A reneszánsz Itália államelméleti koncepciói – Machiavelli politikai gondolkodásának tükrében

A 15–16. századi Itália fordulópontot jelentett az európai eszmetörténet addigi keretrendszerében. Kivételes időszak volt, egy kivételes környezetben, ahol a szabad szellem, az antik hagyományok újraélesztése, a humanista emberképnek mint cselekvő individuumnak előtérbe kerülése, a tudományos és művészeti élet eddig soha nem látott fellendülése, kimagasló alkotó személyiségek megjelenése és egy ókori típusú kormányzati forma, a városi önkormányzaton alapuló politikai szerveződés megerősödése, s ezen városállamokban születő eszmeáramlat új kulturális kánont írt. Petrarca nyomán a „sötét középkor” fogalma is innen származik, mely az egykori Római Birodalom, s az „újjászületés apologétái” között eltelt köztes, hanyatló időszakot jelölte.

Niccollò Machiavelli pontosan tükrözte korának sokszínűségét, a korszak egyik legjelentősebb politikai gondolkodója volt. Családja kapcsolatban állt a város legelőkelőbb humanista köreivel. 1469. május 3-án született Firenzében, egy jogász, Bernardo di Niccolò Machiavelli harmadik gyermekeként. 1498-ban kezdte meg pályafutását, akkor, amikor Savonarolának, a Szent Márk kolostor dominikánus perjelének uralma végeszakadt, majd tisztségviselőit eltávolították a kormányzati hivatalokból. Machiavelli 1498. június 19-én a Firenzei Köztársaság második kancellárja lett, s ezáltal a városállam vezető testületének, a Tízek Tanácsának tagja is. E pozíció betöltése által lehetővé váltak előtte a diplomáciai jellegű külföldi utak, melyek során – Európát bejárva – betekintést nyerhetett a kor leghíresebb államférfiúinak kormányzási módszereibe. Cicero példáját követve otthonosan mozgott a diplomácia, illetve a humán tudományok területén. Ekkoriban ars poeticája két fő talapzaton állt: a magánérdekek fölé helyezni a közjót és kompromisszumok nélkül harcolni a korrupció és a zsarnokság ellen. Az 1476-os év fordulópont volt az életében, ekkoriban került ugyanis az i.e. 1. században élt római történetíró és gondolkodó, Titus Livius műveinek hatása alá. Ezek alapján írta meg később egyik legnagyobb művét, a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művét.

Niccoló Machiavelli (forrás: en.wikipedia.org)

Az első komolyabb diplomáciai küldetésére 1500 júliusában került sor, amikor – Francesco della Casával együtt – XII. Lajos francia király udvarába látogattak, hogy szövetségeseket keressenek a pisaiak ellen. A szomszédos városállam ugyanis már régóta saját függetlenségéért harcolt, s az események végkimenetele neki kedvezett, annak ellenére, hogy a francia király felajánlotta szövetségét Firenzének és seregeit megindította. A dezertálásokkal, lázadásokkal tarkított katonai kudarcokat követően Machiavelli azt a következtetést vonta le a királlyal kapcsolatban, hogy az uralkodó meginogni látszott a firenzei szövetség előnyeivel kapcsolatban, és biztosítékot akart, hogy életképes-e még Piero de’ Medici kormányzó hatalma. A féléves megbízatás ideje alatt Machiavelli előtt világossá vált saját városállamának bizonytalan lábakon álló, gyenge vezetése. Szerinte egy vezető államférfi – vagy éppen egy vezető testület – legveszélyesebb tulajdonsága a határozatlanság, a halogatásra való hajlam, a merész, gyors, de megalapozott cselekedet helyett.

