Diplomaták, akik írásaikkal is nyomot hagytak – Ismertető

A Diplomata írók – író diplomaták című tanulmánykötet olyan diplomaták, illetve külügyi tevékenységet végző személyek bemutatására vállalkozik, akik az írásban is jeleskedtek, azaz történelmi és akár irodalmi szempontból is értékes szövegeket hagytak ránk, valamint olyan írókkal is megismertet bennünket, akik külpolitikai szolgálatot végeztek életük valamely szakaszában.

A 2018-ban a Memoria Hungariae sorozat 6. részeként Debrecenben kiadott tanulmánykötet előzménye egy (a kiadvánnyal azonos néven megrendezett) nemzetközi konferencia volt, ahol tizenegy hazai és külföldi előadó mutatta be kutatási eredményeit. Jelen kötet közülük nyolc kutató munkáját tárja elénk, köztük a két szerkesztő, Bárány Attila és Pusztai Gábor egy-egy írását is. Mindegyik tanulmány önmagában is érdekes és értékes olvasmány, ám tanulmánykötetbe fűzve, a teljes kiadványt végigolvasva válik igazán teljessé a kép író diplomatáink és diplomata íróink érdemeiről, miközben egy sajátos nézőpontból (nem mellesleg) áttekintjük a magyar történelem egy jelentős szeletét – a középkortól napjainkig, kronologikus sorrendben haladva.

Elsőként Hyeronymus Balbit, II. Lajos magyar király egyik diplomatáját, humanista gondolkodót ismerjük meg Bárány Attila tollából. Az élete során számos tisztséget betöltő, velencei származású Balbi II. Lajos nevelőjéből lett az uralkodó legmegbízhatóbb, leghűségesebb és legőszintébb tanácsadója. Levelezéseiből és jelentéseiből többek között megtudhatjuk, milyen sokrétű, hosszadalmas diplomáciai munka előzte meg például egy-egy királyi házasság létrejöttét. Hieronymus Balbi 1520-ban Jagelló Anna házassága ügyében folytatott diplomáciai tárgyalásokat, és a források tanúsága szerint kimondottan vehemensen tárgyalt, sőt később a házassági szerződés aláírásánál is jelen volt. A tanulmány lépésről lépésre feltárja Balbi diplomáciai útjait, sőt „kálváriáját”, melynek célja az lett volna, hogy az ország megmeneküljön a török veszedelem alól. „Ha nem is profitált sokat tehát az ország Balbi követségéből – fogalmaz Bárány Attila – annyit mindenesetre elért, hogy a viszálykodó felek közelebb kerültek a békéhez.” A kitartó, jól érvelő, művelt Hyeronimus Balbi fennmaradt írásai értékes információkat tartalmaznak a korszak alaposabb megértéséhez.

Bozzay Réka tanulmányszerző arra vállalkozott, hogy William Temple Observations Upon the United Provinces of the Netherlands című művét összehasonlítsa a kora újkori peregrinusok Hollandiáról készült feljegyzéseivel. Ehhez szükségszerűen és nagy gondossággal – különböző szempontok mentén – megismertet bennünket William Temple fent nevezett írásával. Ezzel párhuzamosan (fejezetről fejezetre haladva) több más korabeli író feljegyzéseivel is összeveti Temple szövegét. A tanulmányíró úgy véli, Temple azért is képviselt egy másfajta írói nézőpontot a magyar és az angol utazók műveihez képest, mert hágai diplomataként arra törekedett, hogy megértse Hollandia működését, míg a többieknél hiányzott „a személyes érzékelés általánosítása”. Az pedig, hogy némiképp pozitívabb képet festett Hollandiáról, szintén diplomata voltából adódik, összhangban van politikai céljaival, ahogyan az más diplomaták írói tevékenységében is többé-kevésbé tetten érhető.

Pusztai Gábor tanulmánya egy igencsak különös sorsú – bajai szabólegényből lett – titkosszolga, Jelky András kalandos életébe enged bepillantást. A 18. századi magyar utazóról lejegyzett történetekben – amelyek nagy részét valószínűleg épp maga mondta tollba – fikció és realitás keveredik, így aztán sok a homályos folt ennek a különc figurának a tényleges külügyi ténykedéseit illetőn. A tanulmányíró ezek közül egyet vizsgál meg alaposabban: Jelky Japánban végzett diplomáciai tevékenységét, amit állítólag a holland kormány megbízásából végzett. A Hevesi Lajos által írt – az első megjelenése után (1872) több kiadás is megélt – igen népszerű regényben Jelky András érdeme nem kisebb, mint Japán megnyitása az európai kereskedelem számára. A tanulmány alapos áttekintést ad a holland-japán kapcsolatokról, a kereskedelemről, az európaiak Japánnal kapcsolatos korabeli elképzeléseiről. Lehetséges-e a történelmi források, háttérismeretek és az életrajz tükrében, hogy Jelky András egy diplomáciai missziót vezetett Japánba? Pusztai Gábor – a vájtfülűek és a laikusok számára egyaránt izgalmas – képekkel is illusztrált tanulmányából megtudhatjuk.

