Tojásvadászat a Föld köldökén. Nem húsvéti cikk

A végtelen óceán „sivatagjában” fekszik egy sziget, mindentől elzárva. Az elpusztult civilizáció helyén talált életmód, kőszobrok és az őslakók kapcsán a mai napig számos kérdés merülhet fel a Húsvét-szigetet illetően. Kik hozták létre a szuggesztív bálványokat, miféle csapások érték a szigetet, hogyan és mikor térképezték fel a földdarabot? Jelen cikkben ezekre a kérdésekre is igyekszünk majd választ adni.

A szubtrópusi Húsvét-sziget (Easter Island) a Csendes-óceán dél-keleti részén, a Baktérítőtől délre található, déli szélesség 27° 09′ fokán, nyugati hosszúság 109° 00′ fokán. A Galápagos-szigetektől mintegy 3500 kilométerre, Dél-Amerikától illetve a Marquises-szigetektől 3600 kilométerre, de a „közeli” Pitcairn-szigetektől is 2100 kilométerre fekszik. Az 1000 szigetből álló Polinézia dél-keleti 163,6 km²-es földdarabja. A Húsvét-sziget (Te pito o te henua – Föld köldöke vagy Rapa nui – Nagy sziget) titokzatos kőszobrai (moaiok – lépegető kövek), tetovált őslakói (rapanuik) mellett megfejtetlen írásuk (rongorongo – felmond, kántál) is számos tudományos kérdést vet fel, de még több téves elképzelést hozott létre.

Gyarmatosítók, gettók, rabszolgák

Először is lássuk, hogyan került a világ térképére az elzárt, távoli sziget. Hivatalos, jegyzett felfedezése a Holland Nyugat-indiai Társaság tengerészeihez fűződik. 1722. április 5-én, húsvétvasárnap Jacob Roggeveen (1659–1729) holland kapitány Afrikai gálya (Afrikaansche Galei) nevű hajója látta meg a szigetet. A Chile felől érkezett, három hajóból álló expedíció legénysége csak pár nap múlva tudott partra szállni. A földdarabot ők nevezték el Húsvét-szigetnek (Paasch-Eyland). Nyilván más hajósok is észlelhették már a szigetet korábban, ám végül a hollandok nevéhez fűződik a hivatalos felfedezés. Semmiképpen sem volt jó emlékű ez az őslakók számára, mivel a partraszállók sortűzzel igyekeztek maguknak tekintélyt parancsolni. Végül sokáig senki nem törődött a szigettel, pedig a hollandok is felhívták a figyelmet a furcsa kőszobrokra, amelyeket ott találtak, és amiket az őslakók „kosarakkal” díszítettek. 48 évvel később Felipe Gonzalez de Ahedo (1714–1802) hadihajójának legénységével szállt itt partra, és nyilvánította III. Károly (1759–1788) spanyol király tulajdonává (Isla de Pascua). 1774. március 15–17. között James Cook (1728–1779) angol hajóskapitány hajójának legénysége lépett a szigetre, de elkeserítőnek tartották a látottakat, és nagyon szegényesnek ítélték az ott található körülményeket. (Cook betegség miatt nem látogatta meg a szigetet)

1786-ban Jean-François de La Pérouse (1741–1788) francia kapitány expedíciójából származnak az első színes képi ábrázolások. Ezek igen sztereotip, mások által nem igazolt sablonokat tartalmaztak. A Gaspard Duché de Vancy (1756–1788) grafikusművész által készített rajzokon meztelenül, őskori körülmények között élő őslakókat láthatunk, szemben a jól öltözött európai gyarmatosítókkal. Többek között az efféle grafikák is erősítették azokat a hibás feltevéseket, hogy ilyen „elmaradott” emberek nem alkothatták a kőszobrokat. Ám szemben az angolokkal, hollandokkal, a franciák már sokkal idillikusabban írták le a sziget élővilágát. 1804-ben Jurij Liszjanszkij (1773–1837), míg 1816-ban Otto von Kotzebue (1787–1846) orosz tengerészek is kikötöttek itt. Ők arról számoltak be, hogy sokkal nagyobb a népesség, és jobb életviszonyok vannak a szigeten, mint az előző tudósításokból kiderülhetett. Például jamgyökérből, banánból, batátából és cukornádból készült eleségeket kínáltak nekik az őslakók.

