Készen állna-e Venezuela a demokráciára? – Interjú az ország demokratikus hagyományairól Szilágyi Ágnes Judittal

Január elején az amerikai hadsereg katonai hadművelet révén rabolta el Venezuela elnökét és feleségét. A belpolitikai pánik egy hónappal a venezuelai események után csillapodni látszik, ugyanakkor az ellenzék éledezik. A szakértők szerint a számottevő belpolitikai változások esélyéről biztos prognózist egyelőre nehezen lehet mondani. Szilágyi Ágnes Judittal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanárával, Latin-Amerika-történésszel azt latolgattuk, hogy az USA-beavatkozást követően mennyi esélye van Venezuelának egy demokratikus újrarendeződésre, megvannak-e ennek a történelmi előképei és demokratikus hagyományai, illetve, hogy mit tett korábban a venezuelai politikai vezetés, ha invazív nagyhatalmi érdekek hálójából kellett szabadulnia.

Január 3-án katonai hadművelet során elrabolta a venezuelai elnököt az amerikai hadsereg. A venezuelai diktátoron és feleségén álmában ütöttek rajta, a párt Caracasból helikopterek és a USS Iwo Jima segítségével New Yorkba szállították, ahol “narkoterrorizmus” vádjával azonnal kihallgatták őket. A manhattani meghallgatáson mindkettejük ártatlannak vallotta magát, noha Maduro állítása szerint el sem olvasta a 25 oldalas vádiratot. A meghallgatással bírósági eljárás kezdődött a venezuelai elnök és a first lady ellen. Jelenleg mindkettejüket az amerikai Igazságügyi Minisztérium alá tartozó Metropolitan Detention Center nevű brooklyni börtönben tartják fogva.

Venezuelában bizonytalan a közhangulat. Bár a katonai akciót követően Donald Trump kijelentette, hogy ezentúl ő irányítja az országot, valójában ideiglenesen Maduro egykori alelnöke, Delcy Rodríguez vezeti az országot ügyvivő elnökként. A kormány többi tagja a helyén maradt, többek között Vladimir Padrino López védelmi miniszter és Diosdado Cabello belügyminiszter is, akikről a szakértők úgy vélik, hogy ők a hatalom valódi birtokosai.

A dél-amerikai országban rendkívüli állapot van érvényben, amire hivatkozva például tüntetést sem lehet szervezni. A társadalom bizonytalan: vannak, akik a rendszer megingásában reménykednek, mások félnek a várható következményektől. Az ellenzéki hangadók most óvatosak. Ha bírálják a Maduro-rendszert, félillegalitásban szervezett, Maduro köreihez hű motorosbandák terrorizálják őket. Időközben katonai ellenőrzőpontokat is felállítottak, a rendőrség bármikor házkutatást rendelhet el, ugyanakkor a hatalom kénytelen kompromisszumokat kötni. Ennek az egyik első jele az, hogy korlátozott számban elkezdték kiengedni a koncepciós perekkel börtönbe juttatott foglyokat. A szabadlábra helyezett emberek között vannak korábbi ellenzéki vezetők is.

Rodriguez és Trump többször egyeztetett a venezuelai olaj, az ásványkincsek, a kereskedelem és a nemzetbiztonság témáiról. Az amerikai elnök mindig elégedetten nyilatkozott az új venezuelai vezetőről. Rodriguez a közösségi médiában azt írta az első beszélgetésükről, hogy az a kölcsönös tisztelet jegyében zajlott. A protokollszakértők szerint az amerikai elnök egy korábbi Truth Social posztja, amelyben magát titulálta „Venezuela ügyvezető elnökének” sértő és tiszteletlen gesztus.

A „telefonos hideg-megkeresést” követő napon a Fehér Házba látogatott María Corina Machado, Maduro ellenzékének bujkáló, Nobel-békedíjas vezetője, hogy Oslóban kapott kitüntetését Donald Trumpnak adományozza. A sajtó korábbi találgatása szerint az amerikai elnök világbékéért folytatott tevékenységére hivatkozva régóta ambicionálta a díjat. Annak átvételéről most annyit mondott: „szép gesztus”. A norvég Nobel-bizottság szerint a plakettet nem lehet megosztani vagy átruházni. Arról, hogy miről egyeztetett Trump és Machado kevés részletet lehet tudni. A „díjátadót” követően az amerikai elnök ígéretet tett rá, hogy még beszélni fog a venezuelai ellenzéki vezetővel, ugyanakkor korábban bírálta a politikust, és azt mondta róla, hogy nem tisztelik a venezuelaiak, a rezsimváltáshoz pedig nincs meg a kellő támogatottsága. 