Hazatérése után, 1501-ben Machiavelli és a Signoria – a városállam vezető testülete – egy új fenyegető tényezővel, a Borgia-családdal találta magát szemben. Cesare Borgia a 16. századi Itália politikatörténetének talán legérdekesebb és egyben legagresszívabb alakja volt. Borgiát apja, VI. Sándor pápa tette meg Romagna hercegének. Innentől kezdve hadjáratok tömegét indította a környező városok, városállamok ellen. Faenzát és Piombinót követően elfoglalta az Urbinói Hercegséget, ezért – sikereinek biztos tudatában – külpolitikai szövetséget követelt Firenzétől. A firenzei követ szerepe természetesen Machiavellire jutott, aki 1502. október 7-én, Imolában megkezdte diplomáciai küldetését. Quentin Skinner szerint Machiavelli „már ekkor véglegesen állást foglalt azokkal az államférfiakkal kapcsolatban, akiknek politikáját a kialakulás folyamatában követhette nyomon”, s itt nem csupán későbbi politikai nézeteinek piszkozatáról van szó (Skinner, 1985, 18). Borgiát nagy hatású, karizmatikus vezetőként írta le, akit „emberfölötti bátorság jellemez.” Csodálta a herceg vakmerő, gyors, határozott vezetési stílusát, s főként centralizált irányítási módszereit, melyből Machiavelli a politikus céltudatosságára következtetett. Másik oldalról viszont pont a herceg mérhetetlen önbizalmát tartotta a legnagyobb hátrányának. Szerinte Borgiát mindez idáig pusztán a szerencse segítette, ami közel sem elég, csak erre nem lehet egy biztos, jól működő uralmat alapozni. Machiavellinek ez a nézete aztán teljesen megszilárdult Borgia és az akkori pápa, II. Gyula egymás elleni külpolitikai manővereit tanulmányozva. A firenzei diplomata szerint Borgia már akkor az előrelátás hiányáról tett tanúbizonyságot, mikor segítette Giuliano della Rovere bíboros pápai trónra lépését, akit korábban mélységesen megsértett, s aki később felvette a II. Gyula nevet. Amint aztán Borgia már a saját, romagnai birtokait is kezdte elveszíteni, saját sikereibe vetett hite eltűnt, és az elszenvedett kudarcok miatt jobbára döntésképtelenné vált.

Cesare Borgia, Romagna hercege (forrás: hu.wikipedia.org)

A politikai csatározások idején Machiavellinek alkalma nyílt II. Gyula pápa vezetési stílusát is tanulmányozni, először 1506-ban, amikor is az volt a feladata, hogy informálja Firenze városállam hattagú vezetői testületét, a Signoriát a pápa visszahódítási terveiről Perugiát és Bolognát illetően. A második alkalom 1510-ben adódott, amikor a pápa elhatározta, hogy „egy keresztes hadjárattal kiűzi a barbárokat Itália földjéről” (Skinner, 1985, 21).  Firenze így kettős csapdába került. Először is, az erőviszonyokat tekintve nem akartak az egyre masszívabban erősödő pápai hatalom útjába állni, másodszor pedig a franciákkal való szövetség ekkorra már több éves múltra tekintett vissza, akik egy Milánó elleni esetleges pápai támadás során számítanának Firenze segítségére, így a semlegesség megőrzésére való esély egyre inkább csökkent. Akkoriban a legtöbben kételkedtek a pápa sikereivel kapcsolatban, éppen ezért sokkolóan hatott, hogy az év végére mindkét város feltétel nélkül kapitulált. Machiavelli erről így ír: „Gyulát azért küldte a Mindenható, hogy elpusztítsa a világot.” (Machiavelli, 1987, 21). 1510-ben viszont azzal, hogy az alapos tervezést és a szükséges erőforrások birtoklását mellőzve Gyula csapatai megtámadták a franciákat, kivívta Machiavelli kritikáját. A pápát megfontolatlannak, önfejűnek tartotta, akinek segítségére eddig csupán a körülmények voltak, továbbá, hogy a pápa saját mítoszát rövid életének köszönheti, mert „ha olyan idők jöttek volna, amikor óvatosan kell munkálkodni, a vesztébe rohan, mert sohasem tudott volna szakítani azokkal a módszerekkel, amelyekkel a természet ösztökélte őt.” (Machiavelli, 1987, 21).

