Az osztrák–magyar koloniális múltról Afrikában – Jegyzetek Jászberényi Sándor riportjához

A napokban jelent meg egy érdekfeszítő interjú egy comboni misszionáriussal, Enrico Gonzalesszel, aki Csád keleti felében teljesít szolgálatot. Jászberényi Sándor interjúalanya válaszai során bemutatta missziós rendjét, amelyet a szudáni Kartúm első püspöke, Comboni Szent Dániel alapított, a rabszolgakereskedelem és tartás egyik legnagyobb 19. századi ellenfele, aki „mentsük meg Afrikát Afrikával” jelmondatával szembeszállt a kortárs európai gyarmatosítók afrikai gyakorlatával.

A publikációhoz szükséges kutatást a Tempus Közalapítvány Collegium Hungaricum (Bécs) senior pályázata tette lehetővé (a pályázat száma: CoHu 2020-2021 – 157045.)

A Habsburg Birodalom misszionáriusai Afrikában

Kevesen tudják, hogy Daniele Comboni (1831–1881) a Habsburg Birodalom katolikus misszionáriusaként érkezett a Ferenc József védnöksége alá tartozó Közép-Afrikai Apostoli Vikariátus területére, ahol az 1820-as évek óta működtek az Osztrák Császárság katolikus misszionáriusai. E misszionáriusok programja volt a hitterjesztés mellett az európai rabszolgakereskedelem elleni küzdelem, és az, hogy a missziók – több kolostor és a hozzájuk tartozó több ezer hektárnyi birtok – működtetése idővel a közép-afrikai törzsekből toborzott, és a Habsburg Birodalomban pappá szentelt misszionáriusok kezében legyen. Ugyanis a helyiek jobban bírták az európaiak számára elviselhetetlen klímát, és jobban tisztában voltak a térség lakóinak igényeivel – Comboni ezeket a törekvéseket teljesítette ki püspöki kinevezését követően. Fontos azonban tudni, hogy humanitárius céljaik ellenére, a Habsburg Birodalomból indult afrikai katolikus missziók sem voltak mentesek a gyarmatosítási szándékoktól.

Az isztambuli szultán-kalifák (III. Ahmed, I. Mahmud) a Habsburg katolikus missziók és a konzulátusok felállítását az 1718-as pozsaveráci, és az 1739-es belgrádi béke alapján engedélyezték az egész Oszmán Birodalom területén, többek között Egyiptomban és Szudánban. Ilyen jogkört egy európai hatalom sem kapott. Bár Franciaország a 16. század óta felekezeti protektora volt a szentföldi katolikus intézményhálózatnak és hívőknek, a Habsburg dinasztia ugyanezt a jogkört az egész Balkán-félszigetre, a Közel-Keletre és Észak-Afrikára is megkapta. Idővel persze a térségben megjelenő francia és brit nagyhatalmi érdekek kiterjedtek az itt élő minden keresztény védelmére is, azonban ezt a védelmet korántsem rögzítették minden esetben nemzetközi szerződések formájában. A Habsburg-dinasztia, és birodalma (1867 után: Ausztria–Magyarország) egészen a 19. század utolsó harmadáig egyedülálló felekezeti jogosítványokkal rendelkezett a térségben.

A francia befolyás alatt álló Egyiptom alkirálya, Mohamed Ali, 1822-ben alapította meg első katonai állomását a Kék- és Fehér-Nílus találkozásánál fekvő Kartúmban; ez tette lehetővé, hogy az első európai kalandorok (katonák, orvosok, utazók) felbukkanjanak a térségben. A bécsi udvar már ekkor, az 1820-as években gondolt arra, hogy a piacokat keres árui számára a Nílus déli szakaszainál is. Bár még nem került sor egy kereskedelmi és gazdasági érdekeket kiszolgáló konzulátus megalapítására, az első katolikus misszionáriusok már ebben az évtizedben felbukkantak a Habsburg Birodalomból.

