Egy horvát nemes a középkori Erdélyben: vingárti Horvát János pályaképe

A vingárti Horvát család a 16. század első felében egyike volt Erdély jelentősebb nemesi famíliáinak, történetének azonban eddig nem sok figyelmet szenteltek a kutatók. Holott a családalapító János a tartomány jómódú és befolyásos nemeseként II. Ulászló király udvartartásának a tagja volt, sőt fontos diplomáciai megbízatásokat is teljesített. Egyetlen fia, Gáspár pedig II. Lajos asztalnok- és I. Ferdinánd kamarásmestereként már bekerült a valódi bárók közé.

A szakirodalomban, ha egyáltalán szó esik a családról, általában csak Gáspárt tartják számon, apjáról a legtöbb esetben még említést sem tesznek, aminek a legfőbb oka abban kereshető, hogy János nem tartozott a királyság politikai életét meghatározó legszűkebb csoporthoz. Kiterjedt kapcsolatrendszere és szívós birtokszerzési törekvései nélkül fia sem kerülhetett volna be a királyság hatalmi elitjébe. Cikkemben ezért Horvát János eddig teljesen ismeretlen életútját mutatom be. Példáján keresztül ráadásul jobban megismerhetjük a magyar király uralma alatt álló országok és tartományok közötti mobilitást, illetve arról is képet kaphatunk, hogy milyen lehetőségek álltak a nemesség rendelkezésére a társadalmi felemelkedésre.

[Megjegyzés: Hagyománytiszteletből a család előnevét vingárti alakban alkalmazom, azonban a település esetében a ma használatos Vingárd alakot követem. – F. D.]

Származása

A késő középkori Magyar Királyságban számos nemesi család viselte a Horvát nevet. Ezt legtöbbször szűkebb környezetük „aggatta” rájuk ragadványnévként, általában akkor, ha korábbi birtokaikat és lakhelyüket elhagyva az ország más vidékére költöztek át, és csak később kezdték el családnévként használni. Bármily csábító, nevükből nem lehet egyértelműen eredetükre következtetni. Ekkor ugyanis az nemcsak azt jelenthette, hogy valaki Horvátországból származott, hanem azt is, hogy a Magyar Királyság déli részéről érkezett, ahol valamilyen szláv dialektust beszéltek. A helyzetet ráadásul tovább bonyolítja, hogy a korban Horvátország alatt a mai országnak az Adriai-tenger és a Gvozd (mai néven a Kapela-hegység) közötti területét értették. E bizonytalan eredetű famíliák közé tartozik cikkünk főhősének családja is.

János származását homály övezi, mivel szüleit jelenleg nem ismerjük. Eredeti neve egy saját cirillbetűs aláírása szerint Ivan Faković volt, ami délszláv származása felé mutat. Szintén erre enged következtetni az oklevelekben 1506-tól mind ritkábban használt raszvjai előneve is, ami arra utal, hogy családja egy Raszvja nevű településen volt birtokos. Ez a legfrissebb kutatások szerint a horvátországi Knintől délnyugatra, Petrovo Polje régióban található Razvođével azonosítható. A horvát–magyar történelem számos jeles személyisége származott ugyanebből a régióból, köztük Utješenić/Utyeszenics, ismertebb nevén Fráter György pálos szerzetes is. János születésének az idejére az őt elsőként említő 1500. évi oklevélből következtethetünk, amely szerint ekkor már vingárdi várnagy volt. A várnagyok feladatköre a korban igen szerteágazó volt, nemcsak a parancsnokságuk alá tartozó vár katonai irányításáért feleltek, hanem többnyire az ahhoz tartozó birtokok gazdasági igazgatásáért is. János tehát már tapasztalt, felnőtt férfi lehetett, amikor elnyerte a várnagyságot, így születését az 1460-as évekre, legkésőbb az 1470-es évek legelejére tehetjük.

