Kerekasztal a magyar 2. hadseregről és a munkaszolgálatról

A magyar 2. hadsereg és a munkaszolgálat történeti tényeit, értelmezési dilemmáit és összefüggéseit vizsgáló konferenciát tartottak január 30-án a CEU budapesti épületében. Az esemény apropóját Wagner Levente hadnagy közelmúltban felfedezett naplója és a hozzá tartozó, 160 színes felvételből álló fotósorozat adta, amely példátlan részletességgel mutatja be a Don-kanyarban harcoló katonák mindennapjait.

A programot Székely Katalin, a Blinken OSA Archívum kreatív vezetője nyitotta meg, a beszélgetéseket Ablonczy Bálint újságíró (Válasz Online) moderálta. A résztvevők közül Romsics Ignác (MTA) a keleti frontra vezénylés politikai és társadalmi előzményeit mutatta be, Stark Tamás (ELTE) a megszállás és a felszabadítás értelmezési kérdéseit járta körül, míg Szécsényi András (ÁBTL) a munkaszolgálat kialakulását és társadalmi kontextusát elemezte.

Hogyan jutottunk ide?

Romsics Ignác nyitóelőadásában rámutatott, hogy a Don-kanyar tragédiája szorosan összefügg a trianoni békerendszerrel és annak megváltoztatására irányuló törekvésekkel. Kiemelte, hogy több meghiúsult diplomáciai kísérlet után az 1930-as évek végétől a revízió katonai úton vált reális lehetőséggé. Az előadás részletesen elemezte a Németországtól való politikai, katonai és gazdasági függőség szerepét, a kezdeti revíziós sikerek mozgósító hatását, valamint a politikai és katonai vezetés közötti szemléletbeli különbségeket, amelyek együttesen hozzájárultak a hadba lépéshez.

Az előadás arra is kitért, hogy a békeszerződésből fakadó korlátozások késleltették és részlegessé tették a magyar hadsereg modernizációját, amely a létszámnövelés és technikai fejlesztések ellenére is struktúrájában aránytalan maradt. A keleti hadműveletek során ennek következményeként már korán megmutatkoztak a hadsereg gyengeségei: a technikai eszközök gyors amortizációja, a felszerelési hiányosságok és a jelentős emberveszteségek előrevetítették a későbbi katasztrófát. Az 1942-ben, német igények hatására kiküldött 2. magyar hadsereg létszámában ugyan jelentős volt, haditechnikai szempontból azonban nem felelt meg a keleti front követelményeinek. A túl hosszú arcvonal, a mélységi védelem hiánya és a korszerű fegyverzet nélküli állomány különösen kiszolgáltatottá tette a hadsereget a szovjet ellentámadással szemben, amely 1943 januárjában rövid idő alatt az arcvonal összeomlásához vezetett.

Romsics a doni katasztrófát nem elszigetelt katonai vereségként, hanem a két világháború közötti magyar politikai, gazdasági és katonai fejlődés strukturális következményeként értelmezte. Hangsúlyozta, hogy a vereség okai nem az egyéni katonai teljesítményben vagy a „nemzeti jellemben” keresendők, hanem a politikai–katonai döntéshozatal hibáiban, a korszerű fegyverzet hiányában, valamint a keleti hadszíntér sajátos hadviselési körülményeinek figyelmen kívül hagyásában.

Megszállók vagy felszabadítók?

Stark Tamás előadásának központi kérdése az volt, hogy a magyar 2. hadsereg mennyiben tekinthető megszálló, illetve „felszabadító” erőnek. Stark hangsúlyozta: e dilemma megítélésében kulcsszerepet játszik a hadsereg és a helyi lakosság mindennapi viszonya. Kitért arra is, hogy a hadsereg története a Kádár-korszak emlékezetpolitikájában kiemelt jelentőséget kapott, mivel alkalmasnak bizonyult a Horthy-rendszer felelősségének demonstrálására.

Stark naplók, visszaemlékezések és fényképek alapján árnyalt képet rajzolt a civil–katonai kapcsolatok alakulásáról. A bevonulást követően egyes településeken a beszállásolás és a mindennapi érintkezés nyomán sok esetben segítő, emberi kapcsolatok alakultak ki: élelmiszer-megosztás, javítási munkák, orvosi ellátás, sőt érzelmi kapcsolatok is dokumentálhatók.

