Rock, csajok, Leningrád – a Nyár (Leto) történészszemmel
Napjainkban már nem is kérdés, hogy a rockzenének van saját történelme, amelynek kutatása hasznos adalékokkal szolgálhat a 20. század második fele társadalom–, mentalitás– és kultúrtörténetének megértéséhez. Kirill Szerebrennyikov 2018-ban készült filmje, a Nyár (Leto) a leningrádi rock közösség hőskorába, az 1980-as évek elejére repíti nézőit.
(Forrás: imdb.com)
A Beatles, a Deep Purple, a Led Zeppelin vagy éppen a Pink Floyd meghatározó — bizonyos megközelítésből egyenesen korszakalkotó — szerepéhez nem férhet kétség; jelentőségüket világszerte sokan vizsgálták és bizonyították már: a legismertebb hazai kísérlet talán Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János A rock története című három kötetes monográfia-sorozata, amely igyekszik magas szakmai színvonalon, kellő részletességgel bemutatni a korszakot és a fontosabb előadókat. Felmerül azonban egy kérdés: mi a helyzet az angol nyelvterületen kívüli rockzenével? A magyar rockról gyakorta és nagy lelkesedéssel írnak; de vajon létezett rockzene a keleti blokk többi országában és a Szovjetunióban is?
Kirill Szerebrennyikov (Forrás: imdb.com)
A szovjet/orosz rocktörténet izgalmas és az orosz nyelvterületen kívül sajnálatosan alulreprezentált kutatási terület. Így azután a téma kedvelői kapva kapnak minden, Nyugatra valahogy utat találó mű után; legyen szó irodalmi, vagy — mint jelen esetben —, filmművészeti alkotásról. Különösképpen, ha olyan Európa-szerte ismert rendező filmjéről beszélünk, mint Kirill Szerebrennyikov. A magyar közönség leginkább a Téli utazás (2008), illetve a Mártírok (2016) rendezőjeként találkozhatott Szerebrennyikovval, hazájában azonban igazi sztár, az „ellenkultúra” egyik legfontosabb képviselője, aki a 2017-es, sikkasztási gyanúból fakadó botrányig a moszkvai Gogol Központ (Гоголь-Центр) „avantgárd színház” művészeti igazgatójaként tevékenykedett, többek között. Ezért is övezte jelentős figyelem, amikor nem sokkal a Mártírok sikere után bejelentette, hogy új filmje, amely a Nyár (Лето, Leto) címet kapta, a leningrádi rock-közösség hőskorába, az 1980-as évek elejére repíti majd nézőit.
Viktor és Mike (Forrás: imdb.com)
Történetünk „valamikor a ’80-as évek elején” játszódik, Leningrádban és környékén, nyáron — habár a címválasztásnak szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk. Mike (Roman Bilik, művésznevén Roma Zver) felkapott blues/rockénekes-dalszerző, saját együttessel; a leningrádi rock-szcéna fontos tagja. Felesége, Natalija (Irina Starshenbaum) rajong érte, mindenben támogatja. Ekkor tűnik fel a semmiből Viktor (Teo Yoo), a lenyűgözően tehetséges, ám öntörvényű zenész, aki hamar Mike pártfogoltja és Natalija (többé-kevésbé plátói) szerelmének tárgya lesz. Habár azt hinnénk, ez az érzelmi bonyodalom tönkreteszi hármójuk kapcsolatát, Mike —akinek a szemszögéből láthatjuk többnyire az eseményeket — mindent megtesz azért, hogy a született lázadónak beállított Viktort és ekkor még névtelen bandáját elfogadtassa a Leningrádi Rock Klub vezetőségével, majd elintézi, hogy felvehessék első lemezüket…
Az időpont hozzávetőleges megadása már önmagában érdekes gesztus, hiszen — többé-kevésbé valós történéseket bemutatva — az események kronologikus sorrendje a rendelkezésre álló források alapján könnyen rekonstruálható. Ezzel a fajta pontatlansággal a rendező talán inkább azt próbálja hangsúlyozni, hogy nem szigorúan vett történelmi filmet készít: a korszak hangulatát kívánja megragadni és visszaadni. Tisztában van vele, hogy a forgatókönyve elfogult; sőt mint azt a film során többször jelzi, majd a vége-főcím alatt beismeri, kitalált részleteket is tartalmaz; ezért igyekezhet valamekkora távolságot tartani a történelmi tényektől.