Az Erdélybe vezető út

Sok horvát nemeshez hasonlóan János is a török hódítás elől menekülve hagyhatta el családja ősi birtokait. Mátyás király unokatestvéreinek, a Délvidéken kiterjedt birtokokkal rendelkező vingárti Geréb fivérek, Mátyás, Péter és László kíséretében érkezett Erdélybe. A legvalószínűbb, hogy Geréb Mátyás dalmát–horvát–szlavón bánsága idején, az 1480-as évek második felében költözött át a tartományba. János 1500-tól nyolc éven át Vingárd kastélyának a várnagyi tisztét viselte. Először Geréb Péter nádor és testvére, László erdélyi püspök, későbbi kalocsa-bácsi érsek vezető familiárisaként szolgált. Ezt támasztja alá, hogy rábízták székhelyük, egyben névadó váruk irányítását, továbbá hogy az 1503-ban elhunyt Péter nádor őt tette meg végrendelete egyik végrehajtójának. Fontos szerep jutott tehát Jánosnak a Geréb Péterben kihalt család öröksége sorsának elrendezésében. Egyforma előnevük és keresztnevük, valamint a Geréb családhoz fűződő kapcsolatuk miatt a szakirodalom egy része úgy véli, hogy Horvát János azonos lehet Geréb Mátyás 1484-ben említett familiárisával, raszvjai Kučić Jánossal (Iohann Kwchych de Razwayawaz). Az eltérő családnevük miatt Kučić és Horvát (Fakovič) Jánost azonban – további adatok előkerüléséig – nem lehet minden kétséget kizáróan megfeleltetni egymásnak.

Péter nádor halála után a vingárdi kastélyt Mátyás király házasságon kívül született fia, Corvin János herceg örökölte. A herceg nem sokáig örülhetett új szerzeményének, mivel 1504-ben elhunyt, így a vingárdi uradalom új birtokosa özvegye, az előkelő horvát grófi családból származó Frangepán Beatrix lett, aki néhai férjéhez hasonlóan megtartotta Horvátot a várnagyi tisztében. János 1508-tól az Arad megyei Solymos és Lippa várainak várnagyaként szolgálta tovább úrnőjét, akit 1509-ben II. Ulászló unokaöccse, György brandenburgi őrgróf vett feleségül. Beatrix és új férje 1509 márciusában megerősítették solymosi és lippai várnagyságában Jánost, aki az év végéig bizonyosan, de feltehetően úrnője következő év tavaszán bekövetkezett haláláig megmaradt az asszony és az őrgróf szolgálatában. Beatrix asszonyhoz szorosabb kapcsolat fűzte Jánost, amiben közös „horvát” származásuk és nyelvismeretük is szerepet játszhatott.

A következő értesülésünk Horvátról ugyancsak ekkoriból származik. Oláh Miklós Hungaria című (1536) műve szerint János a leendő esztergomi érsek apjával, Oláh István szászvárosi királybíróval – a város szász önkormányzatának vezetője – I. (Rossztevő vagy Gonosz) Mihnea egykori havasalföldi vajda kíséretében volt, amikor 1510. március 12-én nagylaki Jaksics Demeter megölte a száműzött fejedelmet Nagyszeben városában. II. Ulászló az előző évben adott menedékjogot Mihneának, akit a király parancsára fogadott be a város, így abból, hogy János a kíséretében volt, arra következtethetünk, hogy már ekkor szorosabb kapcsolatot ápolt a királyi udvarral.

Ulászló király követe

A nagyszebeni véres eseményekkel közel egy időben komoly diplomáciai problémával kellett szembenéznie Ulászló királynak. A II. Bajezid szultánnal 1503-ban hét évre kötött fegyverszünet lejárta aggasztó közelségbe került, ami a sokszoros túlerőben lévő Oszmán Birodalommal kirobbanó háború rémképével fenyegetett. Ebben a helyzetben, talán meglepő módon, a nagyfontosságú tárgyalások lebonyolításával Horvát Jánost bízták meg. Diplomáciai működéséről csak az 1510–1513 közötti esztendőkből van tudomásunk, Ulászló király követeként sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem tűnik fel a neve a forrásokban. Nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy miért az addig a korban megszokott familiárisi életutat befutó, vagyis katonai és birtokigazgatási feladatokat ellátó Horvátra esett a választás. A budai udvar ugyanis ekkor nem nélkülözött olyan sok nyelven beszélő, világlátott és művelt – többnyire humanista műveltségű egyházi – személyeket, akik alkalmasabbak lettek volna a tárgyalások lebonyolítására. Bizonyosan János személye mellett szólt, hogy ekkor már erdélyi birtokosként alaposabb ismeretei lehettek a tartománnyal szomszédos és török vazallus Havasalföldi Fejedelemség belpolitikai viszonyairól. Továbbá igen valószínű, hogy eddigre megtanult románul, és írni is tudott.

