„A múzeum európai találmány” – interjú Varga Benedekkel
Varga Benedek az ország egyik nemzetközileg is jól ismert történeti múzeumának, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak a főigazgatója. A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa magyarországi szervezetének elnöke, 2016 júliusától pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói tisztét tölti be. Interjúnkban a múzeumok kialakulásáról, változó szerepéről, a történeti szakmúzeumok sajátosságairól és a muzeológia fejlődéséről kérdeztük.
Varga Benedek. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala
Újkor.hu: Mikor és miért alakult ki a vizuális megismerés és ismeretközvetítés hagyománya?
Varga Benedek: Az ismeretközvetítés, a tudás megőrzése és átörökítése a középkorban inkább szöveges hagyomány volt. Később a humanisták révén az írott tudás kritikával egészült ki, amely a tudás megbízhatóságát hivatott erősíteni. Egyes tudományágak, mint például a medicina esetében, az ismeretközvetítés, a tudás közlése nem csupán a könyv médiumára korlátozódott, hiszen az anatómiai, farmakológiai vagy sebészeti, szülészeti ismeretek átadása a gyakorlatban, illetve a 16. századtól növekvő mértékben, pontos ábrázolások segítségével történt. A vizuális megismerésnek ehhez a gyakorlatához kapcsolódik a tudományos gyűjtemények létrehozása. A hangsúly ekkor még a tudáshalmozásra helyeződött, a gyűjtött tárgyak a tudást jelenítették meg. Ezek a gyűjtemények a vizuális kommunikáció és ismeretközvetítés eszközeivé váltak, akárcsak azok a rajzok, metszetek, ábrázolások, amelyek például az anatómiai könyvekben valamely morfológiai vagy később akár élettani jelenséget magyaráztak. A 16. század második felében létrejövő gyűjtemények nyilvánosak voltak, ám a látogatók köre elsősorban a magas műveltséggel rendelkezőkre: arisztokratákra, diplomatákra, tudósokra és utazókra szűkült. A vizuális megismerés során közösségi párbeszéd alakult ki a gyűjtő és a látogatók, a gyűjteményről írók között.
Milyen változás figyelhető meg a múzeum társadalmi szerepében a 18. századtól?
A múzeumok és a múzeumszervezés a 18-19. század fordulóján teljesen megújultak. Ekkor – elsősorban a Louvre és a British Museum hatására – átértelmezték a múzeumok szerepét és a 19. századtól múzeumalapítási hullám indult el Európában. Ennek a meghatározó átalakulásnak a múlt, a történelem iránti érzékenység és a nemzetépítés volt az elsődleges mozgatórugója. Célja a múlt kincseinek megőrzése, és értelmezése és a lehető legtöbb ember számára történő bemutatása volt. Kialakult a modern muzeológia, amely a múzeumok kapuit megnyitotta a nagyközönség előtt. A gyűjtemény másfelől a fennkölt, felmagasztalt tudás közvetítésének eszközévé vált. A múzeum maga volt a tudás szentélye, ahol a látogató megcsodálhatta a gyűjtemény képében formát öltő tudást. E fennköltség tükröződik vissza a hagyományos múzeumi épületformában is, amely nem véletlenül öltött magára gyakran antik templomi alakot. A 19. században ugyanakkor a tudásközvetítés mellett a társadalmi fegyelmező szerep vált a múzeumok hatékonyságának fokmérőjévé. A múzeum olyan társadalmi intézménnyé forrott ki, amely fegyelmezett viselkedést kényszerített a látogatóra, akinek a legnagyobb csendben, pisszenés nélkül kellett csodálnia az elé táruló hatalmas mennyiségű tudást és egyúttal a tudomány rendszereit is meg kellett értenie. A múzeumok szöveges formában kevés információval szolgáltak, s társadalmilag elvárt volt, hogy a látogató a hozott tudása alapján elboldoguljon a gyűjteménnyel.
Varga Benedek. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala
Milyen szerepet töltenek be a történeti múzeumok és melyek a sajátosságaik?
