Egy mítosz nyomában – A sosemvolt nándorfehérvári hős, Dugovics Titusz

Dugovics Titusz neve hallatán szinte mindenkinek Wagner Sándor festménye ugrik be, aki 21 évesen, első nagy műveként festette meg az önfeláldozó vitéz alakját a korszak történelmi-romantikus stílusában (a háttérben a megtépett, de mégis magasba tartott magyar trikolór nem kevés áthallást is mutatott a festő jelenkorára vonatkozóan). De hogyan jutottunk el odáig, hogy ez a festmény, és maga „Dugovics Titusz” az 1456. évi nándorfehérvári diadal egyik fő jelképévé váljon?

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (Kép forrása: wikipedia)

A múltunkkal sokszor jól megfogható és felismerhető jelképeken keresztül tudunk azonosulni. Ilyen jelképes esemény lett a március 15-i pesti forradalom kapcsán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi Sándor is. Az már mellékesnek tűnhet, hogy mindez meg sem történt valójában, hiszen egyetlen, jól vizualizálható képben jeleníti meg azt, amit már a szabadságharc leverése után éreztek az akkori napokról. Ilyen „jelképpé” vált maga Dugovics Titusz is.

Mint minden történetnek, ennek is van valóságalapja. Nándorfehérvár 1456. évi megvédése stratégiailag igen fontos tett volt, jelentőségét a kortársak is jól érzékelték, és az ostromról később is rendszeresen megemlékeztek az akkori történetírók. A Hunyadi Mátyás megbízásából a magyar történelem humanista összefoglalásába belekezdő Antonio Bonfini a várostrom kapcsán említett egy névtelen magyar vitézt. Az érdekes epizódnak szánt kis történet szerint egy török mászni kezdett az egyik toronyra, hogy az ott lengő zászlót a sajátjukkal cserélje ki, amire egy magyar vitéz utána mászott, és mivel másképp nem tudta visszatartani, magával rántotta a törököt a mélybe. Érdemes tudni, hogy ugyanezt a történetet Bonfini egy kicsit később, Jajca 1464. évi ostroma kapcsán is „elsütötte”. Ott is egy névtelen magyar vitézről írt, aki úgy akadályozott meg egy zászlót kitűzni készülő törököt, hogy a toronyra utána mászva magával rántotta a mélybe.

Érdekes, hogy a jajcai katonáról egy másik, Bonfinitól teljesen független középkori forrás is megemlékezett. A szerb származású, és török fogságba esése után janicsárrá lett Konstantin Mihailović később, visszatérve a keresztények közé, megírta emlékiratát. Ő is Jajca 1464. évi ostromához kapcsolt egy meg nem nevezett várvédőt, aki hasonló módon akadályozta meg a török zászló kitűzését. Úgy tűnik tehát, hogy a késő-középkori hősfolklór inkább Jajca ostromához kötötte a tettet, és nem lehetetlen, hogy maga Bonfini vetítette vissza a nándorfehérvári diadalhoz, annak fényét emelendő.

Antonio Bonfini (Kép forrása: wikipedia)

Természetesen az is lehet, hogy Nándorfehérvárnál (is) történt ilyesmi, vagy akár az is, hogy egyik helyen sem, és egy vándormotívumról van szó. A kérdésben sajnos nem látunk tisztán. Akár toposz a nándorfehérvári Névtelen alakja, akár egy valós tett inspirálta, az bizonyos, hogy a kora újkor folyamán már biztosan vándormotívum vált belőle a cseh illetőségű szerzők tollán.

A sort a 16. század elején alkotó cseh humanista: Jan (Johannes) Dubravius nyitja, aki 1552-ben jelentette meg először Csehország történetét tárgyaló munkáját. Ebben – korábbi humanista történetírói munkák hatására – a nándorfehérvári ostromot is leírta, ahol Bonfinitől átvette a kérdéses részt is, egyéb fiktív elemekkel kibővítve azt (a vitéz például a leugrás előtt még a torony tetejéről lekiabálva párbeszédet folytatott Kapisztrán Jánossal a lelke sorsáról). A legfontosabb változtatása mégis az volt, hogy minden különösebb magyarázat nélkül cseh nemzetiségűnek mondta a Bonfininél még magyar vitézt. Dubravius történeti műve igen ismertté vált a korabeli cseh szellemi elit körében – a 16–17. század folyamán gyakorlatilag mindenki ismerte, és gyakran – megjelölve vagy jelöletlenül – idézte is.

Jó néhány olyan cseh szerzőről tudunk, és nem feltétlenül csak történetíróról (Martin Boregk, Daniel z Veleslavina, Lucas Wadding, Joannes Pessina, Amadus Hermann), akik a nándorfehérvári ostrom kapcsán Dubravius alapján foglalták össze az eseményeket, nem mulasztva el ilyenkor kitérni a cseh Névtelen hőstettére. Némelyikük már-már „nemzeti” kérdést csinált a vitéz hovatartozásából. Pessina vagy Hermann ismerte Bonfini eredetijét is, aki szerintük helytelenül titulálta magyarnak, a valóságban cseh származású volt. Pessina meg is írta, hogy a vitéz tette „hazájának és nemzetének [azaz Csehországnak] vált ékességére”.