Még nagyobb súlya lehetett szláv (horvát) nyelvismeretének. Az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság korabeli diplomáciai érintkezésében ugyanis bevett gyakorlatnak számított, hogy a tárgyalásokat a két fél képviselői szláv (szerb) nyelven folytatták, illetve hogy a nagy jelentőségű dokumentumokat cirill betűkkel foglalták írásba, ahogy az az 1503. és az 1519. évi békeszerződések esetében is történt. A korban az Oszmán Birodalomba irányuló diplomáciai megbízatás nem csak komoly megtiszteltetést jelentett, hanem rendkívüli veszélyeket is rejtett magában. A törökök ugyanis nyomásgyakorlás céljából nem egy esetben akár évekig is tisztes fogságban, általában házi őrizetben tartották más országok diplomatáit. Ez azt jelentette, hogy bár szükségleteikről gondoskodtak, nem hagyhatták el az Oszmán Birodalmat, a szultán emberei pedig állandóan szemmel tartották őket. Ugyanígy járt II. Ulászló egy későbbi követe, Bélai Barnabás is, aki 1513-tól hat éven keresztül élvezhette a törökök „vendégszeretetét”, sőt a szultán még hadjárataira is magával hurcolta őt.

János követi működéséről elsőként Várdai Ferenc váci püspök és királyi kincstartó egy 1510. májusi levele tájékoztat bennünket: királyi követként (orator) először Havasalföldre kellett utaznia, majd onnan tovább az Oszmán Birodalomba. Útja azért vezethetett elsőként az Erdéllyel határos román fejedelemségbe, hogy tájékozódjon a politikai helyzetről, mivel nem sokkal korábban V. (Kis) Vlad elűzte a trónról a fentebb említett Mihnea rövid ideig uralkodó fiát, III. Mirceát. II. Bajezid szultán július 13-án fogadta a kézcsókra elé járuló Jánost Drinápolyban (ma Edirne). A nemzetközi helyzet miatt Horvát csak egy egyéves fegyverszünet megkötésére kapott felhatalmazást, mivel a budai udvarban ekkor még bíztak abban, hogy II. Gyula pápa támogatásával sikerül keresztes hadjáratot indítani az Oszmán Birodalom ellen. A török és magyar fél végül augusztus 6-án egyezett meg az egyéves fegyverszünetről, amelynek hírével augusztus 18-án indult vissza János Budára.

Horvát 1511. augusztus–szeptember folyamán ismét Drinápolyban folytatott tárgyalásokat, melyek eredményeként ötéves fegyverszünetet kötött a szultánnal. Októberre visszatért Budára, a következő év januárjában azonban már az oszmán fővárosban, Konstantinápolyban (ma Isztanbul) találjuk. A felek feltehetően ekkor cserélték ki a fegyverszünet ratifikált példányait. János nem sokkal 1512. március 17-e előtt tért vissza a magyar királyi székhelyre azokkal a békepontokkal, amelyekre Bajezid szultán felesküdött. E béke azonban nagyban különbözött attól, amelyet a magyar fél elfogadott. A Velencei Köztársaság budai követének értesülése szerint ugyanis a szultán az általa ratifikált változatból csalárd módon kivetette Horvátországot, ráadásul II. Ulászló uralkodói címeit sem foglaltatta bele a szövegbe, így a szerződés olyan volt, mintha azt nem a magyar király, hanem csak egy előkelő kötötte volna a szultánnal. A hibák miatt a magyar fél végül nem fogadta el a szerződést. János követi működéséről ezután nincs ismeretünk. A fegyverszünet újratárgyalásával a diplomácia kényes művészetében nálánál jártasabb a raguzai (ma Dubrovnik) születésű Felix Petancius (Feliks Petančić) kapott megbízást, aki március végén indult útra. Szakértelmére óriási szüksége volt, mivel 1512. áprilisban az idős II. Bajezidot lemondatta a trónról fia, az uralkodásával hosszabb ideje elégedetlen Szelim herceg, ami gyökeresen megváltozott a politikai helyzet az Oszmán Birodalomban.

