő, már igazolt személynek kellett tanúsítani a honvédmúltat, emellett az illetőnek fel kellett tudni sorolnia azokat a csatáit, ütközeteit, melyekben részt vett, valamint az elöljárói nevét. Adott esetben pedig, különleges eseményekre is kíváncsi volt az igazolóbizottság. Mindezek ellenére tömegesen kerültek igazolt honvéd státuszba olyanok, akik nem rendelkeztek honvédmúlttal, visszaéltek a honvéd névvel. Ők voltak az úgynevezett álhonvédek. Az ilyen személyeknek a kiszűrése ma már embert próbáló feladat, mivel a taglistákra felkerülteket nehezen tudjuk visszaellenőrizni. Szintén problémás, hogy sok egyletbe a nemzetőröket is felvették honvédként. Az álhonvéd jelenségre jó példa Erős Károly esete, akit az utolsónak vélt kaposvári honvédként kezeltek, és kis híján a Honvédmenházba is felvételt nyert. A hiba ott csúszott a gépezetbe, hogy az egyik oknyomozó újságíró felkutatta Erős anyakönyvét, és kiderült, hogy az öregúr 1853-ban született, így aligha lehetett tagja Kossuth regimentjének. Ehhez hasonló esetek számos alkalommal derültek ki a korabeli sajtó hasábjain.

Mi újat tartogathat a honvédegyleti mozgalom alapos feltárása?

A honvédegyleti mozgalom megismerése, feltérképezése jelentősen hozzájárul a szabadságharc utóéletének megismeréséhez. Az első hagyományőrzők a honvédegyletbe tömörülő egykori ’48-as veteránok voltak, akik a honvédek szociális helyzetének javítása mellett ’48 emlékének és szellemiségének őrzését is célul tűzték ki, így mai napig áll néhány emlékmű azok közül, melyeket akkor állítottak. Az egykori honvédek sorsának, életútjának pontosítására is kiválóan alkalmas a honvédegyleti és Honvédmenházra vonatkozó iratanyag feltárása, hiszen az igazolási eljárások által gyakran teljes képet kapunk a veteránok ’48-as tevékenységéről olykor a háború utáni sorsukról is. Szintén potenciális lehetőséget jelent egy majdani adatbázis létrehozása, melyen keresztül a szabadságharc elfeledett hőseiről több visszakereshető információ állna a rendelkezésünkre. Emellett a dualizmuskori egylettörténeti kutatások is új ismeretekkel bővíthetik jelenlegi tudásunkat.

Kutatásaid során sok érdekes történettel találkozol. Van esetleg kedvenced ezek közül?

Régebben úgy gondoltam, hogy a közös múlt egységbe kovácsolta a ’48-as veteránokat, de az igazság az, hogy főleg a ’70-es és ’80-as évek politikai csatározásai nagyon gyakran végződtek a bíróság előtt, többnyire becsületsértési perek formájában. Ilyen az egyik személyes kedvenc történetem is. A honvédegyleti mozgalom egyik meghatározó figurájáról, Mikár Zsigmondról az egyik ellenlábasa azt állította a Függetlenség hasábjain, hogy a 1884–1885-ös Görgei Artúr körül kialakult vita kapcsán az egyik budai kocsmában egy iparos megverte őt, amiért szamárnak nevezett mindenkit, aki nem támogatja az egykori fővezér rehabilitációját. Az újságban megjelent kifejezések közül néhányat megemlítve rögtön érthetővé válik, hogy miért vitte Mikár becsületbíróságra az ügyet. Az említett cikkben többek között a következőkkel járatták le a személyét: „a megbotozott hős”,Mikár úr keményen meg van verve, hogy egy hamar nem fog rehabilitálni”. A személyes gyűlölettől átitatott per sajtónyilvánosságot kapott, majd végül a becsületsértés vádját másodfokon ejtették. A történethez hozzá tartozik, hogy 1884-ben Mikár volt az egyik kezdeményezője Görgei rehabilitálásának, amelynek súlyát az adta, hogy a 237 személy között, akik aláírták a nyilatkozatot, ott volt Klapka György és Gáspár András honvédtábornokok is. A közvélemény és a volt honvédek között óriási vitát kavart a Görgei személye körüli vita. Az 1885 márciusában tartott Országos Honvédgyűlésen a legtöbb honvéd botrányos hangulatban elítélte Görgeit.

A honvédegyleteken keresztül jutottál el a Honvédmenház témaköréhez. Hogyan kapcsolódik az 1872-ben átadott intézmény története a témádhoz?