Magyarországon a felvilágosodás eszméjének beszivárgása idején, a 18. század végén kezdték el felfedezni a nándorfehérvári vitézt. A nemzeti ébredés e szakaszában kristályosodott ki az a hősi panteon, ami a magyar múltszemléletet – legalábbis irodalmi-kulturális szinten – lényegében a mai napig meghatározza. Ebben kapott helyet a Névtelen is. Kisfaludy Sándor 1809-ben már az „örökkön-örökké szép és dicső maradandó hazafiúi halálba” zuhanó hősről írt, aki hét évvel később egy hazafias drámájában is szerepet kapott. Vörösmarty Mihály két versében is megemlékezett róla (Nándorról és A nándori toronyőr). E mai napig is híres szerzők mellett több, ma már kevésbé ismert szerző is megemlékezett a Névtelenről, aki a reformkor hazafias érzületének egyik szimbóluma lett, és így a hősi nemzeti múlttal való példálózások idején nem egyszer elő-előkerült az alakja. Olyan is volt, aki nevet adott neki: a szepességi származású, német anyanyelvű Johann Karl Unger a hazafias balladájában Hans Körmendnek, vagyis Körmendi Jánosnak nevezte el.

Ennél jóval nagyobb karriert futott be egy Vas megyei nemes, Dugovics Imre névadása, igaz, őt az irodalmi szabadosságnál sokkal fontosabb dolog vezérelte: a családjának becsülete.

Az eredendően Pozsony megyei Dugovicsokat I. Lipót nemesítette 1674-ben. A família hamarosan két ágra szakadt, egy része maradt Pozsony megyében, egy másik része Vas megyébe került át, azonban a nemeslevelet a Vas megyei ág tartotta magánál. A Pozsony megyei Dugovicsok nemesi származása így vita tárgyává lett, hiszen nem tudták igazolni azt. A Vas megyei ághoz tartozó Dugovics János szombathelyi kanonok már 1788-ban kénytelen volt vigasztalni testvérét, Mihályt, hogy ha „némelly rossz ember azt csaholla, hogy nem nemes ember … had csaholla”, a címereslevél ugyanis ott van nála, a Vas megyeieknél. Ám a rosszindulatú vád, mint valami levakarhatatlan stigma, rajta maradt a Dugovicsok ezen ágán akkor is, amikor a Vas megyei rész 1804-ben kihalt, és Dugovics Mihály (az 1788-ban vigasztalt Mihálynak a fia) házassága révén szintén Vas megyébe költözött.

Nándorfehérvár (Kép forrása: mek.oszk.hu)

Végül 1816-ban hivatalosan is vizsgálatot indítottak Dugovics Mihály ellen, azzal vádolva, hogy nemesi jogokkal él ugyan, ám nem igazolta azt. Ekkor feltúrták a családi levéltárat, és az iratok között meg is találták Lipót 1674-es nemeslevelét, a vizsgálat tehát pozitív eredménnyel zárult. A Dugovicsok hírnevén azonban elég nagy folt esett, és Mihály fia, Imre, az apja halála után csattanós választ adott a megye közvéleményének minderre. Imre 1821 májusában két dokumentummal dicsekedett el: Mátyás király 1459-ben kiadott, szakadozott oklevelének a másolatával (az állítólagos eredetit már akkor sem látta senki, csak az átiratot), és egy 1705-ből származó levéllel. Mindkettőben említést tettek egy bizonyos Tituszról, akihez az 1456-os hőstett köthető. Imre később előállt egy harmadik, 1588-ra keltezett levéllel is, amelyben ugyancsak „az nagy withiz Belgrády Tituszra” tettek utalást. A forráskritika fényében egyértelműen megállapítható, hogy a dokumentumok hamisak. Mátyás 1459-re datált adománylevelének még az eredetijét is ismerjük: abban egy bizonyos Sitkei Bertalant jutalmaztak. Az ott szereplő neveket cserélték ki 1821-ben Dugovics Tituszra, és fiára: Bertalanra, megtoldva az 1456-os hőstett leírásával. Ezen dokumentumok mellesleg teljes ellentmondásban vannak Lipót 1674-es armálisával is, amellyel öt évvel korábban Imre apja a család nemességét bizonyította. Az akkori bizonyítékok összegyűjtésekor még nem találták meg e dokumentumokat – nyilván mert akkor még nem is léteztek. Dugovics Imre vélhetően nem akart többet, mint visszavágni a helyi nemesi közvéleménynek. Arra ő sem gondolt, hogy ez a visszavágás túlságosan is jól sikerül majd.

Néhány hónappal később, 1821 nyarán a kor egyik jeles irodalmára, Döbrentei Gábor Szombathelyen járt, ahol egy ismerőse még friss élményként megemlítette neki, hogy kitudódott annak az addig ismeretlen hősnek a neve, aki végrehajtotta a nándorfehérvári tettet. Döbrentei erre igen fellelkesült, és a mondott dokumentumokat elkérve Dugovics Imrétől, írt erről egy cikket a Tudományos Gyűjtemény nevű folyóiratba. Ezzel a történet országos „médianyilvánosságot” kapott. A Tudományos Gyűjtemény a kor egyik igen olvasott lapjának számított, az akkori szellemi és politikai elit tagjai éppúgy az előfizetői közé tartoztak, mint oktatási intézmények és szerzetesrendek. Ez a cikk is gyorsan visszhangra talált, és 1832-ben már „Körmendi János” helyett „Titus Dugovits” címmel írtak romantikus balladát a hősről.

Szépirodalmi és történeti említések mellett 1859-ben Wagner Sándor már említett fiatalkori műve „vizualizálta” is Tituszt, aki így kitörölhetetlenül beírta az 1821-ben szerzett nevét a magyar hősi panteonba.

Szőcs Tibor

Ezt olvastad?

Idén 110 éves a magyar animáció. Ennek apropóján 2024. február 4-én a Nemzeti Filmintézet meghirdette a magyar animációnak szentelt emlékévet.
Támogasson minket