„A múzeum európai találmány” – interjú Varga Benedekkel

Varga Benedek az ország egyik nemzetközileg is jól ismert történeti múzeumának, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak a főigazgatója. A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa magyarországi szervezetének elnöke, 2016 júliusától pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói tisztét tölti be. Interjúnkban a múzeumok kialakulásáról, változó szerepéről, a történeti szakmúzeumok sajátosságairól és a muzeológia fejlődéséről kérdeztük.


Varga Benedek. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala

Újkor.hu: Mikor és miért alakult ki a vizuális megismerés és ismeretközvetítés hagyománya?

Varga Benedek: Az ismeretközvetítés, a tudás megőrzése és átörökítése a középkorban inkább szöveges hagyomány volt. Később a humanisták révén az írott tudás kritikával egészült ki, amely a tudás megbízhatóságát hivatott erősíteni. Egyes tudományágak, mint például a medicina esetében, az ismeretközvetítés, a tudás közlése nem csupán a könyv médiumára korlátozódott, hiszen az anatómiai, farmakológiai vagy sebészeti, szülészeti ismeretek átadása a gyakorlatban, illetve a 16. századtól növekvő mértékben, pontos ábrázolások segítségével történt. A vizuális megismerésnek ehhez a gyakorlatához kapcsolódik a tudományos gyűjtemények létrehozása. A hangsúly ekkor még a tudáshalmozásra helyeződött, a gyűjtött tárgyak a tudást jelenítették meg. Ezek a gyűjtemények a vizuális kommunikáció és ismeretközvetítés eszközeivé váltak, akárcsak azok a rajzok, metszetek, ábrázolások, amelyek például az anatómiai könyvekben valamely morfológiai vagy később akár élettani jelenséget magyaráztak. A 16. század második felében létrejövő gyűjtemények nyilvánosak voltak, ám a látogatók köre elsősorban a magas műveltséggel rendelkezőkre: arisztokratákra, diplomatákra, tudósokra és utazókra  szűkült. A vizuális megismerés során közösségi párbeszéd alakult ki a gyűjtő és a látogatók, a gyűjteményről írók között.

Milyen változás figyelhető meg a múzeum társadalmi szerepében a 18. századtól?

A múzeumok és a múzeumszervezés a 18-19. század fordulóján teljesen megújultak. Ekkor – elsősorban a Louvre és a British Museum hatására – átértelmezték a múzeumok szerepét és a 19. századtól múzeumalapítási hullám indult el Európában. Ennek a meghatározó átalakulásnak a múlt, a történelem iránti érzékenység és a nemzetépítés volt az elsődleges mozgatórugója. Célja a múlt kincseinek megőrzése, és értelmezése és a lehető legtöbb ember számára történő bemutatása volt. Kialakult a modern muzeológia, amely a múzeumok kapuit megnyitotta a nagyközönség előtt. A gyűjtemény másfelől a fennkölt, felmagasztalt tudás közvetítésének eszközévé vált. A múzeum maga volt a tudás szentélye, ahol a látogató megcsodálhatta a gyűjtemény képében formát öltő tudást. E fennköltség tükröződik vissza a hagyományos múzeumi épületformában is, amely nem véletlenül öltött magára gyakran antik templomi alakot. A 19. században ugyanakkor a tudásközvetítés mellett a társadalmi fegyelmező szerep vált a múzeumok hatékonyságának fokmérőjévé. A múzeum olyan társadalmi intézménnyé forrott ki, amely fegyelmezett viselkedést kényszerített a látogatóra, akinek a legnagyobb csendben, pisszenés nélkül kellett csodálnia az elé táruló hatalmas mennyiségű tudást és egyúttal a tudomány rendszereit is meg kellett értenie. A múzeumok szöveges formában kevés információval szolgáltak, s társadalmilag elvárt volt, hogy a látogató a hozott tudása alapján elboldoguljon a gyűjteménnyel.


Varga Benedek. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala

Milyen szerepet töltenek be a történeti múzeumok és melyek a sajátosságaik?

