Úton az olasz egység felé: Camillo Cavour politikai életrajza

Cikkünkben Camillo Benso di Cavour életéről és politikai pályájáról igyekszünk átfogó képet adni, valamint rávilágítani arra, hogy mely tényezők formálták őt, és hogyan vált egy 19. századi modern nemzetállamot létrehozó politikussá, akinek nevét egy lapon említjük Klemens von Metternich herceggel, Henry J. Palmerstonnal vagy Otto von Bismarckkal.

A fiatal Cavour  

Camillo Benso di Cavour 1810. augusztus 10-én született Turinban (Torinóban) ősi piemonti főúri család sarjaként. Másodszülött fiúként nem számíthatott az atyai örökségre, ezért szülei katonai pályára szánták. Ennek első lépéseként a turini katonai akadémiára jelentkezett, ahol kitűnt éles eszével, ugyanakkor nehezen fegyelmezhető volt, és ezért többször megfeddték. Sokat foglalkozott matematikával, földrajzzal, irodalommal és különböző politikai eszmeáramlatokkal. Az akadémián kiugró teljesítményével kiérdemelte, hogy együtt szolgálhatott Carignano hercegével (a későbbi Károly Albert királlyal), azonban szabadelvűsége miatt hamarosan kiesett a herceg kegyeiből. A konfliktusok ellenére a katonai akadémia záróvizsgáját 1826. szeptember 17-én kiváló eredménnyel zárta, és hadmérnökként hadnagyi rangot kapott. A hadmérnöki karnál szolgált, ennek keretein belül Turinban állomásozott. Kadét korában nagy hatással volt rá Rousseau, Gibbon, Voltaire, Turgot.

1828 és 1831 között Ventimigliában, Exillesben, Esselonban, Genovában szolgált különböző erődítések építkezésén. Ezalatt sokszor volt egyedül, és olvasmányai során nem csak azzal a ténnyel szembesült, hogy Ausztria itáliai befolyása egyre nőtt, és az olasz nemzetállam megteremtéséhez szükség volt egy merőben új politikai megközelítésre (ő maga is már „…boldogtalan Itáliáról…” beszél), hanem azzal is, hogy a megteremtendő Olaszországnak polgári alapok kellettek, amelyhez fontos volt az egyház támogatása is.

1830-ban kitört a francia „júliusi” forradalom, amely során X. Károlyt lemondatták, helyére Lajos Fülöp került, Franciaország államformája pedig alkotmányos monarchia lett. Cavour üdvözölte a forradalmat, azonban nemtetszését fejezte ki, amiért a metternichi politika izolálta a Franciaországból kiinduló reformfolyamatokat. Párizsban ugyanis a törvényhozó parlamentbe a cenzusos választójoggal rendelkező polgárok küldhettek képviselőket, s a kormányok a parlamentnek tartoztak felelősséggel, nem pedig a királynak. Cavourt hamarosan feljelentették lázításért, és bár nem volt ellene egyértelmű bizonyíték, Károly Félix szárd-piemonti király a viszonylag távoli bárdi erődítménybe helyezte át büntetésképp, hogy felügyelje az építkezést. Cavour azonban itt nem tört meg, hanem küldetéstudata még erősebbé vált. 1831 novemberében a konfliktusai miatt otthagyta a katonai pályát, és egy ideig visszavonultan él Vercelliben, a családi birtokon. Ezalatt a birtok igazgatásával volt elfoglalva, de nem tett le politikai ambícióiról. Csatlakozott egy csoporthoz, amelynek tagjai hittek a júliusi forradalom eszméiben (a polgári átalakulásban és a képviseleti demokráciában), gyülekező helyük pedig a turini francia követség volt.

