A szabadkőművesség és az 1918–1919-es forradalmi kormányok

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves páholyok álltak, mind az őszirózsás forradalom kirobbantása, mind a Károlyi-kormányzat, majd a Tanácsköztársaság igazgatásának tekintetében. Erre az összetett kérdésre való teljeskörű válaszadás messze meghaladná a tanulmány kereteit. Ugyanakkor kísérletet teszek bemutatni, hogy személyügyi téren, programpontok tekintetében felfedezhető-e átfedés, esetleges kontinuitás a páholyok és a forradalmi kormányzatok oktatáspolitikája között. Valóságos történelmi tényekkel vagy egyfajta valósághajlítással van-e dolgunk?

Ünnepi dekoráció a Margit-szigeten, 1919. május 1. Anya-szobor, mögötte felirat: „Gyerekek tietek a jövő” (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Gyűjtemény/Hungaricana)

Szabadkőműves oktatásügyi követelések megvalósulása a gyakorlatban

A címben megfogalmazottak körül járása előtt érdemes egy lépést tennünk hátra, hogy távolabbról szemlélve közelítsünk az 1918-as év eseményeihez. A szabadkőműves oktatáspolitikával foglalkozó páholyokon belüli szellemi műhelyek munkásságát gyakorlatilag teljesen felfüggesztette az I. világháború. A Kelet és Dél szabadkőműves folyóiratok 1914-ig rendszeresen és részletesen számot adtak a páholyok oktatásügyi célkitűzéseiről, vitáiról és kampányairól. A háború kitörését követően azonban mindkét sajtóorgánum gyakorlatilag csak a világégéssel foglalkozott. Az egyes cikkek főiskolások és diákok segélyezésével, háborús híradásokkal, az elesettek árváinak és özvegyeinek megsegítésével, segélyakciók szervezésével, teadélutánok és étkeztetések lebonyolításával, reklámozásával foglalkoztak. Az írások olyan kérdésekre keresték a választ, mint: hogy juthatott ide az európai politika; mit tehetnek a békéért a páholyok nemzetközi szinten; milyen világ vár ránk a harcok után stb. Az oktatásügyekkel a Keletben a háború évei alatt mindössze három cikk foglalkozott. Jól illusztrálja a lemondó fásultságot egy 1916-os rövid jegyzet:

„Úgy érzem – s velem együtt talán sokan érzik közületek is – hogy ezt a nevelési feladatot az utolsó évek izgató kérdéseinek vitatása és nehéz vállalkozásaink gondjai közepette kissé elhanyagoltuk.” (Kelet, XXVIII. évfolyam, 6. szám, 1916. június., 167.o.)

A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1917-ben tett kísérletet a tagok felrázására az oktatáspolitika terén. A Nagypáholy körlevelet bocsátott ki, melyben az ifjúság szabadkőműves nevelésének programtervére vártak javaslatokat a többi páholytól. A körlevélben négy szempontra hívják fel a testvérek figyelmét:

1) Milyen módon lehetne a társadalmat felvilágosítani a tantervi, tanárképzési, iskolai reformok szükségességéről?

2) Hogyan lehetne a progresszív gondolkodású tanítókat és tanárokat összegyűjteni, őket megvédeni, mozgalomba beilleszteni?

3) Milyen pedagógiai eszközökkel lehetne az ifjúságot a haladás eszméi felé terelni?

4) Miként lehetne kapcsolatot teremteni a szabadkőműves szülők és tanítók között?

Újfent sokatmondó, hogy a körlevélre 1917-ben mindösszesen egyetlen páholy, a Philantropia küldött választ, melyet a páholy egyik tanár tagja fogalmazott meg. Ebben röviden kifejti:

1) Szükséges egy pedagógus kongresszus, ahol egységes szabadkőműves nevelési rendszert állítanának fel az elemitől az egyetemig. Viszont amíg nyílt küzdelem nem alakul ki a „haladók” és a „reakciósok” között, addig a mai állapotokon alig lehet változtatni.

2) Szükséges lenne egy szabadkőműves tanítói szövetség létrehozása, ám ez mai viszonyok közt szinte lehetetlen.

3) Haladó szellemű történelemtanárokra van szükség az iskolákban.

4) Szükséges egy szabadkőműves ifjúsági lap, melynek kivitelezését korábban már magára vállalta a Deák Ferenc páholy, de úgy tűnik, nincs pénz a finanszírozására.

5) Közös értekezletek tartása szabadkőműves pedagógusok és szülők között.

A bemutatott 1917-es munkákkal gyakorlatilag be is fejeződött az oktatáspolitika szabadkőműves szellemben való megreformálásának sürgetése a folyóiratokban. A Kelet 1919- es száma már csupán csak egy vékony kis füzet volt, majd meg is szűnt a közlöny. A Dél 1918- ban még lelkesen üdvözölte az új kormányzatot, viszont oktatásüggyel már csupán elvétve és felületesen foglalkozott. Az új rendszer iránti lelkesedés lapról lapra csökkent, egy partvonalról szurkoló, ám az eseményekre semmilyen hatással nem bíró egyesülés benyomását keltette, míg végül az 1919. évi februári kiadásával ez a radikális lap is megszűnt.

A látszat ellenére azonban van okunk szabadkőműves oktatásügyi nézetek gyakorlati megvalósulását keresni a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság oktatáspolitikájában. A Károlyi-kormány második közoktatásügyi minisztere és a Tanácskormány első közoktatásügyi népbiztosa Kunfi Zsigmond volt, aki még Temesváron lépett be a Losonczy páholyba, később pedig a Martinovics páholy tagja lett. Kunfi lemondását követően utóda Pogány József lett, aki szintén a politizáló Martinovics páholy testvéreként volt szabadkőműves. Hangsúlyozni kell, hogy 1918-ban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt felszólította összes tagját a páholyok elhagyására, így Kunfi és Pogány – mint szociáldemokraták politikai vezetőpozícióba kerülésük idején – már nem voltak páholytagok. Személyük révén mégis látnunk kell, hogy egykori szabadkőművesek kezébe került az új kormányok oktatáspolitikájának gyakorlati megvalósítása. A következőkben látni fogjuk, hogy rajtuk kívül több olyan személy kapott magasrangú státuszt az oktatásügyben, akik a megelőző években még páholytagokként tartottak beszédeket az oktatás helyzetéről, az oktatás szabadkőműves átalakítását követelték, valamint a Kelet és a Dél oldalain publikáltak a hazai iskolarendszerről.

