A Magyar Királyság külpolitikája (1445–1448)

Az 1389-es rigómezei szerb vereséget követően állandósultak a török portyák a magyar délvidéki határszakaszon – egy évvel később már magyar területekre léptek az oszmán harcosok. Ezután az oszmán előrenyomulás döntő mértékben rányomta bélyegét a Magyar Királyság 15. századi külpolitikájára. Hunyadi János hadvezéri pályafutása során erőt és fáradságot nem kímélve vette fel a harcot az oszmánok hadseregével, pályafutása során számos jelentős csapást mért az Oszmán Birodalom haderejére. Ennek köszönhetően az ország elsőszámú hadvezéreként kormányzóvá küzdötte fel magát, a hatalmi harcok révén pedig fiából, Hunyadi Mátyásból az ország egyik legnagyobb uralkodója lett (1458–1490).

Előzmények

Az országot az 1440-es években megosztottság és polgárháborúig fajuló belső háborúskodás jellemezte. Ennek alapjait a Habsburg Albert (1438–1439) halálát követően létrejövő pártok alapozták meg, ugyanis Albert özvegye, Luxemburgi Erzsébet a fiát, a még csecsemő V. Postumus Lászlót (1440–1457) szerette volna a trónon látni, azonban a főurak egy csoportja a lengyel Jagelló Ulászlót (1440–1444) támogatta. A polgárháború változó sikerrel zajlott, amely a két fél erőviszonyai kiegyenlítettségének tudható be. Mindezek közepette azonban a déli határról is aggasztó hírek érkeztek, mivel az Oszmán Birodalom Szerbia elfoglalása (1439) után a Magyar Királyságra tört.

Hunyadi János erdélyi vajda, temesi ispán sikeresen tudta visszaverni az ország területére törő támadókat. Azonban a hadvezér tisztában volt azzal, hogy csak úgy tudja megfelelően megvédeni az ország határait az oszmán támadásoktól, ha nem várja be a támadást, hanem maga lesz annak kezdeményezője. Ennek tudatában indította el téli hadjáratát (1443–1444), amelyet az utókor hosszú hadjáratnak nevezett el. A hadjárat sikerein felbuzdulva 1444 őszén újabb hadjáratot indított a nyugati fejedelmek – köztük a pápa – nyomására, ami azonban végzetes kudarcot eredményezett. A várnai csatában ugyanis elesett a király, I. Ulászló is, amely által megszűnt a kötelék a lengyelek és a magyarok között – a lengyel trónon utóda és egyben testvére, IV. Kázmér (1447–1492) követte, aki nem kívánta fenntartani a Magyar Királysággal ápolt szoros viszonyt.

Ulászló rohama a várnai csatában. (cultura.hu)

Noha a két párt vezető egyéniségei, Luxemburgi Erzsébet özvegy királyné 1442. december 19-én, míg a lengyel király 1444. november 10-én meghalt, a két oldal között továbbra sem született megegyezés. Noha az 1445-ben összeülő országgyűlés egybehangzóan elismerte V. László csecsemő király 1440. május 15-én történő koronázását, problémát jelentett, hogy a gyermek az osztrák herceg, később német-római császár III. Frigyes (1452–1493) felügyelete alatt nevelkedett, ami a Habsburgoknál bevett családi szokás volt. Erzsébet királyné révén a Szent Korona is Frigyes tulajdonában volt, aki saját befolyása alá szerette volna vonni a Magyar Királyságot. Szándékát nyilvánvalóvá téve 1446-ban erőszakos eszközökkel bevezette az ún. Fehde intézményét, hogy megerősítse hatalmát a térségben.

Ki legyen az uralkodó?

Az 1445 áprilisában összeülő országgyűlés célja az anarchikus állapotok beszüntetése volt. Rendeletében beszüntette az ököljog alkalmazását, kötelezte a bárókat rablóváraik lerombolására, valamint megfenyegette az ellenszegülőket fej- és jószágvesztéssel. Az országgyűlés résztvevői eldöntötték, hogy csak abban az esetben fogadják el törvényes uralkodójuknak V. Lászlót, ha a német király a Szent Koronával együtt kiadja őt, amennyiben pedig ez meghiúsul, akkor más királyt fognak választani. Azonban ez utóbbi kitétel nem teljesült, hiszen Frigyes nem engedélyezte a trónörökös kiadatását, mivel László jó hatalmi alapot jelentett számára az országra nézve, így fenntarthatta a jogot az ország ügyeibe való beleszólásba – pl. az Ulászló halálát követő anarchikus időszakban előfordult, hogy az osztrák herceg erdélyi perekben is ítélkezett.

