Szerelmesek egykor és most: A randevú története

A 19. századi iparosodás megbontotta az agrártársadalmak hagyományos viszonyait, s mindez a párválasztás módjára és lehetőségére is hatással volt. Az új ipari társadalomban a polgári réteg kiszélesedése és felemelkedése, valamint az egykori falusi földművesekből városi munkássá avanzsáló réteg nemcsak a modern iparvárosok arculatára, de a városi élet szokásaira is rányomta a kézjegyét. Amíg a házasságkötések elsődleges oka hosszú évszázadokon keresztül a társadalmi rang fenntartása, valamint a családi vagyon megőrzése, gyarapítása és utódnemzéssel történő továbbörökítése volt, addig a századfordulóra a párkeresés az addig háttérbe szorított érzelmek közbe iktatásával új formát öltött. A hagyományos társadalmi keretet és felfogást kikezdve, a 20. század elejére a szerelem mint a házasságkötés oka fokozatosan elfogadottá vált, és a felsőbb osztályok köreibe is beszivárgott.

Az udvarlás kialakulása

A 19. század második felére az elrendezett házasság helyébe a polgárság új párválasztási szokása, az udvarlás lépett. A gyárakat és bankokat bíró felsőpolgárság a zárt nagybirtokos elit körébe próbált emelkedni, így köreiben a kényszerházasság formája megmaradt. A házasságkötés e formája azonban a ifjakat teljesen megfosztotta az esküvő előtti megismerés lehetőségétől, hiszen a frigy kérdését az érintett családok döntéskörébe rendelte. Ennél fogva a házasság elsősorban a családok gazdasági és politikai törekvéseit volt hivatott kielégíteni, semmint a fiatalok érzelmeit, vágyait vagy egyéni igényeit. Noha a csemeték kiházasítása továbbra is anyagilag rendezett, új családok létrehozását szolgálta, és a szülői normakontrol sem tűnt el végleg, de a közép- és kispolgárság az udvarlás által lehetőséget biztosított a gyermekei számára az ismerkedésre és az érzelmi kötődés kialakítására.

Báli bemutatkozás (Forrás: eriwalton.com)

Igazodva az új közlekedési, kommunikációs és szórakozási lehetőségekhez, a vagyonosodó amerikai és európai középosztály a szokások sorát teremtette meg a maga számára. Az udvarlás a társkeresés időigényes formája volt, amelynek elengedhetetlen előfeltétele volt a munkával nem töltött idő, azaz a szabadidő kialakítása. A polgári családok azonban nemcsak időt, de pénzt is fordítottak a hajadon leányok neveltetésére és öltözetére, hogy a zártkörű bálokon azok mind műveltségükkel, mind kinézetükkel felhívhassák magukra a potenciális kérők figyelmét.

Idealizált udvarlási jelenet (Forrás: soc.ucsb.edu)

Az érdeklődő udvarló ezt követően szülői jóváhagyás mellett többszöri látogatást tett a hölgy otthonában. Gyakorlatban az udvarlás során a fiatal férfi és nő önszántukból időt töltettek egymás társaságában, és a beszélgetések lehetőséget adtak arra, hogy értelmileg, érzelmileg és közös érdeklődés mentén felmérjék, mennyire lenne alkalmas a másik fél házastársnak. Minderre a háziak – legtöbbször az édesanyja és a testvérek –  fürkésző tekintette mellett kerülhetett sor, ennél fogva az érdeklődő ifjú és a hajadon soha nem maradt kettesben egy térben.[1] A kötelező távolság teljes fenntartását szolgálta, hogy legtöbbször a hölgyek kesztyűt viseltek a látogatások során, a fizikai érintés pedig legfeljebb az udvarlást idealizáló, a bensőséget hangsúlyozó korabeli ábrázolásokon valósult meg.[2]

Udvarlási jelenet (Forrás: eriwalton.com)

Kötött formája ellenére az udvarlás már olyan ismerkedési forma volt, amely a korlátok ellenére is magában hordozta a vonzalom kialakulásának lehetőségét az ifjak között. Maga az udvarlás egy hosszabb folyamat volt, amely során a férfi és a nő az ismeretség különböző fokaira juthatott el az ismerőstől, a baráton keresztül egészen a szerelemespárig. A szavakkal hadilábon álló urak számára fráziskiadványok váltak elérhetővé, amelyek segítségével elsajátíthatták a bókolás művészetét. Az udvarlás ismerkedési szakaszát a házassággal tetőző leánykérés követte, amelynek továbbra is előfeltétele volt a család jóváhagyása. E célból a kérővé avanzsáló udvarló hosszas beszélgetésbe elegyedett a leendő apósával, majd sort kerítettek az eljegyzési ünnepségre. Az eljegyzés szintén a polgári világ által megalkotott új szokás volt, amely egyfajta házassági előceremóniaként szolgált, és a gyűrűátadással tudatosította a meghívottak előtt, hogy hónapokon belül sor kerül az esküvőre és a családok egyesülésére.