Arról, hogy az amerikai beavatkozás közepette mennyi esélye van Venezuelának egy demokratikus újrarendeződésre, megvannak-e ennek a történelmi előképei és demokratikus hagyományai, és hogy mit tett korábban az ország politikai vezetése, ha invazív nagyhatalmi érdekek közepette kellett lavíroznia, Szilágyi Ágnes Juditot, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanárát, Latin-Amerika-történészt kérdeztük.

Rácz K. Bence: Bár Venezuelában létezik egyfajta demokratikus intézményrendszer, az többnyire csak díszlete a mindenkori politikai színháznak. Mivel lehetne garantálni azt, hogy ezek a szervezetek ellássák az eredeti funkcióikat? Egyáltalán volt a korábbiakban átfogó kezdeményezés arra vonatkozóan, hogy a mára alapvetően működésképtelen intézményeket valóban demokratikus értékrend szerint működtessék, vagy ez mindigis hamvába holt ötlet volt?

Szilágyi Ágnes Judit: Venezuela politikai rendszerét, hagyományait, intézményeit értelmezve érdemes visszatekinteni egy a XX. század második felében született dokumentumra, az 1958-as Punto Fijo-i egyezményre (Pacto de Punto Fijo). Ebben a korszak három legfontosabb politikai pártjának vezetői garanciát vállaltak arra, hogy vita nélkül elfogadják az 1958-as, és az azt követő választások eredményét; nem engedik, hogy egyetlen párt túlhatalomra, hegemóniára tegyen szert, inkább megosztják a hatalmat; és együttműködnek abban, hogy diktatúra ne jöhessen létre Venezuelában. Ezzel egy demokratikus váltógazdaság alapjait tették le, ami az 1980-as évekig jól működött és prosperitást biztosított, az olajbevételekre alapozva. Ez egy jelentős eredmény volt egy olyan országban, amely 1830-ban létrejött független államiságának nagyrészét diktátorok, katonai rezsimek uralma alatt élte. Ez a venezuelai politikai váltógazdaság azonban az olajbevételek egyre nagyobb függőjévé vált (olajexport-függőség, petroállam). A rendszert mind jobban átitatta a korrupció és a klientúra rendszer, és az olaj világpiaci árának hirtelen zuhanásával évtizedes agónia kezdődött: a gazdaság sérülékennyé vált, adósságválság és hiperinfláció alakult ki, az életszínvonal drasztikus csökkenésnek indult.

A közbizalom megrendülését zavargások jelezték. Az egyik első ilyen a 1989. február 27-én Caracasban, a fővárosban robbant ki, ahol a tömegközlekedés és a benzinár hirtelen és meredek emelése miatt kezdődött a tiltakozás. Érdemes emlékeztetni tehát arra, hogy egy jól működő, európai demokratikus mércével is mérhető, az USA egyik legbiztosabb latin-amerikai szövetségesének számító berendezkedés hasonló módon futott zátonyra Venezuelában, mint most a Bolívári Köztársaság. Venezuelával kapcsolatban bár az autoriter hatalomgyakorlást szokás kiemelni, ne feledjük, létrejötte még demokratikus feltételek között, Hugo Chavez 1998-as, 56,2%, valódi választói támogatást tükröző győzelmével történt. A baloldali alternatíva és a fejlesztő politika (fejlesztő állam) legitim, sőt, az első „rózsaszín dagály” kontinentális trendjébe illeszkedő megoldást kínált az 1990-es évek válságára, a társadalmi igazságosság programjával, a képviseleti helyett a részvételi demokrácia kereteinek megteremtésével (ügydöntő vagy konzultatív népszavazások, lakossággal való minél közvetlenebb kommunikáció) és szuverenista kül- és (olaj)kereskedelmi politikával. A XXI. századi szocializmusnak nevezett berendezkedés kétségtelen sikerei között van, hogy az államosított olajkitermelés feletti ellenőrzéssel finanszírozhatóvá tette a nagyszabású állami szegénységcsökkentő és társadalmi újraelosztási programokat. „Arról is meg vagyok győződve, – mondta maga Chavez demokrácia felfogásáról, ismert „jenkiellenes” retorikájába ágyazva – hogy ez lehetséges a demokratikus keretek között, de nem a washingtoni típusú demokráciában.” 

