Pierre Nora halála – az emlékezetkutatás egy emlékezethelye

Június 3-án előbb a francia sajtóban, pár perccel később a közösségi médiában is futótűzként terjedt el a hír: 93 éves korában meghalt Pierre Nora történész. A jobbára adatokat listázó poszthad legjavát először az emlékezettel és az örökséggel foglalkozó szervezetek gyászközleményei tették ki, később megjelentek a személyesebb hangvételre törekvő posztok is. A szakma hagyományaihoz híven a pályatársak, a tanítványok és a barátok rövid írásokkal emlékeztek az elhunyt történészre, és érdemeire.

A European Network of Remembrance and Solidarity kommunikációs munkatársai a hírt hallva így emlékeztek a történészre: „Pierre Nora arra emlékeztetett mindenkit, hogy az emlékezet nem csupán az, ami ránk marad, hanem az is, amit meg akarunk őrizni. Intellektuális bátorsága és finomsága továbbra is tudósok, oktatók és polgárok nemzedékeit ösztönzi majd: olyanokét, akik a történelem és a múlt közszférában való jelenlétének összetett rétegződését kívánják megérteni”. Az amerikai emlékezetkutatás megkerülhetetlen alakja, Jay Winter (Yale University) valamivel személyesebb hangnemet ütött meg: „Meghalt a mester. Pierre Nora történész és rendkívüli szerkesztő 93 éves korában hunyt el. Ő hangszerelte meg a Les lieux de mémoire című hétkötetes nagyszabású munkát, kiadója, a Gallimard pedig több mint 700 történettudományi és társadalomtudományi művet publikált. Nora olyan közszereplővé vált tudósok munkáinak közzétételében segédkezett, mint Michel Foucault történész-filozófus és Jacques Le Goff középkorász. Kitalálta az Égohistoire kifejezést, és számtalan tudós gondolatait támogatta a történelem és az emlékezet fogalmai közötti átfedésekkel kapcsolatban. Rendkívüli tehetségkutató volt.”

Legyen bármilyen is az emlékező posztok regisztere, a szakmabeliek rámutattak: aznap az emlékezetkutatás legfontosabb kutatója – mondhatjuk, a doyen – hagyta őket magukra. Hiszen Nora az említett területen mutatott fel konceptuális innovációt: a Les Lieux de Mémoire (Az emlékezet helyei) című hétkötetes sorozat értelmi szerzőjeként és szerkesztőjeként bevezette a sorozat címének választott fogalmat, amellyel a francia történeti gondolkodás szempontjából formatív tereket, tárgyakat, rituálékat, szövegeket mint kulcsfontosságú, a múlt felidézésére is hivatott motívumokat elemzett. Áttételesen pedig azt, hogy ezek közül mi, miért és mennyiben fontos a franciáknak.

Kacskaringósan indult a pályafutása: miután negyedjére vették fel az École des hautes études en sciences sociales-ra, előbb filozófus, majd történészdiplomát szerzett. Az egyetem elvégzését követően (1958) két évig tanárként dolgozott. Ezt az időszakot Algériában töltötte. A gyarmati helyzetben lévő ország éppen ezekben az években vívta a franciákkal függetlenségi háborúját (1954-1962). Nagy hatással volt rá ez az időszak: élete egyetlen monográfiáját éppen az Algériában élő francia közösségről, az úgynevezett pied-noir-okról – azaz a “Feketelábúakról” – írta Les Français d’Algérie (1961) címen. Az 1970-es évek második felében került újból az EHESS-re: itt kutatott és 1977-től évtizedekig tanított.

Ezekben az években bontakozott ki szerkesztői tevékenysége, hiszen a hatvanas évek közepétől (1966) a Gallimardnál kezdett dolgozni. A kiadónál betöltött új feladatkör megteremtette számára a fogalomalkotás teljes szabadságát. Többek között koordinálni kezdte a hetvenes évek elején (1971) az Annales-iskola történész körének könyveit megjelentető Bibliothèque des Histoires sorozatát is. Szintén a kiadó védőszárnya alatt alapította meg Marcel Gauchet-vel a Le Débat című folyóiratot (1980), ezzel létrehozva a századvég egyik legmeghatározóbb értelmiségi fórumát, amely hamarosan a francia szellemi közélet megkerülhetetlen, a szerzők politikai hovatartozását negligáló, objektivitásra és diskurzusteremtésre törekvő, meglehetősen önreflexív intézménye lett.

