„A Felszabadító” álma: Simón Bolívar Egyesült Latin-Amerika koncepciója

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1948. április 30-án jött létre az Amerikai Államok Szervezete, amely szervezet célja az Észak-, Közép- és Dél-Amerika közötti integráció lehetőségének megteremtése, egyes területek közötti nézeteltérések feloldása. A szervezet további céljai közé tartozik, hogy az amerikai kontinens békéjét és a demokráciához való viszonyát megőrizze, kulturális és gazdasági kapcsolatokat építsen ki a kontinens államai között, valamint az egyes vitás kérdésekben közösen lépjenek fel a különböző országok. Kevéssé ismert tény, hogy már a 20. század előtt is történt próbálkozás arra, hogy az amerikai államok egyfajta egységet képezzenek. Latin-Amerika történetének vizsgálatához hozzátartoznak a gyarmati területek függetlenségi háborúi, valamint a latin-amerikai államok integrációs kísérletei.

A latin-amerikai függetlenségi harcok során új államalakulatok jöttek létre, azonban az egyes államoknak különféle problémákkal kellett szembenézniük. A spanyol és portugál függésben lévő gyarmatok legnagyobb problémájának a társadalmi különbségek nevezhetőek. A közigazgatás élén a spanyol gyarmatokon szinte kivétel nélkül csak fehér kivándorló spanyol lehetett. A kreolok – az amerikai kontinensen született, általában spanyol felmenőkkel rendelkező személyek – ugyan főként birtokosok voltak, de fontos politikai szerepet nem tölthettek be. A meszticek és mulattok a társadalom alsóbb szintjén helyezkedtek el, az indiánokat teljesen megvetették és ehhez még hozzácsapódtak a fekete rabszolgák is, akiket Afrikából szállítottak. A függetlenségi mozgalmak élén a kontinensen általában a kreol birtokos réteg állt, akik elnyomásként tekintettek a spanyol uralomra. Ilyen kreol családban született Latin-Amerika meghatározó alakja, Simón Bolívar is. Jelen cikkben arra a kérdésre keresem a választ, hogy Bolívar Egyesült Latin-Amerika terve vajon mennyiben előzte meg korát és mennyire nevezhető sikeresnek?

A kezdetek

Simón Bolívar, (teljes nevén: Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar de la Concepción Ponte Palacios y Blanco) 1783-ban született a mai venezuelai Caracas városában. Szülei nagybirtokosok voltak, azonban gyermekkorában elvesztette őket, így nagybátyjai nevelték, illetve neveltették fel. Bolívar életére és gondolkodásmódjára nagy hatást gyakorolt egyik nevelője, Simón Rodríguez, aki megismertette vele a felvilágosodás alapműveit, valamint bevezette az európai országok történetébe. Bolívar bejárta Európát, ahol rengeteg hasznos tudásra tett szert és a kornak megfelelő pezsgő szellemi életbe vetette magát. Ezzel együtt belecsöppent az európai államok politikai és diplomáciai sodrásába, aminek folytán már korai éveiben is érdeklődött a spanyol gyarmatok függetlenségi lehetőségéről, illetve aktívan foglalkoztatta a rabszolgaság kérdése. Hosszú időt töltött Párizsban, ahol Napóleon gyakorolt rá nagy hatást, azonban Bolívar felismerte, hogy a császárrá való koronázás helytelen, zsarnoki lépés volt. 1805-ben egykori tanítómesterével, Simón Rodríguezzel Rómába ment, ahol Bolívar esküt tett népének felszabadítására:

„Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Őrájuk magukra, esküszöm a becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk.”