Érdemesnek tartom tehát a vizsgálatot, tekintve, hogy a radikális és politizálni óhajtó szabadkőműves páholyok által ekkor már majd’ két évtizede követelt hittanmentes oktatás, valamint felekezetektől független, ingyenes, állami iskolarendszer kialakításának vágya átkerülhetett a gyakorlati megvalósítás fázisába. Tudniillik a nagyváradi László király páholy 1900. április 20-ai ülésén dr. Várady Zsigmond főmester terjesztette elő indítványát, Társadalmi programm (sic!) címen. Ez a mindösszesen 21 oldalas füzet magában foglalta a magyar(országi) társadalom szociális, politikai, választójogi, birtokügyi, egyházi, oktatásügyi átalakításának átfogó tervezetét. Az oktatásügy tekintetében a hittan és felekezet nélküli, ingyenes, állami, tehát nem egyházi tulajdonú iskolarendszer kiépítését tűzte zászlajára.

Adott a lehetőség tehát, hogy áttekintsük, miként is működhettek a szabadkőműves oktatáspolitika egyes elemei az országos nagypolitika világában.

Magyarországi Symbolikus Nagypáholy páholyháza, Podmaniczky utca 45. (FSZEK)

A Károlyi-kormány oktatáspolitikája

Micsoda forradalom ez? Polgári forradalom? Negyvennyolcas szabadságforradalom? Nacionalista? Vagy antinacionalista forradalom, vörösforradalom, szocialista, társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rendpalackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán, mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle…” (Babits Mihály: Az első pillanatban. in.: Nyugat, 1918., 21-22. sz.)

Babits Mihálynál kifejezőbben nemigen lehetne megfogalmazni, mi mindent volt képes 1918 magyar társadalma belelátni a köztársaság születésének kavalkádjába. Hasonlóan összetett és sok szempontból árnyalt ennek a pár hónapnak az alakulása oktatásügyben. A közvélemény számottevő része Károlyiéktól várta a közoktatás átalakítását is. A Károlyi-kormány első vallás- és közoktatásügyi minisztere dr. Lovászy Márton jogász volt, Magyarkanizsa országgyűlési képviselője, a Függetlenségi Párt alelnöke. Lovászy mellett a minisztériumot ténylegesen Juhász Nagy Sándor, Hajdúszoboszló függetlenségi képviselője, a debreceni református egyház főjegyzője vezette, aki a hagyományos protestáns államtitkárságot kapta meg a római katolikus miniszter mellett. Juhász dolgozta ki és tette közzé november 13-án a népkormány közoktatásügyi programját.

A programnyilatkozat szerint teljesen át kell formálni a közoktatást: a pénz és születési előjogok helyére a szellem, a munka, a jellem kell, hogy kerüljenek. Ennek megfelelően a lehető legszélesebb rétegeket a lehető legmagasabb iskolázottsági szintre kell emelni. Fajra, vallásra, születésre való tekintet nélkül az arra legérdemesebbeket kell kiválasztani. 14 éves korig az iskolába járás legyen mindenkire nézve kötelező és ingyenes. E határon túl csak a legtehetségesebbek tanuljanak. Az elemi oktatás 6-10 éves korig legyen teljesen egyforma, és elemi ismeretekre szorítkozzék. 10-14 éves korig a nép gyerekei kötelezően járjanak felső népiskolába, ahol mezőgazdasági és ipari ismereteket is tanulnak. Középiskolában a négy alsó osztály (10 – 14 évesek) legyen teljesen egyforma. Az 5. osztálytól kezdve ágazzanak szét az osztályok az általános képzés vagy a különböző mezőgazdasági és pari szakoktatás céljai szerint. A nyolcosztályos középiskolákban az oktatás legyen természettudományos szellemű és gyakorlatias irányú, pl. holt nyelvek helyett élő nyelvek oktatása a feladat. Előirányozták, hogy a nőnevelést teljesen egyenlővé kell tenni a fiúneveléssel. A luxusleányiskolákat meg kell szüntetni, az egyetemek összes fakultásai nyitva kell, álljanak a továbbiakban a hölgyek előtt. Ígéretek fogalmazódtak meg a tanárság társadalmi felemelésére: a magasabb képesítés magasabb fizetéssel járt együtt. A nők a férfiakkal egyenlő fizetést kapnak, minden tanító bekerül az állami tisztviselők fizetési osztályaiba, mely már régi követelése volt a tanítóságnak. Lovászy november 27-én közölte a magyar nevelőkkel, többé senkit sem fenyeget a veszély, hogy gondolkodása, világnézete, politikai állásfoglalása miatt üldöztetve lesz. Bellér Béla történész szerint a gyakorlati intézkedések nem voltak következetesek az alapvetően baloldali kormányzat szemszögéből: nem vitték keresztül az iskolák államosítását, a vallásoktatás kivezetésére a tantervből nem került sor, a vallás- és közoktatásügyi tárcákat pedig nem választották el egymástól.

A Lovászy-féle iskolai átalakítások tehát alig haladtak előre. A Dél egyik utolsó számában maradinak és gyengekezűnek nevezte, az egyébként konzervatívnak elkönyvelt Lovászy-érát. Lovászy 1918. december 23-án mondott le, amely után komoly válság vette kezdetét a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban. A válságból végül a szociáldemokrata erők kerültek ki megerősödve, növelve minisztereik és államtitkáraik számát. Az új közoktatásügyi miniszter Kunfi Zsigmond, míg a vallásügyi miniszter dr. Vass János lett. A Népszava állandóan követelte a személycseréket, így a reakciósnak titulált igazgatók elmozdítását, sürgették továbbá az iskolák államosítását és a felekezetek befolyásától való megszabadulást is. A Népszava véleménye szerint ti. a Károlyi-kormány nem merte átlépni a polgári korlátokat, nem törekedett arra, hogy a rendszerváltáskor az államapparátusban igazán komoly változások következzenek be. Ebből fakadóan számos ispáni cím, járási elöljáróság és egyéb tisztség megmaradt azok kezében, akiket nemrég még Tisza István és Wekerle Sándor neveztek ki.