1862-től tragikus, katasztrofális évek következtek a szigetlakók életében. Amerikai rabszolgakereskedők perui bányákba hurcolták a munkaképes lakosság nagy részét, mintegy 1400 embert. Komoly nemzetközi tiltakozás hatására az életben maradottakat visszavitték. Ők viszont himlőt és más betegségeket vittek be a szigetre, ami tovább tizedelte az ott élőket. Az 1860-as években francia misszionáriusok térítésbe kezdtek a lakosság körében, néhányan a megtértek közül elhagyták a szigetet. A régióban lévő bálnavadászok is rendszeresen kikötöttek itt, és újabb járványokat okoztak a területen. A hajósoknak köszönhetően szaporodtak el a partvidéken a mai napig gondot okozó patkányok is. A hányatott sorsú földdarabon a juhtenyésztés vált uralkodóvá a gyarmatosítók révén. Ennek köszönhetően, mind a polinéz szigetekről, mind az amerikai kontinensről állandóak a betelepítések a munkaerőhiány miatt.

1870-ben készült el az első részletes térkép a szigetről. 1888-ban történt meg a sziget Chiléhez csatolása, annektálása. A bennszülötteknek felülről kinevezett „királya” lett, de az őslakókat „gettósították”, és csak a központi településen, Hanga Roa-n lakhattak. Pinochet diktátor uralma idején katonai létesítményeket építettek ide. 1966-tól válhattak a sziget őslakói chilei állampolgárrá. A szigeten a 2017-es népszámlálás szerint 7 750 fő élt, akik közül 60% kontinentális chileinek, míg 40% polinéznek, őslakónak vallotta magát. Itt található a világ egyik leghosszabb repülőgép leszállópályája, ami a Shuttle űrsikló vész-leszállóhelye is.

Párosodás, tojás, faragás

De lássuk most az őslakók és életmódjukból fakadó rejtélyek különleges tárházát is. Számos konteó próbálta másként magyarázni a sziget benépesítését. Egy kínai elmélet szerint Kubiláj kán, mongol hódító Japán ellen indult flottája – egy tájfun miatt – sodródott idáig. Mások szerint a sziget a Csendes-óceánban állítólag elsüllyedt Mu kontinens egyik legmagasabb pontja. Egyesek az óceánba száműzött azték istent, uralkodót Quetzalcóatlt, tollas kígyót és leszármazottjait vélik felfedezni az őslakókban. Szélsőséges spirituálisok szerint itt van az egyik lejárat a Föld belsejébe vezető világba, amely konteót kétségtelenül a mai napig inspirálhatnak a szigeten található barlangok és helyenként megfejthetetlen barlangrajzok is.

Ezektől eltérően Thor Heyerdahl, a világhírű biológus, hajós tudományos módon akarta bebizonyítani, hogy a sziget Dél-Amerika felől népesült be. A norvég szakembert is magával ragadta a hely titokzatossága, és az őslakókhoz hasonlóan vallott erről a magányos távoli földarabról:

„A Húsvét-sziget a világ legtávolabbi lakott helye. A hozzá legközelebb eső szárazföld a Hold meg a csillagok.”[1]

A skandináv kutató 1947-ben próbálta egy hajóúttal alátámasztani teóriáját. A részben sikeres kísérlet nagy figyelmet kapott. Ám hiába egy nagy teljesítmény és egy rekonstruált régi, balsafából készült hajó (Kon Tiki), mára már az antropológiai, régészeti és egyéb vizsgálatok egyértelműsítik, hogy a sziget benépesítése egy polinéz kiáramlás révén következett be. Ezeknek a népeknek az elképesztő kitartása, illetve igen fejlett csillagászati, navigációs ismereteik hatalmas terület meghódítására tették képessé őket a térségben. Arról nem beszélve, hogy bár nem tudatosult az érdekességekre nyitottak számára, de talán nem véletlen, hogy hasonló kőszobrok a nagy polinéz szigetcsoport, a Marquises-szigetek Hiva Oa-szigetén is előfordulnak. Ott Tiki isten tiszteletére állították őket. A jelenlegi kutatások Kr. u. 900-ra teszik a Húsvét-sziget benépesülésének kezdetét.

