Gipsz szobrok és „szocdem salak” – A magyar kommunisták és Szabó Ervin emlékének viharos kapcsolata (1918–1945)

Szabó Ervin neve a legtöbbek számára a Fővárosi Könyvtár homlokzatáról lehet ismerős, kevesebbeknek pedig az időnként fellángoló kultúrpolitikai csatározások kapcsán: 2010-től több jobboldali publicista arra hivatkozva, hogy Szabó kommunista volt, a könyvtár átnevezését követelte. (Ld. pl. Szakács 2016.; Mező 2021.) Hogy ez mennyire nincs így, arra a későbbiekben még érintőlegesen kitérek; de meg kell jegyeznem, hogy másfelől a napjainkban született „jóindulatúnak” szánt cikkekben viszont igyekeznek Szabó munkásmozgalmi szerepvállalását elködösíteni, elhallgatni, ami szintén helytelen. Baloldali megítélése sem egyértelmű: a legérdekesebb kérdés, hogy hogyan viszonyultak Szabóhoz a huszadik század során a magyar kommunisták, a kezdeti ünneplést követően hogyan hidegültek el tőle, majd az 1930-as évek elejére mennyiben tagadták meg teljesen az emlékét. Cikkemben tehát Szabó Ervin kommunista megítélésének átalakulását igyekszem nyomon követni halálától egészen 1945-ig.

Ki is volt Szabó Ervin?

A századelő nagytudású könyvtárosa, társadalomtudósa és korántsem utolsó sorban szocialista teoretikusa 1877-ben született az Árva megyei Szlanicán, és a „magyar progresszió” egyik kiemelkedően művelt és szuggesztív egyéniségű képviselőjeként megkerülhetetlen alakja volt a baloldali közéletnek. Barátai szerint azért viselt hatalmas, állára hervadó bajuszt, hogy Nietzschére hasonlítson, akivel huszonegy éves korában, Bécsben töltött egyetemi éve alatt ismerkedett meg, és akinek hatása élete végéig elkísérte. Ekkor kezdett komolyabban foglalkozni Marxszal is, és itt ismerkedett meg atyai jóbarátja, Samuel Klatschko házában a nyugati emigráció és a szibériai kényszermunkatáborok között ingázó orosz forradalmárokkal, akik rendkívüli hatást gyakoroltak rá.

Szabó Ervin éppen annyira volt szocialista, mint könyvtáros, a könyvtárszervezésben azonban – ahogyan ezt az újabb szakirodalom hangsúlyozza – az angolszász mintájú liberális modellt követte, nem pedig azt a gyakorlatot, amelyet majd halála után bő harminc évvel „szocialista könyvtárpolitikának” neveznek el. (Tóth 2022.) De anarchista is volt a szíve legmélyén – ahogyan ez egy bécsi barátnője korai leveléből (Gisella Schäfer Szabó Ervinhez Budapestre. Czabaróvka, 1899. március 19. In: Litván–Szücs 1977.), a későbbiekben pedig számos megszólalásából és egész attitűdjéből kiderül –, mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a legkülönbözőbb társaságokkal működjön együtt és a legkülönbözőbb beállítottságú emberekkel kössön barátságot. Rajongott a „heroikus életű” Marxért, ahogyan Nietzsche fiatalkorában Schopenhauerért, a „nevelőért”, olvasta a narodnyik filozófusokat, a német „polgári” szociológusokat, a francia szindikalistákat, a német marxistákat, mindezt egyszerre és folyamatosan. Szoros barátságban állott Jászi Oszkárral, a polgári radikalizmus atyamesterével, gróf Batthyány Ervinnel, az anarchista „gróf elvtárssal”, Bárczy Istvánnal, Budapest liberális polgármesterével, egy jódarabig a szociáldemokrata Kunfi Zsigmonddal, és amikor annak pacifista verseit megismerte, Babits Mihályt is mélyen a szívébe zárta. Szociáldemokrataként tagja, majd elnöke volt a Társadalomtudományi Társaságnak, rendszeres előadója a Társadalomtudományok Szabad Iskolájának és a Galilei Körnek, és „közveszélyes és felforgató” anarchoszindikalista létére kinevezték a Fővárosi Könyvtár igazgatójának is. A szociáldemokratákkal 1910 környékén szakított, de tekintélye munkásmozgalmi körökben is megmaradt. Ahogy Litván György, Szabó Ervin legalaposabb ismerője írja, „a polgári közvélemény elfogadta szocialistának, a szociáldemokrata párt beletörődött kívülállóságába.” (Litván 1974:1: 209.)