A Honvédmenház és a különböző honvédegyletek sorsa szorosan összekapcsolódik. 1869-ben az Országos Honvédegylet alelnökének, Vidáts Jánosnak a kezdeményezésére országos gyűjtés kezdődött, melyben a különböző szervezetek aktívan vettek részt. Az egy év híján 150 éve megnyílt intézmény körül folyamatos viták zajlottak a honvédgyűléseken. Az Országos Honvédegylet végig szemmel tartotta a ’48-as veteránoknak otthont adó menház sorsát. 1872 és 1928 között nagyjából 1100 egykori honvéd lakott a Soroksári úton lévő épületben.

A Honvédmenház utolsó ’48-as lakójának sorsát is élénk figyelemmel követed. Esetleg vele kapcsolatban bővülhetnek az ismereteink?

Lebó Istvánt sokáig az utolsó 48-as honvédnek tekintették, de érdekes módon ő a halálakor vált ismerté. Görgei Artúrhoz vagy Kossuth Lajoshoz hasonlóan őt is a Nemzeti Múzeum lépcsőin ravatalozták fel, majd a Kerepesi úton lévő sírkertben temették el. 1976-ban holttestét exhumálták, majd áthelyezték a 31-es parcellába. Érdekesség, hogy romos állapotban lévő sírja a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kezdeményezésére fel lett újítva. Személyével kapcsolatban is gyarapodtak az ismereteink a Honvédmenház iratanyagainak áttekintése során. Innen tudjuk, hogy Lebó bácsi, ahogy utolsó éveiben nevezték, Nagysándor alatt szolgált az I. hadtestben, és fejsérülést szenvedett az 1849. augusztus 2-án vívott ütközet során. Szintén érdekes adalék vele kapcsolatban, hogy 1906 és 1928 között volt a menház lakója.

Lebó Istvánon keresztül jutottál el az utolsó ’48-as honvédek kutatásához, ami szintén szívügyeddé vált. Mesélnél nekünk az ezzel kapcsolatos problémákról?

A legnagyobb probléma, hogy Lebó halálát követően a Honvédelmi Minisztérium senkit sem ismert el hivatalosan ’48-as honvédként, annak ellenére, hogy az utolsó honvédlistáról még ketten, Szőke István és Khun Jakab életben voltak akkor. Szintén az 1920-as és ’30-as évek sajátossága, hogy legalább három zsidó származású honvédről tudunk, akik papírokkal tudták bizonyítani honvédmúltjukat (Khun Jakab, Fischl József és Krausz Adolf). Mráz Mihály esetében Borus Gábor hódmezővásárhelyi helytörténész munkája segített igazolni a honvédmúltat, a korabeli újságok alapján személye erősen kérdőjeles maradt volna. Geszti Mihály és Hollecsek Pál esetében pedig két olyan személyt is találtam, akik a trianoni békediktátumot követően határon kívülre kerültek. Emellett két csoportot tartok még számon. Az első egyszerűbb: ők az ál-utolsó honvédek, esetükben biztos, hogy nem beszélhetünk honvédmúltról. A másik csoport már problémásabb, mivel csak az újságok közlése alapján a szabadságharcban való részvételük nem bizonyítható. Ezekben az estekben további kutatások szükségesek. Mivel a digitalizáció során újabb és újabb korabeli lapok kerülnek feldolgozásra nem zárható ki, hogy ezen a téren lesznek újabb potenciális utolsó ’48-asok.

Lebó István sírja felújítás előtt és után

Milyen irányba fejleszthető tovább a téma kutatása? Mik a terveid a jövőre nézve?

Szeretném az Országos Honvédegylet történetét feltárni 1883-tól egészen a szervezet 1924-es megszűnéséig, emellett a Görgei-rehabilitáció körüli honvédegyleti reakciókat is szeretném megvizsgálni. Jövőre lesz a Honvédmenház megnyitásának 150. évfordulója, ennek kapcsán reményeim szerint sikerül méltóképpen megemlékezni a mára már a feledés homályába veszett intézetről, és új adatokkal bővíteni az eddigi ismereteinket. A ’48-as hagyományok és emlékezet őrzése szempontjából fontosnak tartom, hogy a kutatás gyakorlati haszonnal is járjon és az egykori veterán Menház bekerüljön a köztudatba.

Gulyás Adrienn

A cikkben szereplő képek a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményéből származnak. A Ress Zoltánt ábrázoló fotót a szerző készítette.

Ezt olvastad?

Az immár kilencvenegy éve működő Déri Múzeum az ország és Debrecen egyik legmeghatározóbb kulturális intézménye, amely gazdag helytörténeti anyaga és