Mithras misztériumai: egy ókori kultusz újkori és kortárs recepciója

Ernst Renan, a 19. század neves vallástörténésze és filológusa szerint, ha a római világ nem vált volna kereszténnyé, akkor ma mithraista lenne. A vitatott feltételezés a Farkas Gyermekei (Raised by Wolves) futurista világában is felbukkan, és az ókori világ egyik legnépszerűbb misztérium-vallásaként ismert római Mithras kultusz talán emiatt is maradhatott az újkorban és a kortárs társadalomban is számos titkos társaság, újvallási mozgalom, tudománytörténeti érdeklődés és popkulturális jelenség központi témája.

Egy új isten felbukkan

Mithras római kultusza a Kr.u. 1. század végén bukkant fel rejtélyes körülmények között és vált nagy sebességgel a Római Birodalom egyik leglátványosabb régészeti emlékeit gyarapító kultuszává Traianus császár korában (98–117). A Iulius-Claudius dinasztia idején, a század első felében a kultusznak még alig lehetett római formája, csak a hellenisztikus királyságokban terjedt egy Mithra-Héliosz napkultusz, amely azonban sem ikonográfiájában, sem vallási tartalmában nem azonos a később, Kr.u. 90 után Rómában és az északi provinciákban felbukkanó római változatával.

I. Antiochus és a hellenisztikus Mithra, Nimrud Dag (forrás: Wikimedia)

Bár egyes kutatók, igy legutóbb Attilio Mastrocinque már Augustus császár korára tette az új, római Mithras kultuszának létrejöttét, a kutatók nagy része azzal egyet ért, hogy a változás szelei valamikor Nero császár idején, a század hatvanas éveiben kezdődhettek és a 90-es években már kiforrott formájában terjedt az új kultusz. Ennek a harminc évnek a vallástörténete igen fontos, hisz ez adja a kultusz alapító csoportjának formatív időszakát, azt, ami a kereszténység esetén a 30-as évektől Péter és Pál haláláig tartott (apostolok kora). A római Mithras-kultusz születése egybeesik a perzsa császári elit Rómába érkezésével, de a kilikiai és kommagénei nemesi családok diaszpóra közösségeinek római tartózkodásával is, ugyanakkor a Nero és Traianus közötti időszakban felhevülnek a Római Birodalom és a Közel-Kelet közötti, addig is meglévő kulturális és politikai kapcsolatok. Ezek a keleti kapcsolatok minden bizonnyal fontos tényezők, hisz az új istenség, amely Statius költő versében már az 1. század végén felbukkan eredettörténetében („Zoroaszter alapította vallás”) és számos ikonográfiai és nyelvi sajátosságában (perzsa nadrág, Nabarze istennév, nama, nama köszönési forma) perzsa-keleti egzotikumként jelenik meg a római köztudatban. Míg a külső szemlélők és akár a Mithras-hívők is így látták és láttatták ezt az új vallási mozgalmat, a feltehetően Rómában létrehozott új mozgalom nem perzsa, nem zoroasztriánus, hanem egy ún. brikolázs-vallás, amely ikonográfiájában, vizuális nyelvében nagyon is görög-római, megfűszerezve néhány, fentebb említett egzotikus elemmel, amely a kultusz korabeli népszerűsítéséhez elengedhetetlen volt. Az újraalkotott hagyományok módszerét követték tehát: a rómaiak számára egzotikumként, az ókori bölcselet világaként tisztelt Keletet hozták nyugatra, ám nem szakítottak a rómaiak által jól ismert ikonográfiai és vallási hagyományokkal sem. Az új istenség, amely ezáltal berobbant a Római Birodalom vallási piacára, nem volt más tehát, mint a kortárs görög-hellenisztikus misztériumvallások, orfikus hagyományok, perzsa egzotikumok és újplatonista tanok sajátos egyvelege. A Római Birodalomra jellemző kulturális egybeolvadások és szinkretista sajátosságok (omnipotens istenek, pogány monoteista tendenciák, zsidó-keresztény-politeista kölcsönhatások) egyik újabb terméke volt ez a kultusz, amely Traianus császár korában nagy sebességgel terjedt Rómában, a Rajna és a Duna-menti provinciákban, elsősorban a katonaság és a vámhatóság gazdag és mobilis bürokratáinak köszönhetően.

