A „mór világ élő valósága” Máltán – Vázlatok az iszlám vallási rejtőzködéshez a középkori Mediterráneumban

„Egyes szövegek nem a közönséges halandókhoz szólnak… a gnosztikus megértés csak egy szűk kör számára hozzáférhető” – írta Kamal Dzsumblatt drúz gondolkodó a Le Jour 1967. március 31-i számában. Ryszard Kapuściński az iráni forradalom előzményeiről írva pedig úgy fogalmazott, hogy a síiták „elsajátítják az álcázás (taqija [sic!]) tudományát”, amely lehetővé teszi, hogy erősebb ellenféllel szemben akár színleg is az uralkodó valláshoz igazodjanak életük megmentése érdekében (Kapuściński 1987: 234–235). Mint az már pusztán e pár profán példa prizmáján át is szembetűnik, a vallási hagyományok történetében a hit külső és belső megélésének kettőssége régóta jelen van: egyfelől az ezoterikus tudás védelmének eszközeként, másfelől kényszerű alkalmazkodásként politikai vagy egzisztenciális fenyegetések idején. E kettősség teológiai és jogi formát különösen az iszlám – elsősorban a síita hagyomány – taqiyya fogalmában kapott (Halm 1997; Virani 2007; Iványi 2015; 2024; 2025).

Jelen írás nem e doktrína elméleti hátterét kívánja tárgyalni, végképp nem kimondottan a síizmus vonalán, hanem egy szintén roppant izgalmas konkrét történeti kérdésre irányítja a figyelmet, amely a következő: miként reagálhattak a középkori Mediterráneum, jelesül Málta közösségei a politikai és vallási keretek radikális és többszakaszos átalakulására?

Az 1091-es normann hódítást követően, majd különösen a sváb és az Anjou-uralom idején a sziget fokozatosan a latin kereszténység világába integrálódott, amit a muszlim lakosság 1249-ben elrendelt kitelepítése is megerősített (Bezzina 2004: 255). A normann hódítás azonban – a korábbi felfogással szemben – nem hozott azonnali és teljes fordulatot: bár a szigetek formálisan keresztény uralom alá kerültek, a muszlim többség és az iszlám társadalmi rend még hosszú ideig fennmaradt (Brincat 2011: 72). Kortárs források a 12. század közepén is kimondottan muszlim lakosságról beszélnek, és még 1240 körül is több mint nyolcszáz muszlim család élt Máltán; az arab nyelv továbbra is meghatározó maradt, s az újonnan érkező telepesek között is sok volt az arab nyelvű. A sziget vallási rendjét elviekben szinte a sarkaiból kifordító, arkhimédeszi (ha már szicíliai vonatkozások!) fordulópontot a hagyomány 1249-re teszi, amikor is II. Frigyes elrendelte a muszlimok kiűzését. Mindez közvetlenül és közvetetten egy részük kényszerű áttérését eredményezte a kereszténységre, ám a  muszlim identitásnak az arab család- és földrajzi nevek, valamint nyelvi és kulturális örökség tanúsította elemei még a 15. században is kimutathatók.

Az efféle alkalmazkodási stratégiák – amelyek bizonyos értelemben a taqiyya fentebb illetett, második dimenziójával rokoníthatók – segíthetnek megérteni, miként ment végbe az átmenet az iszlám és a keresztény Málta között. E tapasztalatok pedig egy további kérdéskörre is rávilágítanak, avagy hogyan illeszkedik ez a jelenség a mediterrán határvidékek – Andalúzia, Szicília és más térségek – hasonló tapasztalataihoz?