Nyikolaj Bergyajev, a Szovjet-Oroszországot elhagyó filozófus és vallásbölcselő Az orosz kommunizmus értelme és eredete című, vitatható, de igen izgalmas művében az „orosz szocializmusról” mint „totalitárius eszméről” beszél, amely világnézetként jelenik meg, és egy ember gondolkodásában nem tűr meg maga mellett semmilyen kiegészítő elemet, az emberi élet és a természet minden rezdülésére kész maga magyarázattal szolgálni. Ennek eredményeképpen beszélnek „szocialista erkölcsről”, „marxista esztétikáról”, „marxista pedagógiáról” és más egyébről. Másik lehetőségként kínálkozott ehelyett a „marxizmust” mint az ember és a társadalom megismeréséhez és megváltoztatásához hasznos elméletet valami élő, felülvizsgálható dologként kezelni, és a marxizmus elemzési módszereit magára a marxizmusra is alkalmazni. Szabó Ervin és a „bolsevikok” gondolkodása között a legfontosabb különbség – a konkrét tendenciák és ideológiai összeférhetetlenségek mellett –, hogy ő a marxizmusra nem mint „totalitárius eszmére”, hanem mint módszerre tekintett. Megfért benne egymás mellett Marx és Bakunyin, Kautsky és Lavrov, Kropotkin, Werner Sombart, Max Weber, Georges Sorel, sőt Nietzsche tisztelete is. Ezt Jászi Oszkár is észrevette, és Szabó kommunista bírálói – volt belőlük jó néhány – is hamar fölismerték. 1918. október 2-i temetésén és az azt követő forradalmak alatt azonban kritikáról még szó sem volt.

Forradalmi eskük és gipsz mellszobrok

A nagybeteg Szabó 1918. szeptember 30-án hunyt el. A Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra, és temetésére a Világ tudósítása szerint többszáz fős tömeg gyűlt össze.

„A halottasház előtt, a viharzó őszi esőben már külső színére is sajátságos tömeg gyűlik egybe: az osztályharcra szánt munkás kemény arca mellett a tudósok világának egy-egy markáns sziluettje rajzolódik le: – egészben sajátságos, ma még chaotikus kép, amelyben azonban már lerajzolódnak egy jövő Magyarországnak, az intellektualitásában elmélyült, a szociális levegőjű, a tisztán emberértékeken felépült Magyarországnak képe (sic!).” (Világ, 1918. október 3.)

Ott volt a budapesti városvezetés, gróf Károlyi Mihály, a galileisták, szociáldemokraták, munkások, értelmiségiek, könyvtáros kollégái és a „magyar progresszió” számos kulcsfigurája. A katonai összeomlás, a terjedőben lévő spanyolnáthajárvány, a folyamatos élelmezési problémák és a fővárosba özönlő hadirokkantak élményének hatására a társadalom egyre kevésbé kívánta a háborút. Szabó Ervin temetésének hangulata a polgári radikális, „szabadkőműves” Világ tudósítása alapján érezhetően telítve volt a változásba és egy új világ eljövetelébe vetett hittel, kevesebb mint harminc nappal az „őszirózsás” forradalom kirobbanása előtt. A dalárda a Munkás-marseillaise-t énekelte, a szociáldemokraták képviselőjeként Kunfi Zsigmond, a Társadalomtudományi Társaság nevében pedig Jászi Oszkár mondott búcsúbeszédet, és mindketten a közelgő változások hevében Szabó Ervin sírja mellett esküdtek föl a forradalomra. Budapest több hadiüzemében tízperces munkabeszüntetéssel tisztelegtek előtte, amiről még a jobboldali lapok is megemlékeztek.