Azonban ez a demokrácia felfogás egyre inkább a választási autokráciák kategóriájába csúszott. Az országban bár tartanak választásokat, de azok formálisak, az ellenzéki győzelem pedig lehetetlen. Még akkor is, ha a gazdaság szerkezeti fejlesztése elakad és a program kétségtelen eredményei ellenére finanszírozhatatlanná válik, sőt a visszájára fordul. Chavez utóda, Nicolás Maduro, sosem élvezett elődjéhez hasonló legitimitást. Az évek során pedig Maduro elnök egyetlen céljává a hatalmon maradás vált a venezuelai lakosság példátlan megélhetési válsága és a szuverenitás helyett és a kínai-orosz függés közepette. Állama az ideológiai közösség ellenére a latin-amerikai baloldali szereplők számára is egyre vállalhatatlanabbá vált.

Mindennek ellenére a caracasi kormányzat „lefejezésének” nemzetközi jogba ütköző trumpi módja az USA – Latin-Amerika viszony egyik világtörténelmi mélypontját eredményezte. Tehát ez a rendszer is zátonyra futott az ország rendkívüli lepusztulása és számtalan egyéni sorstragédia közepette, de talán ez sem jelenti azt, hogy Venezuela menthetetlen és sosem lesz kibontakozás. A latin-amerikai politikai hagyományban, akár ha csak az első, vagy a második említett venezuelai modellt tekintjük, látszanak autentikus, demokratikus elemek, amelyekből lehet meríteni az újrarendeződés és a korrekció folyamatában.

Azt értem, hogy valamiféle hagyomány, „demokráciamintázat” létezik, de mindez csekélynek tűnik. Lehetséges, reális, az állami infrastruktúra és a társadalom hatékony és fenntartható működtetése szempontjából nézve kívánatos célkitűzés a „demokráciaexport” egy alapvetően autoriter vezetői hagyománnyal rendelkező államban? 

Venezuelában évtizedes nyomai léteznek a demokratikus hagyományoknak, amelyeket az összeomló állam temetett maga alá az utóbbi években. Ilyen értelemben talán nem is demokráciaexportról, inkább redemokratizálódásról beszélnék. Ehhez először az autoriter gyakorlat megszűntetése szükséges. A Punto Fijo-i egyezmény aláírói már az 1950- es években megértették például, hogy a működőképesség egyik feltételeként a törvényes keretek között lebonyolított választások eredményét nem kérdőjelezhetik meg. A szélsőségesen polarizálódott Venezuelában a 2024-es választások körülményei ezzel homlok egyenest ellentétesek voltak. Caracasban ugyanakkor az autokratikus működésnek nem egyetlen centruma van, így az elnök kiemelése nem vet véget neki automatikusan. A folytonosságot sokkal inkább egyfajta koalíció tartja fenn. Ez nem pártkoalíció, hanem bizonyos hatalmi központok összjátéka: pártfunkcionáriusok, a kormányzati adminisztráció vezetői és üzletemberek bonyolult kliens-patronázs rendszere, az olajbevételekhez való hozzáférés különféle szintjei, valamint a fegyveres erők feletti ellenőrzés központjai (a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálatok mellett a paramilitáris népi milíciák (colectivos) irányítói).

Delcy Rodríguez ideiglenes elnöknek, korábbi alelnöknek és olajügyi miniszternek nincs könnyű dolga amennyiben legalább minimális mértékben helyre kívánja állítani az állam és nagy alrendszereinek normális működését a megmaradt erőközpontok érdekei és az Egyesült Államok követelései között, elkerülve a rendszeren belüli riválisok nyílt összecsapását. Márpedig ez a törekvés szükséges ahhoz, hogy az életkörülmények javulásával megszűnjön a társadalmi nyugtalanság és a tömeges kivándorlás. Végül is Trump elnök azzal, hogy Delcy Rodríguezt, a korábbi nomenklatúra egy családilag is jól beágyazott kulcsemberét segítette az ideiglenes államfői pozícióba, lemondott a demokráciaexportról, és arról is, hogy a rendszert alapjaiban forgassa fel.