Kunfi helyt adott tehát ezeknek a követeléseknek és nagyobb arányú személycseréket hajtott végre az apparátusban: államtitkárként maga mellé vette Somogyi Bélát, a Keletben  is propagált, szabadkőműves segítséggel életre hívott Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületének egykori tagját. Rajta kívül Kunfi kinevezte államtitkárrá Gönczi Jenőt, akit a Társadalomtudományi Társaságból és a Martinovics-páholyból ismert, valamint munkatársai közé vette Czabán Samut, Szöllősi Jenőt pedig Budapest főtanfelügyelőjévé nevezte ki.

Kunfinak és Somogyinak egyértelmű célja volt az államosítás. Ezt 1919. március 18-án Kunfi Kaposváron egy beszédében deklarálta is:

 „Az elemi iskolákat, a tanítóképzést kivesszük az egyház kezéből, és az összes iskolákat államosítjuk.” (Bellér, 1979., 192.o.)

Ennek irányába tett lépés volt a kisdedóvóképzés, az elemi és polgári iskolai tanítóképzés állami ellátásról elkészített 1919. februári törvényjavaslat. Imre Sándor 1919. január 5-én a minisztériumba hívott össze tanügyi értekezletet, melyre a középiskolák igazgatói és az egyes tárgyak egy-egy szaktanára volt hivatalos. Számos didaktikai alapelvet fogalmaztak itt meg: diákok ne legyenek túlterheltek; dolgozatok ütemezése; házi feladat mennyiségének mérséklése; kevésbé fontos anyagrészek csak érintve legyenek stb. A történelemoktatás reformja érdekében a IV. és VII. osztályokban a 19. a VIII. osztályban pedig a 20. századot kell részletesen megtanítani, a többi korszakot csak vázlatosan. Imre szerint főképpen a külpolitikai kapcsolatokat kell elemezni, de a háborúk tárgyalása „sem mellőzhető mindig.” Kunfi igazán lényegesnek azonban az egyetemi reformot érezte. Itt számos tervezet született, mégis főképpen a jogi oktatás reformja került előtérbe. 1919. január 21-ei rendelkezés szerint a tovább tanító nyugdíjas tanárokat végleg nyugdíjazni kellett és egyszerre hét új professzort neveztek ki a budapesti jogi karra. Kunfi jelezte, hogy a Jog- és Államtudományi Kart Jog- és Társadalomtudományi Karrá kívánja átnevezni, ahol köztisztviselők és tanítók továbbképzését célozta meg. A Kunfi-féle önkényes professzori kinevezések hatalmas vihart váltottak ki. A jogi kar II. József abszolutisztikus intézkedéséhez hasonlította az eljárást. A kinevezett Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Varga Jenő, Ágoston Péter, Rónai Zoltán, Kovács Gábor, Farkas Geyza mind a Huszadik Század köréhez tartoztak. Az egyetem küldöttségekkel fordult a kormányfő Berinkeyhez és az államfő Károlyihoz, de Kunfit nem lehetett eltántorítani. A minisztertanács megvonta az egyetemek autonómiáját, Jászi Oszkár személyében kormánybiztost nevezett ki az élükre. Ezzel együtt a kommunista Internationale Kunfi szemére vetette, hogy a reformokat miért az egyetemeken, és nem a népiskolákon kezdi, valamint szénhiány miatt miért nem a kávéházak, színházak zárnak be az iskolák helyett.

Károlyi Mihály kormánya. (Wikipedia)

A hittan nélküli oktatás problematikája

Az egyes szabadkőműves páholyok évtizedes távlatból hirdették a vallásoktatás iskolákból történő kivezetésének fontosságát. Fontos ugyanakkor, hogy a politikai életbe kilépő polgári radikálisok, illetve a valóban komoly társadalmi támogatottsággal rendelkező Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak pedig szintén a követelései és tervezetei között szerepelt a szekuláris oktatás, mely gondolat így széles néprétegek körében válhatott ismertté. Ebből fakadóan, mikor az őszirózsás forradalmat követően koalícióban hatalomra kerültek az említett pártok, a különböző keresztény mozgalmak elébe menve az eseményeknek kongatni kezdték a harangokat. A Bangha Béla szerkesztésében működő jezsuita folyóirat, a Magyar Kultúra kijelentése szerint:

A szentélyekhez, a kereszthez és gyermekeink lelkéhez az iskolában hozzá ne nyúljanak se durva, se kesztyűskézzel.” (Magyar Kultúra, 1918., 21-22. szám, 355.o.)  