A 9. és 11. század között a máltai szigetek a muszlim Mediterráneum szerves részét alkották, és a szicíliai emirátushoz tartozó, bár periférikus, de szorosan integrált közösségként működtek. Málta ekkor nem pusztán katonai előőrs volt, hanem nyelvileg, társadalmilag és kulturálisan is az iszlám világ része (Dalli 2002: 37). A kutatások szerint az arab–muszlim jelenlét mély nyomot hagyott: ez tükröződik leginkább a máltai nyelv arab alaprétegében, valamint a társadalmi és gazdasági szerkezetekben. Egyes kutatók szerint az arab és berber eredetű, iszlamizált népesség 870 után gyakorlatilag folyamatosan jelen volt a szigeteken, amit régészeti leletek – például muszlim sírok és a 12. századi Maymūna-sírfelirat – is alátámasztanak.

A továbbélő nyelv tükre

Mario Cassar nemrégiben, a máltai helynevek vizsgálata kapcsán megjegyezte, hogy a „megdöbbentően nagy számban” jelen lévő arab eredetű földrajzi nevek (toponímák) közül többnek egyértelműen „muszlim [vagy egyéb ábrahámi világvallásokhoz kapcsolódó, ám koráni formában érvényesülő – I. M.] jelentéstartalma van” (2025: 201). Bár az általa összeállított lista korántsem tekinthető teljesnek, mintegy hatvan olyan arab eredetű helynevet azonosított, amelyek világosan az iszlám valláshoz köthető fogalmakra utalnak, vagy azokból származtathatók. Ezek közé tartoznak például:

1. a szentszövegekből származó a szavak és nevek (beleértve a bibliai személynevek koráni alakjait), mint a Bakrat/Baqrat vagy a Musa (Mūsā);
2. Isten nevei, például a Ġabar (Ğabbār);
3. a próféta társainak (aṣ-ṣaḥābah) nevei, mint a Żahra (Zahrā’) vagy a Għajxa (ʿĀʾiša);
4. az iszlám vallási élethez kapcsolódó kifejezések, például a Ramdan (Ramaḍān), amely konkrétabban az iszlám vallási kontextusra utal, nem csupán az általános értelemben vett böjtre (sewm – ṣawm); valamint
5. az iszlám társadalmi és jogi intézményekhez kapcsolódó megnevezések, mint a Qadi (qāḍī), vagyis a saría törvénykezés bírája – egy olyan tisztség, amely az ábrahámi vallások tágabb körében nem jellemző.

E helynevek jelenléte arra utal, hogy az iszlám vallási, társadalmi és kulturális hatások mélyen beágyazódtak a máltai földrajzi és fizikális térhasználatba és kollektív emlékezetbe.

Az építészet mint a rejtőzködés lenyomata?

Kulturális és építészeti sajátosságok – mint például a miġlis (tanácskozó tér) esete – szintén arra utalhatnak, hogy az arab hatás, még ha nem is feltétlenül az iszlám vallás formájában, tovább élt a muszlim uralmat követő Máltán. Egy tanulmány szerint a Ħal-Millieri templomban (Kappella Medjevali tal-Lunzjata) végzett régészeti feltárások arra engednek következtetni, hogy az épület apszisa egy korábbi mecset qiblájaként (imairány jelzése) is szolgálhatott, amint azt David Mallia vizsgálta (Gharipour 2014, n. p.). Bár ez az értelmezés további vizsgálatot igényel, jól illeszkedik abba a tágabb jelenségkörbe, amelyben az iszlám területeken vallási épületeket átalakítottak, új funkcióval ruháztak fel, vagy épp egymás mellett léteztek különböző vallási hagyományok építészeti formái. Charles Dalli (2008: 262) szavaival élve szöveges források szintén alátámasztják, hogy egyes muszlim imahelyeket később keresztény templomokká alakítottak át.

Mindez arra enged következtetni, hogy az épületek néha többet őriznek meg a múltból, mint amit a hivatalos történeti fordulatok sugallnak. Egy-egy tér elrendezése, egy fal iránya vagy egy helyiség funkciója „csendben továbbvihette” egy korábbi világ szellemiségét. Így az épített környezet nemcsak a vallási és politikai változások tanúja volt, hanem esetenként azok mögött meghúzódó folytonosság hordozója is – annak jele esetlegesen, hogy a térhasználati mintákkal együtt a régi szokások sem tűnthetek el egyik napról a másikra, hanem még hosszú ideig együtt élhettek együtt az új renddel – előbb kényszerűségből, később már spontán módokon.