A királyi udvar szolgálatában

János csak 1513. márciusban tűnik ismét fel a forrásokban, ekkor mint udvari ember – latinul aulicus, amelyet általában pontatlanul palotásként szoktak fordítani – kétszáz forintot adott kölcsön a kincstartónak. Az aulicus cím a korban gyűjtőfogalom volt, tehát nem meghatározott beosztást vagy feladatkört jelentett, hanem azt, hogy a vele illetett személy a szűkebb értelemben vett királyi udvartartás tagja volt, és megadott számú lovasra kapott fizetést a királyi kincstártól – általában a birtokaikról beszedendő adót utalták ki a részükre. Az udvar megbízatását teljesítette akkor is, amikor 1513 nyarán az erdélyi püspökség kormányzójaként (gubernator) működött, miután Perényi Ferencnek a váradi egyházmegye élére történő kinevezésével hosszú hónapokra megürült az erdélyi püspöki szék. Feladata kormányzóként a püspökség birtokainak a kezelése volt, melyek jövedelmei az üresedés ideje alatt az uralkodót illették meg. Jánost minden bizonnyal befolyásos pártfogók támogatása juttatta be a budai udvarba. Hogy kik segíthették? Az egyik talán korábbi ura és II. Ulászló unokaöccse, György brandenburgi őrgróf lehetett. Felmerülhet még podmanini Podmanicki János kamarásmester személye is, akivel János szorosabb viszonyt ápolt, például 1508-ban közös királyi birtokadományban részesültek.

Az udvartartás tagjaként 1513 után Horvát nem szerepel többé a forrásokban. Rövid udvari szolgálata nem számít egyedi jelenségnek a korban, gyakran előfordult, hogy az udvari emberek egy-két év után főpapok és bárók szolgálatába szegődtek. Ha volt is esetleg presztízsbeli különbség a királynak, illetve a legnagyobb hatalmasságoknak teljesített szolgálat között, utóbbi mégis megfontolandó alternatívát jelentett, főleg anyagi szempontból, mivel a fizetés stabilabb és rendszeresebb lehetett, mint az állandó pénzügyi gondokkal küzdő udvartól húzott apanázs. Ugyanakkor az egykori udvari emberek hazatérve olyan tapasztalattal és kapcsolatokkal rendelkeztek, valamint szűkebb hazájuk nemességén belül olyan tekintélyt és befolyást élveztek, amely szolgálatukat vonzóvá tette a legnagyobb birtokosok szemében is.

Jánosnak az erdélyi nemesség körében élvezett tekintélyét mutatja, hogy 1514-ben a vajdai ítélőszék ülnöke, 1515-ben pedig egy vajdai oklevél referense volt. Utóbbi azt jelentette, hogy az oklevélbe foglalt ügyet ő készítette elő döntésre és adta elő. Az sem kizárt, hogy ekkor Szapolyai János szepesi gróf, erdélyi vajda szolgálatában állt. Az ifjú gróf ugyanis alig húsz esztendősen, csekély politikai, katonai és kormányzati tapasztalattal nyerte el a királyság egyik legfontosabb világi méltóságát jelentő vajdai tisztet, ráadásul sem birtokokkal, sem kapcsolatokkal nem rendelkezett Erdélyben. A tartomány hatékony kormányzása érdekében így különösen fontos volt számára, hogy a helyi nemességen belül befolyással és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező személyek támogatását elnyerje. Horvát az élete végén bizonyosan e körbe tartozott. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1515-ben egyike volt Erdély azon „tehetősebb nemeseinek”, akik Gyulafehérváron Várdai Ferenc erdélyi püspökkel tanácskoztak a tartomány védelméről, illetve akik Nagyszeben városának a tanácsát meghívták a júniusi székelyvásárhelyi (ma Marosvásárhely) gyűlésre. János 1516 februárjában még élt, ezt követően eltűnik a forrásokból, minden bizonnyal elhunyt. Egy későbbi utalásból tudjuk, hogy halála előtt végrendeletet készített, amely mára elveszett.