Cavour 1835-ös európai körútja során járt Svájcban, Franciaországban, illetve Angliában. Megismerkedett az ottani politikai rendszerekkel, és sokat olvasott az amerikai demokráciáról. A nyugat-európai társadalmi, gazdasági fejlődés ámulatba ejtette, és egyre inkább úgy vélte, hogy a francia és angol az általánosan követendő példák. Meggyőződése volt, hogy minden állam hamarosan demokratikus átformálódáson megy keresztül, és Itália népeinek is ezen az úton kell haladniuk, így a partikularitásban szenvedő Itáliát egy modern olasz nemzetállamban kell egyesíteni. Hazatérve egyre több családi birtok fejlesztésébe kezdett, különböző építkezéseket és kulturális kezdeményezéseket támogatott, mígnem az 1840-es évek végén a Szárd-Piemonti Királyság képviselőjeként bekerült a politikai vérkeringésbe.

A politikus Cavour

1848 márciusában Európán végigsöpört a népek tavasza, de Itália-szerte már korábban, 1847-ben folyamatos tüntetések és megmozdulások zajlottak. A nemzeti öntudat egyre erősödött (lásd Ifjú Itália mozgalom), és mindez kényszerhelyzetbe hozta a Szárd Királyságot. Megszűnt a sajtóval szembeni korlátozás, így megszülethetett Cavour és Cesare Balbo közös politikai lapja, az Il Risorgimento. Ebben sürgették a reformokat, és Károly Albert királyt arra kívánták rábírni, hogy álljon az egyesítés és az Ausztria elleni küzdelem élére. 1847. március 16-tól Balbo lett az alkotmányos átalakuláson átment Piemont első miniszterelnöke, míg Cavour képviselő lett. 1848 végül nem hozta meg a várt eredményeket, hiszen Radetzky marsall Custozzánál és Magentánál megverte az olasz forradalmi seregeket.

Il Risorgimento folyóirat (Forrás: it.wikipedia.org)

1850-ben Cavour mezőgazdasági, kereskedelmi és tengerészeti miniszter lett. Előnyös kereskedelmi megállapodásokat kötött a Német Vámunióval, illetve Franciaországgal Eközben megmutatkozott ama meggyőződése, hogy nem hitt a teljesen kontrollálatlan szabadkereskedelemben. 1852-ben pénzügyminiszteri pozícióba került, és ezalatt a konzervatív és a köztársasági mazzinistákkal[1] szemben megpróbálta a mérsékelt konzervatívok pozíciót megszilárdítani, s ehhez szövetséget kötött a mérsékelt baloldallal. Massimo D’Azeglio kormányában még nyíltan nem támogatta egy egyházellenes törvénycsomagot, de visszakozása alapvetően taktikai jellegű volt, hiszen ekkor már azon tevékenykedett, hogy miként kerülhet miniszterelnöki pozícióba az uralkodó és vallásos rétegek támogatásával.

1852. november 4-én miniszterelnök lett, s 1852 és 1857 között a kormányzó párt stabil többséggel rendelkezett. 1857-ben a tartós egyházellenes politika (a világi hatalom fokozatos elvétele, kolostorok bezáratása és az egyházi javak elkobzása) a klerikálisok javára hajtotta a malmot, és a kormánypárt 40 helyet vesztett a parlamenti választásokon. Cavour átalakította koalícióját, amelyben a balközépnek immár nem jutott hely, helyette a konzervatívokat vonta be, s fontos miniszteri tárcákat saját hatáskörében összpontosította, ezzel stabilizálva kormányát. Ezen politikája egyfajta passzív ellenállásba ütközött: a parlament csak nehézkesen működött, miközben az államadósság folyvást nőtt a túlzott iparosítás miatt (1847-ben 120 millió lírára, míg 1859- ben 750 millió lírára rúgott).

Az egyesítés kérdése

Az egységes Itália kérdésére a 19. század közepén annyi válasz találtatott, ahány politikai erő munkálkodott rajta. Az egyház a pápa vezetése alatt egyesítette volna Itáliát, a Mazzini által vezetett mozgalomnak pedig voltak olyan elemei, amelyek elvetették a teljesen egységes Olaszországot, s inkább föderalista megközelítésben látták elképzelhetőnek az egyesítést. A Cavour által vezetett mérsékelt erők angol mintára alkotmányos monarchiát akartak létrehozni.