Jelky-szobor Baján. Kép forrása: Köztérkép.hu

A történelem útján (és a tanulmánykötet sorain) továbbhaladva két sorsában nagyon eltérő személyiséget ismerhetünk meg: Teleki Sándort (1821–1892) és Teleki Lászlót (1811–1861). A vad grófként aposztrofált ellenzéki politikus Teleki Sándor széles látókörű, nyugtalan szellemű, világlátott és igencsak jó humorú férfiú hírében állt. Táncsics volt a nevelője, Liszt Ferenc a barátja, az ő koltói kastélyában töltötte a mézesheteit Petőfi, a londoni állatkertben keveredett nem mindennapi párbeszédbe Garibaldival, Alexandre Dumas pedig a „magyar D’Artagnan” névvel illette. Tizennyolc évig volt száműzetésben, hazatérése után különösen sok időt töltött írással. Teleki Sándor emlékiratíróként kifejezetten értékes munkát végzett: memoárjai sorra jelentek meg, anekdotaszerű szövegei nagyon népszerűek voltak, és ismeretségei, utazásai révén hatalmas forrásanyagot hozott létre az utókornak, miközben szépirodalmi igénnyel írt. A téma iránt lelkes Pete László írásából egy roppant szimpatikus ember képe körvonalazódik ki előttünk.

Miru György Teleki Lászlóról szóló tanulmányát egy summás kijelentéssel nyitja: „Teleki László nem volt jó író, és nem volt sikeres diplomata”. Hogy mire alapozza megállapítását, az írásából kiderül. Teleki László 1848-ban Batthyány Lajos miniszterelnöktől kapta az első diplomáciai megbízásait (Párizsban). Diplomataként becsületes, igazságszerető és impulzív volt. A szabadságharc leverése után egzisztenciálisan is válságba került, sőt távollétében halálra ítélték. A tanulmány betekintést enged a migrációban lévők közötti kapcsolatokról, feszültségekről, Teleki és Kossuth kapcsolatának alakulásáról, részletesen feltárja azt a folyamatot, amely Teleki visszahúzódásához, elszigetelődéséhez vezet. Teleki László diplomáciai tevékenysége azzal ért véget, hogy elfogták, szabadon bocsátását és hazaengedését pedig ahhoz a feltételhez kötötte a császár, hogy hagyjon fel a politikai tevékenységével és az országot soha többé ne hagyja el. A politizálást itthon is folytatta tragikus körülmények között bekövetkezett haláláig

Teleki Sándort (1821–1892) és Teleki Lászlót (1811–1861). Képek forrása: Wikipédia

A kötet előzőekben bemutatott diplomatáihoz képest igazi karrierista alkatnak tűnhet Magyarország egykori mexikói főkonzulja, Bánó Jenő (1855–1927), aki írói tevékenységét is annak a célnak rendelte alá, hogy megváltoztatassa a mexikóiakról és országukról kialakult meglehetősen lesújtó véleményt tökéletesen összhangban a mexikói kormány azon vágyával, hogy európai bevándorlókat és befektetőket csalogasson az országba. Míg a Mexikót bemutató korábbi írások inkább egyoldalúan negatív képet festettek az országról, Bánó Jenő viszont hajlamos volt csak a pozitívumokra koncentrálni, ezért a problémás témákat inkább el is kerülte. Bánó élvezetes stílusban írt munkáiban helyt adott a természetrajznak is, a fő hangsúly a mexikói modernizáció és az üzleti lehetőségek bemutatásán volt. Szembement a sztereotípiákkal: ő a mexikóiakat vendégszerető, szabadságvágyó, dolgos embereknek látta(tta), az országot pedig biztonságosnak ítélte, sőt Mexikóvárost a világ legbiztonságosabb helyei közé sorolta. Rávilágított a magyar és a mexikói történelem közötti párhuzamokra, még arra is elragadtatta magát, hogy a mexikói indiánok és magyarok közös ázsiai voltán elmélkedjen. Előszeretettel alkotott véleményt a legkülönbözőbb politikai, közéleti témákról. A tanulmányszerzővel együtt gondolkodva áttekinthetjük Bánó életrajzát, karrierterveit és levelezését. Ahogy a Venkovits Balázs fogalmaz:

Bánó útleírásai kitűnő esettanulmányként szolgálnak ahhoz, hogy az utazási irodalom, migráció és propaganda közötti összefüggéseket tanulmányozzuk.”