Mégsem a Le Débat lett a főműve. Hiszen annak megalapítása után hamar belekezdett nagyszabású vállalkozásába: 1984 és 1992 között több mint 130 szerzőtársával megírták a Les Lieux de mémoire-t, azaz az Emlékezet helyei-t. A munka három részből áll: míg az első rész egy kötetben, a második háromban, a harmadik szintén háromban jelent meg. A projektben nem csak a történelmi jelentőségű helyszíneket, például az Eiffel-tornyot vagy a Montmartre-t vették górcső alá, hanem a francia állami szimbolika kulcsfontosságú alakzatait, absztrakt fogalmakat, jelentős történelmi személyiségeket is, sőt, magukra vállalták a forradalmi jelszavak vizsgálatát is. Bár a közel tíz évig tartó munkát számos kritika érte – a leghangosabbak a használt fogalomkészlet túlhasználatát és annak túlzó és kritikai felülvizsgálattól mentes alakíthatóságát rótták fel – az emlékezethely máig gyakran használt fogalom. Nora pár évvel az utolsó kötetek kiadása után sem érezte jogosnak ezeket a véleményeket: egy a European Review of History-ban megjelent interjúban bár elismerte, hogy számos emlékezethely aránytalanul lett feldolgozva, ragaszkodott hozzá, hogy rengeteg minden kimaradt a munkából. Például ami a francia gyarmati örökséghez tartozik, vagy ami Pasteur-rel kapcsolatos, nem beszélve a „gazdasági emlékezethely” kategóriájáról. Még az értelmiség is lehetett volna egy emlékezethely – vélte akkor.

A tudomány természetéből fakad, hogy a nagyszabású elméleteket az utódok igyekeznek felülvizsgálni (igazolni vagy megdönteni). A kritikák ellenére Nora koncepciója azonnal érvényessé vált és hosszútávon az is maradt: a munka első kiadását követően kisvártatva német és olasz kutatóintézetek is átvették az emlékezethelyek kutatási programját, az emlékezet fogalmát az 1970-es években szintén felfutó örökségkutatás szókészlete szintén beépítette. A sorozatot többször újranyomták, a fogalom pedig máig töretlen népszerűségnek örvend.

Pierre Nora a történelmet és az emlékezetet az kutatási területet megalapozó francia elődje, Maurice Halbwachs (1877-1945) szociológus nyomán állította szembe egymással. Nora szerint ezek a múlt befogadásának alternatívái: míg a történelem – és így a történetírás – egy olyan reflexív eljárás és tudomány, amely a múlt és jelen közötti diszkontinuitásból kiindulva objektív elemzésre törekszik, addig az emlékezet egy állandóan változó, izgő-mozgó, különböző aktorok által szándékosan, intuitíve, esetleg észrevétlenül formált képződmény. Ahogy Szijártó István egy történészhallgatóknak szóló historiográfiai tankönyvében tolmácsolja: ez utóbbi mindig valakié vagy valakiké, legyen az emlékezet egyéni vagy közösségi.

Erről Nora egy orosz folklórkutatónak, Elena Filippovának így fogalmazott 2011-ben: „Legyen szó valós vagy képzelt emlékről, az emlékezet érzelmi befogadáshoz kapcsolódik. Ez lehetőséget ad számtalan manipulációra, eltorzításra, kiszorításra, sőt arra is, hogy elfeledjünk dolgokat. Az emlékezetnek a múlt eseményeinek közvetlen vagy közvetett személyes megélésével van kapcsolata. A történetírás ezzel szemben intellektuális művelet, amely dokumentumokon vagy más jellegű, a múltból hátrahagyott nyomokon nyugvó rekonstrukciót jelent. Így ez utóbbi mindig hipotetikus művelet, ezzel szemben az emlékezet kijelentő, sőt, némileg zsarnoki természetű. A történetírás egy olyan folyamat, amelyről mindenkinek megvan a maga elképzelése, és amelyben mindennek megvan a maga helye. Ezekkel a történészi értelmezésekkel szembe lehet szállni, viszont ez nem érinti a személyes érzelmeinket – szemben az emlékezettel. […] A 19. század második felében – először Németországban és Franciaországban, majd világszerte – a történelem önálló tudománnyá vált, saját szabályokkal, követelményekkel és határokkal. A tudomány gyakorlata azóta egyfajta intellektuális fegyelmet kíván meg. Ez nem jellemző az emlékezetre. […] A feladataik szintén különbözőek: a történelem (bármennyire is utópisztikusan hangzik) az igazság megállapítására törekszik. Az emlékezetet viszont nem érdekli az igazság – a célja, hogy bizonyos emlékek és érzelmek iránt hűséget ébresszen és őrizzen meg.”