Simón Bolívar: Válogatott írások (ford. Benyhe János)

Miután hazatért, megalakult a venezuelai forradalom szervezésének legfőbb intézménye, a Hazafias Tanács. A Tanács Londonba küldte Bolívart, hogy támogatást szerezzen Nagy-Britanniától a latin-amerikai országok függetlenségének ügyében. Próbálkozása sikertelenül zárult, azonban megszerezte a korszak egyik híres forradalmára, Francisco de Miranda támogatását, aki már korábban kísérletet tett az új-granadai tartományok felszabadítására. 1811-ben a Tanács kimondta Venezuela függetlenségét, amire a spanyol korona meglehetősen hamar és erőteljesen válaszolt. Miután Bolívar elvesztette Puerto Cabello kikötővárosát, Miranda, akit ekkora már teljhatalmú diktátorrá választottak, aláírta a rendkívül megalázó fegyverletételt, amit Bolívar nem volt képes elfogadni, és átadta Mirandát a spanyol megszálló csapatoknak.

Bolívar második kísérlete során bázisát Kolumbiában, Bogotá városában építette ki, ahol önkéntesek toborzásába kezdett. 1813-ban ismét megindult a forradalom Venezuelában, és a „csodálatos hadjárat” során elfoglalták a nagyobb városokat, valamint magát a fővárost, Caracast is sikerült bevenni. Ekkor kapta Bolívar a venezuelai lakosoktól az „El Libertador” („A felszabadító”) nevet. A belső széthúzások, valamint a spanyol trónra 1814-ben visszatérő VII. Ferdinánd erőteljes fellépése és az utánpótlás miatti túlerő következtében a gyors győzelem hamar semmivé lett. Bolívar visszatért Kolumbiába, azonban az ottani felkelő csapatok is vereséget szenvedtek a spanyol túlerővel szemben. Bolívarnak menekülnie kellett, és száműzetését Jamaica szigetén töltötte.

Egy meghatározó levél, Bolívar terve

Bolívar, jamaicai száműzetése alatt próbálta felhasználni az addig létrejött kapcsolati tőkéjét, amelynek segítségével folytathatta volna a függetlenségi mozgalom harcait Latin-Amerikában. A száműzetés alatt született meg a Carta de Jamaica (Jamaicai levél), amelyben a függetlenségi harcos egy jamaicai „úriembert”, Henry Cullent tájékoztatta a függetlenségi háború aktuális állásáról. Bolívar levelében a spanyolok háborús indítékait jogtalannak minősítette, arra hivatkozva, hogy a spanyol korona nem tartotta be a latin-amerikai országoknak tett ígéreteit, valamint nem biztosít elegendő teret a kreol vezető rétegnek. Bolívar a levélben Spanyol Amerikára úgy hivatkozik, mint egy nagy egységes államalakulatra, amelynek közös értékei, mint például a vallás, nyelv, kultúra az egyes nemzeteket egy tömbbe tömöríti, ezáltal a világ egyik vezető állama lehetne az Egyesült Államok és az európai hatalmak mellett. Ezen vezető szerep nemcsak politikai szempontok szerint értendő, de a Föld igen befolyásos gazdasági hatalmává válhatott volna ez az állam. Mindazonáltal Bolívar tisztában volt azzal, hogy ezt inkább lehetne utópikus elképzelésnek nevezni, semmint reális jövőképnek. Ezt a következő sorok is bizonyítják:

„Mindenki másnál jobban óhajtom, hogy Amerika a világ legnagyobb nemzete legyen, nem is annyira a területét és gazdagságát, hanem inkább szabadságát és dicsőségét tekintve. Bár arra törekedem, hogy hazámnak tökéletes kormánya legyen, nem hihetem, hogy jelenleg egyetlen nagy köztársaság igazgathatná az Újvilágot; minthogy megvalósíthatatlan, nem merem azt kívánni, és nem is kívánom, hogy Amerika egyetlen monarchia legyen, mert ez a terv amellett, hogy haszontalan, még megvalósíthatatlan is.”