A múzeumok csoportjában találjuk a szépművészeti, természeti és technikai múzeumok mellett a történeti múzeumokat is, amelyek gyűjteménye egy tudományághoz vagy egy közösség történeti identitásához köthető. Utóbbira példaként említhetjük a helytörténeti múzeumokat, de a nemzeti múzeumok is ide sorolhatók. A történeti múzeumok legnagyobb szerepe a tudományos szempontból letisztult, közvetlen tudásközvetítésben rejlik. A történeti múzeum csökkenti a történelemtudomány és a történelmi emlékezet közötti távolságot a gyűjtemény interpretációja révén, s bármely magazinnál vagy dokumentumfilmnél alkalmasabban képes közvetíteni a tudomány és a laikusok között. A történeti múzeum mindig az újat, nem pedig az évtizedekkel korábban tanítottakat kell, hogy bemutassa. A látogatók többsége a középiskola után elszakad a történelemtől, az iskolában megszerzett történelmi tudása pedig elhalványul, elkopik. Amennyiben a múzeum képes a történelemtudomány legfrissebb, önreflexív jellegű ismereteinek bemutatására, akkor a közérdeklődés megmarad, illetve megnő a múlt iránt. Az utóbbi évtizedekben a történeti múzeumok jelentőségét, lehetőségeit sokan felismerték Magyarországon is, ennél fogva egyre több múzeum tudja itthon is betölteni a korábban említett mediátor szerepét a tudomány és a laikusok között.
Milyen céllal hozták létre az első történeti szakmúzeumokat és milyen regionális különbségek fedezhetők fel közöttük?
A múzeum több száz éves fejlődés eredménye és egyike azon intézményeknek, amelyeket Európa alkotott meg. A múzeum kifejezetten európai találmány, a földrész nem véletlenül rendelkezik nagyon sűrű múzeumhálóval. Mindemellett az 1946-ban létrehozott Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (International Council of Museums) tagságának nagyjából háromnegyedét is Európa adja. A történeti szakmúzeumok különböző történeti nézőpontokra helyezik a hangsúlyt. Közülük a nemzeti múzeumok jelentek meg elsőként a 19. század elején. A nemzeti múzeumok a modern nemzet megteremtését segítették elő, kohéziós erejük révén annak médiumaivá váltak. Az intézmény nemzeti jellege egyrészt annak országos mivoltát hivatott kifejezni, másrészt a gyűjtése kiterjedt az ország határai között élő összes lakóra. Az első ilyen típusú intézmények között találjuk a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Cseh Nemzeti Múzeumot Prágában, a Dán Nemzeti Múzeumot Koppenhágában, vagy a nürnbergi Germanisches National Museumot. Utóbbi az akkor még megosztott, több tucat kisebb-nagyobb államban élő németség közös szellemiségét volt hivatott kifejezni. A birodalomépítő, gyarmatosító Nagy-Britanniában és Franciaországban teljesen más szerepük volt a múzeumoknak, mint a Közép-Kelet- vagy Észak-Európa nemzeti múzeumainak. A British Museum és a Louvre a birodalmi és nemzeti nagyságot, a birodalom tudását és erejét globális szinten hivatott megjeleníteni a látogató számára. Az egész emberi civilizáció tudását próbálták egy épületbe összegyűjteni és bemutatni. A nemzeti múzeumok egy ország területének különböző etnikai anyagait gyűjtötték be, s bár ezek a gyűjtemények nagyon gazdagok, de a nemzetközi jelentőségük kisebb, az antik világ gyűjteményeivel népszerűségben nehezen versenyezhetnek. De a Louvre, a British Museum és hasonló gigászi múzeumok mellett közepes, kis és aprócska méretűeket is találunk az európai múzeumhálóban. Gyakorlatilag Közép-Kelet-Európában minden városban találunk jó pár múzeumot, a falvakban pedig táj- vagy emlékházakat. Mindez azt jelzi, hogy a múzeumok funkciója és feladatai eltérnek a birodalmi nagyság és az emberiség öröksége egyetemes mivoltának a bemutatásától. Utóbbit újabban a gazdag arab olajsejkségek között látjuk megjelenni. S mindeközben Kínában napjainkban hihetetlen tempóban csodálatos és jókora múzeumokat építenek. Ennek gazdasági okai (állami megrendelés az építőiparnak, turisztika) nyilvánvalóak, azonban ezen túlmenően a kínai városi középosztály erősítésének és az urbanizációs fejlesztésnek is eszközei a múzeumok. A kérdés persze, hogy milyen tárgyak kerülnek oda? A kínai kulturális forradalom felmérhetetlen pusztítást okozott a több ezer évre visszanyúló kínai műtárgyállományban. Hasonló fejlesztés történik az arab világ gazdagabb részein is, például Abu Dhabiban. A legfőbb problémájuk ezeknek az újdonsült óriás múzeumoknak a szegényes gyűjteményi anyag, ezért fordul elő, hogy a Abu Dhabi pl. Európából kölcsönöz műtárgyakat. Számomra úgy tűnik, hogy az arab és kínai múzeumalapítások a birodalomépítő európai nemzetek hagyományát folytatják a nagyság megjelenítésének szándékával. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában a múzeum a polgári társadalom önfelismerésének megtestesítőjévé vált: a múzeum ebben a régióban a polgári identitás egyik tartópillére, amely lehetővé teszi az önreflexiót a múltra és a jelenre.
