Egy populista amerikai elnökjelölt. William J. Bryan pályája

A 2000-es években sok olyan amerikai elnökjelölt indult, akik megkapták a „populista” bélyeget: a demokrata párti Barack Obama és Bernie Sanders, a republikánus Sarah Palin, Christine O’Donnell és Donald Trump személyében közös, hogy a washingtoni elittel szemben határozták meg magukat. De ha időben visszafelé haladunk, szinte minden évtizedben találunk olyan öntörvényű személyiségeket, akik megcélozták a Fehér Házat, és kifejezetten az elittel (mind gazdasági, mind politikai, és részben kulturális értelemben) szemben fogalmaztak meg kritikát, valamint meglovagolták a „kisemberek”, azaz a kékgalléros munkások, kispolgárok és farmerek elégedetlenségét: Huey P. Long, William Randolph Hearst, Henry Ford, George Wallace, Ross Perot, bizonyos értelemben Richard Nixon, Jimmy Carter és Ronald Reagan egyaránt illeszkednek ebbe a politikuskarakterbe. Mind megkapták a „populista” jelzőt.

De találunk-e közös jellegzetességet ennyire sokszínű társaságban? Politikai földrajzi értelemben kiemelendő egy érdekes vonás. A fenti személyeknek jó a fele (53%) az amerikai Nyugatról érkezett, azaz abból a régióból, amelynek a frontier (határvidék) hagyományaiban szocializálódott lakossága a tömegkultúra, a westernregények és -filmek által popularizált közfelfogás szerint az amerikai átlagnál hagyományőrzőbb és harcosabb, és, mivel az ipari társadalom későn, a két háború közötti, de egyes területeken a második világháború alatti és utáni nagyiparosítási programmal jelent meg, a régió lakosai jobban becsülik az egyéni függetlenséget a függőséget jelentő szociális biztonságnál. A Nyugat így lett egy szuszra hazája egy kulturálisan konzervatív és társadalmilag baloldali amerikai mítosznak: a régió lakossága egyszerre tartotta magát a keleti partnál és a Dél tengerparti államainál hagyományőrzőbb és egalitáriusabb közösségnek. Nem véletlen, hogy a Nyugat időnként ilyen arculatú jelölteket küldött a Fehér Ház meghódítására.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a fenti, ma egyformán „populista” jelzővel illetett elnökjelöltek valamennyien William Jennings Bryan demokrata párti többszörös elnökjelölt köpönyegéből bújtak ki. A 101 éve, 1925. július 26-án elhunyt államférfi egyszerre testesítette meg az amerikai rendszer kulturálisan konzervatív és társadalompolitikai értelemben baloldali kritikáját. Sokaknak ő maga egy korai Bernie Sanders. Bár a múlt szereplőivel, eseményeivel húzott analógiák mindig többet mondanak arról a korról, amelyben használják őket, mint az egykor élt személyekről, az analógiáknak fontos szerepük lehet: a múltból hozott példák révén egy adott esemény vagy személy jobban elhelyezhető a saját korunkban. Egészen mások az eszmék, más a társadalom, más a két párt arculata, részben más az intézményi környezet: hogy csak egy példát mondjunk, Bryan idejében széles csoportokkal (afroamerikaiak, nők) szemben választási cenzus érvényesült, így az ő választójoguk a politikai napirend és közbeszéd része volt. Nem beszélve az Egyesült Államoknak a világpolitikában elfoglalt helyéről! Ám akad egy párhuzam, ami segíthet megérteni a mai amerikai jelenséget: ez a lázadás hívószava. Bryan személye sok tekintetben (politikailag, kulturálisan), és sokak számára kifejezte a lázadást az elittel szemben, ezért érdemes megismerkedni életével és pályafutásával.

A populista mozgalom

William J. Bryan életútja szinte követi az amerikai társadalom átalakulását: 1860-ban, amikor megszületett, az amerikai társadalom falusias, kisvárosi arculatú volt, meglehetősen konzervatív, összetartó agrárközösségekkel. Amikor meghalt 1925-ben, az Egyesült Államok egy városias arculatú társadalom, lendületes tempóban fejlődő nagyvárosokkal és nagyiparral. Születésekor az amerikai lakosság 15%-a volt városlakó, ez az arány 1900-ban már 40%. A városiasodás, a bevándorlás folyamatai, majd a tömegkultúra kibontakozása pedig átalakította az amerikaiak millióinak viszonyát a munkához, pihenéshez, szórakozáshoz.