Mások, akik emlékezetkutatással foglalkoztak, például Enzo Traverso szembeszálltak Nora azon elképzelésével, hogy az emlékezet jelenségköre és a történelem (vagy a történetírás) ne lenne összeegyesztethető, mondván ez igenis lehetséges. Bár a vitában győztest egyelőre nem hirdettek, az bizonyos, hogy az emlékezet valamilyen módon a múlt használatáról szól, amelyet újabban mint hatalomtechnikai eszközt a politika egyre agresszívabban sajátít ki.

Munkásságával Pierre Nora felhívta az arra fogékonyaknak a figyelmét, hogy az emlékezet csoportkohéziós tényező: amikor a múlt tapasztalata már nem folytonos az emberekben, felmerül az emlékezésre való igény. Ehhez olyan objektumok-fogalmak-helyek szükségesek, amelyek ebben a folyamatban valamilyen módon mentális fogódzót és a múlttal való kapcsolódás lehetőségét nyújtják.

Pierre Norát szakmai munkájának elismeréseként 2001-ben az Académie française tagjává választották, ami a legrangosabb tudományos elismerés Franciaországban. Szerkesztői és elméletalkotói munkájának és gyakori médiamegjelenéseinek köszönhetően élete végére valóságos kultusza alakult ki. Az életmű előtt tisztelegve az Annales-kutató François Dosse 2011-ben Pierre Nora: Homo historicus címmel megírta a történész kalandos pályáját. Azt nem lehet tudni, hogy ezt felülírandó vagy inkább nosztalgiából foglalkozott-e Nora utolsó műveiben a saját életével: mindenesetre 2021-ben megírta Jeunesse (Ifjúkor) című memoárját, 2023-ban pedig megjelentette Une étrange obstination (Különös konokság) című visszaemlékezéseit is. Az előbbi könyvvel több rangos díjat is besöpört.

Rácz K. Bence

Szakirodalom a témában való kezdeti tájékozódáshoz:

Cabanes, Bruno – Jean‐Marc Dreyfus: Interviews—entretiens, European Review of History: Revue européenne d’histoire. 4(2), 1999. 215-218.

Dosse, Francois: Pierre Nora: homo historicus, Paris, 2011.

Filippova, Elena: History and Memory in the Epoch of Dominating Identities: An Interview with Pierre Nora, Historian and Member of the French Academy. Etnograficheskoe obozrenie (4), 2011. 75-84.

K. Horváth Zsolt: Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. Aetas (14), 1999. 132-141.

Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. Budapest, 2009.

Nora, Pierre: Entre Mémoire et Histoire. La problématique des lieux. In: Les lieux de mémoire. I. La République. Paris, 1984.

Winter, Jay: In Memoriam Pierre Nora (1931-2025). https://www.memorystudiesassociation.org/in-memoriam-pierre-nora-1931-2025/?sfnsn=scwspmo&fbclid=IwY2xjawK2Ww5leHRuA2FlbQIxMQABHrF-sbpFvbGxCds3qN0taCzl9P7ksxIEoLBMlAceiUDiYlF88KMizlttjAtz_aem_EFqae3pryL7cvIZsb-YoKg

Ezt olvastad?

III. Báthory István történelemverseny

2026. március 20–21-én immár harmadik alkalommal rendezték meg Szegeden a Báthory István Nemzetközi Történelem Verseny döntőjét, amelynek a Szegedi Tudományegyetem

X