Ciprus függetlenségi törekvései 1878 és 1931 között

A Földközi-tenger keleti térségében található Ciprust stratégiai helyzete miatt több nagyhatalom is megszállva tartotta a történelem folyamán. A középkorban Ciprus a Bizánci Birodalom része volt. I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király keresztes hadjárata során meghódította a szigetet, azonban rövid idővel később kárpótlásul odaadta Lusignan Guido francia grófnak. A Lusignan-dinasztia megalapította a Ciprusi Királyságot, amely több mint három évszázadig maradt fenn. A család 1489-es kihalása következtében Ciprus a Velencei Köztársaság fennhatósága alá került. Velence stratégiai bázisként kezelte a szigetet, azonban nem törődött a helyi lakosok érdekeivel, mivel számára a gazdasági haszon volt az elsődleges. 1571-ben az Oszmán Birodalom meghódította Ciprust, amely így mintegy 300 évre oszmán uralom alá került. Az oszmánok bevezették a saját közigazgatási rendszerüket, illetve a muszlim lakosság száma is megnőtt. Az oszmán uralom alatt Ciprus jelentősége némileg csökkent, mivel az Oszmán Birodalom számára inkább periférikus területnek számított. A görög ortodox lakosság nagy része megőrizhette vallási és kulturális hagyományait, azonban a sziget népessége sok esetben elnyomásnak volt kitéve. Cikkem célja, hogy bemutassam a ciprusi görögök identitásának alakulását 1878 és 1931 között.

Ciprus a Brit Birodalom részeként

Az 1877-es orosz–török háborúval újra megnyílt a keleti kérdés. Az orosz hadsereg egészen Isztambul kapujáig jutott, ezzel veszélyeztetve az Oszmán Birodalomnak a létezését is. A britek számára rendkívül fontos volt, hogy az Oszmán Birodalom megmaradjon, hiszen az európai stabilitás szempontjából ez egy kulcskérdés volt. Az Oszmán Birodalom összeomlásával az oroszok a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl felé tudtak volna terjeszkedni. Benjamin Disraeli brit miniszterelnök úgy gondolta, hogy Ciprus megszerzésével ellenőrizhetik a Földközi-tenger déli részeit, így megakadályozva az orosz terjeszkedési célokat. Emellett a miniszterelnök azt is kiemelte, hogy az Indiához vezető utat is össze lehet kötni a szigettel, aminek számtalan előnye lehet a jövőben. A ciprusi egyezmény értelmében a törökök átengedték Ciprus igazgatását a brit korona számára. A sziget formálisan továbbra is az Oszmán Birodalomhoz tartozott, ezért cserébe London évente fizetett a török kormánynak. Ez egészen az első világháborúig igy is maradt, amikor a britek egyoldalúan megsemmisítették a szerződést, és annektálták a szigetet.

Fontos leszögezni, hogy Ciprusnak elsősorban stratégiai jelentősége volt a britek számára. Miután Nagy-Britannia 1882-ben elfoglalta Egyiptomot, a Földközi-tenger térségében Ciprus jelentősége nagymértékben átalakult. Mindezek ellenére a brit kormányzat nem mutatott arra hajlandóságot, hogy a szigetet gazdaságilag fejlessze. Ugyanakkor London azt elvárta, hogy pénzügyileg önálló legyen. Ezért a britek elsősorban igazságügyi és alkotmányos kérdések kapcsán foglaltak állást. Az angol igazságszolgáltatás rendszerét vette át a sziget, azonban Ciprus muszlim lakosságára továbbra az oszmán polgári jog vonatkozott. A törvény előtt mindenki egyenlő volt származás, vallás és gazdasági helyzettől függetlenül.