Bryan a történészek által – egy Mark Twain-regény címét követve – „aranyozott kornak” nevezett évtizedekben (1865–1901) nevelkedett és politizált, amikor a nagyiparosítás átformálta a gazdaságot, hirtelen óriási vagyonok keletkeztek, és a társadalom széles rétegének igazság- és biztonságérzete megrendült abban, hogy a politikai és gazdasági intézmények valóban képviselik az állampolgárok többségének, a farmereknek és munkásoknak az érdekeit. A Republikánus és Demokrata Pártot mindinkább úgy tekintették, mint amelyek csak marionett-figurák a gazdaságot kézben tartó milliomosok, az ún. „rablóbárók” bábszínházában. A tőkekoncentráció egyik oldalon a vasúttársaságok, bankárok kezén, a visszatérő mezőgazdasági válságok és általában a szegénység a másik oldalon ösztönzést adott a rendszerkritikus mozgalmaknak (Mezőgazdasági Patrónusainak Nemes Rendje, Munka Lovagjai, Nemzeti Farmerszövetség), amelyek egyesültek az 1891-ben alakult Néppártban (Populista Párt). A párttá válás megosztotta az amúgy is meglehetősen sokszínű mozgalmat. A rendszerkritikus mozgalmaktól nem volt idegen a pártellenes attitűd, a 19. század végén éppúgy, ahogyan napjainkban is tapasztalható. Sokan attól féltek, hogy pártként a populista mozgalom hasonlóvá válik a két nagy párthoz, vagyis elsüllyed a napi politikai alkuk és kompromisszumok mocsarában, és menet közben a társadalmi reformok elsikkadnak. A mélységesen pesszimista pártellenes hangulat mellett az Észak-Dél, város-falu törésvonalak is fenyegették a mozgalom arculatát.

Nebraskából a Fehér Ház kapujáig

Bryan Illinois államban született, angol és ulsteri, észak-írországi skót felmenőkkel rendelkező polgári családban. A születése tehát a legelőkelőbbnek tartott fehér és protestáns réteghez kötötte. Bryan viszont egész életében azokért küzdött, akiket peremre szorítottak a társadalomban. Családi örökség a Bibliához ragaszkodó protestantizmus, amely később meghatározta pályáját. Jogot tanult a chicagói egyetemen, ahol kitűnt az érvelési vitákban szónoki képességével. Előbb az illinois-i Jacksonville-ben praktizált ügyvédként, ám mivel nem tudott érvényesülni, elköltözött Nebraska államba. Az állam afféle laboratóriuma volt a populista mozgalomnak. Bryan belevetette magát a küzdelmekbe. A szövetségi pénzverés jogának elutasításával, az ún. „szabad ezüst”, azaz az ezüstalapú pénzveréshez fűződő jog követelésével és a progresszív jövedelemadóval egyszerre célozta meg sikeresen a tagállami jogok védelmezőit és a társadalmi reformok híveit. Az 1891-es kongresszusi választáson megnyerte Nebraska első választókerületének képviselői mandátumát. 

A következő évben a populista párti elnökjelölt, James B. Weaver vereséget szenvedett a demokrata párti Grover Clevelandtől. Az ugyancsak demokrata párti Bryan, aki bírálta az üzletembereket, a trösztöket és kartelleket, és harcosan képviselte a kisemberek érdekét, szorosra fűzte kapcsolatát a Néppárttal. 1896-ban a néppártiak fölsorakoztak Bryan mögött. Ez szakadást idézett elő a populista mozgalomban. Sokan elutasították, hogy támogassanak egy külső jelöltet, másoknak azzal volt averziójuk, hogy Bryan a kampányát egyetlen témára, a dollár aranyalapja elleni agitációra építette föl. Bryan az aranyalapot hazafiatlannak bélyegezte, és kijelentette, hogy nem tűri az emberiség „aranykeresztre feszítését”. Az 1896. július 9-én elmondott mintegy félórás beszéd, amely később az „aranykereszt beszéd” nevet kapta, megrettentette az üzleti elitet. Bryan négymillió szavazatot szerzett, ám William McKinley nyerte meg a választást.

