A „kiengesztelődés”: Mussolini, az Apostoli Szentszék és a lateráni szerződések

A római Szent Péter Bazilikába széles, oszlopsorral szegélyezett utca vezet, amely a Via della Conciliazione, azaz a Kiengesztelődés útja nevet viseli. Az út a lateráni szerződések megszületésének állít emléket, amelyeket 90 évvel ezelőtt, 1929. február 11-én írt alá Benito Mussolini olasz kormányfő és Pietro Gasparri bíboros államtitkár. Az egyezmény Olaszország és az Apostoli Szentszék békekötését, valamint a mai Vatikánváros létrejöttét eredményezte.

A lateráni szerződések aláírása (Forrás: biblelight.net)

Az eseményt nem véletlenül illették a „kiengesztelődés” elnevezéssel, ugyanis a szerződések aláírását megelőzően a pápai állam és Olaszország viszonyát közel 60 évig tartó ellenségeskedés mérgezte. Az 1871 óta tartó konfliktus, a „római kérdés” az olasz egységért vívott küzdelemhez, a Risorgimentóhoz kötődik, amelynek utolsó fázisa az volt, amikor a 10 évvel korábban, 1861-ben kikiáltott Olasz Királyság csapatai benyomultak Rómába, és fővárosukká tették azt. A királyi csapatok megegyezést ajánlottak a francia katonák védelmét élvező pápai államnak, amely bizonyos területet és éves apanázst biztosított volna az egyházi állam részére. IX. Pius pápa azonban visszautasította az ajánlatot, és a „Vatikán foglyának” nyilvánította magát, továbbá megtiltotta a katolikusok részvételét az olasz állam politikai életében. Ez a hagyományosan vallásos, de a Risorgimento eszméit is fontosnak tartó olasz nép körében egyfajta meghasonlást eredményezett, így a kérdés hosszú évtizedekre Olaszország legégetőbb belpolitikai problémáját jelentette.

Noha már a „liberális érának” nevezett, nagyjából az olasz egység létrejöttétől az első világháborúig tartó időszak egyik legjelentősebb miniszterelnöke, Francesco Crispi is kijelentette, hogy az lesz a legnagyobb államférfi Olaszországban, akinek sikerül majd megoldania a „római kérdést”, Mussolini hatalomra kerülése után mutatkozott először komolyabb hajlandóság a pápai állammal való megegyezésre. Hogy Mussolini Crispi szavainak hatására, „a legnagyobb olasz államférfi” cím elnyerése érdekében, vagy saját belátásától vezérelve cselekedett-e, arról nincsenek ismereteink, de mindenesetre a Duce már kormányzásának elején, 1922-ben kifejtette, hogy szükségét érzi a probléma megoldásának.

Annak érdekében, hogy előkészítse a terepet a „kiengesztelődés” számára, Mussolini több beszédében kifejtette, hogy a fasizmus nem vallás- és egyházellenes, sőt, az állam és az egyház kitűnően kiegészíthetik egymást ebben az eszmerendszerben. Mint fogalmazott, „a katolicizmus ereje, tekintélye, ezeréves és állandó varázsa éppen abban van, hogy a katolicizmus minden népfaj egyetemes vallása. (…) Ezért Róma az egyetlen város a világon, mely joggal nevezheti magát egyetemlegesnek”.[1] Mussolini ugyanis tisztában volt azzal, hogy miután az olasz társadalom hagyományosan kötődik a katolikus egyházhoz és a valláshoz, az egyházellenesség csorbát ejthetett volna a fasiszta párt tekintélyén. Ráadásul – mint később, a szerződésről folyó tárgyalások idején az olasz vezetők fogalmaztak – a katolikus egyházzal történő kiegyezés egyfajta győzelmet jelentett a fasizmus egyik legfőbb ellensége, a szabadkőművesség felett.

III. Viktor Emánuel olasz király (Forrás: elsovilaghaboru.com)

A Mussolini és XI. Pius pápa közötti első megbeszélések nem vezettek eredményre, ráadásul III. Viktor Emánuel olasz király sem sürgette a megegyezést, ugyanis attól tartott, hogy túl nagy területet kényszerül átengedni a pápai államnak. Pár év elteltével azonban felismerte, hogy a Vatikánnal kötött megegyezés a királyi ház számára is dicsőséget hoz majd, így 1927-ben ő maga is javasolta a megbeszélések folytatását. A megállapodást azonban hátráltatták azok a rendeletek, amelyekkel Mussolini az egyesületek működését szabályozta. Különösen visszautasítóan fogadták a Vatikánban az Opera Nazionale Balilla létrehozását (1926), amellyel az olasz kormányfő voltaképpen állami kézbe helyezte az ifjúság nevelését, ami korlátozhatta az egyházi oktatást. A megbékélés érdekében Mussolini olyan pótrendeletet tett közzé 1928-ban, amely a fentiek alól mentesítette a vallási egyesületeket, köztük az Actio Catholicát is. Ezt követően a tárgyalások zavartalanul folytak tovább, és 1929 januárjában a fasiszta párt hivatalos sajtóorgánuma, a Popolo d’Italia már az olasz állam és az Apostoli Szentszék harmonikus viszonyáról számolt be.