A Római Birodalom Traianus császár korában. Lilával és pirossal jelölve a legkorábbi Mithras lelőhelyek provinciái. (Forrás: Wikimedia)

Misztériumok, titkok és sosemvolt véres rituálék

A római Mithras kultusz sajátossága, hogy egykoron volt egy általunk sajnos ma már nem ismert hőstörténete, központi mítosza, amelyben az ókori rómaiak megismerhették Mithras életútját, kőből születésétől (Mithras Petrogenitus), csodatételein át (Fons Perennis, Transitus Dei) egészen az életadó és új világot teremtő, a lelkeknek a hét szféra kapuit megnyitó bika-áldozatáig és napistenné válásának győzedelmes pillanatáig. Mithras „története”, ahogy a Jézus-történet és megannyi más szoteriológiai, lélekmegváltó hős-életpálya aztán számos formát nyert, nagyon sok formában és változatban ismételgették, erre utal a regionálisan és néha szentélyenként változó szobrászati és falfestészeti forrásanyag, amelyek az írott, epigráfiai és irodalmi forrásokon túl a legtöbbet árulnak el ennek a kultusznak a sajátosságáról.

Marino-i mithraeum falfreskója a tauroktónia jelenetével. (Forrás: Wikimedia)

Nem központi, birodalmi vagy univerzális kultusz: nincs központi szentélye, mint Artemis Ephesia istennőnek vagy Iuppiter Dolichenusnak, beavatási szertartásai nem egy, központi helyszínhez kötődnek, mint az eleusziszi misztériumok, nincsenek nagy, köztéri ceremóniái, mint Ízisz, Kübele vagy Bacchus kultuszának. Eltér tehát kortárs vallási riválisaitól, olyannyira, hogy a társadalom felét úgy tűnik, kirekesztették a kultuszból: nők elvileg nem vehettek részt a beavatási szertartásokon, ebben úgy az irodalmi, mint epigráfiai források is egybevágnak. Már csak emiatt sem lehetett igaza tehát Renannak, aki a kereszténység riválisaként értelmezte ezt a vallási mozgalmat. Hét beavatási fokozata nehézkes és bonyolult, még az átlag római polgárnak is provokatív vagy nehéz kihívásnak tűnhetett, a nőket teljesen kizárta és diszkrét, kevesek által ismert vallási üzenetet hordozott, ahol úgy a csillagászati ismeretek, mint a keleti kultúrák iránti érdeklődés indokolt lehetett. Szentélyeik, amelyeket ma mithraeumoknak nevezünk, de ők Mithras templomaiként vagy barlangjaiként értelmeztek zárt, átlagos külsővel rendelkező városi épületekben vagy természeti barlangokban kialakított kis terek, amelyek 20–30 főnek adtak valláskommunikációs teret.

Brocolitia (Britannia) Mithras szentélye. (Forrás: Wikimedia)

Mellőzték a római templomok fényűző sajátosságait, monumentalitását, lámpákkal megvilágított, sötét és a misztikumot szándékosan fokozó terek voltak, ahol a belső szakrális földrajz adta a szentély helyi sajátosságát és vonzó jellegét. Fénykorában a kultusznak több száz szentélye volt ismert a birodalom szinte minden városában, főbb útvonalai mentén. Pannonia provinciában is számos szentélye ismert, Magyarország különösen szerencsés, hisz a rekonstruált fertőrákosi és immár hat aquincumi szentély (amiből kettő az aquincumi régészeti parkban látogatható is) Ostia és Róma után a legjelentősebb mennyiségű Mithras-szentélyt hagyta ránk. Látványos domborművei, a bika-ölés jelenetének szinte standard, de részleteiben, színvilágában, mellék-történeteiben nagyon is változatos régészeti anyaga a kultuszt már az ókorban misztikummal társította.