Birtokai és házassága

János Erdély egyik jómódú birtokosaként hunyt el. Birtokszerzési törekvéseiben két jellegzetességre lehetünk figyelmesek: 1. jószágait igyekezett egy tömbben Vingárd köré, Fehér megyébe összpontosítani; 2. rövid időn belül jelentős forgótőkét tudott mozgósítani, amiben feltehetően a felesége, Pázmán Anna (lásd alább) révén szerzett kapcsolatai voltak a segítségére. Az első jelentősebb erdélyi birtokaira nem sokkal Corvin János halála után tett szert. Előbb a Geréb Pétertől zálogba vett, majd a hozzá hasonlóan Corvin-familiáris enyingi Török Imrétől ezer forintért megvásárolt, később pedig az örökösök nélkül elhunyt Mihálcfalvi Mihály Doboka, Fehér és Kolozs megyei birtokait adományozta neki az uralkodó. 1508 júniusában Podmanicki János kamarásmester társaként nyert királyi adománylevelet a hol Csongrád, hol Csanád megyéhez sorolt Donáttornyára, illetve annak Arad és Békés megyei tartozékaira, melyeket sosem sikerült ténylegesen birtokukba venniük.

János legjelentősebb szerzeménye névadó birtoka, Vingárd kastélya és annak tartozékai voltak: Vingárd mezővárosa, egy (Vajda)hunyad melletti vasbánya, valamint 31 falu egész- és részbirtoka Fehér, Hunyad és Küküllő megyékben. A kastélyt és uradalmát 1508 júliusában adta el neki úrnője, Frangepán Beatrix, aki három részletben összesen 11 500 forintot – ez a korban jelentős összegnek számított – vett kölcsön tőle. Ulászló király két évvel később erősítette meg az adásvételt, és az adománylevelet is ekkor állították ki neki. János növekvő vagyona és tekintélye kifejezésére igyekezett a forrásokban többnyire kastélyként (castellum) említett Vingárdot méltó lakhelyévé kiépíteni, továbbá megerősíteni, várrá (castrum) fejleszteni. A megkezdett erődítési munkálatokat azonban II. Ulászló parancsára le kellett állítania, miután a nagyszebeni tanács panasszal fordult a királyhoz, félve, hogy a várat felhasználva Horvát a jövőben sok kárt okozhat nekik.

János egy bizonyos Pázmán Annát vezetett oltár elé. Felmerült, hogy felesége a bihari nemes, panaszi Pázmány András – Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek ükapja – 1466-ból ismert, szintén Anna nevű lányával lenne azonos. Ez azonban nem valószínű, mivel János Bihar megyei birtokszerzési törekvéseiről, illetve az itteni nemesi családokkal meglévő kapcsolatairól nincs tudomásunk. Erdélyi orientációja miatt az tűnik a legkézenfekvőbbnek, hogy Anna asszony egy vagyonos és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező polgárcsaládból, talán a kolozsvári Pázmán famíliából származott. Ez arra is magyarázatot adna, hogy az Erdélyben ismeretlen urának miként sikerült rövid időn belül jelentős összegeket mozgósítania a birtokai gyarapítására. A menyegzőre nem sokkal János Erdélybe érkezését követően kerülhetett sor, mivel egyetlen ismert gyermekük, Gáspár nevével egy 1505. évi oklevélben találkozhatunk először. Anna asszony 1526-ban még bizonyosan élt, és ahogy arról fennmaradt levelei tanúskodnak, hogy férje és fia távolléte idején határozottan lépett fel a család érdekeinek érvényesítéséért a szomszéd birtokosokkal szemben, ha a helyzet úgy kívánta.