Egyes elemzők szerint a 2024-es elnökválasztásokon 80%-os támogatottsága volt az ellenzéknek, amely María Corina Machado távollétében, ugyanakkor a politikus értékajánlatához hasonló programmal kampányolt. A szakértők ma már egyöntetűen úgy gondolják, hogy Maduroék elcsalták a választásokat. Ez azt is mutatja, hogy szerintük a társadalom készen állna a változásra annak ellenére, hogy bizonytalan, hogy „izmos demokratikus hagyományok híján” ez a társadalom valóban működtetni tudna-e egy új szabályok szerint működő intézményrendszert. Milyen társadalmi problémák és töréspontok határozzák meg a venezuelaiak választási preferenciáit az utóbbi évtizedekben? Voltak ezekben a jelenségekben, érzékeny területeket illetően fordulópontok?

Talán meglepő, hogy Donald Trump kulcsembere nem az elsősorban Nobel-díja miatt világszerte ismert venezuelai ellenzéki vezető, María Corina Machado, vagy politikai szövetségese, a 2024-es választás ellenzéki elnökjelöltje, Edmundo González Urrutia lett, az a politikus, akit az Európai Parlament 2024-es állásfoglalásban Nicolás Maduróval szemben Venezuela legitim és demokratikusan megválasztott elnökekének ismert el, tekintettel a külföldi megfigyelők véleményére, akik a 2024-es elnökválasztás körülményeit és eredményét nem találták megfelelőnek.

Venezuelában sokan csalódottak az amerikai beavatkozást követően kialakult helyzet miatt. María Machado azonban eddig nem szólította fel a híveit mozgósításra, csupán arra kérte őket, hogy készüljenek fel a következő eseményekre. Venezuelába való visszatérése, amit kilátásba helyezett, tömeges tiltakozásokat válthat ki a jelenlegi caracasi kormány ellen. Az ellenzéki vezetők retorikájában a demokrácia és a jogállamiság megteremtése, a visszaélések és az erőszak megszűntetése, a politikai párbeszéd szükségessége áll a középpontban. Ez lehetne egyfajta nemzeti minimum. „… megpróbáltak minket egymás ellen uszítani, embereket emberek ellen; megosztottságot teremteni gazdagok és szegények, baloldaliak és jobboldaliak, fehérek és feketék között, azok között, akik elhagyják az országot és akik maradnak, vagy vallási meggyőződésünk alapján. […] Minden demokratikus intézményt tönkre akartak tenni, a független igazságszolgáltatástól kezdve a népszavazásig. A korrupt és bűnöző rezsim megfojtotta a gazdaságot, a történelem legsúlyosabb hiperinflációját idézte elő, és milliókat tett a politikai lojalitáshoz kötött állami segélyek függőivé, méltóság és jövő nélkül,” – nyilatkozta korábban Machado. Ezzel lényegében összefoglalta Venezuela újra és újra felszínre kerülő problémáit.

A Monroe-doktrína nyomán újabban „Donroe-doktrínaként” emlegetik Donald Trump amerikai elnök agresszív külpolitikáját. Volt a korábbiakban a venezuelai, illetve a dél-amerikai történelemben olyan külső intervenció, gazdasági beavatkozás, amit egyáltalán egy napon lehet említeni a mostanival? Hogy lábalt ki ezekből a válságokból Dél-Amerika: lehetnek a döntéshozóknak előképei, jógyakorlatai az amerikai szorításból való szökési stratégiákra vonatkozóan?