A kommün azon teoretikus szereplőire, akik nem Szovjet-Oroszországból tértek haza, Szabó Ervin hatása rendkívül komoly, akár még az idehaza azelőtt nem is igazán ismert Leninénél is komolyabb volt. A fiatal Révai József, és a kicsit kevésbé fiatal Lukács György is abszolút a hatása alatt állott. Lukács az egyik élete vége felé készült interjúban az 1919-es időkre utalva „mindnyájunk szellemi atyjának” nevezi (Litván 1977:2: 16.). Lengyel József, Sallai Imre, Duczynska Ilona és a többi „forradalmi szocialista” fiatal – legalábbis akik megérték közülük, hogy memoárírással foglalkozhassanak – megfestik az antimilitarista mozgalmat kerek szemüvege és a könyvtár jótékony homálya mögül titokban vezérlő Szabó Ervin szentképét. Ezzel együtt egy 1918-as cikkében így igyekezett óva inteni a forradalmi lázban égő fiatalokat: „inkább maradjon meg a rossz, semmint erkölcstelen eszközökkel változtassuk meg”. (Szabó 1918: 37.) Kassák Lajos is mély megbecsüléssel ír róla önéletrajzában. (Kassák 2011.)

A Tanácsköztársaság hivatalos emlékezetpolitikája a tenyerén hordozta: az 1919. május 1-i fölvonuláson Szabó Ervin is háromméteres gipsz mellszobrot kapott, ahogyan Marx, Engels, a nemrégiben meggyilkolt és mártírként tisztelt Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, sőt, a Deák téri Anker palota előtt egy hatalmas dísztribünt magának Leninnek az egyforma méretű büsztjével foghatott közre. Kun Béla még 1918-as nekrológjában „a III. Internacionálé lehetséges vezérei egyikeként” aposztrofálta, aki „a nyugateurópai álmarxistákkal szemben […] a marxizmusnak valóban forradalmi teoretikusa volt, ugyanabból a fajtából, mint az orosz bolsevikok” (Kun Béla: Szabó Ervin. In: Remete 1968: 150–152.). A Forradalmi Kormányzótanács határozatot hozott műveinek kiadásáról, egy művészi síremlék felállításáról, sőt, a Szabó által eltartott édesanyjának folyósítandó életjáradékról is. (Imre–Szücs 1986: 65., 104.). A Fővárosi Könyvtárat is ekkor nevezték el róla először. A Tanácsköztársaság tehát egyértelműen sajátjaként tisztelte, a kommün bukásától fogva azonban kezdetét veszi az emigráns és illegális kommunista párt frakcióharcai és irányvonalának folyamatos változása közepette Szabó Ervin emlékezetének hektikus átalakulása a Deák téri gipszszobortól egészen Révai József harmincas évekbeli tanulmányain keresztül a hatalmát 1949-ben stabilizáló Rákosi-rendszer teljes elzárkózásáig.

Frakcióharcok és leszámolás

Amikor a románok végzetesen áttörték a magyar Vöröshadsereg vonalait, augusztus 1-én megbukott a Tanácsköztársaság, a forradalmak résztvevőinek nagyrésze pedig Bécsbe emigrált. A kommunisták egyik csoportja innen tovább állt Moszkvába, innen számíthatjuk tehát a bécsi és a moszkvai emigráció különválását. A két csoport ellentéte nagyjából abban ragadható meg, hogy a Kun Béla vezette „moszkvaiak” a kizárólagosan illegális szervezkedés, a harc fokozása és az azonnali újabb proletárdiktatúra mellett kardoskodtak, amíg a „bécsiek” – élükön Landler Jenővel – a heves és türelmetlen ultraforradalmiságból származó értelmetlen áldozatok helyett az alaposabb előkészítés mellett voltak, és akár legális eszközök igénybevételét is fontolóra vették volna. Ezenfelül természetesen a párton belüli hatalmi ellentétek és személyes konfliktusok sem elhanyagolhatóak, valamint az egyes szereplők elkötelezettségét és minden áron való következetességét is nagy hiba volna túlbecsülni. (Ld. Papp 2024.)