Simón Bolívar: Válogatott írások (ford. Benyhe János)

Ebből a részletből látszik, hogy Bolívarnak is voltak kétségei a tervet illetően, hiszen tisztában volt azzal, hogy az egyes népcsoportok nem feltétlenül férnének meg jól egymás mellett, akármilyen államformája is lenne ennek a hatalmas országnak. Emellett viszont az is szembetűnő, hogy Bolívar Latin-Amerikát egy nemzetnek tekintette, azonban hazájának Venezuelát tartotta. Bolívar többek között amellett is érvel, hogy miért kellene ennek a latin-amerikai hatalmas államalakulatnak köztársasági államformát felvennie. Úgy gondolta, hogy a monarchia romlott, az uralkodó kizárólag a saját hatalmának kiterjesztésére törekedne, valamint elveszne a szabadság szelleme, amely által kiharcolták a függetlenséget. Ezzel szemben egy köztársaság sokkal demokratikusabb, nem az elnyomásra épül és ami a legfontosabb, őrizné a szabadság szellemét, amely meghatározó eleme a latin-amerikai nemzetek együttműködésének. A levélnek ezen része azért érdekes, hiszen később Bolívar az egyes felszabadított államokban teljhatalmú diktátori címet kapott.

A jamaicai levelet tekinthetjük a latin-amerikai államok egyik alapkövének, hiszen a függetlenné vált latin-amerikai spanyol gyarmatok közül ­– Mexikó kivételével, amely csak I. Ágoston (Agustín de Iturbide) császárságát követően tért át a köztársasági államformára ­– mindegyik köztársaságként vált függetlenné.

Az „El Libertador” és Nagy-Kolumbia megteremtése

Miután Bolívar Jamaicáról visszatért a kontinensre, sikeres megegyezésre jutott azon hadurakkal, akik Új-Granada és Venezuela területein tevékenykedtek, ezzel egy ütőképes sereget létrehozva. Mindemellett nem elhanyagolható tény, hogy Nagy-Britanniából is érkezett egy jól felszerelt expedíciós haderő, amelyet Bolívar parancsnoksága alá rendeltek. 1817 nyarára, miután sikeres partraszállást hajtottak végre Új-Granada partjainál, elfoglalták a térség legfontosabb városát, Angosturát, amelyet Bolívar a bázisának rendezett be, ezzel Új-Granada jó részét felszabadítva. Ezután Venezuela ellen vonult, ahol Caracas városánál súlyos vereséget szenvedett. A vereséget követően a komoly kapcsolatokkal rendelkező tábornok 6000, a napóleoni háborúk során tapasztalatot szerzett brit katonát bérelt fel, akiket egyesített a saját, illetve a hadurak seregével. Kockázatos tervet hajtottak végre, Bolívar úgy gondolta, hogy ha átkelnek az Andok hegységein, meglephetnék a völgyben állomásozó spanyol csapatot. Bár az úton rengeteg embere halt meg, végül Bolívar számítását siker koronázta. 1819-ben pedig döntő győzelmet aratott a felszabadító sereg a spanyolok felett Boyacánál, és bevonult Bogotába. Nem sokkal később, a carabobo-i csatában Bolívar és serege ismételten döntő győzelmet aratott, és komolyabb ellenállás nélkül bevonult Caracasba.

1819-ben az angosturai kongresszuson az addig felszabadított új-granadai és venezuelai területeket egyesítette Bolívar, ezzel létrehozva Nagy-Kolumbia (Gran Colombia) államát, fővárosának a venezuelai-kolumbiai határ közelében lévő Cucútát tette meg. Az 1821-es cucúta-i konferencián fogadták el az új állam alkotmányát, valamint Bolívart élethosszig tartó elnöknek, egyik tábornokát, Francisco de Paula Santandert pedig alelnöknek választották. Az alkotmány értelmében Nagy-Kolumbiát három nagyobb közigazgatási egységre osztották, amellyel megalapozták a mára kialakult országok kiterjedését és központjait. Az új-granadai terület központja Bogotá lett, a venezuelai területé Caracas, a mai Ecuador területének központja pedig Quito lett. Még ugyanebben az évben Panama is kikiáltotta a függetlenségét, de félve a spanyol bosszú lehetőségétől, csatlakozott Nagy-Kolumbiához. Bolívarnak ez a lépése arra enged következtetni, hogy már ekkor látta annak lehetőségét, hogy sikerüljön elérni a volt gyarmatoknak, ha nem is egységesítését, de legalább föderalizálását.