A királyjelöltek között a Hunyadi elképzeléseit támogató Jó Fülöp burgund király (1419–1467) neve is feltűnt V. Aragóniai Alfonz (1416–1458) mellett. Előbbi számára a törökellenes harcokban való részvétel szándéka ugyanis nem csak a keresztényi kötelességtudatból fakadt, hanem személyes indíttatásokból is, ugyanis a burgund király apja az 1396-os nikápolyi ütközetben esett áldozatul az oszmánok támadásának. Ezen felül Burgundia erős, jó gazdasággal rendelkező állam volt, ami biztos alapot jelenthetett volna a megindítandó oszmánellenes hadműveletek számára.

Jó Fülöp burgundiai uralkodó. (Wikipedia)

Alfonz már régebb óta napirenden volt a bárók számításaiban – egyes feltételezések szerint a bárók egy csoportja már 1438-ban őt akarta magyar királyként látni Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodását követően. Hunyadi a török elleni szövetségest látta benne, aki jelentős hatalommal rendelkezett Európa-szerte, így alkalomadtán végre erőskezű uralkodóként állhatott volna az ország élére, hogy végképp elejét vegye a belviszályoknak és támogathatta volna Hunyadit támadó hadjárataiban is. Alfonz számára az alapot az jelenthette, hogy az európai hírnévre szert tevő Hunyadit az aragóniai udvarban lelkes tisztelet övezte az iszlám elleni harcai és sikerei miatt – Joanot Martorell műve alapján a Tirant lo Blanch, vagyis „A fehér lovag” nevet használták rá. Alfonz nyíltan törökellenes politikát kívánt folytatni, amelyet a magyar bárók egy része – Hunyadival az élükön – lelkesen támogatott. Jogigényére már Zsigmond korában is akadt több példa, hiszen már 1436. március 24-én Gaetában utasítja egyik követét, hogy magyarázkodjon a magyar király előtt „a Magyar Királyság és Jeruzsálem Királya” uralkodói cím felvétele miatt, amit Zsigmond – érthető módon – nehezményezett. Arra, hogy ez miért nem valósulhatott meg, azaz miért nem történt meg Alfonz magyar királlyá koronázása, több magyarázatot is találhatunk, azonban nagy valószínűséggel a kérdésre a választ annak tükrében kell keresnünk, hogy az aragóniai uralkodó 1447–48 között Itáliában volt lekötve az Anjou-örökség okán. Ebből kifolyólag az oszmánok elleni fellépése leginkább a Szkander bég vezette helyi albán erők támogatásában nyilvánult meg.

V. Alfonz aragón uralkodó. (Wikipedia)

Mindenesetre Hunyadi biztos lehetett abban, hogy egy újabb király megválasztásával újra fellángolhat az immár öt éve tartó polgárháború, amelynek az új kormányzat éppen véget vetni szeretett volna – nem pedig felszítani. Annál érdekesebb viszont tüzetesebben megvizsgálni Hunyadi János pályájának alakulását ebben az időszakban. Az áprilisi országgyűlésen választott hét főkapitány egyikeként területi hatalma a keleti országrészre összpontosult. Befolyása és tekintélye a vesztes csata ellenére is egyre növekedett, mivel az előző évi vereség után valószínűsíthető volt, hogy Murád oszmán szultán hadai az elkövetkező időkben az ország ellen indulnak. A bárók tudták, hogy az országot csak Hunyadi képes megoltalmazni, ezért névleg engedték számára, hogy szabad akarata szerint járjon el bizonyos ügyekben – ilyen ügy volt például, hogy a várnai csatában elesett De Dominis váradi püspök megüresedett helyére saját hívét ültette Zrednai Vitéz János személyében.

Újabb hadjárat az oszmánok ellen

Hunyadi János csak nagy nehézségek árán tudott kikerülni a várnai csata forgatagából. Az országba visszafelé tartó útján a Havasalföldi fejedelem, II. Vlad Dracul (1436–1442 / 1443–1447 k.) elfogatta őt. Az ország megrendült, a belső zavargások teljesen felszámolták az ország haderejét. A török veszteségek is súlyosak voltak, ugyanakkor számolni kellett azzal is, hogy az iszlám sereg egy végső, megsemmisítő támadást intéz a meggyengült ország ellen.