Az itteni őslakók általánosságban nem nevezték el külön a vulkanikus, háromszög alakú szigetet (Rapa nui), mivel ezt tartották a maguk szempontjából az egész világnak. Ezenkívül nem ismertek mást, így nem akarták magukat megkülönböztetni. Így az elszigeteltséget jellemző: Te pito o te henua (Föld köldöke) vagy a kőszobrokra utalva: Mata ki te rangi (Égre néző szemek) kifejezéseket csak a gyarmatosítók erőltették rájuk. A jelenlegi leginkább alátámasztható hipotézis szerint a polinéz kirajzás révén érkezhettek a szigetlakók ide. Két jól elkülöníthető rétegre tagolódott a társadalmuk, az ún. hosszúfülűekre (Hanau Epe) és az ún. rövidfülűekre (Hanau Momoko). Előbbiek voltak az itteniek vezető rétege, és valószínűleg az ő tiszteletükre állították a kőembereket is. Akár 15 000 ember is lakhatott itt egyidőben. Kellett, hogy bekövetkezzen egy hatalmas válság, egy társadalmi-gazdasági-természeti katasztrófa. Egyik feltételezés szerint éhínség tört ki, és még a kannibalizmus is felütötte a fejét, emiatt a rövidfülűek a hosszúfülűek ellen lázadtak, és talán ekkor több kőszobrot is megrongáltak. Egy-egy rapa nui még a 19. században is különleges kinézetű embernek számított világlátott francia utazó szemével is:

„Kisded, sovány, de szabályos arcza és egész alakja majdnem telyesen [sic!] meztelen volt s egész testét kezdetleges művészettel készült, sajátságos tettovirozás borította, mely oly sűrűen volt bőrére alkalmazva, hogy annak eredeti színe alig volt kivehető. A tettovirozás nagy, széles vonalai közt imitt-amott sajátságos alakú madarak durva körrajzai voltak láthatók. Ajkai kékre voltak festve s arczát az olajjal vegyitett vörös festőagyag máza szörnyen elrutitá. Fekete göndör fürtjei közé mindenféle madártollak voltak tüzdelve…”[2]

Jól érzékelteti az a kevés írásbeli forrás is azt a fülledt érzelemvilágot, ami a Húsvét-sziget életmódjából adódóan az egész légkört belengi. A fennmaradt teremtéstörténetük sem tér el ettől:

„Atua Mata (haragos isten) Riri Poróval (növény isten) párosodva teremtette a poporót (növény). Himahima Maraó (tarisznyarák) Kihi Tupu Henuaával (moha) párosodva teremtette a kihikihit (zuzmó). Oe Vai (szantálfa) Kava Kohekohéval (batáta) párosodva teremtette a kohét (páfrány). Mataua Anua (idetelepült szigetlakó) Pipiri Hai Tauval (lábasfejű puhatestű) párosodva teremtette a fát. […] Taveke (rovar istenség) Pou Hutuhutu Tere Vai Mangaróval (hullámtörés) párosodva teremtette a szitakötőt. Haha Mea (vörös isten) Ohióval (víztölcsér) párosodva teremtette a legyet…”[3]

Hitviláguk és hagyományaik központi elemei a madár, a madártojás, illetve a madáremberek. A Motu nui szirt megmászásával Make-Make isten előtt tisztelegtek a Tangata Manu (madárember) nevű szertartással. A Húsvét-sziget mellett három nagyobb szirt található, amelyek különböző madárfajok fészkelőhelyei is. Ezek egyikének bevételével versenyeztek egymással a rövidfülű férfiak, hogy ki szerzi meg ezeket a szirti madártojásokat, ki lesz a madárember. Valószínűleg a legjellegzetesebb helyi madár, a kormos csér (Onychoprion fuscatus) tojásai lehettek a célpontok. A küzdelem során sokan belefulladtak az óceánba, cápatámadás érte őket, nekicsapódtak a hullámzás miatt a szikláknak, leestek a szirtről. Az életveszélyes verseny megnyerése egy évi dicsőséget jelentett a győztesnek. Az utolsó ilyen „tojásvadászatot”, szertartást 1878-ban tartották. Barlangrajzaikon is különös hangsúlyt kaptak a madáremberek. A „kormos csér-fejjel” ábrázolt madáremberek kultusza mellett a tetoválás ősi szimbólumai, az állítólagos régi zenéjük, táncuk bemutatása, illetve a más kultúrákhoz képest igencsak szegényes ételeik (batáta, banán, jamgyökér, tonhal, stb.) felvonultatása őrzi még elődeik (vélt) hagyományait manapság.