A múzeumok csoportjában találjuk a szépművészeti, természeti és technikai múzeumok mellett a történeti múzeumokat is, amelyek gyűjteménye egy tudományághoz vagy egy közösség történeti identitásához köthető. Utóbbira példaként említhetjük a helytörténeti múzeumokat, de a nemzeti múzeumok is ide sorolhatók. A történeti múzeumok legnagyobb szerepe a tudományos szempontból letisztult, közvetlen tudásközvetítésben rejlik. A történeti múzeum csökkenti a történelemtudomány és a történelmi emlékezet közötti távolságot a gyűjtemény interpretációja révén, s bármely magazinnál vagy dokumentumfilmnél alkalmasabban képes közvetíteni a tudomány és a laikusok között. A történeti múzeum mindig az újat, nem pedig az évtizedekkel korábban tanítottakat kell, hogy bemutassa. A látogatók többsége a középiskola után elszakad a történelemtől, az iskolában megszerzett történelmi tudása pedig elhalványul, elkopik. Amennyiben a múzeum képes a történelemtudomány legfrissebb, önreflexív jellegű ismereteinek bemutatására, akkor a közérdeklődés megmarad, illetve megnő a múlt iránt. Az utóbbi évtizedekben a történeti múzeumok jelentőségét, lehetőségeit sokan felismerték Magyarországon is, ennél fogva egyre több múzeum tudja itthon is betölteni a korábban említett mediátor szerepét a tudomány és a laikusok között.

Milyen céllal hozták létre az első történeti szakmúzeumokat és milyen regionális különbségek fedezhetők fel közöttük?

A múzeum több száz éves fejlődés eredménye és egyike azon intézményeknek, amelyeket Európa alkotott meg. A múzeum kifejezetten európai találmány, a földrész nem véletlenül rendelkezik nagyon sűrű múzeumhálóval. Mindemellett az 1946-ban létrehozott Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (International Council of Museums) tagságának nagyjából háromnegyedét is Európa adja. A történeti szakmúzeumok különböző történeti nézőpontokra helyezik a hangsúlyt. Közülük a nemzeti múzeumok jelentek meg elsőként a 19. század elején. A nemzeti múzeumok a modern nemzet megteremtését segítették elő, kohéziós erejük révén annak médiumaivá váltak. Az intézmény nemzeti jellege egyrészt annak országos mivoltát hivatott kifejezni, másrészt a gyűjtése kiterjedt az ország határai között élő összes lakóra. Az első ilyen típusú intézmények között találjuk a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Cseh Nemzeti Múzeumot Prágában, a Dán Nemzeti Múzeumot Koppenhágában, vagy a nürnbergi Germanisches National Museumot. Utóbbi az akkor még megosztott, több tucat kisebb-nagyobb államban élő németség közös szellemiségét volt hivatott kifejezni. A birodalomépítő, gyarmatosító Nagy-Britanniában és Franciaországban teljesen más szerepük volt a múzeumoknak, mint a Közép-Kelet- vagy Észak-Európa nemzeti múzeumainak. A British Museum és a Louvre a birodalmi és nemzeti nagyságot, a birodalom tudását és erejét globális szinten hivatott megjeleníteni a látogató számára. Az egész emberi civilizáció tudását próbálták egy épületbe összegyűjteni és bemutatni. A nemzeti múzeumok egy ország területének különböző etnikai anyagait gyűjtötték be, s bár ezek a gyűjtemények nagyon gazdagok, de a nemzetközi jelentőségük kisebb, az antik világ gyűjteményeivel népszerűségben nehezen versenyezhetnek. De a Louvre, a British Museum és hasonló gigászi múzeumok mellett közepes, kis és aprócska méretűeket is találunk az európai múzeumhálóban. Gyakorlatilag Közép-Kelet-Európában minden városban találunk jó pár múzeumot, a falvakban pedig táj- vagy emlékházakat. Mindez azt jelzi, hogy a múzeumok funkciója és feladatai eltérnek a birodalmi nagyság és az emberiség öröksége egyetemes mivoltának a bemutatásától. Utóbbit újabban a gazdag arab olajsejkségek között látjuk megjelenni. S mindeközben Kínában napjainkban hihetetlen tempóban csodálatos és jókora múzeumokat építenek. Ennek gazdasági okai (állami megrendelés az építőiparnak, turisztika) nyilvánvalóak, azonban ezen túlmenően a kínai városi középosztály erősítésének és az urbanizációs fejlesztésnek is eszközei a múzeumok. A kérdés persze, hogy milyen tárgyak kerülnek oda? A kínai kulturális forradalom felmérhetetlen pusztítást okozott a több ezer évre visszanyúló kínai műtárgyállományban.  Hasonló fejlesztés történik az arab világ gazdagabb részein is, például Abu Dhabiban. A legfőbb problémájuk ezeknek az újdonsült óriás  múzeumoknak a szegényes gyűjteményi anyag, ezért fordul elő, hogy a Abu Dhabi pl. Európából kölcsönöz műtárgyakat. Számomra úgy tűnik, hogy az arab és kínai múzeumalapítások a birodalomépítő európai nemzetek hagyományát folytatják a nagyság megjelenítésének szándékával. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában a múzeum a polgári társadalom önfelismerésének megtestesítőjévé vált: a múzeum ebben a régióban a polgári identitás egyik tartópillére, amely lehetővé teszi az önreflexiót a múltra és a jelenre.