Symphorus mithraeum Aquincumban (a szerző saját felvétele)

A rómaiak számára rendkívül vonzó volt (igaz, becslések szerint az ötvenmilliós birodalom alig 50–60.000 férfi tagja lehetett Mithras-hívő), a külsősök számára pedig kellően rejtélyes, hogy vadabbnál vadabb mítoszokat gyártsanak Mithras misztériumairól. A kora keresztény szerzők a 3–4. században véres áldozatokról, orgiákról, meztelenségről számoltak be, amelyeket azonban a régészeti források nem támasztanak alá. A beavatások misztikus, megalázást és újjászületést imitáló eleme azonban megjelenik néhány római falfreskón, néhány ritka vázán: bekötött szemű és kezű, nagyrészt meztelen, vagy lengén öltözött ifjak, ételt és italt hordó, holló-maszkos fiatalok, oroszlán-maszkkal ellátott embereket kell sejteni a fájóan szűkszavú forrásokból.

A szentélyek modern, régészeti kutatása és az elmúlt évtizedekben közölt több tucat új Mithras-szentély nemcsak a kultusz hétköznapjaiba nyújt részletes betekintést, de a római vallástörténet, szentélyrégészetnek is új dimenziókat adott. Ezekből ma már megtudhatjuk, hogy bikát soha nem áldoztak szentélyekben, nagyrészt szárnyasokat és disznót ettek (néha igen nagy mennyiségben, amelynek elkészítése egyelőre logisztikai kérdéseket és a nők szerepének egyértelmű bevonását is feltételezheti) és minden szentély egyedi közösségként funkcionált, központi, birodalmi irányitás, „dogma” nélkül. Mithras egy glokális kultusz volt: egy egykor feltehetően központilag létrehozott (globális, univerzális üzenettel rendelkező) kultusz lokálisan érvényesült leginkább.

Mithras elfeledve, felfedezve és újraalkotva

A kereszténység térhódításával és később államvallássá válásával Mithras római kultusza lassan elhalványult a Kr.u. 4 század végén, 5. század elején. Utolsó szentélyei Rómában és Ostiában az ötödik század elején végérvényesen elhagyott terekké válnak, ám néhány szentélyt átalakítottak és a mai napig keresztény templomként szolgálnak, mint azt a híres San Clemente templom alatt nyugvó mithraeum példája mutatja. A középkorban Mithras kultuszát csak ritka esetben fedezték fel, bár vannak arra utaló esetek, amelyekben egyértelmű, hogy voltak keresztény középkori közösségek, akik akár még a 12. században is ismerhették Mithras misztériumait, vagy legalábbis annak sajátos ikonográfiai forrásait. Ilyen volt például a Santi Quattro Coronati-bazilika Aula Gotica termében ma is látható freskó, amelyen a bikaölő Mithras, Apolló és más pogány istenek köszönnek ránk keresztény kontextusban.

A reneszánsz korban, az ókor irodalmi forrásainak újrafelfedezése és a nagy építészeti átalakítások során előkerült szenzációs domborművek és szobrok ismét a figyelem középpontjába helyezték Mithras római kultuszát. A Vatikáni Múzeumok „állatok termében” (Sala degli Animali) kiállított Mithras szobor, Ottaviano Zeno domborműve vagy a Borghese dombormű miatt Giraldi, Pighius, Ligorio, Lafreri, Beger, Bongarsius, Gruterus, Cartari, Montfaucon és megannyi reneszánsz, olasz, francia és német szerző 16–17. századi munkája már nagy érdeklődéssel foglalkozott Mithras római kultuszával. Ők vagy közvetlen, perzsa exportnak látták a kultuszt, vagy allegorikus termékenységi, mezőgazdasági, netalán a keleti misztikus tudás birtoklását hordozó istenégként értelmezték.

Mithras
Antonio Lafreri metszete Mithras egyik római domborművéről. (Forrás: Deutsche Digitale Bibliothek)

A 18. század végén és 19. század elején felbukkanó szabadkőműves csoportok páholykönyveiben és szabályrendszerében aztán meglepően fontos szerepet kap Mithras mint beavatási szertartásokra épülő, diszkrét, de nem teljesen titkos, csak férfiaknak nyitott kultusz, amely egyféle szellemi előképként szolgált a skót, angol és francia szabadkőművesek munkáiban. Az ott bemutatott római Mithras azonban már nem az ókori istenség: egy olyan „újraalkotott” hagyományként jelenik meg, amely már a kultusz recepciótörténeti eredményeként értelmezendő.