1506 és 1510 között, franciaországi tartózkodásának idején alkalma volt megismerni egy másik népszerű uralkodót, I. Miksa német-római császárt. A Signoria ugyanis aggódva figyelte a császár azon tervét, hogy Rómába utazik, és ott koronáztatja meg magát, melyhez Firenze anyagi hozzájárulását kérte. A városállam ebből csak akkor tudott volna előnyt kovácsolni, ha biztos abban, hogy a császár tényleg eljut-e az Örök Városba. Machiavelli szerint Miksa teljesen alkalmatlan az uralkodásra, mivel határozatlan és naiv alkat volt, ami túlzottan befolyásolhatóvá teszi, és ez a bizonytalanság, kilátástalanság akár uralmába is kerülhet. Nem volt képes tanácsadóit a megfelelő határozottsággal kezelni, s eme bizonytalan magatartása képtelenné tette őt bárminemű diplomáciai érdekérvényesítésre.

Machiavelli végső konzekvenciája a három uralkodóval kapcsolatban az volt, hogy Borgia gőgössége, II. Gyula meggondolatlansága és Miksa túlzásba vitt óvatossága miatt egyikük sem volt képes a biztos politikai háttér megteremtésére, ugyanakkor – amikor szükség lett volna rá – képtelenek voltak a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodásra, ezért vallott kudarcot mindegyikük. Valószínűleg ezekre a következtetésekre már diplomáciai pályafutása során rájött, de kétségkívül nagy hatást gyakoroltak rá Itália legravaszabb politikusai: Francesco Soderini, Volterra bíborosa és Pandolfo Petrucci, Siena ura.

II. Gyula pápa (forrás: adorans.hu)

1511. október 4-e fordulópont volt az itáliai harcok történetében: a pápa Ferdinánd aragóniai királlyal aláírta a Velencei Köztársaság ellen életre hívott Szent Liga egyezményét, amelynek eredményeként egy éven belül a francia csapatok Milánón túlra vonultak vissza. Hamarosan Firenze következett. 1512. augusztus 29-én a köztársaság elveszett, Machiavellit elbocsátották állásából, majd 1513-ban perbe fogták egy Medici-ellenes összeesküvés vádjával. Miután Giovanni Medici február 22-én X. Leó néven pápa lett, az általános amnesztiarendelet értelmében Machiavelli kiszabadult, majd visszavonult sant andrea-i birtokára, ahol passzív szemlélőként követte az eseményeket és – néhány dráma, Firenze története, s számos értekezés mellett – megírta két legnagyobb művét, a Fejedelem és a Beszélgetések című tanulmányait. Ezekkel megpróbált visszatérni a politika, valamint a közélet színpadára, a Mediciek figyelmének felhívása végett. Később el is látta őket hasznos tanácsokkal, de ugyanúgy a nagy ellenfeleket is, a Borgiákat. Talán ez volt az oka annak, hogy 1527 májusában a Medici család által elűzetve, magányosan, egyedül halt meg.

Machiavelli politikai filozófia terén végzett munkásságát vizsgálva a leglényegesebb pont: a helyes államformák megállapítása. Szerinte két ideális, tartós államforma létezik: az egyeduralom és a köztársaság. Az 1513 őszén keletkezett Fejedelem (amely egyfajta királytükör Giovanni Medici és a mindenkori fejedelem számára) az első variációt tárgyalja. Bayer József művében rögtön leszögezi, hogy a politikai gondolkodásban használatos fogalom, a machiavellizmus – miszerint a „politikai hatalom öncél, mely felette áll minden morális korlátnak és aggálynak, röviden: a cél szentesíti az eszközt”– tévesen azonosul a köztudatban Machiavellivel. (Bayer, 2001, 88)