Ennek fényében Hunyadi – miután Hédervári Lőrinc nádor intésére a havasalföldi vajda kiengedte fogságából – azonnal belekezdett az országon és a nemzeten esett csorba kiküszöbölésébe. Fenn kellett tartani az oszmánok számára a látszatot, hogy az ország képes talpra állni e nehézségek közepette is és megmutatni töretlen erejét. Még 1445-ben történt egy kisebb határ menti incidens, amikor Nándorfehérvártól nem messze egy kisebb rablócsapat bukkant fel a Száva vidékén, Zsarnó közelében. Hunyadi a hír hallatán azonnal odairányította seregét, s a várnai harcosok maradékának élén a rablók számbeli fölényét kompenzálva egy váratlan éjszakai támadással elkergette az oszmán haramiákat.

Ezzel Hunyadi megoltalmazta tulajdon becsületét, miközben terveiben már ott szerepelt a következő hadjárat, amelyet az oszmán seregek ellen szeretett volna ismételten vezetni. A hírek kedvezően alakultak, hiszen II. Murád (1421–1444 / 1446–1451) a jelek szerint visszatért ázsiai magányába, a trónra ültetett fia, Mohamed pedig léha uralkodónak minősült, aki ellen fellázadtak hívei. E kedvező alkalmat kihasználva a fekete-tengeri Licostomában veszteglő, a várnai hadjárat során ígéretét megtartani nem tudó, de Hunyadi offenzív politikáját a végletekig támogató burgundi hajóhad parancsnoka, Waleran de Wavrin küldöttséget menesztett a királyságba Pietro Vasque de Saavedra portugál lovag vezetésével a további hadműveletek érdekében. Wavrin vállalta, hogy támogatja Hunyadi vállalkozását, s 6-8 hajóval felvonul a Dunán a nikápolyi erődhöz, hogy ott összevonhassák csapataikat. Az országgyűlés kérésére Wavrin kötelezte magát, hogy csatlakozásra bírja Dracult is a flottához, illetve, hogy magukkal hozza Konstantinápolyból Szaudzsi oszmán trónkövetelőt, azaz Csalopija Dávidot, aki magát I. Murád (1362–1389) szultán unokájának vallotta.

Hunyadi segítséget és támogatást kért az európai fejedelmektől, de szembesülnie kellett azzal, hogy a katasztrofális vereség okán már nem kap sereget, az európai udvarok ugyanis a végzetes várnai kudarcból okulva nem szívesen vállalkoztak a magyar seregek támogatására – amelyek létszáma immár alig érte el a 10 ezer főt. Augusztus 16-án indult el a flotta a Duna-deltából, útközben megostromolta Szilisztria erődjét, amit azonban nem tudott bevenni a 30 ezer hitharcos hatékony védekezése miatt. Így csak kisebb, jelentéktelen ostromokra került sor – Gyurgyevonál és Turtukájnál sikerrel jártak. Szeptember 12-ére érkeztek meg Nikápoly erődítménye alá, s Dracul javaslatára nyomban neki is kezdtek Kis-Nikápoly ostromának, mivel az erődítmény gyakorta volt a Havaselvét felperzselő török csapatok portyáinak kiindulóhelye. Közben megérkezett Hunyadi is (szeptember 15.), s mivel még egy hét múltán sem tudták bevenni az erődítményt, ezért a javaslatára taktikát változtattak. A Zsil torkolatvidékén átkelve az 1396 óta elnéptelenedett Rachova romjainál nyíltszíni csatába bocsátkoztak az ellenséggel. Csak kisebb csatára kerülhetett sor, mivel az oszmán seregek célja a keresztesek elterelése volt a Duna partjaitól, hogy mélyebben, a partoktól távol könnyűszerrel közrefoghassák és legyőzhessék őket. Hunyadi felismerve az oszmánok taktikáját és látva a keresztesek készleteinek hiányát, végül a hadjárat berekesztése mellett döntött. Felvetült, hogy a burgundi flotta a Dunán teleljen ki, hogy jövőre innen folytathassák a közös hadjáratot, azonban Hunyadi tudta, hogy ha a hajók körül télen befagy a Duna, akkor a flotta akaratlanul is kiteszi magát a helyőrségekben állomásozó oszmánok kényének-kedvének. Így szertefoszlott annak reménye, hogy a jövő évben folytathassák a harcokat, azonban ezt Hunyadi a belpolitikában jelentkező változások miatt nem is tudta volna megvalósítani.

