Az irigyelt politikatörténet – Pritz Pál: 100 év. A trianoni Magyarország képes története

Pritz Pál a trianoni békeszerződés századik évfordulóján meglehetősen impozáns kötettel jelentkezett. Megjelenését tekintve gyakorlatilag egy albumról van szó: A3-as méretű, védőborítóval ellátott könyv, melynek 305 oldalát fényes papírra nyomtatták, ezek pedig 350 illusztrációt tartalmaznak, ráadásul ennek közel fele színes kép. A szerző eddigi munkái közül ez az eddigi legdíszesebb darab, de hozzá kell tenni, hogy nem csak külleme miatt lóg ki az életműből. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent kötet ugyanis az egész jelenkori magyar történelmet átfogja, szemben Pritz korábbi munkáival, melyek időhatára rendszerint 1945-ig tartott.

A szerzőt nem hiszem, hogy az oldal olvasóinak hosszan kellene bemutatni: a huszadik századi diplomáciatörténet kiemelkedő kutatójáról, Bárdossy László miniszterelnök biográfusáról van szó, aki immár két évtizede az MTA doktora. Eddigi témái mellett az utóbbi években rendszeresen publikált történelemelméleti írásokat, melyekben hol a posztmodern történetírói attitűddel, hol pedig az objektivitás mítoszával kapcsolatos kételyeit fogalmazta meg. Mindemellett történetíróként mindig törekedett a megfelelő távolságtartásra. Ez a mű azonban kivételt jelent.

Nagyon vártam már a kötet kézhez vételét, melynek bevezető tanulmányát hónapokkal korábban a BBC History magazinban olvastam. A szöveg alapján már sejthető volt, hogy ezzel a munkával a szerző amolyan értéktelített összegzésre készül – és valóban!

De előbb ejtsünk szót az olvasó számára zavarónak ható dolgokról. Ezek közül a legfeltűnőbb a hivatkozások és a hagyományos bibliográfia hiánya. Elhagyásukról már az előszóban tájékoztat bennünket a szerző, s ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a kiadvány jellege miatt nem akarta szövegét lábjegyzetekkel terhelni. Irodalomjegyzék helyett rendhagyó módon egy olyan szerzők névsorát olvashatjuk, akiknek munkájából a szerző élete során sokat tanult (és akad köztük olyan is, akitől nem, bár ezt természetesen nem emelte ki).

A törzsszöveg mellett rengeteg forrásrészletet is olvashatunk, melyeket a szerkesztő általában barnás háttérrel, eltérő betűtípussal szedett. Ezek mellé azonban jócskán kerültek magyarázó jellegű szövegek is a szerzőtől, melynek formázása ugyanígy néz ki, ezért nehéz elkülöníteni a forrásszövegektől. Ráadásul a képaláírások is tartalmaznak plusz információt, így az egyes oldalakon a törzsszöveg-forrásszöveg-képaláírás hármasa meglehetősen kakofón hatást kelt.

A kötet fő vonala a politikatörténet, melyet a szerző büszkén vállal, mondván, hogy a posztmodern történetírás korában ezt a műfajt sokan lesajnálják, valójában azonban inkább irigylik, hiszen a történelem iránt érdeklődőket is elsősorban a politikum vonzza. Az arányok azonban meglepőek: a rövid, de mozgalmas századelővel öt fejezet foglalkozik, míg az 1945 utáni időszakra három fejezet jut. Ez nyilván abból fakad, hogy a szerző elsősorban a második világháborúval bezárólag folytatott alapkutatásokat, így erről több a mondanivalója is. Be kell valljam, hogy itt voltam talán a leginkább csalódott, mert titkon vártam, hogy a háború utáni időszakról (és főként napjainkról) olvashatok elemzést a megszokott Pritz Pál-i stílusban. Az arányok eltolódásának azonban lehet egy másik oka is, mégpedig az, hogy az 1945 előtti időszakban találjuk meg azokat a személyeket, akikre a szerző politikai eszményként tud tekinteni.