Evert Jan Boks: Leánykérés (1882)

A társkereső hirdetések, cukros bácsik és svindlerek

A társkereső hirdetések ősatyja azok a nőket ábrázoló favésetek voltak, amelyekkel a faluközösségből kiemelt, a mindennapjaikat magányosan tengető pásztorok közölték igényüket női társaságra. Az általunk ismert első nyomtatott társkereső hirdetés 1695-ben keletkeztek, s ettől kezdve gyakorivá vált, hogy személyre szabott hirdetések segítették a korban agglegénynek számító, a húszas évei végén járó nőtlen fiatalembereket a pártalálásában. Az első társkeresőnő, az angol Helen Morrison azonban komoly bajba került a hirdetésfeladással. A hölgy 1727-ben meggyőzte a Manchester Weekly Journal szerkesztőjét, hogy adja közre, hogy egy olyan kedves férfival óhajt ismeretséget kialakítani, akivel leélhetné az életét. A hirdetésre végül egyetlen válasz érkezett a polgármester révén, aki a „deviáns” viselkedése miatt – t.i. társadalmilag nem volt elfogadott az érzelmek és vágyak „nyilvános” kifejezése – szanatóriumba záratta Helent.  

19. századi tanácsadó füzetecske udvarlók számára

(Forrás: virginiahistory.org)

Az általános tankötelezettség bevezetésével az írástudatlanok száma lecsökkent 19. században, és az újdonsült olvasóközönség, a munkásosztály piaci igényeinek kiszolgálására megjelentek az első bulvárjellegű napi és heti lapok.  Ezek a lapok nem restelltek helyet szorítani a fizetett társkereső hirdetésétek számára, amelyhez a polgári középosztály kezdetben lenézően, elítélően viszonyult. Mindazonáltal a nagy példányszámban megjelenő bulvárlapok számottevően hozzájárultak ahhoz, hogy a 19. század végére a társkereső rovatok nemcsak, népszerűek, de társadalmilag elfogadott módjává váltak a partnerkeresésnek. Az efféle társkeresés a 20. század első felére végül a városi irányú migráció miatt kiürülő vidéki földműves társadalom elsődleges eszközének maradt meg, s különösen kedveltté vált a megözvegyült férfiak és nők körében. Az országos és nemzetközi postahálózat kiépülésével megjelentek a levelező társat kereső hirdetések is, amelyek gyakorlatban burkolt társkeresőkként működtek.[3] Az első világháború nőtlen frontkatonái előszeretettel éltek ezzel a lehetőséggel.

Polgári házasság (Forrás: annabelfrage.wordpress.com)

A társkeresők azonban hamar álhirdető szélhámosok, esetenként idős arisztokraták, és ritkán akár sorozatgyilkosok célpontjává is válhattak. Amíg a svindlerek csoportjába tartozó férfiak rendszerint házassági ígérettel csaltak ki összegeket a gyanútlan, gyakran kisvárosi hölgyektől, addig a vagyonos „cukros bácsik” anyagi biztonságot ígérve csábítottak maguk mellé hajadonokat. Az első ismert cukros bácsi egy 70 év körüli, München környéki német báró volt, aki a 19. század elején feladott hirdetésében kertelés nélkül kifejezte igényét egy 16 és 20 év közötti, szép fogú, formás lábú hölgy társaságára. A szélhámosokhoz hasonlóan az álhirdetők csoportját bővítették a gyilkosok, akik a könnyű áldozattalálás miatt nyúltak eszközként a társkereső hirdetésekhez. Közülük az egyik nemzetközileg is ismertté vált sorozatgyilkos, Kiss Béla esetével lapunk egy korábbi cikkben részletesen foglalkozott.