Vatikánváros területe (Forrás:wikipedia.hu)

A pápai állam más államokkal való kapcsolataiért felelős szerv, a Vatikáni Államtitkárság (Segreteria di Stato della Santa Sede) 1929. február 7-én jelentette be a nunciusoknak, hogy Mussolini saját kezűleg írott levélben fordult XI. Piushoz, amelyben a miniszterelnök kifejezésre juttatta, hogy rendezni kívánja a „római kérdést”. A pápa a bíborosokkal való tárgyalást követően úgy döntött, hogy nemcsak szerződést kész aláírni a kormánnyal, de egyúttal konkordátumot[2] is köt, amely új alapokra helyezi majd Olaszország és az egyházi állam viszonyát.

Xi. Pius pápa (Forrás: rosarybay.com)

Az egyezmény, amelyet február 11-én, 12 órakor a lateráni palotában írt alá Mussolini és Gasparri, három részből állt. A szerződés rögzítette Vatikán állam pontos területét és a pápai állam fennhatósága alá tartozó templomok, paloták, egyéb intézmények listáját. Kimondta a Szentszék szuverenitását, és önálló nemzetközi tényezőnek nyilvánította azt. Meghatározta a Vatikánhoz tartozó köztereket és a vasútállomás hollétét. Elismerte államvallásként a katolikus felekezetet, és kimondta, hogy a Szent Péter térnek nyilvánosan látogathatónak kell maradnia annak érdekében, hogy a pápai állam és a katolikus hívek között kapcsolatot lehessen teremteni. A pápa személyét szentnek és sérthetetlennek nyilvánította. Az egyezmény második része a pénzügyi konvenció volt, amelynek értelmében az olasz állam 750 millió líra kártérítést adott a Vatikánnak az 1871-ben elszenvedett veszteségekért, és további egymilliárd líra államkötvényt bocsátott a Szentszék rendelkezésére. A harmadik rész, a konkordátum pedig részletesen szabályozta Olaszország és a pápai állam viszonyát, és elismerte államvallásként a katolikus felekezetet.[3]

A szerződések aláírását ünneplő tömeg (Forrás: huszadikszazad.hu)

A lateráni szerződések eredményezte „kiengesztelődést” Európa többi állama az olasz diplomácia vitathatatlan sikereként könyvelte el, és a katolikus többségű országok örömmel nyugtázták, hogy a megállapodás minden bizonnyal jelentősen növelni fogja a Vatikán nemzetközi szerepvállalásának lehetőségét. Az eseménynek köszönhetően Mussolini népszerűsége megnövekedett Olaszországban, és a kompromisszumra való készség megnyilvánulása miatt nőtt a nemzetközi tekintélye is, így a lateráni szerződések megkötését a kormányfő hatalmának csúcspontjaként értékelhetjük. A megállapodás aláírása megkönnyebbülést hozott az olasz népnek, amely az előtte eltelt évtizedekben folyamatosan ingadozott a király és az egyház iránti hűség között. Mivel a régen várt egyezményt éppen a fasiszta vezetőnek sikerült tető alá hoznia, külföldön – különösen Franciaországban – az öröm mellett tartottak attól, hogy a megállapodás hatására esetlegesen számítani kell a fasiszta befolyás növekedésére a Vatikánban.

Mindent összevetve, a lateráni szerződések aláírása jelentős bel- és külpolitikai siker volt Mussolini számára, noha a fasiszta kormányzat és a katolikus egyház viszonya ezt követően sem volt teljesen felhőtlen a fentebb említett, elsősorban az ifjúságnevelést érintő kérdések miatt. Ettől függetlenül a szerződés – amely kisebb módosításokkal mindmáig érvényben van – pontot tett a „római kérdés” végére, és meghozta Olaszország és a pápai állam „kiengesztelődését”.

Hamerli Petra

Források és szakirodalom:

Archivio Storico della Sezione per i Rapporto con gli Stato della Segreteria di Stato della Santa Sede (S.RR.SS). Affari Ecclesiastici Straordinari (AA.EE.SS.) – Periodo IV (Papa Pio XI, 1922–1939)

De Felice, Renzo: Mussolini il fascista. Vol. II. L’Organizzazione dello Stato fascista, 1925–1929. Einaudi, Torino, 1968.

Hamerli Petra: Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok és regionális hatásaik, 1927–1934. Fakultás, Budapest, 2018.

Mussolini, Benito: A fasizmus doktrínája. Gede Bt, Budapest, 2000.

Ormos Mária: Mussolini. Politikai életrajz. PolgArt, Budapest, 2000.

[1] Mussolini 2000. 127. old.

[2] A konkordátum olyan megállapodás a Vatikán és más államok között, amely az adott ország és az egyház viszonyát is szabályozza.

[3]  S.RR.SS. AA.EE.SS. Italia IV. Pos. 702. Fasc. XIX. a. Convenzioni Lateranensi. ff. 3.

Ezt olvastad?

Az utcanevek láthatatlan részei életünknek. Mindennapjaink során különböző útvonalakat járunk be, különböző utcákon, közterületeken haladunk át, melyeknek ismerjük a kereszteződéseit,