Kiállításrészlet. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum honlapja
Miként képes a múzeumpedagógia növelni a múzeumok iránti társadalmi igényt?
A magyarországi múzeumpedagógia a rendszerváltást követően bontakozott ki erőteljesen, s mára a tárlatlátogatások különböző foglalkozásokkal, interaktív játszóházakkal, kézművességgel, színjátszással és egyéb kulturális tevékenységekkel egészültek ki. A múzeum kulturális közeget teremtő intézménnyé avanzsált, ahol a tudásközvetítés köré olyan integrált foglalkozások épülnek, amelyek a látogató folyamatos részvételét igénylik, s cserébe tudást és a részvétel örömét, élményét nyújtják. Kétségkívül a múzeumra társadalmi igény van Magyarországon, mi több, a látogatók száma alapján az első számú kulturális fogyasztássá lépett elő az országban: 2015-ben 9,5 millió látogatójuk volt a magyar múzeumoknak. A hazai múzeumok elsősorban a gyerekek, pontosabban a gyermekes családok és a nyugdíjasok körében a legnépszerűbbek, s bár a programok révén a fiatal felnőtteket és középkorúakat is megszólítják, de ezen a téren akad még tennivaló.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum az egyik nemzetközileg jól ismert magyar múzeum. Miként fonódik össze az orvostörténet és a muzeológia?
Orvostörténettel a 19. században kezdtek el foglalkozni, a kutatási terület ekkor kifejezetten a medicina, az orvostudomány fejlődésének történetére összpontosult. A 20. század vége felé az orvostörténelem a tudomány története mellett a járványtörténetre, az egészségpolitikára, a demográfiatörténetre, és általában véve a test történetére is kiterjedt. Sőt mindezek a területek és kérdéskörök a történelemkutatás, a történetírás fő irányvonalába is bekerültek. Ezt az átfedést, tudományos váltást a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum időben érzékelte, mindez az elmúlt évtizedben megvalósított kiállításokban és konferenciákban vissza is köszönt. A múzeum az európai medicina történetéhez kapcsolódó tárgyakat gyűjti az egyiptomi időktől napjainkig. A gyűjtemény nagyságát, a látogatók, a tudományos publikációk és konferenciák számát figyelembe véve a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum jelenleg az egyik legnagyobb és legerősebb orvostörténeti szakmúzeuma Európának. Az egyik korszak gondolkodásának bemutatásával egy másik kor számára, a múzeumnak sikerült érthető módon megjeleníteni az orvostörténet változását. 2010-ben az intézmény elnyerte Az Év Múzeuma díjat, majd 2012-ben a Millenniumi Díjban részesült.
Ezt olvastad?
További cikkek
Filmekről történész szemmel – Az elBeszélő podcast vendége Paár Ádám
A TheHistoryGeek csatorna és az Újkor.hu közös beszélgetős portréműsora, az elBeszélő legújabb adásában Árvai Tünde, Lengyel Ádám és Maróti Zsolt Viktor szerkesztőink Paár Ádámmal beszélgettek, részben nemrég megjelent A kosztümös filmekről történész szemmel című könyve kapcsán. […]
„Boldog vagyok, hogy a mai napig élek. Az igazságosság győzött. De semmi sem fakult ki az emlékezetemből.” – Anna M. Larina Buharina élete a tomszki fogságban
Jelen írásban Anna Mihajlovna Larina Buharina életébe, annak is elsősorban egy rövidebb szakaszába teszünk betekintést. Mivel Anna Larina több büntetésvégrehajtási intézményt is megjárt, életéről csupán átfogó képet adunk, és annak […]
Az álmok költője: Stéphane Mallarmé
A 19. század második felének francia költészetéből általában Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t szoktuk emlegetni, mivel az ő életművük tartalmaz néhány viszonylag könnyen értelmezhető verset, melyekből általános képet kaphatunk a kor […]
Előző cikk
Rövid életkép a hosszú háborúból (1591–1606)
A ma tizenöt évesnek – a korszakban hosszúnak – nevezett oszmán-Habsburg háborúnak számos következménye volt. Nagypolitikai szempontból a nagyobb létszámú oszmán, vagy a kisebb létszámú modern európai zsoldosseregek és magyar […]