Vagyis az a gondolat, hogy a politikus kormányzását a puszta célszerűség uralja, mely a hatalom megszerzésében, valamint fenntartásában nem ismer korlátokat, valójában már jóval Machiavelli előtt létezett; pusztán ő volt az első, aki ezt ilyen formában leírta. Ebben a nézetben részint osztozkodik a Strauss – Cropsey szerzőpáros, akik szerint a machiavellizmus léte egyidős a politikai társadalom születésével, csak az említett politikai gondolkodó előtt addig még ezt senki nem igazolta nyilvánosan: „S mert tudomásom van róla, hogy ezt sokan megírták előttem, remélem, nem kerülök az önteltség hírébe, ha erről a tárgyról elmélkedve, mások észjárásától szándékosan eltérek.” (Strauss-Cropsey, 1997, 408). Ez tehát nem eredeztethető pusztán a reneszánsz korszak hatásaiból, hanem a politikai gondolkodás kiindulásától kezdve rendszeresen alkalmazott hatalomtechnika. Machiavelli szerint az egyeduralom megszerzésének két módozata lehetséges: örökölt uralom vagy választott uralom. Az öröklött fejedelemség annyiban szerencsésebb, hogy az uralkodót támogatják a tradíciók, viszont az új keletű fejedelemségek megszerzése már több problémát vet fel. Megszerzésének négy módja van: saját érdemek és erények szerint (virtú), szerencse és a körülmények kedvező összejátszása folytán (fortuna), trónbitorlással és puccsal, valamint a polgárok kegyéből, azaz választással. Machiavelli szemében csak az általa ábrázolt fejedelmi abszolutizmus képes a korrupt és áskálódó feudális oligarchák korlátozására. Bayer szerint Machiavelli az akkori társadalmi szerkezet elitjét a középkorból visszamaradt feudális gátnak tekintette, egyfajta akadálynak a társadalmi fejlődés szempontjából, ezért a fejedelemnek velük szemben (pápaság, nemesség) a polgársággal kell szövetségre lépnie (Bayer, 2001, 92). Ugyanis egyfelől a nép védelmet remél a fejedelemtől az elnyomással szemben, másfelől az előkelők intrikáitól is folyamatosan tartania kell (ez valahol a szabadság és a szabadosság társadalmi szintű problematikájának korai megfogalmazása). Az erőskezű fejedelemnek a polgári fejlődés érdekében garantálnia kell a tulajdon biztonságát, amit ha veszély fenyeget, azonnal és brutálisan kell fellépnie. Ugyanis minden uralom egyszerre alapul jogon és erőszakon. A fejedelmi hatalom az erő és a ravaszság kettős alapján nyugszik. Erre a legjobb példa, amikor a római császárokat, nevesül Septimus Severust és Marcus Aureliust hasonlította össze. Ez a felfogás ebben az értelemben teljesen szakít a korábbi humanista ideállal, mely szerint a legfőbb erények a becsület, a bőkezűség, a jámborság és a könyörületesség. Machiavelli szerint ez önbecsapó és ellentmondásos hozzáállás, mert „úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.” (Strauss-Cropsey, 1997, 412). Más szemszögből nézve viszont a humanista örökség a közjó mindenek fölé való helyezését, a latin műveltség és a retorika fontosságának hangsúlyozását. Mivel Machiavelli szerint az emberi természet eredendően gonosz, ezért a sikeres uralom fenntartása érdekében kényszeríteni kell a népet a közjóra. Az uralkodó ugyanis csak akkor tud jól uralkodni, ha alaposan megismeri az emberi természetet.

I. Miksa német-római császár (forrás: en.wikipedia.org)

Mivel a fejedelem összes cselekedetének alá kell rendelődnie az uralom fenntartásának, ezért – figyelembe véve az emberi természet minőségét – elég, ha csak színleli a jó tulajdonságokat, mert ha meg is teszi őket, azzal az állam pusztulását okozhatja. Machiavelli gondolkodásában az erény ezek szerint fontos, csakhogy ez alatt nem a keresztényi erkölcs egyik fundamentumát kell érteni, hanem képességet a körülmények és az idő váltakozásainak megfelelően cselekedni. Erény az, ha apránként jutalmaz a fejedelem, hogy fokozatosan, de mélyen elfogadtassa magát, de ugyanúgy az is erény, ha azonnal és keményen büntet. Az azonnali büntetés hatásos lesz, és ha gyorsan lezajlik, az emberek hamar el is felejtik. A folytonos jutalmazás a gyengeség jele és a visszaélés melegágya, ha viszont folyamatos terrort alkalmaz, azzal magára vonja a nép gyűlöletét, ami ugyancsak végzetes. A „piszkos munkát”, ha nagyon muszáj, jobb, ha mással végezteti. Az államférfinak ugyanis ritkán adatik meg, hogy morális értelemben jó és rossz közül válasszon. Legtöbbször két rossz variáció közül kell kiválasztania, melyik kevésbé károsabb. Ezért van szükség tanácsadókra, de a fejedelmen múlik, milyen javaslatot fogad el és milyen formában. A döntésekért a felelősséget minden esetben a fejedelem viseli. A Strauss – Cropsey szerzőpáros szerint viszont az „erény” kifejezést mind a korábbi, hagyományos értelemben, mind a Machiavelli által használt értelemben alkalmazza. Ezáltal arra a következtetésre jutnak, hogy a jóság és az erény (egymást nem feltétlen kizáró, sőt, ha lehet mondani, egymást feltételező) ellentétekké válnak: „Az erény az uralkodók és a katonák számára szükséges, ezzel szemben a jóság a békés tevékenységgel foglalkozó tömegeknek szükséges vagy rájuk jellemző; a jóság már valami olyasmit jelent, mint a félelem táplálta engedelmesség a kormánnyal szemben, sőt, hitványságot is.” (Strauss-Cropsey, 1997, 414)