Stark hangsúlyozta, hogy mindez nem írja felül a megszállás tényét. A hadműveleti területeken kényszerintézkedések, lakossági ellenőrzés, kitelepítések és megtorlások is történtek, különösen a hídfőharcok idején. Rámutatott: bár a szovjet források egy része kritikai megközelítést igényel, atrocitások kétségtelenül előfordultak. Összegzésében egyértelművé tette, hogy a magyar 2. hadsereg strukturálisan megszálló erő volt, még ha mikrotörténeti szinten együttműködő emberi kapcsolatok is kialakultak.

A munkaszolgálat kialakulása Magyarországon

Szécsényi András előadásában a magyarországi munkaszolgálat kialakulását és működését mutatta be, 1943 elejéig követve annak történetét. Rámutatott, hogy a munkaszolgálat európai gyökerei eredetileg civil és szociális jellegűek voltak: a két világháború között számos országban közösségi munkatáborok működtek a munkanélküliség enyhítésére és a társadalmi integráció erősítésére. A harmincas évek második felében azonban egyes államok – mindenekelőtt Németország – felismerték a rendszer militarizálható potenciálját, és államosították azt.

A magyarországi munkaszolgálat sem volt előzmények nélküli intézmény: az önkéntes egyetemi munkatáborok, majd az 1937-ben államosított forma fontos előzményei voltak a későbbi honvédségi munkaszolgálatnak. A döntő fordulatot az 1939-es honvédelmi törvény hozta el, amely a munkaszolgálatot a honvédelmi rendszer kötelező elemévé tette. Az előadás szerint a rendszer tartalma a második zsidótörvény és az erősödő antiszemitizmus hatására gyorsan átalakult: 1940-től fokozatosan kiszorultak belőle a keresztények, és egyre inkább a zsidótörvények hatálya alá eső férfiakra épült.

A hadbalépést követően – különösen a keleti frontra vezényelt századok esetében – a körülmények drámaian romlottak: a frontszolgálatot a visszaemlékezések „mozgó vesztőhelyként” írták le, ahol a munkaszolgálatosok a legveszélyesebb feladatokat végezték, gyakran súlyos visszaéléseknek kitéve. Az előadás zárásában elhangzott, hogy a munkaszolgálat 1943 után sem szűnt meg: új formái jelentek meg, így a bori munkaszolgálat, majd 1944-től a rendszer sok esetben a deportálásokkal szembeni ideiglenes „védettség” funkcióját is betöltötte.

Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte, amelyet Ablonczy Bálint moderált. A vita központi kérdése az volt, hogy a magyar 2. hadsereg katonái áldozatoknak vagy hősöknek tekinthetők-e. Romsics Ignác hangsúlyozta: míg a köznyelv hajlamos a „hős” kategóriát alkalmazni, tárgyszerű történeti megközelítésben katonákról beszélhetünk, míg a munkaszolgálatosok egyértelműen áldozatként értelmezhetők.

A vita egyik hangsúlyos eleme a magyar katonák és a helyi lakosság viszonya volt. Stark szerint a tapasztalatok rendkívül eltérőek: a békés együttélés és az együttműködés mellett súlyos atrocitásokra is volt példa. Romsics kiemelte, hogy a történész feladata a különböző, gyakran ellentmondó egyéni tapasztalatok összegyűjtése és többnézőpontú bemutatása, szemben az egyéni emlékezettel, amely saját igazságát hordozza, de nem általánosítható.

A kerekasztal az emlékezetpolitika kérdésével zárult. Romsics és Stark egyetértettek abban, hogy Nemeskürti István munkái fontos áttörést jelentettek, még ha történeti szempontból problematikus elemeket is tartalmaztak, és hogy a későbbi dokumentumfilmes feldolgozások a rendszerváltás előtti nyilvánosság felszabadításához is hozzájárultak. A résztvevők hangsúlyozták: bár a történészi nézőpontok különbözhetnek, a társadalmi nyilvánosságban azonban szükség van egy empátián alapuló közös álláspontra a 20. század szenzitív témáinak bemutatásában.

Az esemény a Földbe vájt világ konferenciasorozat és kiállítás részeként valósult meg. Szervezők: Klacsmann Borbála történész, Ványai Márton történész, Rózsahegyi Barnabás kurátor.

Fényes Erika

Ezt olvastad?

Nagykanizsai tüzérek a Don-kanyarban

Molnár András, az MNL Zala Vármegyei Levéltárának volt igazgatója és kiváló történész-levéltárosa újabb második világháborús hadtörténeti művével örvendeztette meg a

X