A britek a kezdetektől fogva megpróbálták Ciprust a helyi elittel együttműködve kormányozni, azonban a sziget adminisztrációjához rendelkezésre álló erőforrások meglehetősen korlátozottak voltak. 1900-ban Ciprus 186 000 fős lakosságát 57 brit tisztviselő igazgatta. Ugyanazt a közigazgatási rendszert vezették be, amelyet a Brit Birodalom a 19. század eleje óta alkalmazott a gyarmatain. Ezt jogilag a szigeten egy 1878-as rendelet teremtette meg, amelynek értelmében a törvényhozó és végrehajtó hatalmat egy főbiztos[1] gyakorolta, aki a brit uralkodó nevében irányította Ciprust. A főbiztost a Végrehajtó Tanács és a Törvényhozó Tanács segítette a sziget igazgatásában. A Végrehajtó Tanács a sziget legmagasabb rangú brit tisztviselőiből állt – a főbíróból, a főügyészből, a kincstárnokból és a főtitkárból –, valamint a helyi lakosság legfeljebb három prominens személyiségéből, akiket a főbiztos nevezett ki. A Törvényhozó Tanács négy–nyolc tagból állt, akiknek fele brit tisztviselő volt, a másik felét pedig a főbiztos választotta ki a helyi lakosság közül. Regionális szinten a britek fenntartották a sziget oszmán közigazgatási felosztását. Ciprus hat kerületre volt osztva, mindegyiket egy körzeti biztos irányította. Valamint változatlanul továbbra is működtek az oszmánok által létrehozott regionális közigazgatási intézmények. A saría bíróságok fontos szerepet töltöttek be a ciprusi muszlimok életében.[2]

Az 1880-as brit választásokon a liberálisok kerültek hatalomra. Benjamin Disraeli konzervatív miniszterelnököt a liberális William Ewart Gladstone váltotta. Ennek köszönhetően 1882-ben végbement egy reform, ami több fontos kérdést érintett Ciprus kapcsán, többek közt az igazságszolgáltatás rendszerét is. Minden oszmán bíróságot eltöröltek, kivéve a saría bíróságokat, amelyek joghatóságát tovább korlátozták. Helyettük a britek létrehozták a Legfelsőbb Bíróságot, illetve hat esküdtbíróságot, hat kerületi bíróságot, hat békebíróságot. A britek 1882-ben megreformálták a Törvényhozó Tanács működését is. Ennek értelmében hat brit köztisztviselő kapott helyett, akiket a főbiztos nevezett ki. A további tizenkét tagot választottak a sziget lakosai közül, akikből három iszlám vallású és kilenc keresztény vallású volt.

Ciprust gazdaságilag megterhelte a brit jelenlét. 1878 és 1912 között a sziget a bevételeinek 28%-át veszítette el. 1927-re, amikor a sarcot eltörölték, Ciprus több mint 2 600 000 fontot fizetett Nagy-Britanniának. Ezen körülmények között Ciprus gazdasága nagyon alacsony gazdasági növekedést produkált. Ebben az jelentett változást, amikor 1895-ben Joseph Chamberlain lett a gyarmatok államtitkára. A liberálisabb szemléletű politikának köszönhetően Ciprus kölcsönöket kapott infrastruktúrájának fejlesztésére. Így jelentős kikötő- és vasútfejlesztés ment végbe a szigeten.

A pénzügyi nehézségek miatt a ciprusi oktatási rendszer fenntartása a helyi közösségekre maradt. Az állam csak kis mértékben tudta támogatni az iskolákat. Ezért egy olyan rendszer jött létre, ahol a csekély állami támogatást a helyi közösségek kiegészítettek, hogy működőképes oktatási rendszer legyen. Ezt elsősorban tandíj formájában tették meg a diákok. A tananyag tekintetében nem jelentek meg a brit elemek. Az ortodox iskolákban a görög, a muszlim iskolákban pedig az oszmán rendszer szerinti tananyagot tanulták a diákok. A brit uralom ideje alatt az oktatás területe sok változáson ment keresztül, azonban a britek mindvégig el akarták kerülni azt, hogy a helyi lakosság bármilyen szempontból ellenállást tanúsítson. London kezdetben hajlandó volt arra, hogy bizonyos mértékig fenntartsa mindkét vallási közösség elitjének a kiváltságait, azonban idővel a ciprusi ortodox iskolák a görög nacionalizmust megalapozó intézményekké váltak. Ez jelentősen veszélyeztette a britek érdekeit és céljait.