A szavazatarányok eloszlása tanulságos: a republikánus McKinley „elvitte” az északkeleti partot, a Nagy-tavak vidékét és Kaliforniát, míg az ország középső és déli része Bryané lett. Kicsit leegyszerűsítve szikáran a választási eredményeket: Észak és a keleti part, valamint Kalifornia a republikánus, a Dél és a Nyugat a Demokrata Párt mögött sorakozott föl. Ha rávetítjük az 1896-os választási térképet az 1960-as évektől kialakult választási térképekre, akkor jól érzékelhető a két nagy párt helycseréje: a legutóbbi választáson, 2020-ban például a republikánus jelölt majdnem pontosan ugyanazokon a területeken nyert, ahol 124 évvel korábban a demokraták. Lakóhelyi szempontból a nagyvárosok McKinley, a falvak és kisvárosok Bryan mögött álltak. A helyzet azonban bonyolultabb volt annál, mint amit a választási eredmények sugallanak: az, hogy valaki demokrata párti volt, nem jelentett azonosulást Bryan vagy a párt reformer szárnyának programjával. A Demokrata Párt egyáltalán nem volt egységes, ezt leginkább a pártot átmetsző Észak-Dél törésvonal tanúsítja. A Dél lakossága az „apák pártjára”, a Demokrata Pártra voksolt, egyéni politikai és eszmei állásfoglalástól függetlenül. A déli demokraták egy része elutasította Bryan és a nyugati demokraták, valamint a populisták érveit az afroamerikaiak és fehérek közötti jogegyenlőségről, mindazonáltal ez nem akadályozta a déli demokrata szavazókat, hogy a választáson támogassák a demokrata párti jelöltet. Nem a program számított a déli demokrata párti közösségekben, hanem a zászló színe, a pártidentitás.

Az 1896-os választás mérföldkő volt. A nagyvárosok eldöntötték a szavazást, ez pedig kijelölte az amerikai fejlődés irányát: nem a farmok, hanem a nagyvárosi Amerika lett innentől a mérleg nyelve. A populizmus hattyúdala eredményezett egy baloldali mozgást a pártok és mozgalmak palettáján: sok populista kikötött a Szocialista Pártban. A szocialisták úgy vélték, hogy Bryan jelentette volna az utolsó esélyt a kapitalizmus megmentésére. A nagytőke legyőzte a Bryan által képviselt kispolgári liberalizmust, a kistulajdont, tehát, vonták le a következtetést, a harc folytatódik, immár a nagytőke és a szocializmus között. Bryan még három elnökválasztáson indult: 1900-ban, 1908-ban és 1912-ben. Közben támogatta a társadalmi reformügyeket, mint a gyermekmunka eltörlését, a nyolcórás munkanapot, a női választójogot, vagy éppen, egy polgárháborús északi veterán lánya, Sonora Smart Dodd kezdeményezésére, az apák napjának megünneplését.

1913-ban Woodrow Wilson meghívta Bryant a kormányába külügyminiszternek. Mivel Bryan elkötelezett híve volt az izolacionizmusnak, vagyis az elzárkózási politikának, azt vallotta, hogy távol kell maradni az európai hatalmak háborújától. Wilson és külügyminisztere között a szakadék egyre nőtt, így Bryan fogta a kalapját, és távozott a posztról. Azóta is törhetik a fejüket a történészek, vajon hogyan alakulnak az antant kapcsolatok és a Párizs környéki békék, ha az igencsak aktív és vizionárius Wilson mellett ott van a nem kevésbé aktív Bryan, aki elutasította a gyarmatosítást, annak nemcsak német, hanem brit, francia, orosz és észak-amerikai változatát, ám egyszersmind az amerikai értékek erőszakolt exportját is.

A „majomper” tengeri kígyója

1925-ben Bryan akaratán kívül negatív főszereplőjévé vált egy igen furcsa pernek, amely a daytoni majomperként híresült el. A per rendkívül ártott Bryan nevének. A háttér kettős: egyfelől a 20. század eleji amerikai protestáns közösségekben zajló törésvonal a „liberális” vagy „modernista” és a Biblia szövegéhez ragaszkodó „fundamentalista” irányzatok között, másrészt az evolúciótan körüli viták. Bryan, kora társadalmi reformereihez hasonlóan, elvetette a szociáldarwinizmust, amely, a létért folytatott harcot kiterjesztve a társadalmi életre, hirdette az erősebb jogát a gyöngébb félresöprésére. A többszörös elnökjelölt és jogász tehát elsősorban az evolúció társadalmi értelmezését tagadta.