A kommunisták ezzel párhuzamosan hozzáláttak, hogy levonják az első bolsevik kísérlet tanulságait. Ennek eredményeképpen megállapították, hogy a kudarc elsődleges oka a szigorúan szervezett, fegyelmezett kommunista párt hiánya és a szociáldemokratákkal kötött szövetség volt. (Borsányi 1989: 15–17.) Kun Béla, aki az „új március”, vagyis a proletárforradalom azonnali megismétlésének elvét képviselte, kulcspozíciót töltött be Moszkvában a Komintern vezérkarában, ezért a „bécsiek” tábora ellen jobb pozícióból indulhatott. A szociáldemokratákkal szembeni ellenszenv tehát már a kommün bukásától fogva nagymértékű volt, 1928-ban pedig a Komintern VI. kongresszusa hivatalossá tette a „szociálfasizmus-tézist”, amellyel minden, akár csak taktikai együttműködés is vállalhatatlanná vált a szociáldemokratákkal. A „szociálfasizmus-tézis” szerint a kapitalizmus alapvető fejlődési tendenciája a fasizmus felé mutat, amelyet „a finánctőke legreakciósabb, terrorista diktatúrájaként” definiáltak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden „polgári” – értsd, nem szovjet bekötöttségű kommunista – párt azzal, hogy nem a proletárforradalom ügyén munkálkodik, voltaképpen a kapitalizmusból következő fasizmus támogatója. Ebbe a csoportba sorolták a szociáldemokratákat is, Kun Béláék pedig összekapcsolták velük a bécsi „Landler-frakciót”, amely egy, a proletárdiktatúra előtti demokratikus szakaszban gondolkodott.

A marxizmus történelemelmélete szerint az egyes társadalmi formációk alapozzák meg az utánuk következőket, így a kommunista társadalom csírái már a „kapitalizmus méhében” kisarjadnak. Ahhoz tehát, hogy egy országban aktuálissá váljon a proletárdiktatúra, annak az országnak föltétlenül polgárinak kell lennie. Az emigráns mozgalom frakcióharcai és a „szociálfasiszta” ellenségekkel szembeni küzdelem apropóján vált fontossá az 1848-as forradalom jellegének kérdése. Ahhoz, hogy a kommunisták eszmei síkon érvényesíthessék irányvonalukat, első sorban Szabó Ervin örökségével kellett leszámolniuk.

Szabó Ervint már pályája legelején foglalkoztatták a magyar történelem kérdései. Egyfajta szocialista „ellentörténetírás” keretei között számos publicisztikát írt a magyar parasztfelkelésekről, a magyar jakobinusokról, a 48-as forradalom szociális kérdéseiről és más „progresszív” mozgalmak történetéről. Mindennek a célja az volt, hogy a függetlenségi–kiegyezéspárti törésvonal által kettészelt dualizmuskori közéletben megteremtse a szociáldemokrata mozgalom saját történelmi előképeit, és a függetlenségi hagyományért hevülő munkások tudatát a nemzeti helyett az internacionalista osztályidentitás felé fordítsa. A magyarországi szociáldemokrácia történelemszemléletét tehát lényegében Szabó Ervin teremtette meg. Értékelése szerint a 48-as forradalom nem volt más, mint „a középnemességnek a nagybirtokos osztály ellen folytatott osztályharca befejező fázisa” (Szabó 1904: 405.), vagyis nem polgári forradalom, sokkal inkább Habsburg-ellenes rendi felkelés. Szabó egyik fontos célja az óriási méreteket öltő Kossuth-kultusz dekonstrukciója volt, koncepciójában pedig 48–49 valódi plebejus aktorai közé, akiket a szociáldemokraták előképüknek tekinthettek, nem fért be más, csak Petőfi Sándor és Táncsics Mihály.