Kiállításrészlet. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum honlapja

Miként képes a múzeumpedagógia növelni a múzeumok iránti társadalmi igényt?

A magyarországi múzeumpedagógia a rendszerváltást követően bontakozott ki erőteljesen, s mára a tárlatlátogatások különböző foglalkozásokkal, interaktív játszóházakkal, kézművességgel, színjátszással és egyéb kulturális tevékenységekkel egészültek ki. A múzeum kulturális közeget teremtő intézménnyé avanzsált, ahol a tudásközvetítés köré olyan integrált foglalkozások épülnek, amelyek a látogató folyamatos részvételét igénylik, s cserébe tudást és a részvétel örömét, élményét nyújtják. Kétségkívül a múzeumra társadalmi igény van Magyarországon, mi több, a látogatók száma alapján az első számú kulturális fogyasztássá lépett elő az országban: 2015-ben 9,5 millió látogatójuk volt a magyar múzeumoknak. A hazai múzeumok elsősorban a gyerekek, pontosabban a gyermekes családok és a nyugdíjasok körében a legnépszerűbbek, s bár a programok révén a fiatal felnőtteket és középkorúakat is megszólítják, de ezen a téren akad még tennivaló.


A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete. Kép forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Facebook-oldala

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum az egyik nemzetközileg jól ismert magyar múzeum. Miként fonódik össze az orvostörténet és a muzeológia?

Orvostörténettel a 19. században kezdtek el foglalkozni, a kutatási terület ekkor kifejezetten a medicina, az orvostudomány fejlődésének történetére összpontosult. A 20. század vége felé az orvostörténelem a tudomány története mellett a járványtörténetre, az egészségpolitikára, a demográfiatörténetre, és általában véve a test történetére is kiterjedt. Sőt mindezek a területek és kérdéskörök a történelemkutatás, a történetírás fő irányvonalába is bekerültek. Ezt az átfedést, tudományos váltást a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum időben érzékelte, mindez az elmúlt évtizedben megvalósított kiállításokban és konferenciákban vissza is köszönt. A múzeum az európai medicina történetéhez kapcsolódó tárgyakat gyűjti az egyiptomi időktől napjainkig. A gyűjtemény nagyságát, a látogatók, a tudományos publikációk és konferenciák számát figyelembe véve a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum jelenleg az egyik legnagyobb és legerősebb orvostörténeti szakmúzeuma Európának.  Az egyik korszak gondolkodásának bemutatásával egy másik kor számára, a múzeumnak sikerült érthető módon megjeleníteni az orvostörténet változását. 2010-ben az intézmény elnyerte Az Év Múzeuma díjat, majd 2012-ben a Millenniumi Díjban részesült.

Szeghő Patrik

 

Ezt olvastad?

A 19. század második felében a haladók és a konzervatívok vitája tartotta lázban Bécs zenei életét. Az előbbi csoport Liszt