Természetesen ez utóbbiak még önmagukban nem feltétlenül a vallásjogilag motivált rejtőzködés, inkább pusztán a muszlim előzmények bizonyítékai, ám egy további tényezőkkel kibővített szemhatáron már látványos képet adnak. Különösen akkor, ha párhuzamokban gondolkodik az ember: az andalúziai (ar.: al-Andalus) moriszkók kapcsán merülnek fel hasonló megfontolások Passuth Fekete bársonyban című történelmi regényében, ahol is „a mór világ még élő valóság volt” (1971: 113).

Mediterrán áramlások, kapcsolódások és érintkezések

A középkori Mediterráneumról szóló újabb történeti kutatások alapvetően átalakították azt a képet, amely korábban merev civilizációs határok mentén képzelte el a térség világát. A hangsúly egyre inkább az emberek, áruk és eszmék folyamatos mozgására, valamint a régiók közötti kölcsönös kapcsolatokra helyeződik. Jocelyne Dakhlia (2019: 157-171) nyomán ma már világosabb, hogy ezek a mozgások nem egyirányúak voltak, hanem sokszor kölcsönösek és társadalmilag mélyen beágyazódottak. Ez a szemlélet segített abban is, hogy a muszlim jelenlétet a középkori Európában ne elszigetelt kivételként, hanem a mediterrán világ szerves részeként értelmezzük. Ebben az összefüggésben Málta, Szicília, Andalúzia és a Maghreb egy egymással összekapcsolt tér részeként jelenik meg, ahol a kulturális és gazdasági csere mindennapos jelenség volt (Safran 2013: 190). Szicília és Málta társadalmi fejlődése például értelemszerűen sok tekintetben párhuzamosan zajlott, különösen olyan intézmények esetében, mint a rabszolgaság vagy a tengeri gazdaság, ami arra utal, hogy ezek a szigetek nem elszigetelt perifériák voltak, hanem a mediterrán kapcsolatrendszer aktív csomópontjai.

Ugyanakkor ez az összekapcsoltság nem feltétlenül jelentett békés együttélést: a kereskedelem, a nyelvi és kulturális kölcsönhatások gyakran együtt jártak jogi korlátozásokkal, alávetettséggel és időszakos erőszakkal. Mégis, a hivatalos ellenségeskedés ellenére az észak-afrikai kereskedelmi kapcsolatok fennmaradtak, és a nyelvi kölcsönhatások – például velencei elemek megjelenése a maghrebi arabban – a tartós érintkezés bizonyítékai. E kusza és képlékeny kapcsolati tablón mi sem tűnik természetesebbnek, mint az a feltételezés, hogy olyan hagyományok és vallásjogi megfontolások és hitelvek, mint amire visszatérünk alább, e vidékeken átívelő földközi(-tengeri) térben, egyetemben akár kimondottan a színlelés szokásával is, szerfelett könnyen tovasodródhattak e partok között.

A muszlim világ maga is egységesebb térként tekintett a nyugati Mediterráneumra: Szicíliát például Andalúzia „leányának” nevezték, ami jól mutatja a térség kulturális és gazdasági összefonódását (Catlos 2014: 44). Málta ebbe a hálózatba illeszkedett, amit a helynevek, a településszerkezet és a nyelvi örökség is alátámaszt. Ugyanakkor a keresztény uralom alatt élő muszlim közösségek számára ez az összekapcsolt világ nemcsak lehetőségeket, hanem kiszolgáltatottságot is jelentett. A vallási és jogi különbségek, valamint a változó hatalmi viszonyok olyan helyzeteket teremtettek, amelyekben az alkalmazkodás, a kettős identitás vagy akár a rejtőzködés nem rendkívüli kivételnek, hanem a mindennapi alkalmazkodás egyik lehetséges formájának számított általában is a térségben. Kockáztassuk meg, Andalúzia különleges helyzetén (Hendrickson 2022: 15) túlmutatóan is.