Az al-dunai hadjárat ezzel véget ért, azonban Hunyadi még korántsem mondott le az oszmánok ellen vezetett tényleges hadjáratról. Ennek egyik jele volt, hogy Moldvától megszerezte a Delta menti Kilia erődjét, amely egy esetleges kitelelési lehetőséget biztosítva támaszpontul szolgálhatott a megindítandó hadjárat számára, valamint abban is fontos szerepe volt, hogy Hunyadi értesülést szerezhessen arról, ha az oszmánok fel akarnak hajózni a Dunán.

A Cilleiek elleni hadjárat

Az országban uralkodó instabil állapotok miatt az országgyűlés megbízta Hunyadit a Cilleiek ellen indítandó bosszúhadjárattal. Ennek az volt az oka, hogy a várnai vereségről értesülve a família lerohanta Szlavóniát. Ehhez a tetthez az alapot a Cillei Ulrik és Frangepán István gróf között létrejött szerződés szolgáltatta, ahol a felek kölcsönös támogatást fogadtak mindenki ellen, aki az atyai örökségük ellen tesz intézkedést – kivéve a magyar királyt és a pápát. Ebben az időben Szlavónia bánja a neves Tallóci fivérek egyike, Matkó volt. Olaj volt a tűzre, hogy közvetlenül a támadás előtt Matkó az egyik hívét, Demetert nevezte ki zágrábi püspöknek. 1445 februárjában Matkó halála után a Cilleiek rátették kezüket Zágrábra. Ugyanezen év végén Cillei hadjáratot vezetett a Tallóciak ellen, melynek következtében Pekrecé ostroma közben életét vesztette Tallóci Jován, az 1440-ben megostromolt Nándorfehérvár hajdani kapitánya.

Cillei Ulrik. (Wikipedia)

Hunyadi 15 ezres sereg élén indult meg, azonban furcsa mód nem a Cilleiek által elfoglalt erődítmények, területek visszaszerzésére helyezte a hangsúlyt támadásában, hanem egyenesen a család stájerországi birtokaira vetette magát. Hunyadi hadjárata rémülettel töltötte el a stájer tartományt; átkelve a Dráván szétverte a Cilleiek védekező seregét, majd pedig Csáktornyánál megtörte Vittovecz, a Cilleiek szolgálatába állott cseh zsoldosvezér ellenállást is. Hunyadi e hadjárat során Kaproncát is elfoglalta.

Cillei Frigyes és Ulrik végül kénytelenek voltak megadni magukat, s békére kényszerültek. Hűséget fogadtak a magyar koronának és kivonták csapataikat Szlavóniából – ugyanakkor címükben továbbra is használták a báni titulust, s végül 1448-ban Hunyadi kénytelen lett elismerni a hatalmukat a térségben. Elméletileg már ekkor felvetődött Hunyadi László és Cillei Erzsébet házassága a kompromisszum jegyében. A tárgyalásra Garai László közvetítése révén Pécsett került sor, ahol a Cilleiek érdekeinek megfelelő béke született – Hunyadinak nem volt közvetlen haszna belőle, azonban a béke hosszú távon hozzájárult hatalmának megszilárdításához.

A III. Frigyes elleni hadjárat

Miután Frigyes továbbra sem akarta kiadni V. Lászlót a magyar követségnek, így a rendek döntő elhatározásra jutottak. 1446. június 5-én ugyanis Rákosmezőn Hunyadi Jánost kormányzóvá választották, az előzetes tervek szerint V. László nagykorúságáig. A kormányzónak azonban nem terjedt ki az uralma az egész országra, hiszen példáául a Felvidék jelentős részét Jan Jiškra, az egykori huszita zsoldosvezér tartotta uralma alatt, valamint Nyugat-Magyarországot is idegen hatalom uralta.