Az első világháború és következményei

Az első világháború kitörése fordulópontot jelentett a ciprusi kérdésben. Az oszmánok a központi hatalmak oldalán való hadbelépésének következményeként 1914. november 5-én a három antant hatalom – Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország – hivatalosan hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. London bejelentette Ciprus egyoldalú annektálását a Brit Birodalomhoz. Ezzel az Oszmán Birodalom és a Brit Birodalom sajátságos ciprusi igazgatási gyakorlatának vége lett. 1915-ben a britek felvették a kapcsolatot Görögországgal, hogy biztosítsák belépését a Nagy Háborúba az antant hatalmak mellett, s ezért hivatalosan felajánlották Athénnak Ciprust. Ezt az ajánlatot azonban végül elutasította az Alekszandrosz Zaimisz vezette görög kormány. Brit szempontból Ciprus ajánlatát tekintették a szükséges árnak, amelyet Londonnak meg kellett fizetnie.[3]

Nagy-Britannia beavatkozása az arab fronton megerősítette Ciprus jelentőségét a brit döntéshozók szemében, mivel jelentős szerepet játszott a brit hadsereg élelmiszerrel és egyéb árukkal való ellátásában a Közel-Keleten. Bár Ciprus nem vett részt közvetlenül a katonai műveletekben, de a britek felismerték, hogy a szigetnek döntő szerepe van a geopolitikai egyensúly kialakításában a térségben. Így egy érdekes konfliktus alakult ki Londonban: a Külügyminisztérium magas beosztású tagjai és szakértői is egyetértettek abban, hogy Görögországnak, ha átadják Ciprust, az kiemelten fontos az első világháború szempontjából, azonban a Gyarmati Hivatal, a Kincstár és legfőképpen a vezérkar ellenezte ezt a lépést.

A párizsi békekonferencia döntéseit is jelentősen meghatározta az, hogy London ragaszkodott Ciprus megtartásához. Eleftheriosz Venizelosz görög miniszterelnök felismerte, hogy minden Ciprust érintő követelése kudarcra van ítélve, ezért Görögország a béketárgyaláson nem is fogalmazott meg ilyen jellegű területi követelést a britekkel szemben. Nagy-Britannia baráti ország volt a görögök számára, ezért a fennálló állapot ideiglenesen elfogadható volt Athén számára. Valamint a legtöbb görög az anyaországban és Cipruson is egyaránt úgy gondolta, hogy a közeljövőben a sziget egyesülése elkerülhetetlen.

Az 1923-as lausanne-i szerződés értelmében az újonnan alapított Török Köztársaság hivatalosan is lemondott Ciprusról a britek javára, 1925-ben pedig Ciprust koronagyarmatnak nyilvánítottak. A lausanne-i szerződés nemzetközileg elismerte Nagy-Britanniát a sziget törvényes birtokosaként. A szerződés szövege nem említi annak lehetőségét, hogy Nagy-Britannia átengedi Ciprust Görögországnak. Mindez annak ellenére történt, hogy 1919-ben egy ciprusi görög delegáció ment Londonba tárgyalni. A kormánynak és a parlamentnek benyújtott iratban az önrendelkezés jogára hivatkoztak, azonban nem sikerült eredményt elérniük Londonban.