Az idővel tengeri kígyó-méretűvé duzzadt ügy egy Tennessee államban hozott törvényből (az ún. Butler Act) indult ki, amely megtiltotta, hogy az állami iskolákban tagadják a bibliai teremtéstörténetet. Az Amerikai Polgárjogi Unió elítélte a törvényt, és kiprovokált egy próbapert, amellyel rámutathattak a törvény tarthatatlanságára. John T. Scopes biológiatanár ellen vádat emelt az állam a törvény megszegése miatt. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a perben Scopes védője és Tennessee állam jogi képviselője politikailag egy oldalon állt. Clarence Darrow ügyvéd és az államot képviselő Bryan harcostársak voltak a populista mozgalomban. Miután John T. Raulston bíró nem engedélyezte, hogy Darrow tanúként beidézzen olyan természettudósokat, akik előadják az evolúció tudományos érveit, egy merész ügyvédi fogással ellenfelét, Bryant kezdte el faggatni a Bibliáról, szembesítve a fundamentalista értelmezést a tudományos tényekkel. A Bibliához betű szerint ragaszkodó Bryan belebonyolódott a kérdésekbe, és a sajtó később, a kérdést túldimenzionálva, úgy tálalta a két férfi vitáját, mint a tudomány és vakhit, fény és sötétség harcát. Holott Darrow és Bryan nézetei, az evolúciótól eltekintve, egyáltalán nem tértek el, és egyetértettek a legfontosabb társadalompolitikai ügyekben. Jellemző a per históriáját földolgozó, de leginkább azt csak alapnak használó filmek hatására, hogy sokszor azt gondolják, Bryan és Darrow között minden téren mély szakadék tátongott. Bryan annyira belezavarodott, hogy a bíró nem engedte jegyzőkönyvbe venni a vallomást, és utasította az esküdteket, hogy ne vegyék azt figyelembe. Az esküdtszék bűnösnek találta Scopes-t, és kötelezték a pénzbüntetés befizetésére, igaz, sohasem hajtották be rajta, mert 1927-ben hatályon kívül helyezték a törvényt. Bryan ezt már nem érte meg. Öt nappal a tárgyalást követően elhunyt.

Bryan egyszerre testesítette meg a reformer és kulturális téren a konzervatív, pontosabban hagyományokhoz ragaszkodó Amerikát. Miközben gazdasági és társadalmi kérdésekben támogatta a reformokat, nem volt hajlandó engedni kulturális téren. A mélyen vallásos kisvárosi Amerikát kívánta képviselni egy olyan korban, amikor a nagyipar, az urbanizáció, a mozi, a rádiózás mindinkább átalakította az emberek életét, formálva-rombolva a puritán vallásosságon alapuló életrend eszményét. A bryani eszmei örökség szétszakadt: a protestáns fundamentalizmus azóta az amerikai politikai konzervativizmus szövetségese lett, a társadalmi reformok ügyének támogatóit immár nem „populista”, hanem „liberális” névvel illetik az amerikai közegben, és az újmódi „populisták” (akik megkapják e jelzőt) már nem a farmernépességet, hanem a városi lakosságot, sőt a középosztályt célozzák meg, változatos társadalmi víziókkal és programokkal.

Paár Ádám

Szakirodalom:

Andor László: Amerika évszázada. Bp., 2002, Aula Kiadó

William J. Bryan: Letter to Sonora Dodd from W. J. Bryan, July 8, 1910. https://digitalcommons.whitworth.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1021&context=fathers-day-correspondence, letöltés dátuma: 2024. 06. 10.

Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Budapest, 1993, Európa kiadó

Lawrence Goodwyn: The Populist Moment in America. New York, 1976, Oxford University Press

Richard Hofstadter: The Age of Reform. From Bryan to F.D. R. London, 1962, Jonathan Cape

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok története Bp., 2008, Kossuth Kiadó

James Kirby Martin: America and Its People. Glenview-Boston, 1989, Scott, Foresman & Co.

John Lukacs: Az Egyesült Államok 20. századi története. Bp., 1988, Gondolat Kiadó

Theodore Saloutos: Farmer movements in the South 1865-1933. Berkeley and Los Angeles, 1960, University of California Press

Zala Tamás: Az Újvilág próbatétele. Társadalomrajz a századforduló Amerikájáról. Bp., 1975. Kossuth Könyvkiadó.

Ezt olvastad?

Könyvbemutató | Csorba László: Tüköry Lajos életútja

Rendkívül érdekes kötet bemutatója várható május 21-én, a Magyar honvédelem napján a Bálna Honvédelmi Központban. A Zrínyi Kiadó ősszel, háromnyelvű

X