Az egyesítés kérdésében a Cavour és vele szemben álló erők közti lényegi különbség az volt, hogy míg azt az utóbbiak önerőből kívánták megvalósítani, addig Cavour felismerte, hogy nem működik az 1848/1849-ben megismert minta, miszerint a fennkölt eszméktől fűtött forradalmi seregek lelkes helytállása kivívja a nép szabadságát, hiszen azokat leverték a komoly tapasztalattal rendelkező birodalmi csapatok. Cavour jól látta, hogy az ügyét külföldi szövetségesek nélkül nem tudja majd elérni.

De felmerült a kérdés, hogy ki legyen a megfelelő szövetséges, ugyanis több államnak is érdekében állt Ausztria gyengítése az itáliai félszigeten. Franciaország, amelynek élén ekkor III. Napóleon állt, Nápoly trónjára unokaöccsét, Lucien Muratot kívánta ültetni. Igyekezett erősíteni az itáliai francia befolyását, és alapvetően az volt a célja, hogy egy Franciaországtól függő laza föderalista állam jöjjön létre Piemont vezetésével. Poroszország és Anglia szintén üdvözölték Ausztria gyengítését, azonban ezzel együtt nem kívánták a franciák erősödését.

III. Napóleon (Forrás: wikipedia.hu)

Piemont és egyúttal Cavour az olasz egység megteremtéséhez vezető úton a következő lépést nem Itáliában tették meg, hanem attól háromezer kilométerre, a Krím-félszigeten. Oroszország hagyományosan érdekelt volt a Boszporusz és a Dardanellák birtokba vételében, de ez angol és francia érdekekbe ütközött, emiatt az Oszmán Birodalom segítségére siettek. A krími háború ürügyéül az szolgált, hogy az orosz cár az Oszmán Birodalomban élő keresztények védnökeként kívánt fellépni. Oroszország egyúttal megszállta Moldvát és Havasalföldet, amely sértette Bécs érdekeit, azonban Ausztria az 1848/1849-es magyar szabadságharc leverésében való segédkezéséért a lekötelezettje volt. Az angol és francia csapatok hadműveletekbe kezdtek a Krímben, de miután a háború holtpontra jutott, London és Párizs kifejezte igényét, hogy mind Piemont, mind a Habsburg Birodalom lépjen be a háborúba az oldalukon.

Az ekkor uralkodó szárd-piemonti király, II. Viktor Emánuel részt kívánt venni a háborúban, s végső soron Cavour is felismerte, hogy hosszútávon az olasz ügy érdekében tudja kamatoztatni ezt a katonai vállalkozást. Ennek fényében Piemont 18 000 katonát küldött a Krím-félszigetre, ahol a háború során jelentős segítségnek bizonyultak. A növekvő nyomásra Ausztria is szakított oroszbarát politikájával, s így Oroszország tárgyalóasztalhoz kényszerült.

A párizsi béketárgyaláson Cavour erélyesen képviselte az olasz ügyet: nem kért semmi mást, csupán azt, hogy a nagyhatalmak vegyék napirendre az olasz kérdést. A francia és piemonti érdekeket egy sikertelen III. Napóleon ellen végrehajtott merénylet hozta közelebb egymáshoz. A merényletet a szélsőbaloldali Felice Orsini követte el 1858 januárjában. Miután elfogták, halálra ítélték, azonban kivégzése előtt eljutatott egy levelet Napóleonhoz, amelyben figyelmeztette őt, hogy míg nem segíti az olasz egység ügyét, addig nem érezheti magát biztonságban (tegyük hozzá, hogy 1857 nyarán egy mazzinista csoport szintén merényletet kísérelt meg ellene).

Napóleon megbeszélést kezdeményezett Cavourral, így 1858. július 20-án személyesen is találkoztak Plombiéresben. A tárgyalás során megegyeztek abban, hogy amennyiben Piemontot Ausztria részéről támadás érné, Franciaország csapatokkal fogja támogatni, és miután Ausztria befolyását gyengítik, négy államot hoznak létre Itáliában: a megnövelt Szárd-Piemonti Királyságot, a Közép-itáliai Királyságot, a jóval kisebb területre visszaszorítandó Egyházi Államot és a Kettős Szicíliai Királyságot.