A görög ciprióták többségének követelése az volt, hogy Ciprus egyesüljön Görögországgal. Ez a követelés egyedülállónak mondható, mivel legtöbb esetben függetlenségre törekedtek a különböző nemzetek, akik a Brit Birodalomhoz tartoztak, Ciprus azonban egy másik országhoz próbált meg csatlakozni. Kezdetben ez sokkal inkább egy törekvés volt, de nem jött létre ehhez olyan mozgalmi háttér, ami biztosította volna ennek a megvalósulását, sőt a Jón-szigetek pozitív példája miatt Nagy-Britanniát egy progresszív és liberális keresztény országnak tekintették. Ezért alapvetően bíztak abban, hogy a britek segíteni fogják a görög ciprióták törekvéseit egy hellén unió megvalósításában. Az Athénban tanultak elkezdtek visszatérni a szigetre, akik idővel egyre nagyobb szerepet kaptak, például az oktatásban.

A britek semmiképpen nem akarták, hogy Ciprus egyesüljön Görögországgal, mivel a Birodalmi Védelmi Bizottság szerint szükséges volt a Szuezi-csatorna hatékony védelméhez. Így még azok a brit diplomaták is, mint például az athéni brit követség ügyvivője, Charles Bentinck is csak feltételek mellett viszonyultak kedvezően Ciprus átengedésének lehetőségére. London legfontosabb érve az volt, hogy megtart néhány stratégiai pontot a szigeten, valamint megtiltja a görög kormány számára, hogy bármilyen katonai létesítményt építsen a szigeten. Bentinck úgy vélte, hogy a britek minden előnyt megszereznének, amit Ciprus kínálni tud, de megszabadulnának az elnyomó szerepétől, amit a helyi lakosság hangoztat az önrendelkezés elvének figyelmen kívül hagyása miatt. Görögország megértve a brit stratégiai érdekeket Ciprus kapcsán, visszafogottan reagált. 1925-ben a görög külügyminiszter, Loukasz Kanakarisz Roufosz kijelentette, hogy Ciprust a Földközi-tenger keleti térségében fennálló hatalmi egyensúly részének kell tekinteni. Ennek eredményeként, Ciprus Görögországgal való egyesülésének elérésére irányuló bármilyen azonnali kísérlet nemcsak irreális, hanem akár káros is lehet a görög nemzeti érdekekre.

A brit politika nyomán létrejött a Enoszisz mozgalom, amelynek fő célja a gyarmati státuszból való kilépés volt. A mozgalom élére a ciprusi ortodox egyház vezetője állt. Látszólag a mozgalom vallási alapokon nyugodott, azonban ez nem teljesen volt igaz. Ugyanis a ciprusi ortodox egyház vezetője nem csak a független egyház fejeként tekintett önmagára, hanem a nemzet védelmezőjeként és vezetőjeként határozta meg önmagát. A brit uralom korai szakaszában a helyi egyház jó viszonyban maradt a gyarmati adminisztrációval.  A későbbi években ez a kapcsolat megromlott.

A britek iránti abszolút lojalitás a ciprusi török vezetők számára sem volt már magától értetődő. A Törvényhozó Tanácsban a ciprusi török és görög tagok között egyre gyakrabban alakult ki együttműködés a gyarmati kormánnyal szemben. A helyi török értelmiség politikai fordulatát meghatározta az, hogy 1923-ban létrejött a Török Köztársaság. A helyzetet tovább bonyolította egy új politikai erő megjelenése. Az 1926-ban megállapított Ciprusi Kommunista Párt különösen aktívnak bizonyult. A hagyományossá vált nacionalista politika helyett az alsóbb társadalmi osztályok érdekeinek képviseletével nagy népszerűségre tett szert.