Mindezek után Nagy-Kolumbia és személyesen Bolívar felvette a kapcsolatot Dél-Amerika másik híres szabadságharcosával, José de San Martínnal, akinek támogatásával a pichincha-i csatában, 1822 tavaszán döntő győzelmet arattak a felszabadítók. Így Quito elnyerte a függetlenségét. Mivel Quito függetlenségét külső segítséggel vitték sikerre, az ország csatlakozott Nagy-Kolumbiához. Miután San Martín sikeresen felszabadította La Plata-t (ma Argentína), valamint Chilét 1818-ban, az utolsó spanyol bástyaként a dél-amerikai kontinensen Peru és Bolívia maradt. Peruról érdemes megjegyezni, hogy ezen a területen volt a legstabilabb a spanyolok helyzete, nem is véletlenül, hiszen Peruban volt a rojalisták központja. A két szabadságharcos sikeres együttműködésének köszönhetően 1824-re Peru is elnyerte függetlenségét, azonban Bolívar és San Martín nem tudott megegyezésre jutni Peru politikai berendezkedésének kérdésében. Végül San Martín engedett és Peru Bolívar befolyása alá került. Az utolsó terület, Bolívia, nem sokkal később Bolívar egyik tábornoka, Antonio José de Sucre segítségével az 1825-ös ayacuchó-i győztes csata következményeképpen nyerte el szabadságát. Hivatalosan pedig Bolívar közbenjárásával még ugyanebben az évben a chuquisaca-i kongresszuson kiáltották ki az ország függetlenségét. Bolívar iránt érzett tiszteletből és a lakosság hálájának jelélül nevezték el az országot Bolíviának. Ezzel a lépéssel a dél-amerikai földrészről sikeresen kiszorították a spanyol erőket és magát a spanyol fennhatóságot is sikerült megszűntetni. Mindezen lépések elengedhetetlen állomásnak bizonyultak Bolívar víziójának megteremtéséhez.

Nagy-Kolumbia megteremtése már egyfajta előképet adott Bolívar elképzelésének abból a szempontból, hogy a legtöbb volt spanyol gyarmat élén Bolívar emberei álltak. Mindezek mellett Nagy-Kolumbia területe ekkorra már magában foglalta Panama, Új-Granada (ma Kolumbia), Venezuela és Quito (ma Ecuador) teljes területét, valamint ehhez Peru és a mai Brazília bizonyos területei is csatlakoztak.

Érdemes megfigyelni, hogy a spanyol gyarmatok függetlenedése teljes mértékben eltért Brazília 1822-es kiválásától a portugál gyarmatbirodalomból. Míg a spanyol gyarmatok függetlenedése darabonként és közigazgatási egységenként ment végbe, addig Brazília – ami ekkor már egyenrangú volt a portugál királysággal a gyarmatbirodalmon belül – egységesen tudta elérni a függetlenséget. Ennek alapvetően geopolitikai okai voltak, hiszen a spanyol gyarmatok a kontinensen szerte szét voltak szórva, Brazília pedig egy viszonylag központosított egységes terület volt. A másik oka, hogy Brazília függetlenedése egységesen ment végbe, az a királyi család egyik tagjának, az akkor régensként működő Dom Pedronak (később I. Péter császár) köszönhető. A spanyol gyarmatok továbbá fegyveres erővel érték el a függetlenségüket, míg Brazíliának sikerült elkerülni a háborús konfliktust az anyaországgal, azonban a monarchikus államforma megmaradt.