Az első Habsburg katolikus missziók megalapítására azonban csak az 1840-es években került sor, amikor Szudán már nem volt ismeretlen terület sem a francia, a belga, a szárd, az olasz, a német és a görög kereskedők (akik a helyi rabszolgakereskedelmet a kezükben tartották), sem a közép-európai katolikus utazók előtt. Utóbbiak egyike, egy csehországi német nyelvű családban született kereskedő, Ignaz Pallme, 1843-ban vetette fel azt az ötletet, hogy a térségben terjeszkedő iszlám megállítására és a rabszolgakereskedelem felszámolására missziókat alapítsanak az animista törzsek térítéséhez.

Pallme könyvét elolvasta a Rómában élő és a katolikus hit terjesztését felügyelő Propaganda Fide szolgálatában álló litván jezsuita, Maksymilian Ryłło (Ryło), aki kijárta XVI. Gergely pápánál, hogy az a fenti célok érdekében 1846-ban megalapítsa a Közép-Afrikai Apostoli Vikariátust. Ryłło még abban az évben Kartúmba érkezett, földet vásárolt és iskolát nyitott az afrikai gyerekek számára. Bár misszióalapítással a francia katolikus egyház is megpróbálkozott, Kartúm 20-30.000 lakosából csupán a vikariátus szerzetesei alkották a mintegy 10 fős állandó európai közösséget. Ryłło 1848-ban bekövetkezett halála után egy szlovén jezsuita, Ignacij Knoblehar (1819–1858) vette át a vikariátus vezetését. Ő volt az, aki annak ellenére, hogy 1848–1849 eseményei megtépázták mind a Habsburg Birodalmat, mind a Propaganda Fide-t, elérte, hogy a fiatal Ferenc József 1851-ben személyes (és családi) védnöksége alá vegye a kartúmi misszióhoz tartozó kolostorokat és a hozzájuk tartozó birtokokat.

Ferenc József nem ok nélkül vállalta a védnökséget, a régió iránt ugyanis komolyan érdeklődött a Habsburg udvar. Rudolf von Gödel alexandriai konzul 1841-ben javasolta Metternichnek, hogy a birodalom „politikai és kereskedelmi érdekszféráját” terjesszék ki e térségre. Az ötletre Metternich meglepő módon nyitottan reagált. 1843-tól kezdve a jó bécsi kapcsolatokkal rendelkező trieszti kereskedőházak is felkarolták a javaslatot, és úgynevezett kereskedelmi missziókon keresztül felméréseket végeztek a helyszínen (Szudán, Etiópia, Vörös-tenger). Végül egy utazó, Johannes Wilhelm von Müller vetette fel 1847-ben, hogy a Habsburg Birodalom alapítson gyarmatot Szudánban. Knoblehar egyik 1850-ben írt levele arról tanúskodik, hogy az 1840-es években Kartúmba érkező szlovén, olasz és német nyelvű ausztriai szerzetesek nemcsak a hitterjesztés lázában éltek; részt kívántak venni abban, hogy a Habsburg Birodalom gazdaságilag és kereskedelmileg is megvesse a lábát a térségben. Knoblehar levele, amely az Osztrák Nemzeti Levéltárban bárki számára hozzáférhető, egyben arra is utal, hogy a szerzetesek tisztában voltak azzal, hogy jelenlétük a gyarmatosítás lehetőségét is megteremti.

A kartúmi Habsburg konzulátus megalapítása

Egy afrikai Habsburg gyarmat megalapításának a lehetősége komolyan felmerült Bécsben a dinasztia és a nagyhatalmú kereskedelmi miniszter, Karl Ludwig von Bruck (1798–1860) köreiben is. 1849 után ugyanis világossá vált, hogy a birodalomnak szüksége van a gazdasági modernizációra, amihez viszont elengedhetetlennek tűnt az afrikai nyersanyagok importja. A Szuezi-csatorna megépítésének a hírére Miksa főherceg és Bruck miniszter körei mellett felbolydultak a trieszti kereskedőházak és bankok is, akik a globális kereskedelmi forgalomból jelentős részt akartak kihasítani a Habsburg Birodalom számára. Több koloniális projektet dolgoztak ki, amelyek közül a szudáni egyfajta teszt volt. Ahogy Bruck fogalmazott 1850-ben egy Ferenc Józsefnek írt jelentésben: a vállalkozás kapcsán kereskedelmi szempontból arra lehet számítani, hogy a régió olyan bőséggel rendelkezik kaucsukból, tamarinduszból, ébenfából, strucctollból és elefántcsontból, hogy ezekkel (a gyógyászatban is használatos) anyagokkal „egész Európát el lehetne látni”.