Ugyanakkor a Károlyi kormányzat kezdetben semmi ehhez hasonlót nem tett közzé, lévén, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén ekkor még Lovászy Márton volt, akit az óvatos lépések jellemeztek és a konzervatívabb körökhöz tartozott. A kormány tehát nem lépett, csak a radikális és szociáldemokrata tanítói mozgalmak követelték egyre hangosabban a hitoktatás kivezetését. 1918. december 29-én a Magyarországi Tanítók Szakszervezete, tehát mintegy 5000 szociáldemokrata tanító vonult fel Budapesten, hogy nyomatékosítsák ezt a követelést. A Szakszervezet szerint a kötelező hittan helyett erkölcstant volna szükséges oktatni. Ez megint csak látványosan egybevág a szabadkőműves elképzelésekkel, ugyanakkor emlékeztetnünk kell, hogy a hitoktatás erkölcstannal való felcserélése baloldali és radikális körökben elterjedt nézet volt, nem szabadkőműves specifikum. Érdemes megjegyezni, hogy volt vallásos támogatója is a gondolatnak: Zoványi Jenő, a debreceni egyetem református teológiájának tanára szintén kijelentette, hogy az ifjúságot ki kell menteni a katolikus egyház kezei közül, a hittant pedig magánüggyé kell tenni. Ki kell emelnünk, hogy ekkor még a vallásoktatás védelmezői a szociáldemokratákban, radikális irányzatokban, mozgalmakban látták az ellenséget, nem a Károlyi-kormányban. Tény ugyanakkor, hogy a keresztény felekezetek már akkor aktív védelmi szervezkedésbe kezdtek, mikor a kormány maga még semmilyen rendeletet nem hozott a témában. A hangulat odáig fajult, hogy december 23-án hatalmas kongresszus szervezése vette kezdetét. Ebben az összes történelmi egyház képviseltette magát, így az izraeliták is megjelentek, mivel úgy látták, az ő közösségeik ifjai között a legnagyobb a hitüket elhagyók aránya, ezért létfontosságú a számukra, hogy kötelező maradjon a vallásoktatás. Magára a nagygyűlésre 1919. január 12-én került sor 4000 ember részvételével a Vigadóban. A rendezvényen tehát minden felekezet, római katolikusok, protestánsok, izraeliták, görög rítusúak, vallási mozgalmak, keresztényszocialisták is képviseltették magukat. Ezzel együtt vidéken is sorra tartottak hasonló kisebb gyűléseket a hitoktatás megtartása mellett. Pápán, Kecskeméten, Veszprémben, illetve több más településen maguk a szülők álltak ki a hittan megvédése mellett az általuk szervezett gyűléseken. Helyenként, így Egerben a szociáldemokraták akadályozták a gyűlést, de mégis sokszor egész falvak és városok lakossága vonult fel megvédeni a hitoktatást.

Hovatovább, Turán a helyi szociáldemokraták rendeztek népgyűlést a vallásoktatás védelmében! A sajtóban szintúgy háború tört ki a két oldal között, állandóvá vált az újságokban a kultúrharc az iskolai hittan védelme avagy eltörlése körül. A jelenség abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy korábban a szabadkőműves iratokban szinte nyomát sem lehetett fellelni egy esetleges társadalmi ellenállás lehetőségének. A páholyokban mintha fel sem vetődött volna, hogy a hitoktatás kivezetésének akár csak a gondolata is képes olyan erős vallásvédelmi frontot létrehozni, melyben egyébként egymással is ellenségeskedő felekezetek, mozgalmak is készek összezárni. Az új szakasz Kunfi kinevezésével és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szétválasztásával vette kezdetét, amikor is Kunfi leszögezte, ő szociáldemokrata programot fog végrehajtani, és kivezeti a kötelező hitoktatást. Kunfi kiemelte:

A gyermekek lelkét a legdurvább babonáknak és csodákban való legotrombább hitnek, mint a legfőbb igazságnak tényeivel táplálják és soha vagy legalábbis nagyon ritkán helyrehozható összevisszaságnak csíráit ültetik el a gyermeki öntudatban…a modern tudományos világnézet ellen való immunizálását és mindevvel az egyház és papság uralmának megszilárdítását szolgálja legfelsőbb cél gyanánt ez a hit- és erkölcstani oktatás.” (Tengely, 2017., 46.o.)

Tengely Adrienn szerint Kunfi valóban hatalmas lendülettel vetette bele magát a program végrehajtásába, de ez továbbra sem a kormány programja volt, hanem „Kunfi magánakciója.” Az oktatási miniszter egyre radikalizálódott, feltehetően ugyanis szociáldemokrata oldalról sokadjára kapott bírálatot, illetve tanári egyesületek is presszionálták, hogy tegyen lépéseket az ügy érdekében. Nem szabad azt sem elfeledni, hogy Kunfi Zsigmond alapvetően az MSZDP-n belül is a párt balszárnyához tartozott. Végül március 4-ei rendeletében (1746/1919) deklarálta, hogy az órarend keretében megállapított hittanórákon kívül sem felnőtt, sem gyermek nem kötelezhető vallásgyakorlásra. Ez, lássuk be, a körülmények ismeretében, igencsak engedékeny lépésnek tűnik egy radikális minisztertől. Másnap viszont egy lelkészi küldöttség előtt már éles hangon kifejtette, hogy biztosan nem fognak itt megállni, államosítani fognak, a hitoktatást pedig kivezetik, visszaszorítva azt a templomokba.

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nyilatkozatban kérte, hogy ne az állam határozzon a kötelező ateista nevelésről, hanem a szülő dönthessen, akarja-e gyermekét iskolai (fakultatív) hittanra járatni, azaz párbeszédre törekedett Kunfival. A holtpontról így sikerült kimozdítaniuk a kérdést; átmenetileg ugyan, de Kunfi is hajlandónak mutatkozott belemenni a kompromisszumba. Kunfi feltehetően megértette, hogy korábbi kirohanásaival túlzásba esett, és őszintén nem számított rá, hogy ennyire viharos társadalmi haragot fog kiváltani. Tanácsosnak tűnt a további botrányokat politikai okokból is elkerülni, lévén, hogy a kormány ekkor még választások kiírását tervezte áprilisra. Ajánlatos volt konszolidált hangulatot teremteni. Március 10-én tehát a fakultatív iskolai hittanban maradtak, ennek megváltoztatására már nem került sor a kormányzat életéből még hátramaradó következő két hétben.

Kunfi Zsigmond (Wikipedia)

A népiskolák államosított központosítása

A kötelező hittan eltörlése mellett tanítói szakszervezetek, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, szociáldemokrata és kommunista lapok egyaránt követelték az iskolák államosítását, melyet decemberben a Károlyi Párt is programpontjai közé fogadott. Az elfogadás ellenére az államosítás érdekében a hittan vitájához hasonlóan nem tett semmilyen érdemi lépést a kormány. Maguk az egyházak viszont már jó előre gyanakvók voltak e téren is a kormányzattal szemben, több felületen jelezték, hogy nem bíznak benne és már készülnek az államosítás elleni harcra. Meglepő azonban, hogy a keresztény és izraelita sajtó a vallásoktatástól eltérően jóval kevésbé volt harcias az államosítás ötletével szemben. Az említett Zoványi kimondottan követelte az államosítást, a bírálók kevesebben voltak, azok is főleg katolikus lapokban adtak hangot ellenérzéseiknek. Egységes fellépésre tehát a hitoktatástól eltérően nem került sor, ráadásul a vallásos közvélemény is jóval elnézőbb, mi több, nyitott volt az intézkedéssel kapcsolatban, mint a vallási vezetők.