A megegyezést 1859. január 18-án hitelesítették (ekkor került bele az a kitétel is, hogy Franciaország megkapja Savoyát és Nizzát), s az európai történelemben utoljára egy nemzetközi egyezményt házassággal erősítettek meg: Napóleon unokaöccse, Gerolamo elvette II. Viktor Emánuel lányát.

Az egyesítési háború

A Cavour-kormány ezt követően Massa és Carrara hercegségben próbált felkelést szítani, a provokáció azonban nem járt sikerrel, és egy ideig úgy tűnt, hogy egy nemzetközi konferencia fogja megoldani a helyzetet. Ausztria végül úgy döntött, hogy dűlőre viszi az ügyet, és megindította csapatait 1859. április 27-én. Cavour gépezete működésbe lépett, és a francia csapatok is megindultak Itália belseje felé.

Május 20-án a francia–piemonti erők megverték az osztrák csapatok egy jelentős részét, majd tovább nyomulva súlyos vereséget mértek Ausztriára június 4-én Magentánál. A végső győzelmet Solferinónál aratták (a napóleoni háborúk óta ez volt a legnagyobb európai csata) a francia–piemonti csapatok június 24-én. Az osztrákok visszavonultak hagyományos észak-itáliai erődrendszerük mögé (Peschiera del Garda, Mantova, Legnago és Verona), ahol 150 ezer ember állt készenlétben. A hadműveletekkel párhuzamosan önkéntes erők szították a forradalmi hangulatot a vidéki lakosság körében, hogy minél többen álljanak az ügy mellé.

III. Napóleon Solferino után visszakozott, és nem akarta folytatni a költséges hadjáratot, mivel megmozdult a nemzetközi politika. Poroszország figyelmeztetésképp csapatokat küldött a Rajna-vidékre, amely erősen fenyegette Franciaország nyugati határvidékét. III. Napóleon így megkerülve Cavourt, tárgyalásokba kezdett Ferenc József császárral, s Villafrancában 1859. július 11-én fegyverszüneti egyezményt írtak alá. A megegyezés értelmében Franciaország lemondott Savoyáról és Nizzáról, továbbá egy laza olasz konföderációt kívántak létrehozni, amelyben az osztrákok továbbra is komoly befolyással bírtak, s ennek vezetője a pápa lett. Piemont megkapta Lombardiát, és lemondott további expanziós törekvéseiről. A fegyverszünetet II. Viktor Emánuel elfogadta, Cavour pedig a megalázó feltételek miatt lemondott.

II. Viktor Emánuel (Forrás: wikipedia.hu)

A fegyverszünet bár megköttetett, azonban feltételeit nem lehetett betartani. A billegő kis közép-itáliai városok nem kívántak konföderációban részt venni, és sorra fejezték ki csatlakozási szándékukat Piemonthoz: 1859 novemberében Modena, Párma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia, négy nappal később pedig Toscana. 1860. január 20-án Cavour a király kérésére visszatért a kormányba, és megegyezett a franciákkal, hogy amennyiben népszavazáson is kimondják a csatlakozott hercegségeket, megtarthatja azokat Piemont. A népszavazásokon azonban több helyen is csalások mutatkoztak a Piemonthoz való csatlakozás javára, s a korabeli nemzetközi sajtó is kritikával fogadta azokat.