Viktor, Natalia és Mike (Forrás: imdb.com)
Mihail „Mike” Naumenko, az Akvarium és a Zoopark együttesek frontemberének sajnálatosan rövid (1955–1991) élete jól dokumentált; ami pedig Viktor Coit illeti, bár ő még a harmincat sem érte meg (1962–1990), máig rocklegendának számít a volt Szovjetunió országaiban. Kino névre keresztelt együttesével hatalmas hírnévre tettek szert az 1980-as évek második felében mint az egyik legkorábbi „alternatív”, underground — az állam támogatását nem élvező — együttes, akiknek a glasznoszty és a peresztrojka farvizén evezve sikerült kitörniük a leginkább valójában Leningrádra korlátozódó rockzenei közösségből. Érdekes döntés volt éppen Naumenko szemszögéből bemutatni ezeket az eseményeket (amelyeket egyébként nagyjából 1981 tavasza és 1982 ősze közé datálhatunk, pár későbbi kitekintéssel): az oka valószínűleg abban keresendő, hogy Szerebrennyikov legfontosabb forrása éppen Natalija Naumenko visszaemlékezései, amelyeket azonban messze nem tartanak a korszak leghitelesebb dokumentumának. Bizonyos szemtanúk szerint teljesen légből kapott állításokat is tartalmaz, főként a film egyik fő motívumaként prezentált szerelmi szálat illetően. Viktor Coi magánéletéről és múzsáiról bőven rendelkezünk információkkal, arról viszont nincsen más adat, hogy Natalijához romantikus szálak fűzték volna. A forgatókönyvet ért másik legfontosabb kritika — amelyet többek között a Kino egykori tagjai fogalmaztak meg —, hogy hiteltelenül mutatja be, illetve kifejezetten előnytelen fényben láttatja zenei közösségüket. Borisz Grebensikov rockzenész-zenei producer — akinek a filmbéli alteregójával „Bob” néven találkozhatunk — egészen odáig ment, hogy „elejétől a végéig hazugságnak” minősítette a filmet; hozzátéve, hogy a forgatókönyvírók nyilván a KGB-nek dolgozhattak akkoriban. Kevésbé radikálisan ugyan, de más rockzenei szereplők is tiltakoztak, mondván, hogy Szerebrennyikovnak semmi rálátása nincsen erre a közegre és időszakra, így aztán műve nem is megbízható kordokumentum.
Részlet a filmből (Forrás: imdb.com)
Részben igazat adhatunk a kritikáknak, hiszen a rendező láthatóan nem nagyívű történelmi tablót szeretett volna festeni; és nem is olyan életrajzi filmet készített, amely pontról-pontra hűségesen követi Naumenko vagy Viktor Coi karrierjét. Amit kapunk, keserédes visszatekintés és egyfajta tisztelgés néhány nagyon tehetséges ifjú előtt, akik mertek önmaguk lenni és a saját útjukat járni akkor, amikor a többség — különböző okokból kifolyólag ugyan, de — ezt nem tette, tehette meg. Az önkényuralmi rendszer, a szovjet hétköznapok groteszk hangulatának megjelenítése árnyalt ugyan, de felismerhető: fontoskodó és lekezelő zenei hivatalnokokkal, kötekedő utasokkal és civil ruhás rendőrökkel/állambiztonságiakkal is találkozunk egyes jelenetekben — és ne felejtsük el, hogy zenei szempontból a korabeli Leningrád volt az egész Szovjetunió talán legszabadabb helye! Egyszer még Afganisztán neve is elhangzik, mikor Viktor bandájának dobosát behívják; ám csupán érintőlegesen, apró kitekintés gyanánt, utalva rá, hogy a rockzenén kívül is volt élet. (Coi 21 évesen másfél hónapot töltött egy pszichiátriai intézetben, aminek következtében katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették; így szerencsésen