Az államosításban is Kunfi kinevezése teremtett új helyzetet. Vele realitássá vált az államosítás, ezért számos egyházi szerveződés bocsátott ki nyilatkozatokat és lépett fel a törekvéssel szemben. Meglepő módon Kunfi elszámolta magát: azt feltételezte, hogy az iskolák államosítása egy kényes társadalmi kérdés lesz, ezért ennek keresztülvitelét halasztani szándékozott. Holott feltehetően éppen ez lehetett volna az a programtervezet, amelyben sikereket érhetett volna el széles tömegek támogatásával, vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésével. Helyette a vallásoktatásban foglalt ellentmondást nem tűrően „antiklerikális” álláspontot, amivel kíméletlen méhkasba nyúlt. Nem is beszélve arról, hogy ezzel párhuzamosan az államosítást türelmetlenül követelő tanítói mozgalmak haragját is magára vonta a látszólag érthetetlen várakozással. Ezt ellensúlyozandó március elején már határozott közleményekben foglalt állást az államosítás szükségessége mellett. Ezt azonban több helyütt egyszerűen nem várták meg: egyes községekben a szociáldemokrata tanítók maguk kezdték el államosítani iskoláikat, így például Erdőteleken, Vértesacsán, Orosztonyon, Szatmáron, Palotabozsokon. A polgári demokrácia kormánya mégsem adta törvénybe az államosítást a hátralévő hetekben sem. Nem tudni, hogy a kormány meg akarta várni az áprilisi választások után az összeülő új nemzetgyűlés döntését, esetleg nem kívánt újabb frontot nyitni a választások előtt, vagy csak a proletárdiktatúra létrejötte miatt maradt-e el a végleges döntés, de tény, hogy végül nem került rá sor.

A Forradalmi Kormányzótanács korabeli plakáton. (Wikipedia)

A Tanácsköztársaság oktatáspolitikája

A Károlyi-féle alapvetően polgári kormányzat és a proletárdiktatúra közötti átmenet összetett problematikájával nem kívánok foglalkozni. Lényeges azonban kiemelni, hogy az oktatásügyben megkezdett átalakítások a Tanácsköztársaság megalakulásával új lendületet vettek. 1919. március 29-én kiadta a Forradalmi Kormányzótanács a XXIV. sz. rendeletét erre vonatkozóan:

A Magyarországi Tanácsköztársaság az oktatás ügyét állami feladatnak tekinti. Ehhez képest a Tanácsköztársaság valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézetet kezelésbe vesz át. Az intézetek céljaira szolgáló minden ingatlan és ingó ennek a kormányzótanácsi rendeletnek az alapján köztulajdonná válik.” (Bellér, 1979., 207.o.)  

Az oktatásügyi népbiztosi beosztást Kunfi Zsigmond kapta meg. A fejlesztés terveinek körvonalazásában élen jártak: Kunfi Zsigmond, Bresztovszky Ernő, Somogyi Béla, Zigány Zoltán. Kunfi helyettese Somogyi Béla lemondását követően Lukács György filozófus-esztéta lett. Kunfi újult erővel fogott hozzá az iskolák államosításához és az oktatásügy radikális átalakításához. Leköszönését követően munkáját Pogány József folytatta 1919. június 24.-től, akinek szintén Lukács volt hivatalosan a helyettese. A művelődésügyét a Közoktatásügyi Népbiztosság irányította, a létrejövő Kultúrbizottságban pedig kilenc alcsoportot alakítottak ki, amelyeknek az oktatásügy igazgatása volt a feladatuk. Kármán Mór, a Magyar Pedagógiai Társaság ülésén jelentette ki még 1910. májusában: „nálunk minden iskola külön életet él.” (Köte, 1979., 13. o.) A munkamegosztás célja volt tehát, hogy az addig egymástól elszeparáltan működő oktatásügyi intézményeket egységes egésszé szervezzék át, ahol minden elem egymásra épül, az egyes oktatási entitások pedig előfeltételei egymásnak.

1919. április 18-ai rendelet célja volt, hogy az osztatlan népiskolát rövid időn belül meg kívánták szüntetni. Ennek célja a nyolcosztályos tankötelezettség és nyolcosztályos népiskolák létrehozása. Bellér Béla adatai szerint az osztatlan iskolák aránya felekezeti iskoláknál 54%, államiaknál 44% volt, ami hatalmas arány. Az osztatlan iskolákkal kapcsolatban a célkitűzés az volt, hogy egy tanárra maximum 40 gyermek jusson: ehhez azonban 22175 tanár kellett volna országosan, de a krónikus tanár- és tanteremhiány miatt csak 14422 tanár állt rendelkezésre az elemi iskolákban. A kormány a gondokságokat, iskolaszékeket, tanfelügyelőségeket, főigazgatóságokat megszüntette, helyükbe a tanácsok művelődési osztályait, intézőbizottságokat állított.

A felekezeti iskolák átvétele és jegyzékbe vétele nagyon hosszas folyamat volt, illetve nagyon részletesen történt. Az állam mindenkit integrálni akart az új szocialista társadalomba, így az apáca- és paptanárokoktatóktól elvárták, hogy kilépjenek az egyházi szolgálatból. Általános volt azonban országszerte, hogy az iskolák kétharmadát adó felekezeti iskolák tanárainak csak kisebb része vált világi oktatóvá. A paptanárok, apácák között pedig a Tanácskormány elutasítása szinte kizárólagos magatartásnak bizonyult. A kötelező iskoláztatást a tanácskormány hattól tizennégyéves korig akarta kiterjeszteni. Ez azt a korábbi hiányosságot kívánta pótolni, hogy a tanköteleseknek csak 87%-a járt iskolába. Ehhez kapcsolódóan fontos lépés volt a teljeskörű ingyenessé tétele a népoktatásnak, mely ezt megelőzően az 1907:XXVII. tc. ellenére sem valósult meg a gyakorlatban maradéktalanul.