Az uralom belső stabilitása mellett nagyon fontos kérdés a külső védelem is. Machiavelli ebben a kérdésben szakít az adott kor itáliai zsoldos csapatok alkalmazásának koncepciójával, az anyagi lehetőségek változékonyságából eredő megbízhatatlanságuk miatt. Helyettük inkább egy, az adott város polgáraiból szervezett, állandó hadseregre érdemes támaszkodni; megjelenik tehát az általános hadkötelezettség gondolata („A háború művészete”). A későbbi abszolút monarchiák mind átvették a gyakorlatban is ezt a teóriát. Ugyanis az abszolút fejedelem a mások számára hozott rendeletei fölött áll, tevékenységének megítéléséhez egyetlen mérce a politikájának sikere. A belső védelem szempontjából a legfontosabb alapelve tehát a kegyetlenség helyes alkalmazása. Döntő pillanatban a fejedelemnek – ha uralmát továbbra is fenn akarja tartani – nem állhat módjában morális megfontolásokat számba venni, s azok szerint cselekedni.

A fejedelem c. mű 1550-es kiadásának belső címlapja (forrás: hu.wikipedia.org)

A másik ideális államformáról – azaz a köztársaságról – írt műve, a Beszélgetések, Livius ókori római történetíró könyveihez írott kommentár, ami Bayer szerint egy „republikánus államforma sajátosságait tárgyalta”, s a szerző szerint ez a kormányzati forma közelebb is állt Machiavellihez (Bayer, 2001, 94). Viszont Machiavelli ezt nem tartotta mindenütt megvalósíthatónak, mivel egyrészt régiónként különböznek a társadalmi feltételek, másrészt – Arisztotelészt hangsúlyozva – a kormányformák egy adott helyen is törvényszerűen váltják egymást. Eszerint három jó kormányzat létezik: a fejedelmi, az arisztokrata és a népi uralom. Azonban ezek idővel törvényszerűen elfajulnak, mert a választott fejedelemből örökletes fejedelemség lesz, és az utód nem mindig rendelkezik az előd erényeivel. Az arisztokrata uralomból oligarchia lesz, ami elzülléshez vezet, a népi demokrácia pedig zsarnoksággá változhat. A tartósan fennálló uralmak titka a vegyes kormányzati formákon alapul. A megosztott hatalom – ha a testületek harmóniában működnek együtt – hosszú életű lehet, s a konkurens testületek versenyzése biztosíthatja a hatalmi egyensúlyt. „Mivel a rivális csoportok féltékenyen figyelnek minden olyan jelet, amely a másik fél hatalomra törésére utal, a politikai nyomásgyakorlás megosztódása azt fogja eredményezni, hogy csak azokat a törvényeket és intézményeket fogadják el, amelyek valóban előmozdítják a közös szabadságot.” (Skinner, 1985. 88). A lényeg az, hogy ne keletkezzenek olyan pártok, amelyek pusztán a kialakuló politikai törésvonalak mentén szerveződnek, mert ez vezet a széthúzáshoz. A köztársasági alkotmány alapja az erény (virtú), mind a vezetők, mind a polgárok tekintetében, s ezen a ponton válik fontossá a vallás a jó törvényhozás mellett, mely biztosítja a stabilitást, melyet viszont a vagyoni egyenlőtlenségek rontanak; vagyis „az a legjobb, ha az állam gazdag, az egyén szegény, a köz szolgálata pedig jövedelmező”. (Bayer, 2001, 95). A szertartások gyakorlása a közösség kulturális integrációjának legjobb eszköze. Tehát, Machiavelli általánosságban véve nem vallásellenes, annak gyakorlati hasznát elismeri, sőt, fontosnak tartja. Magának a kereszténységnek az erkölcsi tanításai, valamint a keresztény ember jámbor eszményképe viszont kétségesek számára a közösség működésének gyakorlati hasznát tekintve. Magát az egyházat pedig teljesen káros intézménynek tekinti: szemében a római katolikus egyház a becsontosodott feudális rend fő támasza, mely a korrupció és a züllöttség bástyája, egész Itália legfőbb megosztó tényezője. Ez később ahhoz vezetett, hogy Machiavellit halála után a Szent Inkvizíció eretnekké nyilvánította és művei nagy részét indexre tette.