Az első komolyabb antropológiai, néprajzi, történeti felmérések az 1880-as években történtek. Először a németek egy Hyäne nevű ágyúnaszáddal érkeztek ide felmérni a kőembereket. Majd nem sokkal később az USA Mohican hajója kötött ki, és végeztek kutatást az amerikaiak. A moaiok méretei nem egyformák, sőt nagyon is különböző nagyságúak. Kinézetük azonban hasonlít a tufából és vulkáni salakból obszidián alapú eszközökkel kifaragott kőbálványoknak. A szemöldök kiugró, az orr hosszú és egyenes vagy homorú, az áll hegyes, előreugró, a fülcimpák hosszúak, lyuk van bennünk koronggal. A legtöbb kőember „testben” folytatódik a föld alatt. A tetovált hátú szobrokon általában polinéz hatású szimbólumok, és/vagy hajózásra utaló ábrák vannak. Szinte minden kőszobor a sziget belseje felé néz, hét szobrot leszámítva, amelyek viszont a legkorábbiak lehetnek. Ők azt is szimbolizálják, hogy az ezeket a személyeket ábrázolók még az óceánról érkeztek oda, illetve talán, még várják a további társaikat is, vagy vágyakozva néznek a szülőföldjük felé. Elvileg csak nekik van kifestett szemük, „csak ők látnak”. Egyikük lehetett a legendás Hotu Matu’a, az első rapa nui király. Egyébként a mai napig megtalálható az a hely, ahol kifaragták a kőszobrokat. Itt közel 397 tufatorzó van félkész állapotban.

A moaiok kapcsán elképesztő elképzelések is születtek. Két meglehetősen megosztó „kutató” is hajmeresztő elméleteket gyártott a kőszobrok kapcsán. Werner Wolff író szerint (Island of Death. New York, 1948.) a szobrokat a vulkánok belsejében faragták, majd megvárták, hogy kitörő gázok „kilőjék” őket a helyükre. Erich von Däniken ufókutató pedig váltig állítja (Erinnerungen an die Zukunft – ungelöste Rätsel der Vergangenheit. Düsseldorf, 1968.), hogy földönkívüli csészealjak szállították a kőbálványokat a helyükre. A moaiokat – amelyekből közel 1000 darab van a szigeten – persze nem az „UFÓK”, tehát nem valami természetfeletti lények alkották. Kötelekkel, farönkökkel többször is bemutatták kutatók, antropológusok, régészek a helyiek bevonásával, hogy a vulkanikus köveket el lehetett mozgatni a kőfejtőből. Ennek antropológiai kutatások révén nyilvános, világhálón is látható bemutatói jól mutatják, hogy egyébként valóban emberi erővel „könnyen” mozgathatóak voltak a kőemberek.

40 ilyen régi utat találtak meg eddig, amelyek mentén valószínűleg ezeket a kőtesteket mozgatták a tengerpart felé a Rano Raraku nevű kőfejtőhelyről, ami egy 550 méter átmérőjű vulkánkráter.

Bár teljesen egyedinek gondolják a Húsvét-sziget szobrait, de valójában az ehhez hasonló kőemberek, kőbálványok állítása Új-Zélandtól a Fülöp-szigeteken át a Hawaii-szigetekig sok maori és polinéz őslakosú területen előfordul.