Udvarlási jelenet (Forrás: mic.com)

A randikorszak alkonya

Az új szórakozási lehetőségek és a fogyasztói társadalom kibontakozása révén a 20. század elején az udvarlás helyszíne fokozatosan kikerült a leányotthon falai közül, és beköltözött a szórakozónegyed létesítményeibe. Ezáltal a házassághoz vezető udvarlás folyamata új szakasszal bővült ki az ún. randevú megjelenésével, amely elsősorban a munkaerőben bekövetkező változás és a munkásosztály kiszélesedéséhez köthető. Kezdetben a randevú – a francia jelentéséhez hűen – egyszerű köztéri találkozást jelentett, de a szórakoztatóipar és a tömegfogyasztás kialakulásával csakhamar kiterjedt olyan közösségi találkahelyekre mint a tánctermek és a mozik. Társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül ezek a helyek egyszerre kínáltak kikapcsolódási és ismerkedési lehetőséget a fiatalabb nemzedék számára. Mindezekmellett a bárok, éttermek és vidámparkok váltak a randevú nem elhanyagolható színterévé.

Munkahelyi ismerkedés: a randevúhoz vezető első lépés (Forrás: gettyimages)

A mezőgazdaság gépesítése és a földgazdálkodás racionalizálása révén feleslegessé váló kisvárosi és falusi agrárnépességét az iparvárosok gyárai szívták fel. A 19. század fordulóján az e közegből érkező fiatal lányok a gyáripar mellett eladóként,[4] könyvelőként, gyorsíróként és cselédként vállaltak munkát a nagyvárosban. A hagyományos családi és vidéki hálóból kiszakadva olyan szabadságra tettek szert, amely a jövendőbeli megtalálásának felelőségét teljes mértékben rájuk ruházta. A kisközösség bíráló tekintetétől megszabadulva, immáron a szülők beleszólása nélkül kereshettek maguknak partnert a városi közegben.

A vidékről felköltöző hajadonok hagyományosan női munkakörökben jutottak álláshoz, így szerény jövedelmük révén csupán aprócska bérszobákat engedhettek meg maguknak. Méretüknél fogva e lyukak alkalmatlanok voltak udvarlók fogadására, így a hölgyek belekényszerültek a kültéri ismerkedésre. Hasonlóképp az alsó középosztály sem rendelkezett olyan tágas lakással, amely megfelelt volna az udvarlók fogadására, ezért egyre gyakoribbá vált, hogy az udvarló és a hajadon szülői jóváhagyás mellett házon kívül találkozott rövid séták erejéig.

Randizási tanácsadó videó 1950-ből

Anyagi helyzetükből adódóan ezek a hölgyek a kültéri szórakozást nem engedhették meg maguknak, ezért azok költségét a nagyobb keresettel rendelkező, ismerkedni vágyó fiatal férfiak fedezték. A korabeli társadalom számára kezdetben szokatlan jelenségnek hatottak a férfiak oldalán az éttermekben, bárokban és revükön felültűnő hajadon hölgyek. A századforduló elején a hatóságok, a politikusok és az újságírók figyelmét egyaránt felkeltette, hogy egyre több egyedülálló fiatal nő hagyja, hogy apró ajándékokkal, virágcsokorral, itallal, étellel és belépőjeggyel „halmozzák el” férfiak.

A 20. század elején, az otthonon kívül, nyilvános helyeken férfiakkal mutatkozó nőket a kéjhölgyekkel azonosították a felsőbb osztályok tagjai. Az efféle nyilvános „prostituálódást” a középosztály elítélte,[5] a hatóságok pedig megpróbáltak gátat szabni a társadalomi rendre és a közerkölcsre veszélyes fesztelen viselkedésformának. Amíg a valódi kéjhölgyek felháborodtak a randevúzáson, amiért az ügyfeleket hódított el tőlük, addig a nagyvárosi éjszakában álruhás nyomozók és rendőrök dolgoztak azon, hogy felderítsék a népszerű találkozóhelyeket és felszámolják a felháborító jelenséget. Az 1920-as évekre végül a hatóságok feladták a szélmalomharcot a nem létező veszéllyel szemben, és ekkorra a randevúzás a felső osztály fiataljai körébe is utat talált magának.