Az 1848-as forradalomról szóló munkáját – amelyet főművének tekintett – halála előtt nem sokkal fejezte be. A Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban Bécsben jelent meg 1920-ban, Jászi Oszkár előszavával. A kötetről Révai József 1924-ben még kifejezetten elismerő recenziót írt, 1928-ban azonban Szabó halálának tizedik évfordulója alkalmából az Új Márciusban megjelent egy rendkívül negatív hangvételű – szintén Révaihoz köthető – cikk, amely a korábban is jelen lévő kommunista fenntartásokhoz képest is megsemmisítő kritikában részesíti az „ünnepeltet”. Itt azonban a szerző Szabóról mint egy letűnt kor teoretikusáról ír, akinek a dilemmái már régen nem aktuálisak: „a forradalom tapasztalatai, a diktatúrát megelőző korszak és a diktatúra tanulságainak levonása kitörülte Szabó Ervin elméletét az elevenen ható, az aktuális elméletek sorából.” (Szabó Ervin halálának tizedik évfordulóján. In: Remete 1968: 188.) A valódi fordulat azonban 1931-ben következett be.

A „moszkvai frakció” eddigre már nagyjában-egészében győzedelmeskedett, Landler Jenő 1928-ban meghalt, 1929-ben elítélték Lukács György „Blum-téziseit” és Révai József is megtért a „moszkvaiak” kebelére. Révai egy illegális akcióért éppen a Markó utcai fogházban töltötte büntetését, és itt írta meg álnéven Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban című tanulmányát, amely azután évtizedekig meghatározta Szabó Ervin kommunista megítélését. A kétrészesre tervezett, de csonkán maradt tanulmányban már nem csak Szabó Ervin szindikalizmusát bírálja, de szembefordul 48-értelmezésével is:

„Sz. E.-nek nemcsak szindikalista elmélete hibás, nemcsak a forradalmi munkáspárt szerepének értékelésében tévedett, hanem tévedett általában a marxizmus államelméletében, tévedett a nemzetközi munkásmozgalom fejlődési irányzatának értékelésében, tévedett az imperializmus értékelésében, tévedett a magyar 48/49-es forradalom elemzésében és ennek folytán hibás volt a megítélése a magyarországi fejlődés irányzatáról is.” (Kelemen László [Révai József] 1931: 118–119.)

Itt Révai egyértelműen aktuális kérdésként tekint Szabó Ervin elméletére, és azon fáradozik, hogy a kommunista párt politikájának útjából mint kártékony elméleti akadályt eltakarítsa. A tervezett második rész, amelyben Szabó Ervin – és halála után a szociáldemokraták – 48-koncepciójának szétszedését megejthette volna, elmaradt, ugyanis 1932-ben megjelent egy jóval hosszabb és részletesebb írás, a Marx és az 1848-as magyar forradalom, amelyben Révai felrajzolta az ebben az időszakban éppen érvényesnek számító kommunista 48-képet.

Lengyel József, az egykori antimilitarista az 1918 novemberében megalakult kommunista párt bölcsőjére utalva Visegrádi utca címen jelentette meg visszaemlékezését, amelyben főként az antimilitarista mozgalom és a kommün élményeit tárgyalja. A könyv 1932-es előszavában Kun Béla így ír Szabó Ervin hatásáról az antimilitaristákra:

Ez az ideológiai forrás nem volt marxista forrás. Szabó Ervin már a 900-as évek elején otthagyta a forradalmi marxizmus talaját. A francia szindikalizmus hatása alá került, és a szó teljes értelmében kispolgári forradalmár lett. Ebből a kispolgári forradalmárságból származott az is, hogy már a háború előtti években a polgári radikalizmus vizeire evezett át. Bár kritizálta a velejéig opportunista, korrupt magyar szociáldemokráciát, ez a kritikája valójában ugyanannak a burzsoáziával való osztályegyüttműködésnek a talaján mozgott, amelyen paktált, üzleteskedett, alkudozott a szociáldemokrata párt vezérkara. A Szabó Ervin kritikája etikai, erkölcsösködő kritika volt csupán a szociáldemokrata pártkorrupcióval szemben. (Kun Béla: Előszó. In: Lengyel 1966 II.: 5.)

