Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása 1918 őszén

„A Magyarországi Tanácsköztársaság százharminchárom napja máig vitatott: megítélése korszakról korszakra változott a 20. század során. Az első magyarországi Népköztársaság 1919-ben, idén száz évvel ezelőtt kezdődött, és ért is véget. A Clio Intézet a centenárium alkalmából húsz előadással kívánja körüljárni a korabeli eseményeket, törekedve annak objektív, sokoldalú, alapos, forrásokon nyugvó bemutatására.” – mondta el Bödők Gergely, a Clio Intézet társügyvezetője a rendezvénysorozat Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása 1918 őszén című, március 18-án, Budapest Főváros Levéltárában tartott nyitóalkalmán bevezetőként. A rendezvényen Révész Tamás, az MTA–Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tudományos munkatársa adott elő, míg Gali Mátét, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársát opponensnek kérték fel, a moderátor szerepét pedig Bödők Gergely vállalta.

Bödők Gergely, Révész Tamás, Gali Máté

Révész Tamás olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy milyen állapotban volt a Monarchia hadereje 1918 őszén, mennyire fegyelmezetten tértek haza a katonák a frontról, és mi jellemezte a Károlyi-kormány katonapolitikáját? 1918 elején látszólag jól álltak a központi hatalmak, legalábbis, ha azt nézzük, hogy a frontvonalak a határaikon kívül húzódtak. A katonai vezetés azonban már látta a problémákat, s a vereséget megelőzendő indították utolsó, koncentrált, mindent eldöntőnek szánt offenzíváikat, amik azonban mind a nyugati fronton, mind a Piavénél összeomlottak, számos katona életét követelve. A háború végén az osztrák–magyar katonák már öt fronton harcoltak. Az 1918-as támadó hadműveletek kudarcai után sokan dezertáltak, mivel az élelmiszerellátás a harctéren kritikán alulivá vált ekkorra, és az offenzívák sikertelensége után a katonák a háborút már nem látták megnyerhetőnek. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a hátország tele volt fegyveres emberekkel, hiszen a dezertőrök felszerelésüket se hagyták hátra. Ezek a volt katonák komoly szerepet játszottak később a vidék forrongásában. Az őszirózsás forradalom után az otthoni helyőrségekben, a Balkánon és az ukrán fronton harcoló egységek nagyon hamar felbomlottak, míg az olasz és a francia hadszíntérről hazatérő alakulatok jóval nagyobb része utazott rendezetten. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ezekről a harcterekről az együttmaradás garantálta a hazaérést, így ez a döntés bizonyult racionálisnak. Nagyjából a haderő 20–25 százaléka térhetett haza zárt szállítmányban. A Károlyi-kormány leszerelési politikáját (tévesen leegyszerűsítve) Linder Béla hadügyminiszter gyakran idézett mondatával szokás azonosítani, azonban a valóság ennél jóval árnyaltabb volt. Lindernek viszonylag kis befolyása volt a minisztériumában, és azt is tudni kell, hogy összesen tíz napig volt miniszter. Nagyobb befolyással rendelkezett a Hadügyminisztérium politikai államtitkára, a későbbi miniszterelnök Friedrich István, aki egyébként az egyetlen olyan magyar kormányfő volt, aki pályára lépett válogatott labdarúgómérkőzésen. Ő az Osztrák–Magyar Monarchia 1917-es leszerelési tervét kezdte végrehajtani. Ennek megfelelően az öt legfiatalabb behívott korosztály fegyverben tartását rendelték el, a többit kívánták leszerelni. Ez a terv azonban sikertelennek bizonyult, a visszatérő katonáknak csak a fele jelent meg egyáltalán a leszerelő állomásokon, és töredéke engedelmeskedett a bevonulási parancsnak. A helyzet különösen Kelet-Magyarországon és Erdélyben volt rossz. A magyar állam nemcsak a leszerelést végrehajtani, de az előírt öt évfolyamot felszerelni is alig volt képes. A Károlyi-kormány katonapolitikája, minthogy a Monarchia tervein alapult, inkább nevezhető hagyományosnak, mint pacifistának.

Révész Tamás, Gali Máté

Gali Máté az elhangzottakat a belpolitikai helyzet elemzésével egészítette ki. Károlyi Mihályt – Csunderlik Péter David Bowie-hasonlatát felidézve – politikai kaméleonnak nevezte, aki mindig az adott helyzethez próbált alkalmazkodni. Gali Hatos Pál statisztikai adataira hivatkozva rámutatott, hogy a háborúnak is voltak haszonélvezői, akik a hadi megrendelések teljesítésével nagy profitra tettek szert. Károlyi is azok közé tartozott, akik kihasználták a konjunktúrát, birtokainak terményeit szinte mind el tudta adni a hadseregnek. 1918 őszére a társadalom nagy része azonban nélkülözött, s az általános kimerültség jellemezte. A dualizmus évtizedei alatti kiszámíthatóság, életpálya-tervezési lehetőség a háborús évek alatt szertefoszlott, s a tisztségviselői fizetések a háború végén már a létminimum biztosítására sem voltak elegendők. A nemzetiségi mozgalmak 1895-ben még megelégedtek volna autonómiával, 1918-ra azonban nemzeti önrendelkezést kívántak. Sorra alakultak a nemzeti tanácsok, mind önállóságot követelve. A Károlyi-kormány megpróbált kiegyezni velük, föderatív átalakítást tervezve. Károlyi alapvető hibája az volt, hogy nem ismerte fel azt, hogy a wilsonizmus ugyan szép elmélet, de nem lehet alapja a háború utáni rendezésnek, ahogy azt sem, hogy Amerika nem érdekelt a közép-európai térségben, így az ottani rendezésben nem fog részt venni.

Gali Máté előadása

Gali Máté előadása után tartalmas és informatív beszélgetés bontakozott ki Bödők Gergely vezetésével, aki maga is számos kérdést tett fel az előadóknak. A rendezvény-sorozat következő előadása március 29-én lesz, amelyről bővebben itt tájékozódhatnak.

Szőts Zoltán Oszkár

Valamennyi fotót a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Hogyan viszonyultak az egyházak az őszirózsás forradalomhoz, a Károlyi- és Berinkey-kormányokhoz, valamint a Tanácsköztársasághoz? Milyen tulajdonságok jellemezték a forradalmi kormányzat