A nyolcosztályra kívánt épülni a kétféle középiskolai irányzat, a négyéves szakiskola és az ötéves középiskola. Ezek a szakiskolák hiánypótlók lehettek volna, ugyanis a dualizmus korának iskolarendszerében a mezőgazdasági, tanonciskolák, vincellér és szőlőképzéseken tanulók száma viszonylag csekély volt. A gazdasági népiskoláknak 1918-19-ben 24.495 tanulójuk volt. A tanácskormány ezért a szakmunkásképzést jelentős fejlesztését irányozta elő. Ez abból fakadt, hogy az új vezető osztálynak, a munkásságnak kívántak minél nagyobb és szélesebb utánpótlást biztosítani. Láthatjuk, hogy a tanácskormány középfokú oktatásának egyik fő célkitűzését a szakoktatás modernizálásában és kiterjesztésében látta.

Jelentős reformokat hajtottak végre a felsőoktatásban is. A jogi kar tanegységei között feleslegesnek nyilvánították a római jogot, egyházjogot, magyar alkotmánytörténetet, magánés közjogi tárgyakat. A hittudományi oktatást és fakultást kiszorították. Nagy vihart kavart, hogy összesen 25 reakciósnak és klerikálisnak nyilvánított professzort tiltottak el az oktatástól. Helyükre olyan nevek kerültek, mint Bolgár Elek, Benedek Marcell, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Varga Sándor, Vadász Elemér, Hevesi György. Az új rendeletek szerint az egyetem élén a népbiztos által kinevezett rektor állt, akinek nem volt adminisztratív hatásköre. Ugyancsak a népbiztos nevezi ki a karok élére a dékánokat. Az egyetemi tanácsokat felszámolták. Fontos lépés volt a tanárképzésnél a szakoktatás és a tudományos kutatómunkára való felkészítés különválasztása. Eszerint az egyetemnek alapos tudású szakmunkásokat kell nevelni, ezen kívül a többieknek alkalmat kell adni a tudomány továbbvitelére. Tehát az egyetemeket valódi tudományközpontokká, illetve társadalmi intézményekké kell tenni. Ebből az elgondolásból eredt az érettségi eltörlésének rendelete, hogy minél többen kerülhessenek be az egyetemekre, melyek ekkor inkább emlékeztettek így a szabad líceumokra. A tanárképző intézetből pedig a középiskolai tanítóképző főiskolát hozták létre, amelynek élére azt a dr. Balassa József professzort nevezték ki, aki korábban a Könyves Kálmán páholy főmestere volt.

Összefoglalva, az oktatás tartalmát tekintve mind a köz-, mind a felsőoktatásban kiemelten kezelték: a természettudományos, gazdasági és társadalomismereti tárgyak előtérbe helyezését; holt nyelvek visszaszorítását és kivezetését; Marx, Engels és Lenin politikafilozófiáját; a „hungarocentrikus” történelemkép felváltását az egyetemes történelemmel és osztályharcos történeti megközelítéssel; irodalomban a forradalmi költészet kihangsúlyozásával; valamint a nagy port kavaró iskolai nemi felvilágosítással.

Pogány József népbiztos szónokol a Hősök terén tartott toborzógyűlésen 1919. április 6. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Gyűjtemény/Hungaricana)

A Tanácskormány és a hitoktatás kérdése

A Tanácsköztársaság megalakulása hajnalán kimondta az egyház és állam szétválasztását és a hitoktatás iskolából történő kivezetését. A hittan templomokba történő utalását azonban a forradalmi tanácskormány, okulva a korábbi kormányzat látványos baklövéséből, igyekezett körültekintőbben keresztül vinni. Ebben természetesen szerepe volt a felekezetek, keresztényszocialisták és egyházak még mindig jelentős ellenállásának is. Szántó Béla javasolta a Kormányzótanács március 22-ei ülésén, hogy mondják ki az állam és egyház szétválasztását, egyházi iskolák államosítását, vallásoktatás megszüntetését. A Kormányzótanács ezt elvileg elfogadta, de a vallásoktatás tekintetében figyelembe vette Kunfi népbiztos aggályait, aki „felfüggesztő és halasztó politikát ajánlott.” (Köte, 1979., 32.o.) Mindezek eredményeként a hitoktatás iskolai felszámolását nem központilag próbálták meg végrehajtani. Roppant érdekes tehát, hogy a világforradalmat hirdető kommunista proletárállam ez esetben sokkal körültekintőbben mert operálni. A vallásoktatás megszüntetése mellett nem foglaltak állást, azt a helyi szervekre bízták. A kommunisták a Károlyi-kormány kezdeményezései után rájöttek arra, hogy ha a vallásoktatást kivezetik, azzal alsóbb rétegeket szembe állítják a politikai törekvéseikkel, ezért ehhez a módfelett kényesnek bizonyuló terephez fokozatosan és lassan szabad csak közelíteni.

A munkástanácsok, akiknek kezébe adta a döntést a Forradalmi Kormányzótanács, nagyrészt kezdeményezték is a hitoktatás kivezetését, helyére pedig közismereti tárgyakat, illetve a társadalmi viszonyok megismertetését kívánták állítani. Így az egyes helyi direktóriumokra hárult a „feladat”, hogy közleményekben tudassák a vallásoktatás kiűzését az iskolákból, és a magánszférába utasítsák azt vissza. Igaz, ezek a helyi rendelkezések időnként ennél is tovább mentek: az iskolákból minden vallásos festményt, illusztrációt, jelképet, szimbólumot, keresztet, festményt el kellett távolítania az intézmények vezetőinek. Mivel így a helyi direktóriumoknak viszonylag nagy mozgásterük volt, ezért nem Budapest volt az első terület, ahonnan kitiltották az iskolákból a hitoktatást, hanem a települések közt Erzsébetfalva, Debrecen, Szentendre, megyei szinten pedig Fejér megye. Amennyiben a tanító vállalta, akkor a hitoktatást iskolán kívül az egyes családoknál végezhette. Helyenként a tanácsok azt is engedélyezték, hogy a diákok iskolaidőn kívül az iskolában járjanak hitoktatásra. A legtöbb helyen az így felszabadult órák helyére laikus etikai, erkölcsi órákat kívántak állítani: ebben a megoldásban tovább élt a századfordulós polgári radikális, szabadgondolkodó és szociáldemokrata kezdeményezés. Ezzel szemben maga a kormány inkább társadalmi ismereteket akart oktatni, mely egyben tartalmazott jogi, szociológiai, világnézeti és gazdasági pontokat.