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Szabó Ervin kommunista emlékezete itt érte el a mélypontot. Kun Béla előszavában az antimilitarista mozgalomban való részvételét és a „szociáldemokrata opportunizmussal” szembeni fellépését sem ismeri el – noha ezeket addig sohasem kérdőjelezték meg –, és egy platformra helyezi a Garami Ernő, Weltner Jakab és Buchinger Manó nevével összekötött szociáldemokrata pártvezetéssel, amely egy harmincas évekbeli kommunista fogalomtárában a megalkuvás, hipokrácia és korruptság leghevesebb undorral emlegetett szimbóluma volt. Őt is ahhoz a „szociáldemokrata salakhoz” sorolja, amelyet minden kommunista pártnak ki kell söpörnie a múltjából, hogy a tiszta ideológiájú és fegyelmezett, élcsapat jellegű párt sikeresen munkálkodhassék az azonnali proletárforradalom ügyén.

A harmincas évek elején tehát a Szabó Ervin-i örökséggel való leszámolás és 1848 szociáldemokrata értékelésének megsemmisítése elsősorban a párton belüli „szociáldemokrata elhajlásokkal” szembeni harc miatt vált fontossá, és a marxista formációelmélet értelmében azt volt hivatott bizonyítani, hogy Magyarország már nem feudális, hanem polgári, ezért a „szociálfasiszta” és „opportunista” szociáldemokraták, valamint a kommunista párton belüli „jobboldaliak” elgondolásával ellentétben az azonnali szociális forradalom az esedékes.

A harmincas évek közepe azonban komoly változásokat hozott a Moszkvából koordinált nemzetközi kommunista mozgalomban. 1935-ben a Komintern VII. kongresszusán meghirdették a népfrontpolitikát, amelyben nem csekély szerepe volt Hitler 1933-as hatalomra jutásának. A népfrontpolitika a szociálfasizmus tézisével szemben száznyolcvan fokos fordulatot jelentett, és az addig a fasizmus vörösálarcos szálláscsinálóiként jellemzett szociáldemokraták hirtelenjében a legtermészetesebb szövetségessé váltak, az összes nem kifejezetten fasiszta „polgári” erővel – még akár klerikális pártokkal is – egyetemben. Innentől kezdve hivatalosan már nem az azonnali proletárforradalom, hanem egy, a fasizmussal szemben összezárt igencsak heterogén egységfront kialakítása volt a cél, és a fasiszta diktatúrával szemben a polgári demokrácia és a nemzeti függetlenség védelme. A kommunisták irányvonala tehát radikálisan mérséklődött. A Komintern-határozatok gránitszilárdságát kiválóan érzékelteti, hogy az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése és a Szovjetunió német megtámadása közötti rövid időszakban a szovjetek az antifasiszta, náciellenes propagandát átmenetileg felfüggesztették, majd, miután megindult a Barbarossa-terv, azonnal visszatértek hozzá.

Népfrontpolitika és „nemzeti nihilizmus”

A népfrontpolitika kapcsán az egyes országokban a kommunistáknak meg kellett keresniük azokat az élő nemzeti hagyományokat, amelyeknek becsatornázásával a maguk szövetségébe vonzhatják a különböző politikai erőket. Magyarországon már-már szemérmetlen módon kínálta magát a kuruc és 48-as függetlenségi hagyomány. A magyar kommunista mozgalom ezzel hajmeresztő nacionalista fordulatot vett. Révai József 1936-ban jelentette meg Szabó Ervin és az 1848-as magyar forradalom című tanulmányát, amelyben Szabót már főként a 48-as forradalomra vonatkozó nézetei kapcsán bírálja, megjelenik azonban egy újabb elmarasztaló kategória: „a nemzeti nihilizmus”.