Gyors vállalkozásra ösztönöztek az alexandriai Habsburg főkonzulok is az 1850-es években, akik attól tartottak, nehogy a Brit Birodalom vesse meg előbb a lábát Kelet-Afrikában. Egy gyarmatosító vállalkozáshoz a Szudánban tevékenykedő katolikus missziók adták volna meg az ideológiai legitimációt, amelyek a neoabszolutista Bécs nevében „civilizáltak” volna a térségben.

Ferenc József nevében végül 1850. január 1-én alakult meg a kartúmi Habsburg konzulátus, amelynek legfőbb feladata az volt, hogy védelmet biztosítson a birodalomból érkező katolikus missziók részére, kereskedelmi utakat nyisson a Níluson keresztül az ausztriai áruk számára Szudán és Etiópia irányába, és ellássa a Közép-Afrikában élő európaiak jogi képviseletét addig, amíg más konzulátusok nem nyílnak. A szudáni katolikus missziók és a kartúmi Habsburg konzulátus szimbiózisa olyan erős volt, kereskedelmi törekvéseik pedig oly bíztatóak, hogy az alexandriai brit főkonzul, a szépíróként is nevet szerző Charles Augustus Murray (1806–1895) egy brit konzulátus felállítását kezdeményezte Kartúmban. Murray javaslatára a konzuli kinevezést az arabul jól tudó, helyismerettel rendelkező kereskedő és bányászati szakember, John Petherick (1813–1882) kapta 1850-ben. Petherik a Foreign Officenak írt jelentéseiben (1860) folyamatosan azzal vádolta Ausztriát, hogy helyi képviselői és misszionáriusai tevékenységén keresztül egy gyarmat megszervezését készíti elő a Fehér- és Kék-Nílus összefolyásánál.

Az első osztrák konzul egy „igazi oreintális figura”, a már említett Johannes Wilhelm von Müller (1824–1866) volt, egy rabszolgakereskedő bankár unokája. Müller fantasztikus terveket dolgozott ki egy közeli munkatársa segítségével, akit „dr. Ungar”-ként tartottak számon Bécsben. A Kék- és Fehér-Nílus összefolyásánál agresszív, nagyhatalomhoz méltó koloniális politikát javasolt: földvásárlást és több tízezer európai betelepítését, akiknek toborzása részben dr. Ungar feladata lett volna. Müller terveinek a végrehajtásához fegyvereket és ágyúkat is Kartúmba akart szállíttatni. Végül az alexandriai osztrák főkonzul jelentései akadályozták meg a tervet; mondván, hogy a szállítási nehézségek mellett a helyi klímát nem bírnák az európaiak. (A kalandor német ekkor továbbállt, és terveit dán, svéd és brit segítséggel tervezte kivitelezni – sikertelenül.)

Egy szudáni Habsburg gyarmat?

Müller fiaskója ellenére a kartúmi osztrák konzulátus és katolikus misszió története sikeresen folytatódott. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy a konzulátus (állam) és a misszió (egyház) mindennapi tevékenysége szétválaszthatatlanul összefonódott: a konzulok rendszeresen foglalkoztak katolikus ügyekkel, a misszionáriusok közül pedig többen kereskedelmi ügynökként nyitották meg az egyik lokális piacot a másik után a közép-európai birodalom árui előtt. Sőt: a jezsuita szerzetesek idővel egy több hajóból álló kisebb flottillára is szert tettek. Ez a rugalmas együttműködés volt a siker titka: egyre több európai kereskedő kért osztrák konzuli védelmet, vagy vette bérbe jó pénzért a flottilla hajóit. A sikerek hatására megnövekedett az étvágy is: a kartúmi Habsburg konzulok az Egyenlítőig ki akarták terjeszteni a dominánssá váló kereskedelmi pozícióikat, és javasolták Bécsnek egy kartúmi lerakattal rendelkező helyi osztrák kereskedőtársaság megalapítását. E társaság végül alexandriai központtal meg is alakult (Landauer & Co. Handelsgesellschaft) és Szudánba küldte egyik ügynökét, az erdélyi szász Franz Bindert, aki a térség egyik legsikeresebb európai kereskedője lett a brit források szerint is.