A ciprusi görög vezetést aggasztotta a Ciprusi Kommunista Párt tevékenysége, például amiatt, hogy a parasztság körében csökkent az Enoszisz iránti érdeklődés. Ennek hatására szerveződött egy radikális nacionalista csoport, az EREK (Ciprusi Nemzeti Radikális Unió). A kommunizmus-ellenesség összekapcsolta a mérsékelt és szélsőséges nacionalistákat, akik között több ütközési pont volt az enózis, vagyis Ciprus Görögországhoz való csatolása kapcsán. A ciprusi ortodox egyház az evangélium hirdetése közben is több kritikát megfogalmazott a kommunistákkal szemben. Azonban az 1930-as választások eredményei rámutattak arra, hogy a kommunistáknak fokozatosan nő a támogatottságuk.[4] 1931 júliusában a Ciprusi Kommunista Párt egy konferencia formájában foglalkozott a szigeten növekvő társadalmi nyugtalansággal. A párt fiatalabb tagjai közül többen amellett foglaltak állást, hogy a párt kevésbé konfrontatív álláspontot foglaljon el a nacionalistákkal szemben, mivel ez utóbbiak egyre kritikusabban viszonyulnak a britekhez. Néhány résztvevő még azt is javasolta, hogy a párt hagyja el a függetlenségi vonalat és küzdjön az enózisért. A konferencia mindkét javaslatot elutasította; néhány hónappal később, 1931 októberében a konferencián megvitatott kérdések az utcákra terelődtek.

Az 1931-es felkelés és következményei

Az 1931 októberében kitört felkelés fordulópontot jelentett a ciprusi brit uralom történetében. Ez volt a ciprusi görögök első nyílt szembeszegülése a britekkel. A ciprusi görög nemzeti törekvés volt a lázadás egyik legfontosabb oka, azonban a gyarmati szegénység és a ciprusi görög oktatásba való brit beavatkozás szintén kulcsfontosságú tényezők voltak. A britek által bevezetett adórendszer súlyos teher volt a lakosság számára. A görög ciprióták tisztában voltak vele, hogy a szigetük nagyon fejletlennek számít, gyakran hasonlítottak össze helyzetüket a másik britek által gyarmatosított földközi-tengeri szigettel, Máltával.

A kialakult helyzetre válaszolva a ciprusi törvényhozás megakadályozta a gyarmati költségvetés elfogadását. A brit kormányzat viszont megvitatni sem volt hajlandó a görög-ciprusi tagjainak követeléseit. Válaszul a görög tagok megtagadták, hogy jogalkotási folyamatokban részt vegyenek az új adók elfogadása kapcsán. A britek ezért a helyi törvényhozást megkerülve Londonon keresztül jelentősen megemelték a vámokat és a jövedéki adót, így növelve a luxuscikkek és az alapvető fogyasztási cikkek adóját is. A válasz nem maradt el természetesen a ciprusi görögök részéről sem, azonban nem tudtak megállapodni abban, hogy az adó elleni sztrájkba kezdjenek vagy tömegesen mondjanak le mandátumaikról. Az eredménytelen szeptemberi tárgyalások után október 17-én az egyik képviselő, Nikodémosz Milonasz mindenkit meglepett azzal, hogy lemondott mandátumáról. Lemondását követően passzív ellenállásra szólított fel a britekkel szemben, azzal az egyetlen céllal, hogy megvalósuljon Görögországgal az unió. A következő napokban a törvényhozás többi képviselője is lemondott. A hírek hatására 1931. október 21-én éjjel Nicosia városában, a Kereskedelmi Klub helyiségeiben több száz ciprusi görög gyűlt össze. A felszólalók bírálták a brit gyarmati uralmat és követelték a Görögországgal való uniót. Amikor a felszólalók között egy pap görög zászlóval a kezében kijelentette, hogy forradalom van, az tovább fokozta az indulatokat. A tömeg a kormányzók háza felé tartott. Miután összecsaptak a kormányzó házát védő állomásozó rendőrökkel, a tüntetőknek sikerült felgyújtaniuk az épületet, míg a rendőrség válaszul tüzet nyitott. Kilencen megsebesültek, akik közül később egy meg is halt. Az esetből jól látható, hogy a rendőrség nem volt felkészülve arra, hogy megvédje az épületet, ahogy arra sem készült fel a gyarmati adminisztráció, hogy felkelés törhet ki Cipruson.