Randevú (Forrás: dailyexpress.co.uk)

Maga a randevúzás kialakulása megtöbbszörözte a házasság előtti párkapcsolatok számát, s ezzel jelentősen megbonyolította a társválasztás és -keresés menetét. A komoly vagy időszakos partnerek mellett megjelent a párhuzamos udvaroltatás, amikor a hölgy egyszerre több udvarlót versenyeztetett. A jelenség kiváltképp az amerikai fogyasztói társadalomban vált erőteljessé a két világháború között, amikor a románc és az elköteleződés kezdett egymástól elválni a randevú céljai között. A partnerkeresésben csakhamar általánossá vált az a tömegfogyasztásra jellemző vonás, amely arra ösztönözte a feleket, hogy kipróbálják és felmérjék az „árut” mielőtt mellette döntenének.

Az „elmész és felmérsz” avagy a „dating and rating” korszak

Az 1920-as évekre a felső középosztály is elhagyta az udvarlás otthoni szokását, és  az ifjak körében is elterjedt a házon kívüli randevú. A fogyasztói társadalom fiataljai számára a randizás az ismerkedés kötetlen és szórakoztató formájává vált. A futószalagon gyártott autó elterjedésével és a tömegközlekedés megjelenésével az együttlét és a szórakozás térbeli és időbeli korlátai kiszélesedtek, sokkal több szabadságot és lehetőséget biztosítva az ismerkedő párok számára.

Versenyeztetés avagy a párhuzamos udvaroltatás (Forrás: gettyimages)

A fogyasztói szemléletmód meghonosodását a párkeresésben magazinok sokasága, valamint az udvarlási és házasodási tanácsadó irodalom megjelenése segítette elő. Amíg a 19. században a jövendőbelivel szembeni elvárásokat a szülők és részben a közösség fogalmazta meg, addig az 1920-as évekre szerepüket mindinkább átvették a pszichológusok, szociológusok és statisztikusok köréből származó önjelölt szakértők. A fogyasztói és a versenykultúra megjelenése a párválasztási szokásokban tetten érhető volt az ideális partnert gazdasági hasonlatokkal leíró tanácsadók irományaiban. Az új szemléletmód elfogadottá tette, sőt ösztönözte a szépségipari termékek használatát. A korábbi vélekedés szerint erkölcsös, „rendes” nők nem használtak alapozót, hiszen a tiszta, ártatlan arc önmagában a bűntelen lélek visszatükröződése volt. Ekkortájt az arcfestést leginkább a nagyvilági színésznők, valamint a prostituáltak kellékeként tartották számon, azonban az első világháborút követően a szépségipar a vevőkör kiszélesítésére törekedve reklámjaival sikeresen hitette el, hogy valójában a kozmetikai termékek varázsolták széppé és nőiessé a hölgyeket.

A tanácsadó rovatok és füzetecskék befolyása révén a világháborúk közötti időszakot a „dating and rating” avagy az „elmész és felmérsz” rendszer koraként ismerjük, amikor meghonosodott az udvarlók értékelése és felmérése a „szakértők” által javasolt kritériumokat követve. A középpontba mindkét nem számára a népszerűség kialakítása és fenntartása került, s az is kiderült a tanácsadók révén, hogy a népszerűségen dolgozni kell, ugyanis önmagukban a kulcsin, az adottságok, a személyiség vagy a megfelelő állás kevés volt a pártalálásra.

Amíg a „legkapósabb” férfiak népszerűségét az anyagi háttér adta – az öltözet, az autómárka, a klubtagságok és maga a vagyon –, addig a hajadon leányok számára a népszerűség kulcsa azon múlott, hogy mennyire tudták magukra vonni a figyelmet az udvarlók versenyeztetésével. A népszerűségi szintjük fellett álló férfiak társasága, a találkák utolsó pillanatban történő lemondása az elérhetetlenség, a népszerűség és a kívánatosság benyomását keltették a kívülállók számára. Ebben a rendszerben a férfiak párhuzamos, többkörös udvaroltatási versenyével a hölgy el tudta hitetni, hogy a kezének elnyerése egy olyan kívánatos díj, amelyért érdemes küzdeni. A párhuzamos udvaroltatási szokás kiformálódásához maga az első világháború is hozzájárult. Mivel a hölgyek nem tudták, hogy mikor és élve láthatják-e viszont a seregbe behívott udvarlójukat, ezért időközben több férfival is levelezésbe kerültek, hogy biztosítani tudják magukat. A gyakorlatban tehát az udvarlás versenyjelleget öltött, amely a férfiak számára nemcsak elfogadott, hanem vonzó játékká vált. A megfelelő pénzügyi háttér hiányában a hölgyek azonban ritkán álltak szóba az ifjú férfival. A mélyreható válogatás érdekében, a hajadonok a házassághoz vezető randevú időszakában elköteleződés nélkül több férfival is találkoztak, noha ügyeltek arra, hogy ugyanazzal a férfival – az eljegyzés előtt – keveset mutatkozzanak a nyilvánosság előtt ismét.