Kép forrása: DEA

A tanulmánykötetben bemutatott személyek sorában az utolsó előtti Nicholas Roosevelt, aki az USA követe volt Magyarországon 1931 és 1933 között. Úgy tartották számon, mint a térség szakértőjét, történészt, írót és újságírót. A 30-as évek Magyarországát egy önmaga nosztalgiájában élő világnak látta, amely a feudalizmus jegyeit mutatta, s ahol ő emiatt időnként furcsa helyzetekbe bonyolódott. Jól példázza a konfliktust a nyugati világ és a feudális kelet-európai viszonyok között például az a Mathey Éva tanulmányszerző által felidézett eset, amikor egy téli hideg napon Roosevelt Horthy kormányzó meghívására egy vaddisznóvadászat résztvevőjeként meleg teával kínálta a fegyverhordozó segédet, aki meglepődött, sőt megijedt ettől a korabeli magyar társadalomban értelmezhetetlen és felfoghatatlan gesztustól. Roosevelt ugyanakkor elismeréssel nyilatkozott a magyar arisztokrácia jó néhány tagjáról, akik véleménye szerint európai műveltségű, emberi tartással bíró személyek voltak: például – a tanulmánykötetben is szereplő – Teleki Pál grófról és Apponyi Albert grófról. Naplói, levelezései, újságcikkei mind-mind betekintést engednek a történelem sorsfordító eseményeibe. Ahogy Mathey Éva fogalmaz:

jó ízléssel, választékosan megírt, élvezetes alkotásai tanulságos és informatív történelmi forrás, egyúttal élvezetes olvasmány mind a történelem kedvelői, mind pedig a történészek számára.“

Barta Róbert tanulmányának célszemélye Carlile Aylmer Macartney (1895–1978), skót-ír származású brit történész-diplomata, aki közéleti, publicisztikai tevékenységével aktívan lobbizott Magyarország mellett. Macartney látásmódjára Szegfű Gyula magyar történész volt a legnagyobb hatással, akihez nemcsak szakmai kapcsolat, hanem személyes barátság is fűzte. Ahogy azt a szerző többször is hangsúlyozza, Macartney igazi grafomán volt, ráadásul ezt külügyi tisztviselőként sem tudta levetkőzni: több mint száz memorandumot készített hazánkról és Közép-Európáról a Foreign Office alkalmazottjaként 1938 és 1946 között. S ha ez nem volna elég, diplomáciai jelentéseihez általában hosszú széljegyzeteket is csatolt, háromszáznál is többet. Előadásokat is tartott magyarországi útjairól, de igazán ismertté az tette, hogy a BBC rádió magyar nyelvű adásaiban szerepelt. Macartney 1946-ban abbahagyta a külügyi szolgálatot, de a magyarokkal nem szüntette meg a kapcsolatait, magyarbarát hozzáállása megmaradt: így például 1956-ban Ausztriában segített a menekülttáborokba kényszerült magyaroknak. A tanulmány főként külügyi tisztviselőként és történészként végzett tevékenységét kívánja bemutatni, különös tekintettel Magyarországgal kapcsolatos írásaira.

A közel 150 oldalas kötet olvasóiként tanulmányról tanulmányra haladva betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen megbízatások, dilemmák, motivációk, sikerek és kudarcok, nemegyszer személyes tragédiák mentén teltek a diplomaták mindennapjai. Közben sorra felvillannak előttünk a történelem fontos eseményei és szereplői, melyek ezúttal ,,csupán” az életút megismerésének kellékei. A tematika iránt elmélyültebben érdeklődők, a további kutatási témákat keresők számára bőséges forrásanyaggal, hivatkozásokkal is szolgálnak az író történészek és történész írók.

Mosonyi Szilvia

Az ismertetett kötet adatai: Diplomata írók, író diplomaták. Szerk: Bárány Attila, Pusztai Gábor. Debrecen, 2018. (Memoria Hungariae 6.) 150 oldal. Link

Ezt olvastad?

Novák Ádám az Újkor.hu indulása óta tagja a portál szerkesztőségének, ahol kezdetben, 2014-től 2017-ig az Országjáró rovatot vezette, 2017 óta