Az Amerikai Egyesült Államok jogsértő akciója kapcsán mostanában valóban sokat emlegetik az 1823-ban megfogalmazott Monroe-elv XIX. századi logikáját. Ez az a külpolitikai irányelv volt, ami az egész amerikai kontinens védelmét vetítette előre az észak-amerikai érdekek szerint, eredetileg az európai gyarmatosító törekvésekkel szemben. Az elmúlt két évszázadban a módszerek talán változtak, az USA kontinentális érdeklődése viszont aligha. A történelmi skála a területszerző háborútól (Mexikóval szemben 1846 és 1848 között) koncessziók megszerzéséig terjedt (pl. a transzkontinentális vasúti szerződés Kolumbiával). A kubai alkotmányba beleerőltetett 1901-es Platt-cikkelyekkel gyakorlatilag évtizedekre az USA protektorátusává tették a szigetországot. A monarchia utolsó mexikói követe, a magyar Kánya Kálmán pedig kénytelen volt közelről követni az észak amerikaiak partraszállását 1914-ben Veracruzban. Ismerjük a Monroe-elvet újrahangoló Theodore Roosevelt „furkósbot politikáját”, „dollár diplomáciáját” és „civilizációs küldetését”; Herbert C. Hoover és Franklin D. Roosevelt „jó szomszédsági” Latin-Amerika politikáját; és J. F. Kennedy „szövetség a haladásért” programját. A hidegháború korszakában 16 nyílt vagy közvetett latin-amerikai USA-beavatkozást számolhatunk össze. Ezeket általában azzal magyarázta az Egyesült Államok, hogy a potenciálisan hatalomra esélyes kormányzat a Szovjetunió érdekeinek megfelelően politizált volna. Ez a vélt veszély mindig indoklásként szolgált.

A latin-amerikai országok részéről az északról érkező nyomásra általában külkapcsolataik diverzifikálása, illetve az egymás között szerveződő integráció, esetleg ellenhegemónia kialakítása volt a válasz. A történelmi időkben a fenyegetettség érzése ott munkált az USA pánamerikanizmusával szembe állított latin-amerikai kontinentalizmusban, a Spanyolországból induló hispanismo által vezérelt panhispanizmusban, Brazíliában a luzo-brazil politika és a panluzitanizmus eszméiben, és a pánlatin testvériség gondolatában. A közelmúltra sokkal inkább a szorosabb, elsősorban gazdasági jellegű integráció (Mercosur) a jellemző, és felmerül a kilépés lehetősége a szűkebb geopolitikai mezőből. A fejlődő világ, mint nem regionális, önálló érdekközösség eszméjének legfőbb képviselője a térségben jelenleg Brazília (BRICS). Ezeknek a kezdeményezéseknek az mutatja az erejét, hogy például a 2000-es évek elején az USA által szorgalmazott, de Kubát kizáró kontinentális formáció, a FTAA (Free Trade Area of the Americas) éppen Venezuela és a „rózsaszín dagály” más országainak ellenállása miatt nem valósult meg.

Venezuela elsősorban az olajból fakadóan jelenleg egyszerre érdekszférája az Egyesült Államoknak és Kínának is. Volt ehhez hasonló helyzetben korábban az ország, és kötötte már meg valaha a venezuelai politikusok kezét ilyen sűrűn szőtt nagyhatalmi érdekháló?

Klasszikus, történelmi példája az érdekekütközések időszakának Latin-Amerika függetlenné válásának korszaka, az 1820-as évek. Venezuela kapcsán a meggyengült gyarmattartó, Spanyolország megüresedő hatalmi pozícióira nemcsak a Monroe-elv által vezérlet USA, hanem éppen e doktrína ellenében, az ereje teljében lévő Brit Birodalom is bejelentkezett. Jól érzékeljük ezt, ha Venezuela szabadsághősének, Simón Bolívarnak olvasgatjuk a leveleit. Ezt írja 1825-ben: „A spanyolok felől már nem fenyeget veszély bennünket, de bezzeg fenyeget az angolok felől, mert azok mindenhatók, és ennél fogva félelmetesek.” Pozícióikat az I. világháborúig tudták tartani a térségben. Utána azonban az USA egyértelmű dominanciája következett, amit a jelenkorban leghevesebb Kuba és a Bolívári Köztársaság politikusainak konfrontatív „jenkiellenes” retorikája opponált. Csak a legutóbbi időkben talált igazán hatékony kihívókra az amerikai érdek és befolyás az ország orosz, kínai és iráni orientációjával.

Rácz K. Bence

Ezt olvastad?

Messianisztikus imperializmus versus gyarmatosítás

Október 12-e ma nemzeti ünnep Spanyolországban, Kolumbusz 1492-ben e napon érte el az Újvilágot. Amerikában ellenben ma számos országban e

X