III. Frigyes osztrák császár, német király, 1452-től német-római császár. (Wikipedia)

Frigyest a már fentebb említett Fehde erőszakos alkalmazásában az alapozta meg, hogy rokonsági kapcsolatban állt Habsburg Alberttel, csakhogy Frigyes a Habsburgok Lipót-ágához tartozott, míg Albert az ausztriai, azaz az Albert-ághoz. A polgárháború során Frigyes elzálogosította magának Győr és Sopron városát, majd pedig a várnai vereséget követően az ököljog nevében elfoglalta Kismartont és Kőszeget is – ahol a bevonulás során minden előzetes törvényszéket vagy vizsgálatot mellőzve nyolcvan embert nyomban felakasztatott. Ezt nem nézte jó szemmel a magyar elit, s még tetézte az ellenszenveket, hogy egyre nyíltabban lépett elő a Fehdével kapcsolatban.

Mit is jelent ez a magyar történetírásban ismeretlen fogalom? A Fehde fegyveres elégtétel, amelyet jelen esetben Frigyes a nyugat-magyarországi területeken alkalmazott. Eredete a közép-felnémet vehede és az újfelnémet fehe szavakból származik – pontos jelentése: bosszú, gyűlölet. Egy olyan magánháborús állapotot foglal magába, ahol a szemben álló felek között egy közvetítő, azaz egy harmadik személy ítélkezik – Magyarországon az ilyen ügyeket bíróság elé vitték. Az így létrejövő megállapodással, vagyis Urfehde-vel (békeeskü) lényegében a győztes kötelezi az ellenfelét az esküben foglaltak megtartására, ami tiltja a bosszú lehetőségét. Az egyezség azonban csak a létrejövő Absagebrief (fegyverszünet) révén volt megvalósítható. III. Frigyes valószínűleg tudatosan alkalmazta a Fehdét, amellyel az volt a nyilvánvaló szándéka, hogy minél nagyobb területet kiszakítva gyakorolhassa legitim uralmát a nyugati vármegyéken – például Sopron megszerzésekor (1441. február 25.) meg is erősítette annak kiváltságait.

Hunyadi ezen önkényességet elégelte meg, amikor – immár az ország gubernátoraként és az országgyűlés felhatalmazásával – tört Ausztria hercege ellen. A törökkel vívott ütközetekben edződött hadsereg rohamtempóban haladt előre, azonban várakat nem volt képes elfoglalni. November közepén benyomult Karinthiába, valamint újból Stájerországba is, hadaival pedig már Bécset fenyegette. Németújhely elfoglalását követően Frigyes számára nyilvánvalóvá vált, hogy tárgyalásokba kell bocsátkoznia. Hunyadi eközben Bécsújhelyig hatolt előre, majd miután alaposan feldúlta annak környékét, Frigyes fegyverszünetet kényszerült kötni Cillei Frigyes és Schlick Gáspár közvetítésével (1447. június 1.). A regedei békében Frigyes kénytelen volt Győrt visszaszolgáltatni. A fegyverszüneti egyezmény révén Carvajal bíboros Frigyeshez ment, hogy kikérje tőle V. László személyét, azonban ebben a tekintetben Frigyes hajthatatlan volt. 1448-ban Cillei és Hunyadi is véglegesen kiegyezett – Cillei visszakaphatta Szlavóniát, s immár törvényes bánként gyakorolhatta ott hatalmát. Nyugat-Magyarország ebben a két évben nem jelentett fenyegetést, így Hunyadi minden erejével az általa már régóta megindítani akart hadjáratra összpontosíthatott.

A rigómezei hadjárat előzményei

Többek között IV. Jenő pápa halála is közrejátszott az új hadjárat megindulásának késlekedésében. A helyébe lépő V. Miklós pápa színe előtt Hunyadi azonnal bejelentkezett az Ulászló uralkodása idején szolgálatába szegődött Lasoczky Miklós krakkói főesperes követsége által Rómában, hogy hódolatát nyilváníthassa ki az Apostoli Szék támogatásának elnyerése érdekében. Hunyadi hiába írt szívhez szóló levelet a pápának 1448. szeptember 17-én, amelyben a mártíromságot hangsúlyozandó ismertette a magyar nép harcait és eltökéltségét az oszmánokkal szemben, valamint lovagias fogadalmat tett, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog az ellenséggel szemben – a pápa ekkor már kevésnek bizonyult a hadjárat megindításához. Azt azonban nem tudjuk, hogy Hunyadi saját hajthatatlansága miatt döntött végül a fegyverbeszállás mellett, vagy amiatt, mert már eleve csupán a kevei haditáborban kapta kézhez a pápa válaszlevelét.