A fasizmus elleni harc, a fasiszta háborús uszítók nemzeti demagógiájának leálcázása azt követeli tőlünk, hogy a magyar nemzeti múlt nagy cselekedeteit és eseményeit, melyek az emberi haladás ügyét szolgálják, megtanuljuk saját múltunknak érezni. A magyar történelem múlt századbeli eseménye, melyre mi, magyar kommunisták, nemzeti büszkeséggel gondolunk: az 1848-49-es magyar forradalom. (Révai József: Szabó Ervin és a 48-as magyar forradalom. In: P. Majlát 1966. I.: 112.)

Révai bírálata szerint Szabó a „nemzeti kuruckodással” helytelenül „a múlt és jelen nemzeti harcai iránti közömbösség” ideológiáját állította szembe, és ezért jelentette ki, hogy 1848 nem volt forradalom. „De a nacionalizmus mérgének nem ellenmérge a nemzeti kérdésekkel szemben való nihilizmus” – írja Révai. Beállításában 48 fő kérdését a jobbágyfelszabadítás mellett a nemzeti függetlenség jelentette, amelyet Szabó szerinte tévesen „középkori rendi sérelmi politikaként” azonosított, miközben az „egy újjászülető polgári nemzet szabadságharca” volt. A 48-as forradalom nemzeti hagyományának rehabilitálása mellett Kossuth Lajos kultuszával is újból „megajándékozza” a szocialistákat, és ebben a tanulmányban már élesen körvonalazódik a Rákosi-korszak későbbi jellegzetes emlékezet- és kultúrpolitikája, amelyet bírálói – valljuk be, találóan – „darutollas marxizmusnak” gúnyoltak.

Innentől kezdve megritkultak a kommunista Szabó Ervin-tanulmányok, és inkább szociáldemokrata körökben vált népszerűvé az emlékezete, ez esetben is az aktuális követelményekhez igazított formában. Ezenkívül feltétlenül meg kell emlékezni a kacskaringós pályát bejárt Stolte Istvánról, aki, miután megbízhatatlansága miatt kizárták a kommunista pártból, egy maroknyi trockista szellemi vezére lett, és 1934-ben kiadta a Pártfegyelem és egyéni szabadságot, Szabó Ervin 1904-es brossúráját. Ebben Szabó a szociáldemokrata párton belüli demokráciáért és a tudatos kisebbség különvéleményhez való jogáért száll síkra. Stolte bevezetőjében az aktuális politikai kontextusba helyezi a szöveget, önmagát a szociáldemokrata párt 1904-es „baloldali” ellenzékével azonosítja, a sztálinista pártot pedig a forradalmi kisebbséget elnyomó szociáldemokrata pártvezetéssel. Emellett Szabó emlékét a szociáldemokraták, Jászi Oszkár, Csécsy Imre és egyéb polgári radikálisok ápolták, valamint a már Moszkvában élő Madzsar József, egyik legközelebbi barátja és könyvtáros kollégája, aki 1937-ben részt vett egy csehszlovákiai magyar kommunista lap „megemlékezés-kampányán”

Összegzésképp

Szabó Ervin megítélése tehát a kommunista mozgalmon belül minden esetben az aktuális politikai célok elérésére kidolgozott irányvonal függvényében változott. Szabó Ervin életében nem került valódi kapcsolatba a bolsevizmussal, és életművében immanensen jelen vannak olyan lényegi elemek, amelyek miatt az nem egyeztethető össze Lenin és később Sztálin felfogásával, de ennek fölismerése még nem vonta maga után teljes elutasítását. A párton belüli frakcióharcok, a „jobboldali elhajlókkal” és a szociáldemokratákkal vívott küzdelem, valamint az ezt követő népfrontpolitika mind csavartak egyet a kommunista mozgalom irányvonalán, Szabó Ervin pedig minden egyes csavarintással egyre távolabb került attól. Újbóli felfedezésére egészen az 56-os forradalom után bekövetkező drasztikus változásokig kell majd várni, amelyek nem kerülték el az emlékezetpolitika területét sem.

