„A dzsessz csak flört, a cigányzene az igazi szerelem” – A zenész cigány alakváltozásai

A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai – Történelmi, társadalmi és kulturális metszetek a 19-20. századból címmel jelent meg tanulmánykötet a Gondolat Kiadónál. Ahogy a szerkesztő, Hajnáczky Tamás írja előszavában, rendkívül színes mozaik áll össze a különféle témájú és megközelítésű tudományos írásokból, melyek interdiszciplináris megközelítésűek, s mivel a szerzők nem zenetörténészek vagy zenetudósok, a téma iránt érdeklődő olvasót sem fogják terhelni bonyolult zeneelmélettel vagy ahhoz tartozó szakkifejezésekkel. Mit kap akkor hát a befogadó? Olyan szövegeket, melyek szakítani kívánnak az olykor (a tudományos közéletben is) elterjedt sztereotip vagy éppen a „naiv tudomány” jegyeit magán viselő cigányzene- és zenészcigányképpel, s bemutatni azt, hogy a roma és a magyar kultúra nem csupán hatottak egymásra az elmúlt évszázadokban, hanem egymástól elválaszthatatlanok is.

Ez utóbbi megközelítést különösen izgalmasan tárja elénk Orsós János Róbert Liszt Ferencről és egy lehetséges cigány eposz történetéről írt munkájában. A neves zeneszerző Liszt komolyan érdeklődött a cigányzene iránt; a Magyar rapszódia zongorasorozat első tizenöt tételéhez előszót írt Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie címmel, mely aztán nagy felzúdulást keltett a korszakban – a szerzőt hazafiatlannak és antiszemitának bélyegezte a közvélemény egy része – előbbi főként annak az érzületnek köszönhető, mely a Bach-korszak elnyomásának évei alatt különösen fájónak érezte a korszakban elterjedt herderi jóslatot, s úgy érezhette az akkori magyarság egy része, hogy Liszt „még a nemzeti zenénket is el kívánja vitatni”, az utóbbi viszont egyértelműen téves megállapítás volt – a kérdéses antiszemita részek ugyanis nem Liszt tollából kerültek a szövegbe, hanem akkori szerezőjéhez köthetők, Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnéhez. A tanulmány körüljárja Liszt érdeklődésének eredetét a cigányzene iránt, s nem kezeli érinthetetlen zseniként a nagy zeneszerzőt. Bemutatja tévedéseit a magyar és a cigány zene kapcsolatát illetően. Érdekes ugyanakkor az a rész, mely a korabeli cigányság képét vizsgálja q 19. század második felének nem cigány értelmiségének körében, illetve a kezdeti próbálkozásokat a költészet tárgykörében (kiemelve például Nagyidai Szojka Ferencet és munkásságát).

A varázsfuvolától a Cigányiászig – A Szabadkőművesség és a „cigányok eposza” című tanulmányában Miskolczy Ambrus két, 18. századi divatos és enigmatikus figura – a cigány és a szabadkőműves – kapcsolatának felvázolására tett kísérletet. Az akkori hatalom az egyiket a társadalomra, a másikat a politikára veszélyes elemnek tartotta, s közös volt bennük, hogy mindkét közösség felszámolására komoly kísérletet tettek. Ám, ahogy a szerző helyesen állapítja meg, a divat és az üldözés kedvez a művészetnek, s erre remek példa a Cigányiász, a „szamizdat irodalom” akkori remeke. A mű annak szerzőjének, Ioan Budai-Delenaunak az életében nem jelent meg, bár értő olvasója sem igen akadhatott volna, „értő cenzora viszont annál inkább” – s ahogy a Varázsfuvola szerzőjét, az ő művét is áthatotta a korban az uralkodók pillanatnyi személyétől hol támogatott, hol üldözött felvilágosodás gondolata, vagy épp a boldogságkeresés vágyának megfogalmazása. A két mű gondolatvilágának, szellemi kapcsolatának kérdéséről olvashatunk ebben az írásban – komoly irodalmi, filozófiai és történelmi kitekintéssel – például az irodalmi Drakula egyik korai alakjának érdekes bemutatásával.