Végigjárva ugyanis a magyarság elmúlt száz esztendejét, Pritz úgy látja, hogy a kisiklások és kényszerpályák között az 1918-1919-es köztársasági kísérlet jó minta lehetett volna a későbbi korok számára egy polgári demokratikus berendezkedés megvalósításához. A század politikusai közül a szerző érezhetően Jászi Oszkárral és Károlyi Mihállyal szimpatizál. Előbbinek egy kevéssé ismert, 1947-es beszédét is közli, ami nemcsak azért érdekes, mert a Martinovics páholyban hangzott el, hanem mert politikai végrendeletnek is beillik. Ebben Jászi kifejti, hogy erkölcsi alap nélkül nem lehet polgári demokráciát kiépíteni, hiánya új osztályuralmat eredményezhet.

Pritz szerint Károlyi Mihály „helyesen ismerte fel, hogy az ország polgári demokratikus átalakulása van napirenden, de azt képtelen volt meglátni, hogy a történelem kegyetlen természete jegyében azt antant számára szinte teljesen lényegtelen az irányukban addig követett, számukra előnyös politikája.”

Nem kezeli tehát kritikátlanul a „vörös gróf” alakját, de korántsem gondolja országvesztőnek, ahogy az mostanában (ismét) dívik. Sőt: kijelenti, hogy 1947-ben őt kellett volna a második köztársaság elnökévé választani, mert vele Rákosi Mátyás nem bánhatott volna úgy, mint Tildy Zoltánnal.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a szerző eszményképe a stabil erkölcsi alapokon álló polgári demokratikus berendezkedés, az ún. „valódi népi demokrácia” (ami nem tévesztendő össze azokkal a – főként második világháború utáni – államalakulatokkal, ahol a „népi” inkább fosztóképzőként működött).

Külön meglepett, hogy Pritz a huszadik században négy politikust tartott alkalmasnak az államférfi jelzőre: Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt, Teleki Pált és Kádár Jánost. Tisza esetében minden bizonnyal látta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia recsegő-ropogó intézményrendszere nem fogja elbírni a világháborút, míg korlátait saját maga építette meg azzal, hogy görcsösen ragaszkodott az állagőrző liberalizmushoz. Bethlenről alkotott véleménye is felemás: amellett, hogy nagy érdemeket vívott ki az ország Európába történő visszaillesztésében, Pritz szerint ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy  a grófnak hazánk két világháború közötti külpolitikai orientációjában is nagy felelőssége volt. Telekit azért tartja méltónak az államférfi jelzőre, mert második miniszterelnöksége idején vállalta azt a reménytelen küzdelmet, amivel egyszerre akarta a trianoni csonkaságot enyhíteni és megőrizni a nyugati világ jóindulatát. Véleménye Kádár esetében a legérdekesebb, aki Pritz szerint megvásárolta legitimitását a magyar társadalomtól. Bár 1956 után kemény kézzel restaurálta a kommunista rendszert, azt is jelezte, hogy itt nem egy terrorrezsimet kíván felépíteni, majd a későbbiekben meglehetősen nagy mozgásteret alakított ki az országnak. A fix árak és a lassú életszínvonal-növelés politikájának kádári receptje hosszú ideig működött is, de a politikus azt már nem tudta tudomásul venni, hogy a nyugati világ minden értelemben lehagyta a keletet.

A kötet záróképeként a gyorskorcsolyában hírnevet szerzett kínai-magyar Liu testvérpárt láthatjuk. Az üzenet aktuális: a globális világban sok mindent újra kell értelmeznünk, és ebbe a nemzet és az etnikum is beletartozik. Ahogyan a szerző is idézi Németh Lászlót: „a magyarságnak vagy európai problémákat kell magára vennie – vagy a maga problémáiban is alul marad.”

Igazi ajándéknak való könyvről van szó, amely ideális lehet azok számára, akik az elmúlt száz év eseményei iránt érdeklődnek.

Bárány Balázs

Ezt olvastad?

Az objektív emlékezés útján – Béke a nemzetek felett

November elején jelent meg a mozikban a trianoni békét feldolgozó film Béke a nemzetek felett címmel, mely egy dokumentarista játékfilmben

X