elkerülte a sorozást.) A cselekményt szürreális, musical-jellegű zenei betétek tarkítják, amelyekben statiszták, illetve napjaink orosz rockegyüttesei adnak elő korabeli nyugati slágereket (pl. Talking Heads – Psycho Killer vagy Iggy Pop – Passenger), a történetbe ágyazva. Ilyenkor kap szerepet egy különleges karakter, aki a „Szkeptikus” névre hallgat (Alekszandr Kuznyecov). Talán ő szimbolizálhatja szereplőink lelkiismeretét: szociális érzékenységük megtestesüléseként egyedül ő fogalmaz meg nyíltan rendszerkritikus észrevételeket; ugyanakkor az öncélú rockzenét is elítéli, igazi forradalmárként — majd pedig minden ilyen megnyilvánulás, illetve abszurd jelenet után felmutat egy táblát: „EZ NEM TÖRTÉNT MEG.” Vajon ezzel a főszereplő fiatal művészek élénk fantáziájára utalna csupán? Valószínűleg mélyebb jelentést is hordoz, bemutatva, mennyire valóságosak voltak a határok, ameddig elmehettek a lázadó ifjak, a zenében éppúgy, mint az élet bármely más területén…
Részlet a filmből (Forrás: imdb.com)
Sem a színészi játékra, sem a díszletekre és jelmezekre nem lehet panasz: autentikus módon adják vissza az 1980-as évek leningrádi realitását. A fekete-fehér jelenetek egyhangúságát ügyesen törik meg a korabeli kézikamerával felvett színes epizódok. Az alakítások közül érdemes kiemelni Roma Zverét, aki nemcsak színészként, de énekesként is erős; valamint Irina Starshenbaum megkapóan szép, árnyalt drámai játékát. Teo Yoo esetében pedig még arra is ügyeltek, hogy mozgása visszaadja a szintén koreai származású Coi keleti harcművészetek és Bruce Lee iránti rajongását.
Milyen film lett végül is a Nyár? Szórakoztató és kellemesen elvont. Különösen azok értékelhetik, akik ismerik ezt a korszakot és zenei kultúrát; vagy legalább szeretik a film kockáin gyakran feltűnő nyugati kortársakat. Aki azonban a rocktörténetről vagy a Szovjetunió utolsó évtizedének társadalmi és kulturális szféráiról szeretne többet megtudni; esetleg a rendező személyes tapasztalataiból fakadó diktatúra-ellenes politikai állásfoglalást vár a filmtől, feltehetőleg csalódni fog. A Nyár nem több, és nem is akar többnek látszani, mint ami: szép, melankolikus tisztelgés az orosz underground rock hőskorának óriásai előtt.
Réfi Oszkó Dániel
Ezt olvastad?
További cikkek
„Ne bombázz negatív hullámokkal már kora reggel!” – Donald Sutherland emlékére
2024. június 20-án, 88 éves korában elhunyt Donald Sutherland kanadai színész. Hosszú karrierje alatt rengeteg filmben és sorozatban szerepelt, számos díjat kapott, többek közt az Akadémia életműdíját is. Donald Sutherland […]
„Ejtőernyősök vagyunk, hadnagy. Mi mindig be vagyunk kerítve.” – Az elit alakulat történészszemmel
A valaha készült talán leghitelesebb történelmi sorozat. Ezzel az egy mondattal jellemezhető legjobban a 2001-ben az HBO által bemutatott Az elit alakulat (Band of Brothers) című tízrészes történelmi minisorozatot, ami […]
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Előző cikk
Tisza István: Gesztről a zsebkendőn át a Róheim-villáig
Tisza István (1861–1918) miniszterelnök korának emblematikus alakja, a századforduló legmeghatározóbb politikusa, akit kortársai és az utókor is legkülönbözőbb dicséretekkel, illetve vádakkal illetett. De mégis milyen volt Tisza István, az ember, […]