Járó párok az 1950-es években: bensőség, megosztás és közös költekezés

(Forrás: goodguyswag.com)

A járás és a szakítás

A második világháború embervesztesége a népesedési viszonyok átalakulását vonta magával, így az 1940-es és 1950-es évekre a nők társadalmi aránya számottevően meghaladta a férfiakét. Mindez új párválasztási szokás kialakuláshoz vezetett, hiszen egyrészt a fiatal férfiak számának csökkenésével a pártalálási lehetőség is beszűkült, a házasodási kor pedig kitolódott, másrészt a férfihiány révén a hidegháború korára a hajadonok „válogatási kedve” kényszerűen alábbhagyott.

Járó párok: az érzelmek és a „birtoklás” nyilvános kifejezése

(Forrás: aladywithoutthetramp.com)

Ekkor alakult ki a járás szokása, amely tulajdonképp a házasságot megelőző, saját szokásokkal és szabályokkal rendelkező monogám kapcsolatok sorozata volt. Gyakorlatban a járás a házasságot utánozta, hiszen a párok hosszabb időt töltöttek egymással, kapcsolatukba beköltözött az intimitás és a közös költekezés, miközben átvették a házastársak egyes viselkedési szokásait és kapcsolati rituáléit. Jellemzővé vált az elkötelezettség egyszerű fizikai kinyilatkoztatása olyan apró ajándékok segítségével mint az ékszer vagy a férfi egy ruhadarabjának, dzsekijének, ingének, pulóverének birtoklása. Ez a szokás az évekre bevonuló kiskatonák révén terjedt el, akik házasodási szándékukat a bevonulás előtt átadott ajándékkal jelezték. Az elkötelezettséget látható fizikai formában feltüntető „foglalók” hamar általánosan elterjedt jelenséggé váltak a kapcsolatban „járó” párok számára.

Korabeli (1950-es évek) magazin a párban járók számára (Forrás: mycomicshop.com)

Az efféle kapcsolatok szigorúan monogám jellenűek voltak, amely kizárta a párhuzamos udvarlás vagy udvaroltatás lehetőségét. Ennek ellenére a járásban töltött idő hossza csupán a későbbi évtizedekben tolódott ki, amíg az 1950-es években gyakran csupán néhány hónapig tartott.[6] Ahogy a járás a házasság rituáléit utánozta, úgy képezte le a szakítás a válásét: a párkapcsolat végével megkezdődött a „közös vagyon” felosztása, amely a baráti kör szétválasztását, és a kapcsolat során felhalmozott, a közös élményekhez köthető tárgyak elosztását vagy visszaszolgáltatását jelentette. A közös apróállat – mint például az aranyhal vagy a hörcsög – sorsa a válás során felmerülő gyermekelhelyezés dilemmáját „másolta”.

Önálló jövedelemmel rendelkező fiatalok ismerkedése egy ivóban az 1970-es években, középpontban az alkohollal

(Forrás: originaldating.com)

Szabad szerelem és a szexuális forradalom

Az elkötelezett, hosszabb párkapcsolatokban a 20. század közepétől gyakorivá vált a házasság előtti szexuális együttlét. Az 1960-as évektől kibontakozó ellenkultúra, a nőmozgalmak új hulláma és a fogazásgátló készítmények megjelenése azonban újabb változást hoztak a társas kapcsolatok alakulásába. Amíg a korábbi évtizedekben az udvarlás szorosan összekapcsolódott a házasságkötéssel és a gyermekvállalással, addig a szexuális forradalom korának új, csoportos kikapcsolódási formái kikezdték a randevú kereteit és céljait. Ekkorra a nők munkaerőpiaci jelenléte és önálló keresete anyagilag függetlenítette őket a férfiaktól az ismerkedés helye és ideje kapcsán is. Az alkohol nemcsak megfizethetővé vált, hanem a kertipartik, a városi ivók, a házi- és a kollégiumi bulik, valamint a koncertek  elmaradhatatlan velejárója lett. Az alkoholmámoros közegben a szexuális kapcsolat létesítésére párkapcsolaton kívül is számos lehetőség adódott, kiváltképp a fogamzásgátló tabletták széles körű elterjedésével az 1970-es években.[7]