Machiavelli szerint ugyanis kezdetben az emberek nem a tiszta szeplőtlenség tulajdonsága miatt voltak jók, hanem mert hatott rájuk a terror. Ezzel kezdődött minden, és új fejedelemségek átvételénél, valamint alapításánál, ezzel is kell kezdődnie. „Egy új fejedelemnek az általa elfoglalt városban vagy országban mindent meg kell újítania”. (Machiavelli, 1987, 24). Strauss explicite ki is jelenti, hogy Machiavelli istenkáromló, paradox módon pont azért, mert a firenzei gondolkodó nem mondja ki nyíltan a blaszfémiát; egyrészt ezáltal taktikusan megvédi magát a törvényes ítéletkinyilvánítástól, másrészt eme írás hangvétele által az embereket önkéntelenül is istenkáromló gondolatokra és tettekre ösztökéli, mely ártalmas gondolatok meghallgatása, megismerése elkerülhetetlen, ha egy vitás ügy kapcsán egy bírósági testület ítéletet akar hirdetni (Strauss-Cropsey, 1997, 427). Skinner azonban, habár sok szempontból megegyezik megközelítési módja, a Strauss – Cropsey szerzőpáros helyenként moralizáló narratívájával szemben sokkal kevésbé politika-filozófiai tartalmú írás. Mindenekelőtt szakít a Machiavelli-irodalomban szokásossá vált két szélsőséges interpretációval: azzal is, hogy Machiavelli munkáit aktualizálja, de azzal is, hogy teljességgel az adott kor kontextusában értelmezve magyarázza azokat, mintha megállapításai csakis a 15–16. század fordulójának itáliai városállamaira vonatkoznának, csak azok viszonyaira lennének értelmezhetők. Skinner tömören, de igen gondosan és körültekintően mutatja be Machiavelli életét, motivációit, törekvéseit, és az akkori Itália belviszonyait, politikai alternatíváit és korlátait. Generikusan is értelmezi Machiavelli munkáit (és korántsem csupán a főművet, a Fejedelmet, hanem a teljes, igen gazdag életművet). Machiavelli koncepcióit szembesíti a politikai filozófia antikvitástól napjainkig tartó történetével is, ennyiben hasonlít a szerzőpáros művével. Viszont különbözik abban, hogy míg a szerzőpáros szerint egy új uralom csak e régi formulák pusztulásával jöhet létre, Skinner szerint, mivel kordában lehet tartani a szerencsét, el lehet érni a fejedelemnek a legnagyobb céljait; ebből következik, hogy milyen célokat tűz ki maga elé egy új keletű fejedelemség ura. Arra jut, hogy a legfontosabb cél a „mantenere lo stato”; az új uralkodó őrizze meg a dolgok éppen létező állapotát és tartsa ellenőrzése alatt a fennálló kormányzati struktúrákat (Skinner, 1985. 43-44). Ami ide vonatkozóan még fontos Skinner Machiavelli gondolkodásmódját elemző megállapításai közül: „A fejedelem igazi célja nem csupán pozíciójának biztosítása, hanem egyben a megbecsülés és a dicsőség megszerzése is.” (Skinner, 1985. 59). Eszerint a kereszténység azáltal, hogy önmegtartóztatást, s az anyagi világ hívságainak megvetését tartotta a legfőbb jónak, nem az emberi kiválóság evilági képét tette követendő példává, s így nemcsak hogy nem tudta előremozdítani az állam dicsőségét, de még hozzá is járult a nemzetek bukásához, mert pont ez volt az oka annak, hogy a gyengeség felvállalásának apoteózisával megrontotta a közösség erejét és életképességét.