A taqiyya érvényessége és alkalmazhatósága Máltán

Bár a taqiyya fogalmát leggyakrabban a síita iszlámmal hozzák összefüggésbe – ahol a közösségi túlélés tudatos stratégiájává vált – mint ez már Kapuściński bevezetős soraiból is következik, a kényszerszülte alkalmazkodás kérdése a szunnita gondolkodásban is jelen volt. Azt, hogy a jelenkori politikai diskurzusokba is utat talált magának, nemcsak az egyik amerikai elnökválasztás jelzi (Iványi 2025: 54). Hanem az algériai-francia író Mohamed Sifaoui (2017) fejtegetései szintén, aki a republikánus eszményekre leselkedő, modern iszlamista mozgalmak általi fenyegetést leplezni hivatott, tudatos, intézményesült doktrínát lát(tat) benne.

A klasszikus iszlám jogtudósok sokat foglalkoztak azzal, meddig terjed a felelősség kényszer alatt, és megengedhető-e a hit külső tagadása, akár az élet védelmében. Történeti példák – például az abbászida vallási üldözések idején vagy a normann hódítás utáni Szicíliában (Metcalfe 2002: 289-317) – azt mutatják, hogy egyes hívők külsőleg alkalmazkodtak az új rendhez, miközben belső meggyőződésüket megőrizték. Ez arra utal, hogy az ilyen rejtőzködő magatartás nem volt példátlan a szunnita világban sem.

Málta esetében a síita hatás nyomai ugyan kimutathatók, de korlátozottak; sokkal valószínűbb, hogy a lakosság többsége szunnita, azon belül is a málikita (ar.: mālikī) jogi irányzat követője volt, amely Észak-Afrikában és Szicíliában meghatározónak számított akkoriban (Saladin 1908). Bár a málikita hagyomány elítélte a hazugságot és a kétszínűséget, egyúttal elismerte a szükséghelyzet elvét (ḍarūra): kényszer alatt tett hitvallás vagy nyilatkozat nem számított valódi hitehagyásnak, ha az nem tükrözte az illető belső meggyőződését. Ez fontos különbséget jelentett a szándékos megtévesztés és a túlélés érdekében tett külső alkalmazkodás között.

Ebből következően a 13. századi Málta – különösen a sváb és feltételezhetően az Anjou-uralom nyomása alatt – olyan környezet lehetett, ahol a muszlim lakosság egy része külső alkalmazkodással próbálta megőrizni identitását. Ennek bizonyítékai nem teológiai szövegekben, hanem inkább közvetett jelekben keresendők: arab eredetű nevek fennmaradásában, építészeti folytonosságokban és a szicíliai párhuzamokban. A fő kérdés tehát nem az, hogy létezett-e formálisan megfogalmazott taqiyya-doktrína Máltán, hanem alkalmasint inkább az, hogy a kényszer és az alkalmazkodás bonyolult viszonyai közepette milyen formában maradhatott fenn a vallási és kulturális folytonosság a hivatalos megtérés ellenére.

A szerző korábbi írásában egy kapcsolódó kérdéssel foglalkozott:

„Esküdt ellenségek” esetenként egyező érdekekkel? Civilizációk összecsapása és taktikai szövetsége az érett középkorban

Összehasonlító példák az iszlám rejtőzködésére a középkori és kora újkori Mediterráneumban

A Mediterráneum más, muszlim uralom alól keresztény fennhatóság alá került régiói fontos párhuzamokat kínálnak annak megértéséhez, miként alkalmazkodtak a muszlim közösségek az új politikai és vallási környezethez. Szicília és al-Andalus példája különösen tanulságos: Brian A. Catlos rámutatott, hogy a késő középkori Szicília még az Ibériai-félszigetnél is „instabilabb” volt, ahol a kényszerű megtérés gyakran nem jelentett valódi vallásváltást, hanem inkább félelemből és alkalmazkodásból fakadó, rétegzett identitásokat hozott létre (2014: 92, 308).