Nagyon szabad szerelem (Forrás: ntellectualtakeout.org)

A házasság előtti szexuális kapcsolat lassan kikerült a társadalmi tabuk köréből, s megjelentek az első kapcsolódó szak- és tanácsadó irodalmak is. A szabad szerelem ellenszereként alkották meg a „biológiai óra” fogalmát az 1970-es években, amellyel a fiatal nőket a mielőbbi házasság és a gyermekvállalás irányába próbálták terelni a munka és a szabadosság világa helyett. A biológiai óra ketyegése figyelmeztette a nőket a termékenységük időbeli korlátaira, és befolyásolni próbálta az ismerkedési szokásaikat is. Amíg az elképzelés azt sugallta, hogy a nőnek nagyon kevés idő adatott meg a párválasztásra, a gyermek- és munkavállalásra, addig a férfi nem számára megteremtette az időtlenség illúzióját: a férfi mindig erős, mindig aktív, mindig termékeny és örök időkre kívánatos maradt az életkorától és a fizikai állapotától függetlenül.

Operation Match, a világ első tudományos társkereső szolgáltatása az 1960-as évek közepén

(Forrás: gettyimages)

A tudományos társkereséstől az egyéjszakás kalandokig

Noha az első társkeresésre szakosodott ügynökségek már a két világháború között megnyitottak, az első valóban tudományos jellegű társkeresési módszert a Harvard egyetemistái dolgozták ki, akik 1965-ben létrehozták az első számítógépesített társkereső szolgáltatását, az Operation Match-re keresztelt programot.[8] Mai áron 22 dollárért (kb. 5500 forint) cserébe a szolgáltatást igénybe vevő által kitöltött és beküldött papíralapú kérdőívet a lyukkártyák segítségével adat formájában rögzítették a számítógépbe, amely a hasonlóságokat figyelembe véve másodperceken belül listázta az öt leginkább passzoló párjelölt nevét. Az eredményt a kérdőívet beküldő személy számára kipostázták. A szolgáltatás gyorsan népszerűvé vált az amerikai egyetemisták körében, s a beérkezett adatok elemzésével egyben a fogyasztói szokások tudatos vizsgálata is kezdetét vette.

Egyéjszakás kalandok (Forrás: theispot.com)

A világháló, a személyi számítógépek és az okostelefonok elterjedése azonban számtalan új, adatalapú ismerkedési módot alakított ki az online társkereső oldalakon és a csoportos vakrandikon (speed-dating) keresztül a telefonos alkalmazásokig. Az egyszerű és gyors kapcsolatfelvétel technikai lehetősége az 1990-es évek második felétől utat nyitott a románcot, a klasszikus randihelyzetet és a kötöttségeket nélkülöző egyéjszakás szexuális együttlét elterjedéséhez. Leegyszerűsítve az efféle kalandok az alkalmi testi kielégülés mellett szolgálhatják a tapasztalatszerzést is, továbbá az időhiány is az ösztönzőjük lehet, alkalomadtán pedig akár a randevú és a párkapcsolat katalizátorává is válhatnak.

A globális kor új párválasztásai módja (Forrás: startribune.com)

A párválasztási szokásokba behatoló világháló és a mobiltechnológia legnagyobb ellentmondását a választás szabadsága okozza, amely a kapcsolati viszonyok végtelen számának gyors megteremtésével az elköteleződés gátja is lehet. A regények, mozifilmek, sorozatok és dalszövegek egyrészt vonzó példává teszik az egyéjszakás kalandokat, másrészt gyakran alátámogatják a tökéletes partner mítoszát, aki egyszerre mindenhez értő szerelő, kiváló szülő, az összes igényt kiszolgáló, örökké szép és kívánatos, vad szerető, aki naponta kap béremelést és a szabadidejét hobbiból házimunkával és önkéntes hátmasszázzsal tölti ki, továbbá akinek rózsaillatú a szellentése és ismeri a toalett ülőke megfelelő helyzetét is.