A helyi írásbeliség is igen ellentmondásos. A rongorongo a mai napig megfejtetlen írás. Természetesen itt is megszülettek különböző összeesküvés-elméletek, miszerint ezek űrlényeket is ábrázoltak. A madáremberek különleges kinézete miatt sokan földönkívülieket vélnek felfedezni az írásjelek között. A rongorongo létrejötte ennél valószínűleg sokkal profánabb. Valószínűleg a gyarmatosítók, misszionáriusok akartak dokumentumokat, szerződéseket kötni az őslakókkal, ezért kellett ez a fajta írásbeliség. Protoindiai és polinéz írásképek találhatóak a jelek között. A rongorongo szó maga csak 1870-es évektől volt használatban. Jelenleg 26 darab – cápafoggal vésett – fatábláról tudunk. Egyesek azt feltételezik, hogy varázsigék, rontások olvashatóak ki a táblákról. A rongorongo képírás, és a mai napig nincs megfejtve, így nem tudni, hogy mit jelentenek ezek az egyedi, alulról felfelé olvasandó jelek.

Végezetül a globális felmelegedés, valamint a természet emberi pusztítása kapcsán is szóba került a Húsvét-sziget története, mint intőpélda. Sőt, már a 19. század közepi magyar sajtóban is negatív példaként jelenik meg: „Az élő fák és erdők, történeti és státusgazdászati tekintetben. Erdő-pusztítások nagysága; faellenségek. — Némelly országok az erdő-pusztítás dolgában gyorsan haladtak.”[4] kezdetű cikkben, amely az ókori görög államoktól a gyarmatosításig összefoglalóan sorolta fel a Föld akkori kopár térségeit. A 21. századi klímaváltozás révén alkotott képzetek, hipotézisek valószínűleg sok mindenben megállják a helyüket a természeti környezet és az emberi tevékenység, túlszaporodás példáin át. Viszont úgy tűnik részben azért vannak benne túlzások is. A kutatók ugyanis alig találtak a tudományos feltárások révén őshonos növényeket, állatokat. A madárvilág még bizonyosan gazdag lehetett, de a vegetáció és a fauna mindig is inkább szegényesebb volt. Az európaiak, amerikaiak által betelepített, vagy véletlenül bevitt állatok, növények sem sokat segítettek, inkább helyenként rontottak a helyzeten. Vagyis nem feltétlenül biztos, hogy egy paradicsomi állapot romlása következett be itt.

Ám ezek mit sem zavarják a jelenleg itt élőket, akiknek a népességszáma az ezredforduló után megduplázódott. A turizmus virágzik, sőt leginkább a szokásos idegenforgalmi tömegjelentekre számíthat az, aki ellátogat a Jóisten háta mögötti fülledt, párás levegőjű Föld köldökére.

Végső István

Felhasznált irodalom:

Baktay Ervin – Bulla Béla: India és Indonézia felfedezése és meghódítása. Ausztrália és Oceánia felfedezése és meghódítása. (A Föld felfedezői és meghódítói 3.) Révai, Budapest, 1938.

Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában. Érd, 1993.

Diamond, Jared: Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Budapest, Typotex Kiadó, 2009.

Fjodorova, I. K.: Húsvét-szigeti mítoszok, mondák és legendák. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987.

Flenley, John – Bahn, Paul: A Húsvét-sziget rejtélye. Budapest, General Press, 2006.

Heyerdahl, Thor: Aku-aku – a Húsvét-sziget titka. Budapest, Gondolat Kiadó, 1965.

Matolay Tibor: A Húsvét sziget felfedezése. In: A földgömb, 1937. 5. sz. 167-174.

Martino, Giulio Di: Húsvét-sziget – mítosz és történelem – titkok, tények, talányok. Budapest, Ventus Libro, 2010.

Métraux, Alfred: A Húsvét-sziget – kőkori kultúra a Csendes-óceánon. Budapest, Gondolat, 1962.

[1] Heyerdahl, Thor: Aku-aku – a Húsvét-sziget titka. Budapest, Gondolat Kiadó, 1965. 5.

[2] Ellenőr, 1873. december 25., 3.

[3] I. K. Fjodorova: Húsvét-szigeti mítoszok, mondák és legendák. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987. 59., 355.

[4] Magyar Gazda, 1846. július 8. 1.

Ezt olvastad?

Egy történettudós a 18. században – Pray György (1723–1801)

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása

X