Egy 1686-os kiadás (forrás: hu.wikipedia.org)

Ami pedig az expanzív külpolitikához való viszonyát illeti, a köztársaságok és a fejedelemségek relációját az állandó rivalizálás jellemzi. Az emberek soha sincsenek megelégedve saját erőforrásaikkal, és ez akadályozza meg a köztársaságban a béke és a szabadság kiteljesedését. Tehát a terjeszkedés a szabadság előfeltétele. Szövetségszerzés és gazdasági fejlődés aspektusából támogatja a bevándorlók letelepítését.

Utolsóként pedig Bayer állásfoglalását vizsgálva azt lehet megállapítani a 16. századi firenzei gondolkodóval kapcsolatban, hogy bár erkölcsi értelemben érthető a személyéhez és munkásságához való ellentmondásos viszonyulás,[1] az európai politika- és diplomáciatörténet elmúlt közel hatszáz esztendejének tanulmányozása alapján nehéz kijelenteni, hogy ne tett volna maradandó érvényű megállapításokat (Bayer, 2001, 96-97). Machiavelli számos értelemben szakított a korabeli humanista eszménnyel, tehát összességébe véve gondolatrendszere nem tekinthető a szó szoros értelmében a reneszánsz részének. Amire azonban mindhárom szerző kitér műveinek elején, az pontosan az, hogy Machiavelli nem tekinthető újítónak teljes egészében, csupán – mint erre ő maga is felhívta a figyelmet –összegezte azokat a kormányzati-hatalomtechnikai módszereket, melyek kezdettől fogva fennálltak. Machiavelli így egyfajta realista látásmóddal kezdte vizsgálni a politikai filozófia legfőbb aktuális és mindenkori kérdéseit, melyek a már akkor több évszázados keresztény egyház tanításaival, s legfőképpen az Újszövetség eszményével ténylegesen ellentmondásba kerültek. Machiavelli tehát újra felfedezte a politikai filozófia történetének e fontos állomásait, ilyen értelemben nevezhető munkássága reneszánsznak. Abban pedig ugyancsak egyetért mindhárom szerző, hogy Machiavelli ezáltal lefektette a modern politikai filozófia alapjait, melyeket azóta is mind a mai napig számos politikus helyez át a gyakorlatba.

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Bayer József: A politikai gondolkodás története. Bevezetés, Osiris Tankönyvek Budapest, 2001.

Leo Strauss – Joseph Cropsey: A politikai filozófia története I. (ford.: Berényi Gábor), Kaloprint Nyomda, Budapest, 1997.

Niccoló Machiavelli: A Fejedelem (ford.: Lutter Éva), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest, 2001.

Peter Burke: Az olasz reneszánsz. Kultúra és társadalom Itáliában (ford.: Bérczes Tibor), Osiris – Századvég Könyvtár, Budapest, 1999.

Quentin Skinner: Machiavelli, Oxford University Press, Oxford, 1985.

[1] Itt utal a szerző nemcsak egyházi, hanem világi személyekre is, nevezetesen a 18. századi felvilágosult porosz katona-uralkodóra, Nagy Frigyesre, aki megírta Anti-Machiavelli című művét, melyben komikusan a király „okítja ki” a gondolkodót a helyes uralkodás mikéntjéről.

Ezt olvastad?

Mihálypéterházi Ormányi Józsa (?–1562) sümegi várnagy (1553–1562) neve nem ismeretlen a 16. századi végvári harcok iránt érdeklődők számára köszönhetően annak,