A tökéletes férj egyes ismérvei (Forrás: wikihow.com)

A többjellegű és -célú kapcsolatok kora

Az udvarlást és a párkeresés jellegét minden nemzedék saját igényeihez mérve alakította az évtizedek során. Amíg a 20. században a randevú egy eszköz volt a cél (házasság) elérésére, addig a 21. század elejére a találkozás önmagában is céllá vált, amelyet a technika fejlődése számos eszközzel tesz lehetővé. Napjainkban a szerelem kimutatása már általánosan elfogadott jelenséggé, a randevú pedig egyénre formált folyamattá vált, amelyre a résztvevők saját elképzeléssel, célokkal és szabályokkal érkeznek. A témával foglalkozó Moira Weigel történész a randevút kifizetetlen gyakornoki munkához hasonlította, amelyben a „dolgozó” nem látja pontosan a megbízatásának végét vagy kimenetelét, de időközben tapasztalatokkal próbál gyarapodni, és gyakran az állandó felvétel szándékával érkezik, olykor pedig beadja a felmondását.

A 21. századi kapcsolatok ábrázolása (Forrás: chevydetroit.com)

A párkeresés szabadsága és a választás bősége azonban gyakran zavarja össze a 21. század emberét, hiszen a határok és a tartalmak összemosódásával számos kapcsolati viszony alakult ki. Ezzel együtt egy-egy találka célja a hosszú távú párkapcsolat kialakításán, a barátkozáson, egyszerű időtöltésen („lógás”) túl lehet akár az ismeretségi háló kibővítése, egyéjszakás kaland, szexuális együttléttel kiegészített barátság, vagy akár a felsoroltak keveréke is. A globális kor áldott és egyben áldatlan lehetőségeinek útvesztőjében egyetlen iránytű sem segít a pontos tájékozódásban, így az utat kénytelen mindenki maga kijárni. Sok sikert hozzá! 

Szeghő Patrik

The Cardigans: Happy Meal

Külső hivatkozások:

https://www.express.co.uk/life-style/life/759562/Dating-history-Tinder-love-personal-life-emotions

http://www.apa.org/monitor/2013/02/ce-corner.aspx

http://www.datingadvice.com/online-dating/history-of-online-dating

https://www.originaldating.com/blog/2014/6/24/the-history-of-speed-dating/

http://www.boundless.org/relationships/2007/a-brief-history-of-courtship-and-dating-in-america-part-1

http://www.everafterdating.com/blog/surprising-details-about-the-history-of-dating/

https://nypost.com/2016/05/15/the-fascinating-history-of-how-courtship-became-dating/

https://mic.com/articles/105556/why-there-s-no-need-to-sweat-the-picture-perfect-first-date-according-to-history#.ygQXouPvx

http://www.soc.ucsb.edu/sexinfo/article/history-dating-america

https://www.hercampus.com/school/bu/hookup-culture-pros-and-cons

[1]             A közös utazások, kerékpárutak, romantikus kirándulások és piknikek nem voltak megengedettek, így legtöbbször titokban került rájuk sor.

[2]      Hasonlóképpen, a bálok során a hajadonok mellett mindig volt egy gardedám, azaz idősebb hölgykísérő.

[3]             A 19. század végére a postaszolgálat már Valentin-napi üdvözlőlapok kézbesítését is vállalta.

[4]             A drága márkaüzletek eladónői gyakran leltek pénzes udvarlóra a visszatérő vásárlók körében.

[5]      Az 1910-es évek Amerikájában a randevúzó nőket „adománygyűjtő lányoknak” (charity girls) gúnyolták, mivel nem vagy alig volt náluk saját pénz.

[6]           A New York Times magazinjában egy szociológus 1953-ben úgy vélte, hogy párkeresőknek legalább 50 randin kell túllenniük mielőtt megházasodnak.

[7]           Az első fogamzásgátló pirulák 1961-ben váltak elérhetővé azon szülők számára, akik nem kívántak további gyermekeket vállalni.

[8]               Az Operation Match program egy ötven tonnás számítógépen, az IBM 1401-en futott, amely az első „személyes használatra”, azaz gyárak és vállalkozások számára gyártott számítógép volt a piacon.

Ezt olvastad?

Az egyházak kultúraközvetítő szerepe Északkelet-Magyarországon – Régiótörténeti konferencia Egerben

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézete 2023. április 4–5-én immár negyedik alkalommal rendezte meg régiótörténeti tudományos konferenciáját. Az idei

X