Jeremy Johns kutatásai szerint a szicíliai muszlim elit fokozatosan veszítette el hatalmát, és egy részük formálisan áttért a kereszténységre, miközben mások – például arab nyelvű adminisztratív szereplők – továbbra is fontos pozíciókat töltöttek be, ami a rejtett folytonosság egyik formájára utal. Kortárs keresztény és muszlim források egyaránt utalnak arra, hogy a nyílt vallási jelenlét visszaszorulásával párhuzamosan nőtt a rejtett vallásgyakorlat és az alkalmazkodás jelentősége (2002: 292)

Az ibériai moriszkók esete még világosabban dokumentálja ezt a jelenséget. A kényszerű kereszténnyé válás után sokan továbbra is titokban gyakorolták az iszlámot, miközben külsőleg alkalmazkodtak az új rendhez, mint ezt már Passuth szépírói, egyszersmind történelmi hitellel bíró megfogalmazásai is előrebocsátották fentebb. Ráadásul mindezt a korabeli jogi és vallási szövegek is megerősítik (Stewart 2013: 439, Nawaz 2016: 41), hozzátéve, ez nem feltétlenül újítás volt, hanem a túlélés pragmatikus eszköze (García Arenal 2016: 5, Pastore 2016: 293-294; Mundzir et al. 2025: 731).

Hasonló minták figyelhetők meg a Bizánci Birodalomban és Közép-Európában is. Bizánci források említenek olyan muszlimokat, akik külsőleg keresztény gyakorlatokat követtek, miközben megőrizték saját hitüket. A középkori Magyarországon az izmaelita kalmárok és kincstárnokok keresztény neveket vettek fel, miközben bizonyos vallási szokásaikat továbbra is megtartották (Iványi 2024), amit helynevek és régészeti nyomok (pl. Orosházán) is részben alátámasztani látszanak.

Több történész szerint maga a vallási rejtőzködés általában véve a kora újkori Európa egy szélesebb „üldöztetési korához” kapcsolódik, amelyben a különböző vallási közösségek – nemcsak muszlimok, hanem zsidók és mások is – gyakran kettős identitást alakítottak ki (Zagorin 1990: 288; Snyder 2012: xiv-xv).

E példák összességében azt mutatják, hogy a vallási alkalmazkodás és rejtőzködés nem rendkívüli kivétel volt, hanem visszatérő történeti jelenség olyan helyzetekben, ahol muszlim közösségek tartós keresztény uralom alá kerültek. Noha ezek a párhuzamok még nem bizonyítják feltétlenül, közvetlenül és minden kétséget kizáróan a máltai közösségi színlelést, hatásos összehasonlító keretet kínálnak annak megértéséhez, hogy a szigetcsoporton is létezhettek a vallási identitás rejtett vagy részben megőrzött formái a berendezkedett új uralom időszakában.

Irodalomjegyzék

Bezzina, J. (2004). The Church in Malta. In K. Gambin (Ed.), Malta – The roots of a nation (pp. 90–117). Heritage Malta.

Brincat, J. (2011). Maltese and other languages: A linguistic history of Malta. Midsea Books.

Cassar, M. (2025). Some Arab and Muslim names discernible in Maltese toponymy. In M. R. Zammit (Ed.), Arabic in context: Essays on language, dialects, and culture in honour of Martin R. Zammit (pp. 201–260). Brill.

Catlos, B. A. (2014). Muslims of medieval Latin Christendom, c. 1050–1614. Cambridge University Press.

Dakhlia, J. (2019). Circulations féminines et appartenances croisées en Méditerranée. In E. Asquer, A. Bellavitis, & I. Chabot (eds.), Ving-cinq ans après. Rome: Publications de l’École française de Rome. https://doi.org/10.4000/books.efr.36197

Dalli, C. (2002). A Muslim society under Christian rule. In J. Azzopardi, T. Cortis, T. Freller, & L. Bugeja (Eds.), Melitensium amor: Festschrift in honour of Dun Gwann Azzopardi (pp. 37–56). The Contributors.