Hunyadi János ábrázolása. (mult-kor.hu)

Szokásos módon nem csupán a pápa volt az egyetlen, akit Hunyadi minden erejével próbált az ügy számára megnyerni. Követeket küldött szerte Európába Fülöp burgundi herceghez, illetve VII. Károly francia királyhoz (1422–1461), azonban mindez hasztalannak bizonyult. A francia uralkodó már csak azért is viszolygott a keresztes hadjárat ideájától, mert bár a százéves háború ekkor már a vége felé tartott, ősei nikápolyi veresége miatt nem szeretett volna részt venni a hadjáratban. A már említett Aragóniai Alfonz ugyan nagyon is késznek mutatkozott a szövetségre, melynek értelmében 100 ezer arany kifizetésének fejében Hunyadi kész volt az országot Alfonz uralma alá rendelni, azonban kósza ígéreteken kívül sem az előbbi, sem pedig az utóbbi nem valósult meg. Egyedül csupán Tallóci Ferenc járt némi sikerrel a Raguzai Köztársaságnál, amely pénzsegélyen kívül folyamatos információkkal támogatta a magyar kormányzó ügyét, valamint a hadjárat végét jelentő rigómezei ütközet után is kész volt támogatni, segíteni a menekülő keresztes katonákat.

Velence a többszöri szabadkozások és halogatások után ezúttal is talált kifogást arra nézve, hogy miért ne támogassa a hadjáratot. Az 1447. május 1-i oklevél tanulsága szerint a köztársaság azzal vonta ki magát a segélyezés alól, hogy ő maga is jelenleg nehézségektől szenved, hiszen folytonos háborúban van az oszmánokkal, ezért majd csak az esetlegesen megkötött egyezség után tudja támogatni a magyarok ügyét. Azonban bizonyított tény, hogy a valóságban már 1446 szeptembere óta életbe lépett a béke a két nagyhatalom között. Érthető Velence indoklása, ha megfigyeljük annak okait és körülményeit, hiszen számára az Oszmán Birodalom egy jelentős és stabil kereskedelmi partnernek számított gazdasági téren, így nem érte meg számára a háború felvállalása és az elköteleződés a támadó oldalon, mert akkor elesett volna számos gazdasági kiváltságától és meglévő kapcsolataitól. Rövidlátása miatt a köztársaság csak jóval később ismerte fel az oszmánokban rejlő veszélyt, amikor az 1460-as években a birodalom már egyenesen az ő babérjaira tört és az ő területeit, kereskedelmi telepeit foglalta el – ekkor azonban már réges-régen elkésett, visszafordíthatatlan előnyt biztosítva az Oszmán Birodalom számára.

A hadjárat

Ilyen előzmények után vette kezdetét a balkáni hadjárat, amely a Kosovo Polje-i csatával végződött. A kormányzó magára maradt, nem érkezett számára segítség az európai fejedelmek udvaraiból, Hunyadi Jánosnak mégis sikerült saját erejéből kiállítania hadvezéri pályafutásának egyik legnagyobb seregét, amely körülbelül 30-40 ezres fős volt.

A kieső főúri bandériumokat sajátjaival, a királyi bandériumokkal, valamint zsoldosokkal volt kénytelen pótolni, ugyanis a bárók nagy részét nem kötelezhette a hadbaszállásra, így főként csak legbelsőbb hívei követték őt az oszmánok ellen – Kiss Lajos megfogalmazásában az ún. „katonafőurak”. Ők csakúgy, mint maga Hunyadi János is, hadvezéri pályafutásuk, katonai rátermettségük és elhivatottságuk által emelkedtek fel a ranglétrán. Ide tartozott többek között Tallóci Ferenc dalmát–szlavón bán, Marcalli Imre királyi főajtónálló mester, Rozgonyi Rajnald, valamint Székely János horvát bán is, aki a kormányzó unokaöccse volt. Közülük elesett Tallóci Ferenc és a horvát bán, Székely János is. Bonfini még Csáki Györgyöt, Korothnay Jánost és Karr Róbertet is a hadjárat résztvevőihez sorolta, ezenfelül feltételezhetjük, hogy Szilágyi Mihály is részt vett a hadjáratban, aki a csatában az utolsó pillanatig helytállva végül török fogságba került. Érdekesség, hogy a magyar főpapok soraiból egyetlen résztvevőt sem ismerünk biztosan.