Egy nagyobb fejezetben kapott helyet a következő két tanulmány, melyek az identitáskeresés és az önsegélyes témakörét járják körül a 20. század első felében. Hajnáczky Tamás Cigányzenész egyesületek önsegélyező tevékenysége a boldog békeidők végnapjaitól a második világháború kitöréséig című írása négy szervezetet (a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetségének tervezetét, a Magyar Czigányzenészek Egyesületét, a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületét és a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetségét) ismertet kronologikusan. Kitér arra, hogy a századforduló utána  a hazai cigány népesség szociális szempontból egyáltalán nem  alkotott homogén társadalmi csoportot: a fővárosi bérpalotákban fényűző életmódot élő cigányprímásoktól a falvak peremére szorult nélkülözőkig mindenféle élethelyzettel találkozhatunk – ám a tanulmány célja az etnikai alapon szerveződő, a cigányzenészeket tömörítő szervezetek létejöttének, szabályzatának és tevékenységének bemutatása volt, illetve ezen önszerveződések elsorvadásának bemutatása. Az egyletek elsősorban szociális segélyszervezetként működtek, hiszen a huszadik század első felében még igencsak gyerekcipőben járt Magyarországon a társadalombiztosítás. Más szempontból azonban az egyesületek már érdekvédelmi funkciót is elláttak: védeni kívánták a cigányzenét – különösen az akkoriban terjedő, idegen zenei behatásként értelmezett jazztől – és a munkavállalási lehetőségeik javítását is célul tűzték ki. Ehhez tematikailag szorosan kapcsolódó tanulmány Nagy Pál: A temesvári németcigányok című írása, mely a muzsikus cigányok identitáskeresését mutatja be az 1930-as években. A szerző elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen tényezők határozták meg az etnikai besorolást és az önmeghatározást a városban. Igen érdekes része a tanulmánynak, amikor a cigányság meghatározásának máig létező tudományos vitájának egy szegmensét felvillanja: „…a cigány népesség hagyományos, azonos eredetet és történelmet, közös kultúrát és közös nyelvet, minden cigányra azonosan jellemző speciális életformát, egyforma morális rendet és mentalitást feltételező értelmezése a Kárpát-medencei cigány csoportok múltjának kutatásában nem járható út.” Ezért is különösen izgalmas ennek a kisebb közösségnek, a temesvári cigányságnak a történetét bemutatni, s foglalkozni a ’kulturális csoport versus marginális csoport’ történeti aspektusaival. Hiánypótló munka ez annak a szempontjából is, hogy a kérdésfeltevés, a tudományos vita felvillantása mellett igyekszik a fogalmakat pontosan definiálni, s kijelölni azt az útvonalat, miként érdemes a kérdéssel tudományosan foglalkozni a továbbiakban. A szerző remekül bemutatja az identitáskeresés eltérő útjait és ellentmondásait – érdekes része volt a tanulmánynak, amikor a vizsgált népesség elsajátított nyelvvel kapcsolatos attitűdjét, az asszimilációs hatásokat igyekezett bemutatni.