Dalli, C. (2008). Satellite, sentinel, stepping stone: Medieval Malta in Sicily’s orbit. In A. T. Luttrell (Ed.), The making of Christian Malta: From the early Middle Ages to 1530 (pp. 237–262). Ashgate.

García-Arenal, M. (2016). Introduction. In M. García-Arenal (Ed.), After conversion: Iberia and the emergence of modernity (pp. 1–18). Brill.

Gharipour, M. (Ed.). (2015). Sacred precincts: The religious architecture of non-Muslim communities across the Islamic world. Brill.

Halm, H. (1997). Shiʿa Islam: From religion to revolution. Princeton University Press.

Hendrickson, J. (2022). Leaving Iberia: Islamic law and Christian conquest in North West Africa. Harvard University Press.

Iványi, M. P. (2015). Taqīya a középkori Magyarországon? Kripto-muszlim taktikai színlelés az Árpád-ház időszakában. Keletkutatás, 35(2), 89–121.

Iványi, M. P. (2015, július 15). A taqiyya doktrínája a síita iszlámban. Egyház és Társadalom.
https://www.egyhazestarsadalom.hu/2015/07/15/ivanyi-marton-a-taqiyya-doktrinaja-a-siita-iszlamban/

Iványi, M. P. (2025). Az iszlám rejtőzködő arcai. L’Harmattan.

Johns, J. (2002). Arabic administration in Norman Sicily: The royal dīwān. Cambridge University Press.

Kapuściński, R. (1987). Sahinsah (Murányi Beatrix, ford.). Európa.

Metcalfe, Alex, “The Muslims of Sicily under Christian Rule”, in Graham A. Loud & Alex Metcalfe (eds.), The Society of Norman Italy, Leiden, Brill, 2002, pp. 289–317.

Mundzir, C., Syatar, A., Syarif, M. R., Ashufah, A. H., & Syarif, M. F. (2025). The Oran fatwa as an emergency fiqh strategy addressing the 16th-century identity crisis of Morisco Muslims. Ulumuna, 29(2), 731–754. https://doi.org/10.20414/ujis.v29i2.1611

Nawaz, A. (2016). Sixteenth century Morisco devotional manuscripts in their Mediterranean contexts (Doctoral dissertation, University of Cambridge).

Pastore, S. (2016). Doubt in fifteenth-century Iberia. In M. García-Arenal (Ed.), After conversion: Iberia and the emergence of modernity (pp. 283–303). Brill.

Safran, J. M. (2013). Defining boundaries in al-Andalus: Muslims, Christians, and Jews in Islamic Iberia. Cornell University Press.

Saladin, H. (1908). Tunis et Kairouan. Éditions Henri Laurens.

Sifaoui, M. (2017). Taqiyya! Séparatisme au sein de la République: La stratégie islamiste. J’ai lu.

Snyder, J. R. (2012). Dissimulation and the culture of secrecy in early modern Europe. University of California Press.

Stewart, D. (2013). Dissimulation in Sunni Islam and Morisco taqiyya. Al-Qanṭara, 34(2), 439–490.

Virani, S. N. (2007). The Ismailis in the Middle Ages: A history of survival, a search for salvation. Oxford University Press.

Zagorin, P. (1990). Ways of lying: Dissimulation, persecution, and conformity in early modern Europe. Harvard University Press.

Ezt olvastad?

„Esküdt ellenségek” esetenként egyező érdekekkel? Civilizációk összecsapása és taktikai szövetsége az érett középkorban

Míg a keresztes hadjáratok, a tudományos ismeretek kölcsönös megosztása és az iszlám világ egyes történelmi-politikai alakzataival, „zászlóvivőivel”, például az Oszmán

X