Hunyadi tanult korábbi vereségeiből és kudarcaiból, ezért jelentős átszervezte gyalogságát, amely közel 4.000 fős tüzérséggel és könnyű pajzsos egységekkel volt felszerelve, amelyeket főként a hadjáratra magával vitt 800 szekérre osztott be, amely a szekérvárat alkotta a csata során. Hunyadi jelentős figyelmet szentelt a könnyűlovasságnak, ami erdélyi, székely, horvát és főúri bandériumokból állt. Fontos tényezőnek tartom megemlíteni, hogy a magyar hadak a szerb despota passziválása, majd pedig árulása révén elestek a szerbek támogatásától, így a szerb könnyűlovasságtól is. Brankovics ugyanis végig értesítette a Szófiában várakozó szultánt a magyar hadak vonulásáról, illetve megakadályozta a magyar hadak összevonását az albán Szkander bég seregével. Ide tartozik még annak a 8.000 oláh könnyűlovasnak az esete is, akik a magyar seregek oldalán harcoltak, de látva az oszmánok túlerejét és a keresztes vitézek küzdelmének reménytelenségét, a csata egy döntő pillanatában átálltak az oszmán seregek oldalára – ezáltal olyan szorult helyzetbe hozva a magyar sereget, hogy az menthetetlenül elveszett.

A rigómezei csata korabeli ábrázolása. (honvedelem.hu)

Végül a csata időtartamáról szóló problémákra szeretnék kitérni. A régi szakirodalmak előszeretettel hangsúlyozták, hogy ez volt Hunyadi egyik leghosszabb ütközete, ahol több napot is fegyverben kellett töltenie a csatározások alkalmával. Ez a felfogás valóban megállja a helyét, ha figyelembe vesszük a csatatér adottságait, domborzati viszonyait, s megállapíthatjuk, hogy az oszmán seregek kényszerítették ki az ütközetet oly módon, hogy elzárták a magyar sereg útját az albán hadakhoz – ezzel egyben a visszavonulást is elzárva előlük. A modern történetírás döntően csak elő- és utócsatározásokat említ a többi napokon, s a fő csatározás időpontját, amikor mind a magyar, mind pedig az oszmán seregek rohamot indítottak egymás ellen, döntően október 18-ára teszi. Elméletileg ekkor került sor a havasalföldiek árulására is – Murád szultán azonban a csata után kivégeztette a hozzá átálló vlachokat.

A csata és a hadjárat sorsa ezzel eldőlt. Az albán hadakat Brankovics György szerb despota akadályozta meg abban, hogy időben a csata helyszínére érkezhessenek. Az utolsó napon már csak a hátrahagyott szekérvár védőinek teljes megsemmisítése volt vissza török részről. Itt fontosnak tartom kiemelni a sokszor vitát képező albán részvételt. Tény, hogy a Szkander bég által vezetett albán felkelők nem volt olyan magas szinten kiképezve, hogy képesek lettek volna egy nyíltszíni csatát vívni az oszmánokkal, ráadásul szinte esélyük sem volt arra, hogy – dacolva a területükre küldött oszmán hadtestekkel – időben odaérjenek az előre meg nem tervezett csata helyszínére.

Brankovics a csatát követően igyekezett fogságba ejteni a döntően a Magyar Királyság felé menekülő szétmorzsolódott magyar seregtestek részeit. Így került Hunyadi János is a szerb despota fogságába, aki csak tetemes váltságdíj fejében engedte szabadon a magyar kormányzót – illetve azzal a feltétellel, hogy végérvényesen nyélbe ütik unokája, Cillei Erzsébet és az idősebb Hunyadi fiú, László házasságát.

Összegzés

1448. december 24-én a fogságából szabaduló Hunyadi Szegedre érkezve kénytelen volt a magyar bárók nyomására jelentősen átgondolni politikájának további alakítását. Döntővé vált az a tényező, hogy Hunyadi támadóhadjáratai révén feladta azt a helyzeti előnyét, amely sorozatos győzelmeit elhozta számára, amikor az iszlám seregei Erdélyre törtek. Kétségkívül nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati mértékben fejlett harcmodorként számon tartott európai hadviselés képtelen oszmán területen nyíltszíni csatában döntő győzelmet aratni a két hadtestből álló oszmán sereg felett.