A felkelés a korábbi időszak mobilizációinak csúcspontját jelentette. Az egy hétig tartó zavargások az összes jelentősebb várost érintették a szigeten. Mindez jól mutatta, hogy a hagyományos politikai erők helyett egy új politikai erő jelent meg. Ezt az erőt leginkább a ciprusi társadalom alsóbb rétegei képviselték nagy számban. A munkásság szervezett és harcias fellépése a – sztrájkokat és nyilvános demonstrációkat szervező – Ciprusi Kommunista Pártnak volt köszönhető. Ahogy új szervezeti formák és mobilizációs módszerek alakultak ki, a népi elégedetlenség egyre nyíltabbá vált. Az antikolonialista októberi felkelés kitörése, amely Nicosia fővárosából indult, nagymértékben kifejezte a növekvő társadalmi és politikai feszültséget. A Ciprusi Kommunista Párt Központi Bizottsága az október 22-én tartott ülésen az aktuális helyzetet látva megváltoztatta a korábbi elképzeléseit. Ekkor egyértelmű volt számukra, hogy elkerülhetetlen a nacionalistákkal való együttműködés. Ennek leginkább politikai oka volt, mivel máskülönben a nacionalisták kisajátítottak volna a népfelkelést. Mindezek hatására a ciprusi kommunisták hajlandóak voltak együttműködni az egyházzal is, amit az érseki palotában lévő találkozón jelentettek be. Azonban továbbra is fenntartották azon nézeteiket, hogy a felkelés végső céljának egy munkásköztársaság létrehozásának kellene lennie.

Az 1931-es felkelés leverését követően az alkotmányt felfüggesztették. A lázadást követően a britek autoriter rendszert vezettek be, a főbiztos tanácsi rendeletek alapján igazgatta a szigetet. Felfüggesztettek minden választást és hatályon kívül helyezték a korábbi félig demokratikus politikai intézményrendszert, valamint számtalan elnyomó intézkedést vezettek be. Ennek eredményeképpen a görög zászlókat betiltották és a sajtó cenzúrát vezetett be. Négy főt meghaladó nyilvános összejöveteleket csak a körzeti biztos előzetes engedélyével lehetett tartani. A politikai támadások fő célpontja egyértelműen az egyház és a baloldal volt. A brit adminisztráció számára a lázadás ideális lehetőséget teremtett arra, hogy fellépjen politikai ellenfelei ellen. A hatáságok nem engedélyeztek új politikai pártok szerveződését, valamint az 1926-ban alakult Ciprusi Kommunista Pártot 1933-ban betiltották. A politikai támadásoknak olyanok is áldozatul estek, akik alig vagy egyáltalán nem vettek részt a zavargásokban. A kommunista tevékenység teljes elnyomása mellett lépéseket tettek a feltörekvő modernista török-ciprusi vezetés ellenőrzésére. Ilyen körülmények között a görög-ciprusi elit jelentős része úgy döntött, hogy együttműködik a kormánnyal.

A ciprusi ortodox egyházat is megbüntette London, mivel az egyház volt az Enoszisz mozgalom egyik fő támogatója. Kitium és Kyrenia püspökeit száműzték Ciprusról. Az idős III. Cirill érsek 1933-ban bekövetkezett halálát követően a britek nem engedtek új érseket választani. Páfosz püspöke, Leontiosz egészen 1947-ig megbízott érsekként látta el a feladatait, a britek csak ekkor tették lehetővé a választások megtartását. Az évtized végére már nem csak a ciprusi görög értelmiség kritizálta a gyarmati elnyomást, hanem a britek maguk is megfogalmaztak kritikákat. A brit sajtó nyomására kisebb reformokat eszközölt a gyarmati hatóság, így például enyhítettek a cenzúrán. Ennek köszönhetően az alkotmányos szabadság követelése a sajtón keresztül is megjelenhetett. A függetlenség kivívásához azonban még több évtizednek kellett eltennie.