Ekkor még a Tanácskormány számos fórumon hangsúlyozta, hogy nem kíván a vallás és a templomok ellen fellépni. Így A paplak és a templom című brosúra is azt hangsúlyozta, hogy a vallásoktatásnak a templomokban helyük van és nem kivetendőek; az iskola kötelező, de a templomba járás nem az. A párt programja, melyet június 12-13-án fogadtak el már leszögezte: az új nevelésnek a tudomány igazságain és nem vallásos elemekből összerakott világfelfogáson kell állnia. Az államot az egyháztól, az iskolát az egyháztól elválasztják. Ettől függetlenül a vallását mindenki szabadon gyakorolhatja. A gyakorlatban azonban sok paptanár, pedagógus tovább folytatta a hitoktatást, kötelező tárgyként kezelve azt, többször nyíltan is szembe szegültek a kiérkező pártemberekkel is. A Veszprémi Evangélikus Egyházmegyében 33 tanítóból 30, Tolna-Baranya-Somogy egyházmegye 72 tanítójából 32, a Győri Evangélikus Egyházmegye 17 tanítójából 7 folytatta a vallásoktatást. Az ország más területein is tovább folyt a hitoktatás, néhol maguk a direktóriumok kérték a vallástanítás zavartalan folytatását. A proletárállam későn ugyan, de felismerte, hogy mivel nem központilag intézte a kérdést, hanem a helyi igazgatásra bízta, ezért kerülhetett sor számos esetben a gyakorlati kivitelezés „félre siklására”. A kormányzótanács a vallásoktatást így végül fakultatívvá kívánta tenni. Ennek értelmében az 1919. március 29-én kiadott XXIV.sz. rendelet kimondja:

A Forradalmi Kormányzótanács a hitoktatást az összes iskolákban megszünteti. Az iskola helyiségét azonban a rendes tanításra nem szolgáló időben magánjellegű hitoktatás számára nyitva tartja azon gyermekek részére, kiknek szülei ezt óhajtják.” (Köte, 1979., 58. o.)

Az intézkedés foganatosítása viszont már csak tervezet maradt.

Az 1919-ben kiadott Kommunizáljuk-e Zsófit? c. pamflet az egyházról és az oktatásról. (OSA)

Szabadkőművesnek tekinthető-e a forradalmi korszak oktatáspolitikája?

Az eddigiekben igyekeztem lényegretörően ismertetni a forradalmi kormányzatok oktatásügyi reformkísérleteit. Számos esetben tapasztalhattuk, hogy a szabadkőműves páholyok, a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság oktatáspolitikájának, illetve az azt alakító személyeknek halmazábráján kimutatható egy közös metszet. A hittan oktatásból való kitörlése, az állami, felekezettelen, ingyenes és kötelező (nép)oktatás tipikusnak tekinthető, hiszen mindegyik megnevezett politikai közeg magáénak tekintette ezeket. Cikkemben végig igyekeztem a hitoktatás és az államosítás kérdéskörét szétválasztani egymástól. A hitoktatás felszámolásakor számos alkalommal kiviláglott, hogy még azonos politikai tömbök esetében is heves, indulatokig menő eltérések lehetnek az egyes elképzelések között. Láthatjuk ugyanakkor, hogy a korszak haladó progresszívnek mondott csoportjai és személyei különböző eszközökkel, más-más haladási sebességgel, de elkerülhetetlennek érezték az államosítás megvalósítását, melyet a konzervatívabb, vallásos rétegek is készek voltak hallgatólagosan támogatni. Ezek mellett láthattunk olyan szabadkőműves, polgári radikális, szociáldemokrata és kommunista oktatásügyi követeléseket, mint az analfabetizmus felszámolása, modern tudományok előtérbe helyezése, felnőttképzés, kötelező és ingyenes közoktatás, tömeges népoktatás modernizációja és a felsőoktatásban részt vevők körének kiszélesítése. Véleményem szerint ez utóbbiak támogatása objektíve elengedhetetlen egy ország mielőbbi és minél nagyobb mértékű fejlődése érdekében, így az ezeket támogató csoportok között nem szükséges akár csak világnézeti alapokat sem keresni. Fináczy Ernő neveléstudós akadémikus 1925-ös művében például leszögezte, gyűlölettel emlékszik vissza a Tanácsköztársaságra, mégis úgy látja, az 1777-es Ratio Educationis óta a Tanácskormány látta át legkomplexebben a magyar oktatásügynek minden egyes ágazatát, számos módszertana, megvalósítása pedig tovább gondolásra méltó. Ahogy megfogalmazta:

Másodszor: a béke megkötése után egységes revizió alá kell vennünk összes iskolai tanterveinket és utasításainkat abból a szempontból, hogy nem maradtak-e el a kor követelései mögött? Mert az idő kerekét megállítani nem lehet. Sok intézményünk van, mely felfrissülésre szorul. Ezt a reformáló munkát nem a forradalom, hanem a természetes fejlődés eszközeivel kell elvégeznünk; okulást kell merítenünk a letűnt rendszer eszméltető javaslataiból és balfogásaiból egyaránt, erősen ragaszkodva értékes nemzeti hagyományainkhoz, de el nem zárkózva a művelődés folytonos haladásainak eredményei elől. Harmadszor: Addig is, míg a most érintett reviziót megejtjük, sürgősen kell arról intézkednünk, hogy a fiatal nemzedék némileg összefüggő oktatást nyerjen a társadalmi és közgazdasági ismeretekből. Végzetesnek bizonyult, hogy tanterveink a szociális és gazdasági ismeretek oktatásáról vagy egyáltalán nem, vagy kellőképpen nem gondoskodtak, aminek az lett a következménye, hogy az iskolából kikerült ifjak, tájékozottság hiányában, félig öntudatlanul, szélsőséges irányzatok sodrába hajthattak. Ennek ezentúl másképpen kell lennie. Helyesen értelmezett, a nemzeti szellemmel megférő és általa irányított szociális oktatásra van szükség.” (Fináczy, 1925., 86.o.)