Binder (1820–1875), aki gyógyszerész családból származott, 1849-ben vándorolt ki. Élt Cipruson, Isztambulban, Szíriában és Egyiptomban. Itt lépett be a Landauer kereskedőházba, amely teljes jogú megbízottként küldte délre. Binder 1853 és 1855 között csatlakozott a Knoblehar vezette missziós expedíciókhoz (Kordofan, Dél-Szudán, Etiópia), és az utakról elefántcsonttal, gumival és egy etiópiai feleséggel tért vissza. Kartúmban megörökölte egy francia rabszolgakereskedő, Alphonse de Malzac birtokait és üzletét, és miután saját fegyveres csapatot szervezett, ellátta az osztrák konzulátus fegyveres védelmét is. Az 1850-es évek második felében nagy büntető és rabszolgafelhajtó vadászatokat rendezett a térségben. Bécsben kétszer is méltónak látták a konzuli címre: 1857-ben, majd 1862–1863-ban. Tekintve, hogy milyen sokat tett az osztrák katolikus missziók védelméért, Bécsben koronás érdemkereszttel tüntették ki.

A katolikus missziók története azonban eközben komoly akadályba ütközött. Bár sikerült nagy földeket vásárolni, és kolostorokat alapítani (Gondokoro, Heiligenkreuz), és sikeresen zajlottak a térítések, a közép-afrikai klímát nem bírták az ausztriai szerzetesek. Helyszínre érkezésük után legfeljebb néhány évig tudtak hatékony működést kifejteni . E nagy halálozási ráta volt az egyik oka annak, hogy a gyarmatalapítási kísérletet folyamatosan halogatták Bécsben (egy másik ok volt: nem tudták megoldani a rendszeres kapcsolattartás kérdését e távoli helyszínnel). Az ausztriai misszió története végül 1864-re zsákutcába jutott; ami a nehezen felépített egyházi struktúrából és kereskedelmi pozíciókból megmaradt, azt végül az iszlamista Mahdi-felkelés söpörte el (1882–1898).

A kartúmi osztrák konzulátus 1885-ig működött. A Kiegyzés után Andrássy Gyula közös külügyminiszter próbált életet lehelni a Szudánban működő, immár osztrák–magyar kolóniába (a kis kolóniában az 1860-as évek eleje óta több magyar polgár is élt a levéltári források alapján). Andrássy ismét előírta, hogy a konzulátus harcoljon a rabszolgakereskedelem ellen, és segítsen kereskedelmi és tudományos expedíciókat szervezni a környéken. Ezen utasítások tették lehetővé a híres osztrák Kelet-Afrika kutató, Ernst Marno (1844–1883) expedícióit. E lendületet az említett Mahdi-féle felkelés törte meg végleg. Amikor az iszlám állam harcosai elérték Kartúmot, Ludwig Martin Hansal (1823–1885) osztrák–magyar főkonzul nem volt hajlandó elhagyni a posztját, életének nagy részét ugyanis itt, ebben a városban élte le. Hansalt egyenruhában, Ausztria–Magyarország lobogója alatt fejezték le az iszlamisták saját háza lépcsőjén.