Tornai Csongor Gáspár

Felhasznált irodalom

Anderson, David (1992) Policing and Communal Conflict: the Cyprus Emergency, 1954-60. Manchester, Manchester University.

Bryant, Rebecca (2004) Imagining the Modern; The Cultures of Nationalism in Cyprus. London, I.B. Tauris.

Georghallides, George (1979). Political and Administrative History of Cyprus, 1918–1926. Nicosia, Cyprus Research Centre.

Heraclidou, Antigone (2011) Politics of Education in Colonial Cyprus, 1931-1956. London, University of London.

Holland, Robert – Markides, Diana (2008) The British and the Hellenes: Struggles for Mastery in the Eastern Mediterranean 1850-1960. Oxford, Oxford University Press.

Holland, Robert (2012) Blue Water Empire: The British in the Mediterranean since 1800. London, Allen Lane.

Kalantzopoulos, Dimitris (2015) Competing Political Spaces in Colonial Cyprus, 1931-1950. London, University of London.

Klapsis, Antonis (2013) The Strategic Importance of Cyprus and the Prospect of Union with Greece, 1919–1931. The Journal of Imperial and Commonwealth History, Vol. 41, No. 5, 765–782.

McHenry, James (1987) The Uneasy Partnership of Cyprus 1919–1939. New York, Garland

Panayiotou, Andreas (1999) Island radicals: The emergence and consolidation of the Cypriot Left, 1920-1960. California, University of California.

Persianis, Panayiotis (1996) The British Colonial Education “Lending” Policy in Cyprus (1878-1960). Comparative Education, 32. 45-68.

Rappas, Alexis (2008) The elusive polity. Social engineering and the reinvention of politics in colonial Cyprus, 1931-1941. Florence, European University Institute.

Yiangou, Anastasia (2010) Cyprus in World War II. London, I.B.Tauris.

Yiangou, Anastasia (2014) The political impact of world war II on Cyprus and Malta. Journal of Mediterranean Studies, 2014. 23. évf. 1. sz. 101-112.

[1] A főbiztos lényegében Ciprus kormányzója volt. Gyakran a forrásokban is kormányzó néven utalnak a személyére.

[2] A saría szabályozta többek között a vagyon, a házasság és az öröklés kérdéseit a helyi muszlim lakosság körében.

[3] Már 1915 előtt is próbáltak a britek Ciprust alkueszközként használni. 1912-ben David Lloyd George pénzügyminiszter és Winston Churchill, az Admiralitás első lordja, megvitatta Elefthériosz Venizélosz görög miniszterelnökkel a szorosabb angol-görög együttműködés lehetőségét az első balkáni háború által teremtett új helyzetben. E megbeszélések során a brit tisztviselők, hogy megpróbáljanak megszerezni egy mélytengeri kikötőt az Adriai-tenger torkolatához közel, kezdeményezték azt a javaslatot, hogy Ciprust engedjék át Görögországnak, cserébe a Kefalónia szigetén lévő Argosztoli kikötőjében lévő haditengerészeti létesítmények használatáért. (Llewellyn Smith, 1998: 12-16.)

[4] Az 1930-as választáson körülbelül 16%-os eredményt elérő párt nagy hatást gyakorolt a közvéleményre. A nagy áttörés azonban néhány hónappal később, 1931-ben következett be, amikor a párt által támogatott Krisztodoulosz Galatopoulosz győzött egy időközi választáson Páfosz körzetében.

Ezt olvastad?

A 175 éve elhunyt jeles erdélyi bányamérnökre, Debreczeni Mártonra emlékeztek Kolozsváron

2026. február 24-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében megemlékezést tartottak a reformkori erdélyi tudományosság egyik jeles képviselőjének, a jeles

X