Együd Benedek

A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-25 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. A hallgató intézménye: ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem

A cikk az Újkor.hu és az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelye közötti együttműködés keretében született

Válogatott irodalom:

Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Bp. 1989.

Borsányi György: A moszkvai emigráció. A magyar kommunista mozgalom Tanácsköztársaság-képének alakulása. História 12. (1989) 6. 15–17.

Cserne Péter: Köznemesi felkelő vagy következetlen forradalmár? Szabó Ervin és Révai József Kossuth-értelmezései. In: A bűnbaktól a realista lényeglátóig. A magyar politikai és tudományos diskurzusok Kossuth-képei 1849–2002. (Eszmetörténeti Könyvtár 1.) Szerk. Dénes Iván Zoltán. Bp. 2004.

Litván György: Szabó Ervin, a szocializmus moralistája. Bp. 1993.

Litván György: Szabó Ervin. (Életek és korok 20.) Bp. 1974.

A holnap zászlóhordozója. Összeállította: Litván György. Új Tükör 14. (1977) 34. 14–16.

Papp István: A magyar kommunisták 1918–1989. Bp. 2024.

Soós Pál: A Szabó Ervin-probléma történetéből. Historiográfiai vázlat. Debrecen 1971.

Tóth Gyula: A könyvek generálisa. Szabó Ervin könyvtáros életútja. Szombathely, 2022.

Vörös Boldizsár: Árpád helyett Marx, József főherceg helyett Lenin. Történelmi személyiségek elutasítása és méltatása a Magyarországi Tanácsköztársaság hivatalos jellegű anyagaiban. Történelmi Szemle 41. (1999) 3–4. 403–409.

Válogatott források:

A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 1919. Szerk. Imre Magda, Szücs László. Bp. 1986.

Kassák Lajos: Egy ember élete. (https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Egy_ember_elete-2675, utolsó megtekintés 2026. 04. 19.)

Kelemen László [Révai József]: Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban. Társadalmi Szemle 1. (1931) 3–5. 118–126, 175–180, 217–220.

Kun Béla: Előszó. In: Lengyel József: Mérni a mérhetetlent. I–II. Bp. 1966. II.

Kun Béla: Szabó Ervin. In: Szabó Ervin 1877–1918. Szerk. Remete László. Bp. 1968.

Mező Gábor: „Nagyapa, ki volt Szabó Ervin?” – Ő akarta agyonlövetni Tisza István miniszterelnököt egy fiatal Komintern-ügynökkel. (https://pestisracok.hu/halozati-titkok/2021/10/nagyapa-ki-volt-szabo-ervin-o-akarta-agyonlovetni-tisza-istvan-miniszterelnokot-egy-fiatal-komintern-ugynokkel, utolsó megtekintés 2026. 04. 23.)

Révai József: Szabó Ervin és a 48-as magyar forradalom. In: Válogatott történelmi írások. I–II. Szerk. P. Majlát Auguszta. Bp. 1966. I.

[Révai József]: Szabó Ervin halálának tizedik évfordulóján. In: Szabó Ervin 1877–1918. Szerk. Remete László. Bp. 1968.

Szabó Ervin: Jegyzetek a magyar forradalomról. Huszadik Század, 1904. 2. szám

Szabó Ervin levelezése I–II. Szerk. Litván György, Szücs László. Bp. 1977–1978.

Szabó Ervin: Műveltség és kultúra. Szabadgondolat 8. (1918) 4. 33–37.

Szakács Árpád: Szabó Ervin, a szélsőbaloldali könyvtáros. Magyar Idők, 2016. október 27.

Világ, 1918.

Ezt olvastad?

Verssel írt történelem – Petőfi forradalma

Gyakorló történelemtanárként – különösen a magyar történelem hőskorszakainak tanítása során –fontosnak tartom az irodalmi források beépítését a tananyagba. Nem csupán

X