A 19. században aztán nagy számmal kerültek elő régészetileg is azonosított és kiásott Mithras szentélyek német területen (Heddernheim), Ostiában, Erdélyben (Marosdécs, Várhely) és a mai Magyarország területén is (Óbuda, Aquincum, Fertőrákos). Ezek némelyike kontinentális hírnévnek örvendett, mint például a heddernheimi és várhelyi (Sarmizegetusa) mithraeumok. A kultusz tudományos igényű kutatása is a 19. században kezdődött, elsősorban Felix Lajard és Franz Valerie Cumont monumentális munkája révén. Utóbbi évtizedekre meghatározta a Mithras-kutatás módszertanát a huszonévesen létrehozott tárgy-katalógusával és később nagy számban publikált tanulmányaival, amellyel létrehozta az ún. „keleti kultuszok” ma már kissé megtévesztő kategóriáját a római vallástörténeti kutatásokban.

Franz Cumont Dura Europosban. (Forrás: Wikimedia)

A 20. század számos új, jól kiásott szentélyt adott Európának és a Közel-Keletnek, ezek egy része ma is régészeti parkjaink, múzeumaink legvonzóbb római helyszínei. De nem csak a kortárs közösségi régészet és muzeológia számára ad rendkívüli perspektívákat ez az ókorból ránk maradt és immár fél évezrede újrafelfedezett kultusz: a 20. század újpogány mozgalmainak egyik sajátos csoportját adják azok az új-Mithras hívők, akik elsősorban Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, de elvétve még mifelénk is megjelennek. Mithras kultuszát ezek az újvallási, újpogány közösségek hol a fantázia, hol pedig az ókori források kiváló ismerete útján próbálják rekonstruálni és élő vallássá tenni. Teszik ezt úgy, hogy részesei ezáltal egy olyan, több százezer embert tömörítő mozgalomnak, amely az ókori politeista vallási irányzatok számos formáját alkották újra a 20–21. század fordulóján.

A szabadkőművességben is megjelenő, újpogány mozgalmakat is inspiráló és a kortárs muzeológiának és régészetnek továbbra is állandó munkát és forrást hozó kultusz ugyanakkor a kortárs kultúrát is meghatározza. Számos filmben felbukkant a kultusz újraértelmezett formája, igy például a Farkas Gyermekei (Raised by Wolves) című sorozatban is. Bár az ott megjelenő „Mithras” csoportnak sok köze nincs az ókorból ismert római kultuszhoz, ez a példa is jól jelzi, milyen új és eddig kiaknázatlan dimenziói lehetnek az ókor vallásainak.

Mithras római kultusza nemcsak a kutatóknak, de a kulturális turizmusnak, örökségvédelemnek, újvallási mozgalmaknak, titkos társaságoknak és popkulturális iparnak is izgalmas témája másfél évezreddel az ókori politeista kultuszok eltűnése után is. A kultusz kutatása és általában véve, a római vallás megismerése és új módszerekkel való kutatása számos új perspektívákat tartogat és fontos lenne a magyar tudományosságban Kerényi Károly és Tóth István nyomdokait folytatni. 

T. Szabó Csaba

Ajánlott irodalom:

Bricault, Laurent, Veymiers, Richard, Amoroso, Nicolas (éd.), The Mystery of Mithras: Exploring the Heart of a Roman Cult / Le Mystère Mithra. Plongée au cœur d’un culte romain, Musée royal de Mariemont, Morlanwelz, 2021.

Clauss, Manfred, The Roman cult of Mithras: The god and his mysteries, Routledge, London-New York 2000.

László, Levente – Nagy, Levente – Szabó, Ádám, Mithras misztériumai I-II, Budapest, Kairosz, 2005.

Tóth, István, Pannóniai vallástörténet, Pécs-Budapest, L’Harmattan, 2015.

Ezt olvastad?

1944-ben, 80 éve kezdődött a Magyarország elleni Szövetséges bombázó hadjárat. Ezek a támadások Szeged városát sem kímélték, 1944 június 2-a
Támogasson minket