„>>Szinte minden magyar drámai életképben megjelenik a muzsikus cigány. A falusi lakodalomban ők muzsikálnak, de ha valakinek bánata volt, akkor is ők vígasztalták egy-egy szomorú nótával. Tévesen ugyan, de hosszú időn keresztül a magyar nemzeti zene letéteményeseinek tartották őket.< <(Szöllőssy Anna, 2002/7.) – az utóbbi megállapítás kiváltképp aktuálissá válik akkor, amikor a „régi” operettzene verseny az új, divatos jazzoperett dallamaival” – írja a kötetben soron következő tanulmányában Lengyel Emese, a cigány figura köré szerveződő történetek, illetve a cigányzene és a jazz-zene egymással versengő irányzatának megjelenéséről, alakulásáról ír. A mű nagyon jól mutatja be a cigány zsánerfigurájának nem egyszer sztereotip ábrázolását, de odafigyel a formabontó megjelenésekre is. Különösen azoknak ajánlanám jó szívvel Lengyel Emese írását, akik jól ismerik az operett világát, illetve akik szívesen olvasnak a századfordulót követő évtizedek zenei világáról izgalmas történeteket (pl. a Szilágyi László – Zerkovitz Béla „koprodukciójához”, az Eltörött a hegedűm című műhöz kapcsolódó harcról az operettszínpadon), nem egyszer korfestő, forrásértékű idézeteket. A cigányzene és a jazz „párviadalának” történetét mintegy folytja a kötetben Zipernovszky Kornél A magyarországi cigányzene és a jazz sorsa az 1940-es években című tanulmánya. A szerző a jazz és a cigányzenét művelők csoportjainak sorsát olyan vonatkozásban igyekszik bemutatni, amely meglehetősen újszerű: a 20-30-as években a jazz és a cigányzene mindennapos problémáit jeleníti meg a trianoni béke, a bécsi döntés vagy éppen a negyvenes évek kirekesztő politikája, majd a holokauszt és a porajmos nézőpontjából. Közben érdekes és korfeső történeteket olvashatunk, többek közt Orlay Jenőről, akiről (és választott művésznevéről) az 1942-es nyilas lap így írt: „…Mi az, hogy Chappy? Ha angolnak vallja magát, miért nem megy ki Angliába? Viszont ha magyar, miért ez az angol név?” Az üldöztetés évei után, 1945-től ugyan a vendéglői cigányzene megpróbálta visszaszerezni régi pozícióját, ám a berendezkedő diktatúra már nem ismerte el annak létjogosultságát, mondván: „az nem elég magas kultúra a dolgozó népnek”. Megjegyzendő, hogy a negyvenes évek végére a jazzt is lekergették a színpadról, s elszigetelt, szubkulturális státuszba kényszerült.

Kimondottan izgalmas tanulmányok kaptak helyet a Móricztól Jankóig fejezetben. Az első ezek közül Dupcsik Csaba A cigányzenész karaktere az élclapokban című munkája, mely három történelmi korszak (a dualizmus kora, a Horthy-korszak, a második világháború utáni időszaktól kezdve a Rákosi- és Kádár-korszak)  élclapjait veszi górcső alá – elsősorban a hét évtizeden keresztül működő Borsszem Jankót, majd a Ludas Matyit. Izgalmas látni a mára már politikailag szalonképtelenné váló, olykor paternalisztikus, lesajnáló vagy éppen igencsak sértő, gúnyos viccek és rajzok szakszerű, tudományos megközelítését, mint ahogyan az ezekből levont következtetéseket is: míg a dualista Magyarországhoz képest a Horthy-korszak „vicclapja” egyre inkább rendészeti kérdésként közelítette meg a cigányságot, addig a szocialista időszakban láthatóan eltűnt a cigányság a vicclap oldalairól, s jóformán csak a roma társadalom mindössze egy százalékát kitevő zenész alakja reprezentálódik az egyébként nem túl nívós poénokban. Izgalmas lehetőségeket tartogat a szöveg oktatási felhasználásra is, hiszen a kronologikus áttekintés lehetőséget ad a karikatúrák forrásközpontú elemzésére, az adott kor kontextusának értelmezésére vagy akár a korszakokon átívelő, problémaközpontú megközelítésre. Hasonlóan alkalmas lehet bevinni az oktatásba D. Magyari Imre „A cigány a vonójával…” – Cigányzenészek a 20. század első felének magyar irodalmában című írását, mely Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabolcska Mihály, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Krúdy Gyula vagy éppen Szép Ernő műveiben vizsgálja a cigány vagy éppen a cigányzene újra és újra előbukkanó motívumát – alkalmassá téve a tanulmányt egy irodalom iránt jobban érdeklődő csoportban a közös feldolgozásra. Szintén irodalmi témát dolgoz fel, de más aspektusból Bálint Péter „A három muzsikus cigány” című tanulmánya, melyben Babos István és Fedics Mihály meséit hasonlítja össze hermeneutikai és komparatisztikai megközelítéssel – egyikük példázatos, vallásos világképét, másikuk kalandos elbeszélését és részletgazdagságát, népi hiedelemvilágát kiemelve, részletesen elemezve mindkét repertoár esetében a különféle motívumokat.

