Egy hivatal működése, majd eltűnése – Recenzió

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2015-ben jelentette meg Csatári Bence munkáját, amely az 1956 utáni magyar történelem egyik nem igazán ismert intézménye, a Tájékoztatási Hivatal két évének eseményeit mutatja be.

A Kádár-korszak sajtóirányításáról és tömegkommunikációjáról már eddig is több munka megjelent, a legfontosabbak közé sorolhatjuk a Zárt, bizalmas, számozott első kötetét, illetve Takács Róbert, a Kádár-kor politikai újságírását bemutató könyvet. Mindkét munkában foglalkoznak a Tájékoztatási Hivatallal, azonban a forradalom utáni időszak részletes bemutatása eddig nem történt meg.

A könyv elején megismerjük azt az időszakot, amely a forradalom leverése után kezdődött Magyarországon. A megszilárdítás első percétől kezdve komoly szerepet szántak a tömegkommunikációnak, hiszen úgy vélték a korábbi évek alapján, hogy segítségével hamarabb sikerül bebiztosítani a hatalmukat. Ezek az évek azért is voltak fontosak, hiszen ekkor még nem dőlt el, hogy ki kapja meg a vezető szerepet: a Tájékoztatási Hivatal (TH) vagy az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya (APO).

Az első részben a TH előzményeit mutatja be a szerző, amit még a Nagy Imre-kormány alapított 1954-ben, de Rákosi utasítására egy év múlva meg is szüntettek. Ez a döntés egyet jelentett azzal, hogy a média irányítása és ellenőrzése az APO kezébe került át. Azonban tudjuk, hogy itt még nincs vége.

Ezt követően ismerhetjük meg a TH megalapításának körülményeit. 1956. december 19-én ugyanis azzal a céllal hozták újra létre, hogy a párt kommunikációját és a társadalom tájékoztatását támogassa. Közvetlenül a kormányfő alá rendelték, a lapengedélyek kiadása is a feladatai közé tartozott, amellett, hogy a legfontosabb médiumok (Magyar Távirati Iroda, Magyar Rádió, Magyar Újságírók Országos Szövetsége) felügyeletét is ellátta. A feladat fontosságát bizonyítja, hogy Kádár János nem másra, mint egyik bizalmasára, Szirmai Istvánra bízta a vezetői tisztséget. Emellett kitér a megyei lapok tájékoztatásával felmerült nehézségekre illetve a bevett eljárásokra is. Hiszen nem csodálkozunk, amikor Csatári arról ír, hogy erőteljes cenzúra volt jelen, előre egyeztetni kellett a beszélgetések témáit, vagy éppen az, hogy a szakmai képzettség nem játszott szerepet a munkatársak kiválasztásában. A TH működése egyet jelentett azzal, hogy újra elindult a hatalmi harc a Hivatal és az APO között.

A harmadik fejezet a TH és az MTI „közös munkáját” mutatja be, ami nem más, mint az MTI által készített bizalmas jelentések szerepe a TH munkájában. Itt többek között szó esett Nehrunak, India első miniszterelnökének véleményéről, vagyis mit gondolt 1956-ról és a magyar helyzetről; Kéthly Anna londoni beszédéről, a Szabad Európa Rádió híreiről és a különböző európai sajtótudósításokról.

A negyedik már a sajtódiplomáciával foglalkozik, vagyis azzal, hogyan tájékoztatták a külföldi sajtó- és média munkatársait Magyarországról. Ehhez el kellett azt is érni, hogy a Külügyminisztérium időben tájékoztassa a TH-t a legfontosabb eseményekről. Kiemeli a magyarországi délszláv pedagógus-konferenciát, ami azért lehet érdekes, hiszen Magyarország és Jugoszlávia kapcsolata – a szovjet-jugoszláv viszonyhoz hasonlóan-, folyamatosan változott.

A televízió hivatalos, 1957-es elindításáig a legfontosabb tömegkommunikációs szerepet a rádió töltötte be, így ennek ellenőrzését részletesen megismerjük a következő fejezetben. A TH több alkalommal is kritizálta az MR munkáját, többek között, amikor nem emlékeztek meg méltó módon Lenin születésnapjáról, nem ítélték el megfelelően a forradalmat, nem megfelelően tudósítottak a csepeli ifjúmunkás gyűlésről 1957 januárjában, vagy a Falurádió adásait nem tartották megfelelőnek. Természetesen néhány hét múlva már kedvezőbb hangvételű jelentéseket írtak a rádió tevékenységéről. Az MR mellett a másik legfontosabb tájékoztatási szerv az MTI volt, amelynek külpolitikai munkája sokat javult, bár még mindig lassabbnak számított a nyugati országokhoz képest.