Az egyesítés első szakaszának befejezése Giuseppe Garibaldi különítményére maradt. Garibaldi az 1830-as évektől kezdve mint köztársaságpárti forradalmár, szorgalmazta az olasz egység létrejöttét, azonban ő ezt nem a Savoyai-ház vezetése alatt képzelte el, hanem alulról építkező forradalom által. Hitt a népek önrendelkezési jogában, ezért támogatta a dél-amerikai államok létrejöttét és azok köztársaságpárti szellemiségét. Cavour az érzékeny nemzetközi légkör hatására szkeptikusan, majd passzívan fogadta Garibaldi tervét, miszerint a még függőben lévő területeken (Nápoly és környéke, valamint Szicília) a vörös ingeseivel felkeléseket robbantana ki. A hadjárat nem várt fordulatot hozott, és Garibaldi sikereivel végződött, így szeptemberben bevonulhatott Nápolyba. Cavour és a II. Viktor Emánuel király félt, hogy délen esetlegesen egy köztársaságpárti fordulat következhet be, és egy sereggel igyekeztek Garibaldit megelőzni, nehogy az Rómát fenyegesse, kockáztatva egy esetleges francia beavatkozást (Rómát francia csapatok őrizték mint a kereszténység és katolikus egyház önjelölt védelmezői). Október 26-án Garibaldi találkozott a királlyal, és átadta neki a déli területeket. Rómát végül nem foglalták el a piemonti csapatok, de az Egyházi Államot csupán Rómára és Lazióra szűkítették.

Az egyesített Olaszország parlamentje végül 1861. február 18-án alakult meg, s egy hónappal később, március 17-én II. Viktor Emánuelt választották meg az Olasz Királyság első királyának. Cavour már nem érhette meg az ország egyesítésének utolsó mozzanatát – 1871-ben, miután a porosz–francia háborúban Franciaország vereséget szenvedett, kénytelen volt csapatait kivonni az Egyházi Államból –, ugyanis az állandó fizikai és szellemi megterhelés kimerítette, és 1861. június 6-án elhunyt maláriában.

Az olasz királyság 1870-ben (Forrás: Nagy képes történelmi világatlasz)

Összegzés

Cavourt a modern politizálás egyik pragmatikus személyiségének nevezhetjük, aki a folyamatos történelmi kihívásokra rugalmas és határozott válaszokat adott. A környező államok vezetőinél hosszabb távlatokban gondolkodott. Életútját párhuzamba állíthatjuk akár Széchenyi Istvánéval is, akihez hasonlóan a külföldi tapasztalatait és a különböző eszmeáramlatokat a saját állama függetlenségnek kivívásában hasznosította. Kiemelkedő államférfiúi tulajdonságokkal rendelkezett, s nemcsak saját államában tekintettek példaként rá, de a későbbiekben más feltörekvő államokban is.

Váradi Norbert

Felhasznált irodalom:

Clark, Martin: Modern Italy 1871-1982 (Longman history of Italy 7.kötet ), Longman  London and New York,  New York, 1984.

Duggan, Christopher: A Concise History of Italy, Cambridge University Press, Cambridge, 1994.

Hearder, Harry: Olaszország rövid története, Maecenas Kiadó, Budapest, 1992.

Jászay Magda: Cavour, Akadémiai kiadó, Budapest, 1986.

Killinger, Charles L.: The history of Italy, Greenwood Press, London, 2002.

Kis Aladár: Olaszország története, Akadémiai kiadó, Budapest, 1975.

Nagy képes történelmi világatlasz, Corvina Kiadó, Budapest, 2014.

Paléologue, Maurice: Cavour, a nagy realista, Fapadoskönyv, Budapest, 2012.

Pete László: Itáliától Olaszországig. A Risorgimento és az olasz egyesítés, Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.

[1] A mozgalom a nevét Giuseppe Mazzini olasz filozófus, politikus, szabadságharcos és forradalmárról kapta. A csoport azonosítható az Ifjú Itália mozgalommal, amelynek tagjai köztársaságpártiak voltak, és elítélték a monarchia mindenféle formáját. A sajtó útján terjesztett nézeteik szerint a népnek nem szabad várnia a nemesség reformjaira, hanem önmagukért kell a forradalmat kivívni, és létrehozni az egységes olasz államot.

Ezt olvastad?

Olaszország csupán a 19. század második felében lépett be a világpolitika színpadára hasonlóan az 1871-ben létrejött Németországhoz. Miközben birodalomépítő terveket
Támogasson minket