Az 1826-os panamai kongresszus

Miután nagyrészt véget értek a spanyol gyarmatok függetlenségi mozgalmai, és az új államok létrejöttek, Bolívar elérkezettnek látta az időt arra, hogy szorosabb kapcsolatokat próbáljon kiépíteni a független országokkal, ezzel megalapozva az integráció lehetőségét. 1824 decemberében körlevélben értesítette Kolumbia, Mexikó, a Közép-Amerikai Államszövetség, Chile, Rio de La Plata (ma Argentína) kormányait arról, hogy az integrációs folyamat segítésének érdekében szeretne tető alá hozni egy együttműködési rendszert az említett államok között. További országok is szerepeltek a meghívottak listáján, például az Egyesült Államok, Hollandia, Nagy-Britannia – az utóbbi két állam csak mint megfigyelő vehetett részt a kongresszuson. Az Egyesült Államok meghívása azért is érdekes, mert 1823-ban megfogalmazták a Monroe-elvet, amely során gyakorlatilag védnökség alá helyezték az amerikai államokat, valamint gátat kívántak szabni az európai hatalmak gyarmatosításának az amerikai kontinensen.

Az első pánamerikai kongresszus tehát 1826-ban ült össze Bolívar hívására Panamában, amely területet a szövetség központjának képzelt el a Felszabadító. A tárgyalás alapvetően kölcsönös segítségnyújtáson alapult egy esetleges spanyol támadás esetére, valamint a maradék spanyol gyarmatok felszabadításáról – elsősorban Kubáról – értekeztek. A meghívottak közül Kolumbia, Mexikó, Peru és a Közép-Amerikai Államszövetség azonnal elfogadták a meghívást, Chile és Bolívia ugyan késve, de szintén követte az előbb említett államok magatartását. Brazília – bár hivatalosan nem spanyol-amerikai gyarmat volt – mégis meg lett hívva, azonban követet belpolitikai okok miatt már nem küldött a kongresszusra. Bolívar úgy gondolta, hogy legegyszerűbben akkor lehetne a világgal elismertetni a latin-amerikai államok szövetségét, ha azt a világ legnagyobb birodalma, Nagy-Britannia támogatná, éppen ezért volt szükség arra, hogy legyen jelen a birodalom mint megfigyelő.

A kongresszus lényege az volt – Bolívar értelmezésében –, hogy az újonnan létrejött államok egyfajta szövetségi rendszerbe tömörüljenek. Mivel ezt a szövetséget Nagy-Britannia elismerné, úgy Bolívar arra a következtetésre jutott, hogy a Spanyol Korona ennek hatására békét kötne a volt gyarmati státuszban lévő országokkal. Bolívar a brit uralkodónak írt levelében arról is beszámolt, hogy a szövetségi rendszerben résztvevő államok belpolitikája önálló maradna, minden résztvevő állam súlya ugyanakkora lenne, ezzel a demokráciát erősítve. Emellett arról is szó esett, hogy „a származás és bőrszín különbözősége elvesztené szerepét és jelentőségét”. Ez alapján a rabszolgaság eltörlését és az egyes etnikumok egyenlőségének kimondását is célozta Bolívar ideája. Bolívar mindezek után biztosította a brit uralkodót, hogy ez az elképzelés Nagy-Britanniának rendkívüli előnyökkel járna, elsősorban gazdasági és kereskedelmi, másodsorban politikai szempontból.