A comboniánusok színrelépése

A szlovén és osztrák jezsuiták helyét az 1860-as évek utolsó harmadában egy olasz nacionalista eszméket valló rend, a comboniánusok vették át. A rendet Daniele Comboni (1831–1881) alapította, akit Kartúm püspökeként avatott szentté II. János Pál pápa 2003-ban. Comboni a Garda-tó melletti Limone San Giovanniban született, és Veronában folytatta teológiai tanulmányait a Don Nicola Mazza alapította Instituto e Pia Società hallgatójaként, amely intézet képezte a szudáni katolikus misszió szerzeteseit (Limone 1859-ig, Verona 1866-ig volt Habsburg Birodalom része). A fiatal pap 1857-ben utazott Kartúmba, hogy az ausztriai misszió tagja legyen. Két évvel később azonban súlyosan megbetegedett egy fehér-nílusi misszió során, és haza kellett térnie. 1861 és 1864 között a veronai Mazza intézetben tanította a Szudánba készülő egyháziakat.

Ezek alatt az évek alatt érlelődött meg benne, hogy a misszió sikerének a folytatása abban rejlik, ha a misszionáriusok visszatérnek az eredeti célokhoz, és a krisztianizációt összekapcsolják a rabszolgakereskedelem elleni kérlelhetetlen küzdelemmel. Ne feledjük: ezekben az években Franz Binder volt a Habsburg Birodalom kartúmi konzula, aki Szudán egyik legnagyobb rabszolgakereskedőjének számított! Comboni másik ötlete az volt, amelyet már az 1860-as évek elején javasoltak az osztrák szerzetesek is: a papi utánpótlást helyiekből kellene biztosítani. Közép-afrikai animista törzsekben megkeresztelt férfiakat kellene megnyerni az európai tanulmányok ötletének, hogy aztán képzett szerzetesként térjenek haza szülőföldjükre. E terveit Comboni 1864-ben egy pamfletben publikálta is (Piano per la rigenerazione dell’Africa).

Miután Verona az Olasz Királyság része lett (és 1867-ben megalakult az Osztrák–Magyar Monarchia) Comboni megalapította a Jó Pásztor missziós egyesületet, amely a kor szóhasználata szerint „Fekete-Afrika” számára kezdett misszionáriusokat képezni – mégpedig immár csak olasz nemzetiségűeket. Új missziós elképzelései sikeresnek bizonyultak: 1871-ben IX. Piusz jóváhagyta missziós rendjének reguláját. 1872-ben Kartúmban újra nyíltak az osztrák misszió egykori intézményei, amelyeket 1877-től kezdve püspökként irányított Comboni. Kartúmi működése során kétszer is konfliktusba keveredett a pápai adminisztrációval, amelyekből a Közép-Afrikai Vikariátus felekezeti és politikai protektori szerepét továbbra is ellátó Ferenc József és az osztrák–magyar külügyminisztérium segítségével tudott kikeveredni. Bár e védelmet Ausztria–Magyarország biztosította, Comboni és missziós rendje lelkes olasz nacionalista nézeteket vallott, és sokat tett azért például, hogy Olaszország hasznos helyi ismeretekhez jusson a közeli Etiópiáról és Szomáliáról.

Pontosan ebből adódott Comboni új rendjének legtöbb helyi konfliktusa. Bár a missziók működtetését 1867 után 9/10 arányban a Dunai Monarchiából vagy az időközben egyesült Németországból finanszírozták, az utánpótlást kinevelő intézmények az időközben szintén egyesült Olaszországban voltak, az egykori Habsburg területeken (Verona). A modern olasz állam megszületésével pedig az olasz nemzetiségű misszionáriusok egyre elkötelezettebben szolgálták ki a római olasz kormány hatalmi törekvéseit. Azaz: miközben a szudáni missziók politikai védelmét az osztrák–magyar külügyminisztérium látta el és Ferenc József személyes és családi protektori jogköre biztosította, és a missziók finanszírozásának feladatát alapvetően Európa németnyelvű területei látták el, addig az itáliai misszionáriusok egyre nyitottabban álltak Olaszország nagyhatalmi törekvéseihez.