Összegzés

János életútjának ismertetése után megállapíthatjuk, hogy miután a török fenyegetés miatt elhagyta Horvátországot, sikeresen illeszkedett be a Magyar Királyság, és azon belül is Erdély nemesi társadalmába. Élete végére a tartomány legvagyonosabb urainak a sorába emelkedett, várbirtokos mivolta pedig kimagasló társadalmi presztízst kölcsönzött neki. Sikerének négy fő elemét emelhetjük ki:

1. Szolgálatvállalása: 1500-tól mintegy tíz éven át hűségesen szolgálta előbb a Geréb családot, majd Frangepán Beatrixot és férjeit. Úrnőjéhez közös horvát származásuk és nyelvismeretük miatt szorosabb kapcsolat fűzhette.

2. Udvari szolgálata: Az 1510-es évekre neve már a királyi udvarban is ismert volt, amelynek kapuit György brandenburgi őrgróf és Podmanicki János kamarásmester támogatása nyithatta meg előtte. A király iránta megnyilvánuló bizalmát jelzi, hogy fontos diplomáciai küldetéseket is teljesített.

3. Birtokszerzése: 1508-ban megvásárolta Frangepán Beatrixtól Vingárd kastélyát, így az előkelő várbirtokos nemesek sorába emelkedett.

4. Házassága: A feltehetően polgári származású Pázmán Annával kötött frigye nemcsak a birtokai bővítéséhez szükséges anyagi tőkét, hanem az újonnan választott hazájába történő beilleszkedését megkönnyítő kapcsolatokat is biztosította számára.

A cikk a „Horvát-magyar elit és a királyi udvar a 15–19. században” című kutatási pályázat támogatásával (2023-1.2.4-TÉT-2023-00060) készült.

Levéltári források

• ANR = Arhivele Naţionale ale României (Román Nemzeti Levéltár)
• Sibiu = Serviciul Judeţean Sibiu (Szeben Megyei Fióklevéltár), Sibiu (Nagyszeben)
  Fond Magistratul oraşului şi scaunului Sibiu (Szeben város és szék
  magisztrátusának iratai)
• U. = Colecţia de documente medievale/Urkunden (Oklevélgyűjtemény)
  Cluj = Serviciul Judeţean Cluj (Kolozs Megyei Fióklevéltár), Cluj (Kolozsvár)
  Fond Primăria oraşului Bistriţa (Beszterce város önkormányzata)
• MNL OL = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Budapest
• DF = Diplomatikai Fényképgyűjtemény
• OSZK = Országos Széchényi Könyvtár, Budapest
• Cod. Lat. = Kézirattár, Codices Latini
• SNA = Slovenský národný archív (Szlovák Nemzeti Levéltár)
• HmBk = Hodnoverné miesto Bratislavská kapitula (Pozsonyi káptalan hiteleshelyilevéltára), Bratislava (Pozsony)

Irodalomjegyzék

• Faragó Dávid: Vingárti Horvát János pályaképe. Erdélyi Múzeum 86. (2024) 34–48.
• Isailović, Neven: Croatian Noble Refugees in Late 15th and 16th Century Banat and Transylvania – Preliminary Findings. Revue des Études Sud-Est Europé-ennes 59. (2021) 125–155.
• Kruppa Tamás: A Jagellóktól a Szapolyaiakig. Két évtized a Magyar Királyság történetéből (1519–1541). Szeged, 2024. [Akadémiai doktori értekezés.]
• Lakatos Bálint: A király diplomatái. Követek és küldöttségek a Jagelló-korban (1490–1526). II. [Adattár.] Történelmi Szemle 62. (2020) 281–362.
• Neumann Tibor: A Szapolyaiak erdélyi ága – A Mikeszászai Horvát család. In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 132. Szeged, 2011. 73–88.
• Neumann Tibor: Udvari címek és szolgálat a középkor végi Magyarországon. In: „Királyi házunk népe” Királyi és királynéi udvartartás a középkor végén. Szerk. Uő. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések.) Budapest, 2024. 17–102.

Ezt olvastad?

Mária királyné – avagy a modern román (uralkodó)nő modellje

A 20. századi román történelem megkerülhetetlen alakja, a Nagy-Románia létrejöttét megvalósító I. Ferdinánd (1914–1927) román király felesége, Mária királyné (1914–1938).

X