Riskó Kata Prímásegyéniségek a cigányzene ünnepén című tanulmánya nyitja a következő nagy fejezetet (Stílusosak, egyénigések…), melyben bizonyos prímások működését, előadásmódját és a közönségük reagálását vizsgálja változatos források segítségével. Ezek között korabeli újságcikkeket, albumokat éppúgy találunk, mint archív gramofonfelvételeket (a magyarországi gramofonlemez-kiadványok nagy része ugyanis cigányzenét tartalmazott). Riskó az 1903-as népszínházi cigányzenei versenyt és négy kiválasztott prímást (id. Banda Marcit, Rácz Lacit, Sovánka Nándort és Farkas Palit) mutat be írásában. Nem csupán az egyes előadók stílusába nyerhetünk betekintést, hanem jól válogatott és meglehetősen szórakoztató sajtószemelvényeken keresztül a korabeli recepcióba is. Kiváló ötletnek tartom, hogy egynéhány kotta is bekerült a tanulmányba képi mellékletként (noha eltérő nyomdai minőségben, kivitelezésben), így még inkább szemléltethető mindaz, amelyről a cikkben olvashatunk, s bizonyos dallamokat kellő zenei készséggel akár reprodukálhatunk is az olvasottak fényében. Wagner Sára „A modern zenész ismérve” – Ráduly Mihály recepciója (1970-73) című tanumányában a honi és az európai jazzélet meghatározó egyéniségének hatvanas-hetvenes évek fordulóján a zenei sajtóban láthatóvá váló alakját ismerteti.

Az utolsó nagy fejezet (Estézés és pezsgés) első, terjedelmében is impozáns írása Müllner András: A néma botolótól a hibrid hangzó repertoárig című tanulmány, mely a nyírvasvári Rostás család mozgóképes ábrázolásának néhány példáját mutatja be. A szóban forgó család kezdetben mint népi adatközlő, később mint professzionális zenészcsoport működött – tevékenységüknek mintegy ötven éve van filmekkel dokumentálva. Ezekben nem csupán zenéjükbe, hagyományaikba, hanem szociális és kulturális életükbe is betekintést nyerhetünk. Négy generáció élete pereg le előttünk a képkockákon – a filmek változatos műfajiságúak, a könnyebb áttekinthetőséget táblázat, az érdeklődésünk felkeltését pedig a filmekből vett képek segítik. Povedák István és Povedák Kinga „Minden éneknek van története…” – A vallási cigány zene és a cigány vallási zenészek című írása zárja a tanulmánykötetet, mely egy terepkutatásról való szubjektív élménybeszámolóként veszi kezdetét, majd egy nagyon alapos néprajzi-szociológiai elemzést olvashatunk a cigányság vallásosságáról, a cigánymissziókról, a vallási zene és a cigány kultúra találkozásáról, illetve a vallásos cigány zenéről.

Vaskos kötetet vehet kezébe, aki a Gondolat Kiadó fenti tanulmánygyűjteményét olvasni kezdi. A repertoár változatosságából adódóan nagyon színes és soknézőpontú munka született, amelyben bárki megtalálhatja az érdeklődését felkeltő témákat, legyen szó a népmesék vagy akár a zene világáról, érdeklődjön az illető a szépirodalom vagy éppen a huszadik század eleji élclapok cigányviccei iránt. A befogadó előtt kirajzolódó gazdag kultúra lebilincselő, és sok esetben ismeretlen világba kalauzolja őt, ám a könyv készítői és szerkesztői mindent megtettek, hogy kikövezzék ezt az utat és járhatóvá tegyék. Gazdag illusztrációs anyag és szakirodalmi hivatkozások teszik teljessé munkájukat – mely már a témaválasztás hiánypótló volta miatt is figyelmet és elismerést érdemel.

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

Szubjektív útikalauz a kávéházi cigányzenéről – Húzd rá, cigány! – Nyerges Erika kötete

„Húzd rá cigány, te örök, te áldott...” – A kávéházi cigányzene története címmel látott napvilágot 2020-ban Nyerges Erika kötete. A

X