Ezen elképzelések tehát már nem csupán gazdasági együttműködésről szóltak a latin-amerikai államok között, hanem egyfajta politikai kapcsolat megerősítésére is törekedtek. Végül, azonban nem aratott teljes sikert Bolívar integrációs szándéka. Rio de La Plata (Argentína) és Chile elutasította a meghívást, Brazília a már említett belpolitikai problémák miatt nem küldött delegációt. Peru, Mexikó és a Közép-Amerikai Államszövetség – bár megjelentek – különböző okok miatt nem írták alá az egyezményt, Bolívia és az Egyesült Államok – bár elfogadták a meghívást – nem jelentek meg. Egyedül tehát Nagy-Kolumbia volt az egyetlen állam, amely elfogadta a kezdeményezést. Az, hogy bizonyos államok nem fogadták el az egyezményt, valószínűleg a regionalizmus okára és nemzetiségi különbségekre tehetőek, illetve az egyes államok határkérdései sem dőltek ekkor még el.

Bolívarnak a panamai kongresszus mellett számos más tervezete is volt az integráció megindítására Említésre méltó még az andoki államszövetség terve, amelyet Dél- és Észak-Peru, Nagy-Kolumbia és Bolívia alkotott volna, azonban ez a terv is kudarcba fulladt.

Összegzés

Simón Bolívar, a latin-amerikai történelem egyik meghatározó figurájának nevezhető. Bolívar sokoldalúságát az is mutatja, hogy nemcsak sikeres katonai karriert futott be, hanem a kontinens kitűnő politikusává is vált, mindemellett társadalmi reformot akart bevezetni. Az Egyesült Latin-Amerika koncepció merész álomnak nevezhető, azonban Bolívar minden követ megmozgatott azért, hogy létrejöhessen egy ilyenfajta együttműködés. Gondolkodásmódjában valóban megelőzte korát, olyan tervekkel állt elő, amely Latin-Amerikát nem elfeledett földrésszé tette volna, hanem az adott korszak meghatározó szereplőjévé. Bolívar személyének fontosságát az mutatja meg leginkább, hogy halála (1830) után nem sokkal Nagy-Kolumbia államszervezete is szétesett, ezzel létrejött Venezuela, Új-Granada és Ecuador független állama. A történelem természetesen nem ért véget Bolívar halálával, ma is számos tervezet és nemzetközi intézmény munkálkodik azon, hogy a latin- és a dél-amerikai államok integrációs kérdéseit elősegítsék.

Bajusz Tamás

Felhasznált irodalom

Anderle Ádám: Spanyol mozaik, Tanulmányok a hispanista kutatások történetéből, Kronosz kiadó, Pécs, 2016.

Bolívar, Simón: Válogatott írások (ford. Benyhe János, Budapest, 2009.), Sociedad Bolivariana de Venezuela, Caracas, 1971.

Buckman, Robert T.: Latin-America, The World Today Series 2014-2015, 48th Edition, Rowman & Littlefield, Lanham, Maryland 2014.

De la Reza, Germán A.: The formative platform of the Congress of Panama (1810–1826): the Pan-American conjecture revisited Rev. Bras. Polít. Int. 56 (1): 5-21 [2013] I.e.: v56n1a01.indd (scielo.br) U.l.: 2023. 04.08

Hahner Péter: 13 diktátor, Fejezetek a forradalmak történetéből, Animus kiadó, Budapest, 2017.

Keen, Benjamin – Wasserman Mark: A History of Latin America, Houghton Mifflin, Boston, 1988.

Kukovecz György: Haladás, Nemzet, Állam, Bolívar gondolkodásában, 2009. I.e: Kukovecz György: HALADÁS, NEMZET, ÁLLAM BOLÍVAR GONDOLKODÁSÁBAN (latin-amerika.hu) U.l.: 2023. 04.08.

Sweet, William Warren: A History of Latin America, The Abington Press, New York, 1919.

Wilgus, A. Curtis – Raul d’Eca: Outline History of Latin America, Barnes & Noble Inc. New York, 1943.

Wittman Tibor: Latin-Amerika története, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978.

Ezt olvastad?

Tojásvadászat a Föld köldökén. Nem húsvéti cikk

A végtelen óceán „sivatagjában” fekszik egy sziget, mindentől elzárva. Az elpusztult civilizáció helyén talált életmód, kőszobrok és az őslakók kapcsán

X