A szudáni osztrák-magyar–olasz súrlódások másik oka a konzuli feladatkörök gyakorlásával függött össze. A nemzetközi kapcsolatokban régóta elfogadottá vált, hogy minden állam jogot formált saját állampolgárait érintő külföldi ügyekben az állampolgárai védelmére. Az egyesült Olaszország létrejötte a Habsburg-misszionáriusok jelentős részénél állampolgárság változással járt. Így többek között a Közép-Afrikai Vikariátus egyik legnagyobb formátumú vezetőjénél, Daniele Comboninál is, aki egyik pillanatról a másikra már nem a Habsburgok, hanem a Savoyai-ház alattvalója lett. A mindennapi ügyvitelben az osztrák–magyar és olasz konzulok évtizedekig küszködtek az állampolgárság-váltás okozta jogi bonyodalmakkal. Egyes olasz konzulok emellett időnként olyan katolikus egyháziak ügyeiben is szívesen felléptek, akik ugyan olasz nemzetiségűek, de nem olasz, hanem osztrák állampolgárok voltak.

A teljesség kedvéért érdemes megemlékezni arról, hogy a katolikus missziók kapcsán Ausztria–Magyarország nemcsak Olaszországgal, hanem Franciaországgal is szembekerült Afrikában a 19. század utolsó évtizedeiben. Ahogy a francia gyarmatosítás közeledett a szudáni osztrák missziós házak felé, a francia katolikus egyház a Közép-Afrikai Vikariátust is be akarta kebelezni. Az első kísérletre az 1860-as években került sor, Franz Binder kartúmi konzulsága idején. A második kísérletre a Mahdi-féle felkelés adott alkalmat, amikor az európaiaknak el kellett menekülniük Szudánból. Charles Martial Allemand Lavigerie (1825–1892) karthágói és algíri bíboros, Afrika prímása nagy ambícióktól hajtva krisztianizált a kontinensen. Lavigerie a Vatikán segítségével egy időre rá is tudta tenni a kezét a két legfontosabb osztrák missziós házra, Gondokoróra (a dél-szudáni Juba városa mellett) és Heiligenkreuzra (a dinka törzs területén). Miután azonban a britek leverték a Mahdi-féle felkelést, a két missziós ház visszakerült a Közép-Afrikai Vikariátushoz. Ebben nemcsak az játszhatott szerepet, hogy a britek ki akarták szorítani a francia érdekeltségeket a térségből. Hanem az is, hogy Szudán politikai konszolidációjáért, Charles Gordon brit tábornok mellett, egy osztrák koloniális szakértő, a brit szolgálatba lépő Rudolf Slatin (1857–1932) pasa lett a felelős. A századfordulón aztán az osztrák–magyar konzulátus is újranyitotta kapuit.

Bár Ausztria–Magyarországnak hivatalosan nem voltak Afrikában gyarmatai, a fenti adalékok jól demonstrálják, hogy bizony van magyar koloniális múlt ezen a kontinensen, amelyet érdemes kutatni és megismerni. A történelem érdekes fintora lenne, ha a Csádban szolgáló magyar katonák valahogy belefutnának a szudáni osztrák–magyar múlt emlékébe.

Levéltári források

Österreichisches Staatsarchiv (ÖStA), Haus-, Hof- und Staatsarchiv (HHStA). Administrative Registratur, Fach 27/ Kt. 8., 28., 29.

Irodalomjegyzék

Agstner, Rudolf:  Das k. k. (k. u. k.) Konsulat für Central–Afrika in Khartoum 1850–1885. Österreichisches Kulturinstitut, Kario, 1993.

Hill, Richard: A Biographical Dictionary of the Sudan. 2nd edition. Frank Cass & Co., London, 1967.

McEwan, Dorothea: Habsburg als Schutzmacht der Katholiken in Ägypten. Kurzfassung der Studies über das österreichische Kirchenprotektorat von seinen Anfängen bis zu seiner Abschaffung im Jahre 1914. Österreichisches Kulturinstitut, Kario, 1982.

Sauer, Walter: Ein Jesuitenstaat in Afrika? Habsburgische Kolonialpolitik in Ägypten, dem Sudan und Äthiopien in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Österreich in Geschichte und Literatur (2011) Heft 1., 7–27.

Ezt olvastad?

A Könnyek völgye című sorozatról

1973. október 6-án, az engesztelés napján, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén szíriai és egyiptomi csapatok – más arab nemzetek

X