A hatodik fejezet már a sajtóval foglakozik, ugyanis a megjelent újságok folyamatosan ellenőrzés alatt álltak. Elsőként a Film, Színház, Muzsika című lapot mutatja be, hiszen sok színész vett részt a forradalomban. Az újság ezt nem támogatta, viszont a dolgozók még nem feltétlenül voltak az új rendszer hívei. A Nők Lapja a társadalom női tagjait próbálta tájékoztatni, azonban több kritika is érte, mivel nem volt olyan lap ebben az országban, amely ne írt volna az MSZMP-ről, kivéve ez az újság. Így nem csoda, hogy változásra volt szükség a lapnál. A Labdarúgás című újságot is támadták, hiszen a TH nem nézte jó szemmel, hogy olyan focistákról írtak, akik 1956 után elhagyták az országot.

Ezután megismerjük a cenzúra szerepét, hiszen a párt joggal tartott attól, hogy ha érzékeny témákról írnak, akkor újabb forradalom kialakulása is bekövetkezhet. Ezzel kapcsolatban már megfigyelhető a TH szerepének csökkenése, hiszen a cenzúra folyamatában is egyre kevesebbet vett részt, jelentősége inkább a lapkiadás területén volt.

A következő részben a lapengedélyeket veszi sorra, hiszen egy újság indítását két okkal lehetett abban az időben megakadályozni, az ideológiai háttér vagy a papírhiány miatt. Ez utóbbi különösen nehezítette a lapok megjelenését, de az üzemi lapok természetesen kivételnek számítottak. A Pénzügy és Számvitel újság megjelenéséről Apró Antal miniszterelnök-helyettes és nem a TH döntött. Több olyan újságról is olvashatunk, amelyek elindítását meglepő módon megtagadták (Szövetkezet) vagy éppen engedélyezték (Reformátusok Lapja, Technika). A papírhiány olyan mértékű volt, hogy nemcsak megtagadták egyes lapok elindítását, hanem a magasabb példányszámot sem engedték meg. 

A kilencedik fejezet a Rákosi-rendszer híveit, pontosabban a sajtóban dolgozók helyzetét mutatja be ezekben az években, mivel sokakat leváltottak, eltávolítottak eddigi tisztségéből. Ezen kívül azt is előírták, hogy az MTI nem tudósíthatott a peres ügyekről, ez alól a Perbíró-Kováts-ügy kivételnek számított.

1957 tavaszán Szirmai Istvánt áthelyezték a Hivatalból, és közel két éven át az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya vezetője lett. Utódja az a Darvasi István volt, aki 1958-ban szintén átkerült az APO-hoz. Ez egyet jelentett a TH vezető szerepének az elvesztésével, vagyis a média irányítása újra az APO kezébe került. Azonban megállapíthatjuk, hogy Szirmai vezetése alatt a TH a magyar médiapolitika egyik meghatározó intézményének számított.

A könyv végén található a felhasznált források és szakirodalmi kiadványok listája, amely a korszak iránt érdeklődőknek nyújt támpontot. A kiadvány lapozása során annyi hiányérzetem volt, hogy nem jelent meg benne képanyag, pedig hasznos lett volna nemcsak a vezetők, hanem a korabeli sajtóanyagok megismerése miatt is. Egy-egy iratot akár teljes terjedelmében meg lehetett volna jelentetni, ezáltal közelebb víve az Olvasót az eseményekhez.

Összességében egy hiánypótló munka született, amely segít megérteni azt a folyamatot, ami az 1956-os forradalom leverése után a magyar médiapolitikában lezajlott.

Szakál Veronika

Az ismertetett kötet: Csatári Bence: A Tájékoztatási Hivatal története Szirmai István elnöksége alatt (1956-1957). Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2015. 156 p.

Ezt olvastad?

„Nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja…” – Mit szerettek volna a munkástanácsok 1956-57-ben?

Csalódni fog, aki kezébe veszi a Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben című munkáját. A Corvina

X