Tehát Fináczy Ernő, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora volt ekkor, 1925-ben a néhány évvel korábbi szabadgondolkodó és radikális szociológiai és társadalomismereti oktatásügyi nézetek nemzeti alapokon történő továbbfejlesztésére tett gesztust. Elgondolkodtató a kérdés, hogy vajon a szabadkőműves és progresszív oktatásügyi követelések jelenthették-e a szikrát az éppen ekkoriban szárnyait bontogató Klebelsberg-féle reformokhoz? Ebben a megközelítésben pedig végleg elmosódnak a határok az egyes párthovatartozások között.

Tisztázni szükségeltetik a személyügyi kérdéseket is. Kunfi Zsigmond, Pogány József, Gönczi Jenő, Benedek Marcell, Somogyi Béla, Jászi Oszkár, Zigány Zoltán, Balassa József és mások, akik előbbiek ismertségi köreihez tartoztak, és tevékeny szerepük volt a forradalmi oktatásügyek igazgatásában, szabadkőműves múlttal rendelkeztek. Ez a személyállomány azonban a magyar szabadkőműves világnak egy rendkívül kicsi csoportját, mindössze 3-4 páholyát reprezentálja az országos 76 páholy közül. A hazai páholyok túlnyomótöbbsége vagy eleve nem érezte magáénak a radikális átalakulásokat, vagy ha támogatólag is szemlélte az eseményeket, nem találta magát kezdeményező szerepben.

Kérdés továbbá, hogy a felsorolt személyek önmagukat minek határozták meg elsősorban? Szabadkőművesnek? Szociáldemokratának? Polgári radikálisnak? Esetleg kommunistának? Láthattuk, hogy Kunfi és Pogány politikai pártjuk utasítására készek voltak rögvest kilépni a páholyukból, így nyilvánvalóan a szocializmus volt számukra az elsődleges identitásképző. Az események fokozódásával még ebből a szűk körből is mind többen hátráltak ki az egyre dominánsabban kommunista vezetés mögül, így Kunfi és Somogyi is a vörös terror iránt érzett megvetésük miatt mondtak le. Emlékeztetőül jegyezzük meg, a szabadkőműves oktatásügyi forrásokban sehol sem leljük Marx, Engels vagy Lenin propagálását vagy a Tanácsköztársaság által kiemelten kezelt szakoktatásügy szellemi fundamentumait. Külön ki kell, hangsúlyozzuk továbbá, hogy a Tanácskormány betiltotta a páholyok működését, lévén ezek a proletárdiktatúrától függetlenül működő polgári szervezetek voltak. Ez magyarázatot is ad a Kelet és a Dél megszűnésére, melyeknek utolsó számai épp a Tanácsköztársaság 1919. márciusi kikiáltása előtt kerültek kiadásra.

Nem gondolom tehát megalapozottnak a páholyok és a forradalmi kormányok oktatáspolitikája közötti folytonosságot, átfedést. Sokkalta inkább egyes autonóm értelmiségi személyek helykeresését vélem felfedezni a rendkívül sokszínű korabeli progresszív térfélen, mely öndefiniálás hosszú évek alatt ment végbe az egyes szereplők életében. Szellemi tőkéjüket különböző fórumokon prezentálták, az egy tőről fakadás látszatát keltve ilyen módon az egyes csoportosulások között.

A tanulmány először a Bolyai Önképző Műhely, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Szemiotikai Társaság Valósághajlítás, többletvalóság című  közös „transzdiszciplináris” konferenciáján hangzott el 2023. március 25-én. A tanulmány nyomtatott formában meg fog jelenni a Bolyai Műhely Alapítvány Esszencia-sorozatában az idei nyár folyamán. A kötet hivatalos bemutatására szeptemberben a 2. Zamárdi szabadegyetemen kerül sor.

Zmák Tamás Tibor

Folyóiratok, újságok

Dél: Szabadkőművesi folyóirat – folyóirat

Kelet. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos közlönye – közlöny/folyóirat

Felhasznált szakirodalom

Bellér Béla: Az 1918/1919-es forradalmak közoktatáspolitikája. In: Századok. Budapest, 1979. 2. sz. 183-229.o.

Benedek Marcell: Vulkán – egy nemzedék regénye. Budapest, 1918.

Fináczy Ernő: Négy hónap a magyar közoktatás történetéből. In: Fináczy Ernő: Világnézet és nevelés. Budapest, 1925. (Zeidler testvérek) 71-107.o.

Hajdu Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, 1969, Kossuth Kiadó.

Hajdu Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó, Az MSZMP Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Budapest, 2018.

Köte Sándor: A Tanácsköztársaság közoktatáspolitikai és pedagógiai törekvései. Budapest, 1979. Tankönyvkiadó

Tengely Adrienn: Kell-e hittan az iskolába? Kísérlet a vallásoktatás eltörlésére az őszirózsás forradalom idején. In: Neveléstörténet. Budapest, 2017. 3-4. sz. 38-53.o.

Tengely Adrienn: Az iskolaállamosítás kérdése az őszirózsás forradalom idején. Adalékok az őszirózsás forradalom időszakának oktatástörténetéhez. In: Neveléstörténet. Budapest, 2018. 1-2. sz. 95-100.o.

Ezt olvastad?

Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közül – ellentétben az 1918-ban megszülető Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal – Nagy-Románia megszületésének egyik sajátossága,
Támogasson minket