Hunyadi levonva a keserű tanulságokat végül kénytelen volt stratégiát változtatni, azaz a támadást jelentő offenzív politika helyett visszatért elődje, Luxemburgi Zsigmond védekező, defenzív politikájához. Ez egy szükségszerű döntés volt, ugyanis a belpolitikai helyzet sem tette lehetővé Hunyadi számára az újabb hadjáratok megindítását, mivel az ország kormányzása immár teljesen lekötötte Hunyadi erejét – ezt jól szemléltetik a következő évek felvidéki harcai is.

Hunyadi hadvezéri tehetsége abban állt, hogy mindig a megfelelő módon próbált alkalmazkodni az ellenség hadrendjéhez és a földrajzi adottságokhoz azok lehető legjobb kihasználása érdekében. Hunyadi éleslátása pedig abban nyilvánult meg, hogy míg Zsigmond a balkáni gyenge államokat arra használta fel, hogy feláldozza őket, kielégítve ezzel az ellenséges hatalmat, addig Hunyadi ezzel ellentétben minden erejével azon volt, hogy elnyerje bizalmukat és támogatásukat a támadó hadjárataihoz, mivel tisztában volt vele, hogy az Oszmán Birodalmat csak egy egységes keresztes hadjárattal lehet(ne) megtörni.

Vlasics Bálint

Bibliográfia

Anderle Ádám: Az aragón kapcsolat – V. Alfonz, el Magnánimo és a magyar trón. Történelmi Szemle, 1996/4. 401–411.

Ágoston Gábor: A Nándorfehérvárhoz vezető út. Magyarország, a balkáni oszmán terjeszkedés és a nándorfehérvári diadal. In: Déli harangszó. Tanulmányok a pápai rendelet félezeréves jubileumára. Szerk.: Visy Zsolt. Budapest, 2000. 203–249.

Bárány AttilaB. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387 – 1490). In: Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig. Főszerk.: Hermann Róbert. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 223–314.

Bariska István: III. Frigyes gyámsági kormányzása és Nyugat-Magyarország. Századok, 2007. 1153–1191.

Bertényi Iván: A címerek mint a propaganda eszközei az élő heraldika korában Magyarországon. Levéltári Közlemények, 2004., 13–25.

Bíró Vencel: Erdély és a porta. Századok, 1924. 76–93.

Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban. Századok, 1998. 47–128.

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. Századok,  1951. 85–120.

Elekes Lajos: Hunyadi János. Századok,  1956; 509–516.

Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

Fodor Pál: Az apokaliptikus hagyomány és az “aranyalma” legendája. – A török a 15-16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle, 1997. 21–49.

Fraknói Vilmos (ism.): Thallóczy Lajos: Bosnyák és szerb tanulmányok. Századok, 1909. 505–519.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – első közlemény.Hadtörténelmi Közlemények,  1895. 1–42.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – második közlemény. Hadtörténelmi Közlemények, 1895. 157–181.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – harmadik közlemény. Hadtörténelmi Közlemények, 1895. 339–349.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – negyedik közlemény. Hadtörténelmi Közlemények, 1895. 454–486.

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai. Hadtörténelmi Közlemények, 1913. 545–583.

Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és Tallóciak: küzdelem Szlavóniáért (1440–1448). Századok,  2000. 45–98.

Pálosfalvi Tamás: Ki volt „Fekete Mihály”, Hunyadi alvezére? Keletkutatás, 2017/2. 93–102.

Pálosfalvi Tamás: Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444). Századok,  2003. 897–928.

Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Magyarország hadtörténete I. – A honfoglalástól a kiegyezésig. Szerk.: Borus József. Zrínyi kiadó, Budapest, 1984. 74–110.

Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk.: Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Magyar História, Gondolat, 1980.

Teke Zsuzsanna: A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században. Történelmi Szemle, 1968.; 209–224.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

 

Ezt olvastad?

Mátyás királyról népmesei igazságossága mellett talán az is köztudott, hogy uralkodása alatt olajozottan működött a királyi adóprés. Az uralkodó az