Világkörüli útra indul a Kodály-módszer: Két nemzetközi konferencia a kádári Magyarországon

Hatvan évvel ezelőtt két Magyarországon megrendezett nemzetközi konferencia hozott széleskörű elismerést a magyar zeneoktatás számára és indította világkörüli diadalútjára a Kodály-módszert. 1964 nyarán Budapesten tartotta találkozóját az UNESCO két zenei szervezete, a Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága (ISME) és a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC), végérvényesen visszakapcsolva a magyar zenei szakértőket a nemzetközi vérkeringésbe.

„A nemzetközi zenei világ érdeklődésének középpontjába kerültünk. Megmutattuk, hogy a zenei nevelés területén meddig jutottunk el és a konferencia visszfényében megismertük saját értékeinket” – írta később Szőnyi Erzsébet (1924–2019), aki pedagógusként és nemhivatalos kultúrdiplomataként kulcsfontosságú szerepet játszott a módszer sikeres nemzetköziesítésében. Az elmúlt hat évtizedben ezt a pedagógiai koncepciót és a belőle kibontható, a zene(értés) demokratizmusát ösztönző krédót számos országban vették át a zene tanítására, az Egyesült Államoktól egészen Kínáig, 2016-ban pedig felvették az UNESCO szellemi kulturális örökség jó megőrzési gyakorlatainak a listájára.

 Az 1960-as években ismertté vált magyar zeneoktatás félévszázados előtörténetre és két évtizedes intézményszervezői munkára épült. A magját adó koncepció – amit itthon és külföldön egyaránt „Kodály-módszerként” ismernek ma már – a neves zeneszerző egyedi pedagógiai vízióján alapult és körvonalait az 1920-as években közölt írásaiban kezdte megfogalmazni. Noha ezeket összefüggő, és filozófiai szempontból megalapozott gondolatiság jellemezte, Kodály nem törekedett részletes módszertan kidolgozására, ezzel a feladattal fiatalabb kollégáit bízta meg, mindvégig segítve és ellenőrizve munkájukat. Fontos szerep jutott ebben a Kodály-tanítványok több generációjának, mindenekelőtt Kerényi Györgynek, akivel együtt énekgyűjteményt szerkesztett, majd Ádám Jenőnek, akit egy iskolai módszertan megírására bíztatott és a már említett Szőnyi Erzsébetnek, aki a zenei írás-olvasás tankönyvét alkotta meg.

A módszer fejlődési íve és nemzetközi térnyerése

Noha Kodály már a háború előtt népszerű művész és befolyással rendelkező zeneakadémiai tanár volt, az általa kezdeményezett zenepedagógiai koncepciót csak 1945 után vezették be a magyar közoktatásba. Egyedülálló tekintélynek örvendett nem csupán a koalíciós években, amikor az MTA elnökének választották, hanem a rákövetkező Rákosi-korszakban is, amit három (1948., 1951. és 1957. évi) Kossuth-díja jelez. Kodály és az államszocialista rendszer viszonyát Péteri Lóránt zenetörténész pragmatikus szimbiózisként jellemezte, ugyanis a hatalom „legitimációs és centralizációs tőkéhez” jutott azáltal, hogy a zeneszerző kihangsúlyozta az „átfedéseket preferált értékei, egyes gyakorlati célkitűzései és az uralkodó ideológia bizonyos összetevői között” – cserébe pedig teret kapott a „szívéhez kedves elképzelésekhez.” Az állami zeneoktatás konceptuális megformálása mellett ilyennek számított az MTA önálló Népzenekutató Csoportjának megalakulása. Továbbá, ehhez köthető az 1950-ben Nemesszeghy Márta által Kecskeméten létrehozott és a kodályi elképzelést heti hat órában gyakorlatba ültető ének-zenei általános iskolák hivatalos elfogadása és gyors elterjedése.

Ebben az időszakban a magyar zeneoktatás egyedi modellje még nem volt ismert az ország határain kívül. Az UNESCO által 1953-ban, „Zene az oktatásban” címmel szervezett konferencián – ahol az ISME is megalakult – Magyarországot nem képviselte szakember és a magyar példáról említés sincs az esemény kiadványában. Azonban az ország elszigeteltségének ellenére az 1950-es évek végén fokozatosan kiszivárgott külföldre az ének-zenei iskolák híre és egyre több látogató utazott az országba, hogy a helyszínen figyelje meg ezekben a tanítást. 1958-ban a világhírű hegedűművész, Yehudi Menuhin a Sunday Times hasábjain méltatta a kodályi alapokra épített magyar zeneoktatást, melynek eredményei „bámulatba ejtették” és egyenesen javasolta a módszer átvételét. Ugyanebben az évben a Times budapesti tudósítója is ámulva számolt be egy iskolalátogatásáról, „ahol 8-9 éves gyerekek lapról olvasták a legnehezebb zenét, tanulmányozták a kétszólamú ellenpontot, és egyáltalán olyan képzettek voltak zeneileg, mintha főiskolai hallgatók volnának.”

A növekvő külföldi szakmai érdeklődés és pozitív visszajelzések tükrében már 1956 nyarán szorgalmazta Kodály, hogy a magyar zeneoktatás helyet érdemel a magyar kultúrdiplomáciai kínálatában. “Miért ne lehetne magyar specialitás az általános iskola jobb éneke?” kérdezte sokat idézett cikkében („Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket!”). Olyan „erkölcsi valutának”, azaz nehezen megszerezhető presztízs forrásának tartotta, ami „becsületünkre válik, ha pénzt nem is adnak érte”.

Felhívása ellenére, a kodályi inspirációjú zeneoktatás nemzetközi ismertségének továbbépítése nem a szocialista állam hivatalos csatornáin történt. Ezt sokkal inkább a magyar zeneszerzőnek a vasfüggöny mindkét oldalán növekvő hírneve mozdította elő. Karizmatikus és ambivalens alakját nemcsak Magyarországon övezte konszenzuális – vagyis a rendszer hívei és bírálói által egyaránt tanúsított – tisztelet, hanem a hidegháborús enyhülés kontextusában nyugaton és keleten is ünneplésre méltó művészként kezelték. Egyfelől ebben az időszakban lett például a Svéd Királyi Zeneakadémia (1951) tagja, az Oxfordi (1967) és a Torontoi Egyetem díszdoktora (1967), másfelől pedig a moszkvai konzervatórium tiszteletbeli tanára (1963) és a kelet-berlini Humboldt Egyetem díszdoktora (1964).

Emellett a magyar zenepedagógiai modell külföldi ismertetését túlnyomórészt a Kodály holdudvarában működő szakemberek végezték. Ezt az ISME tevékenységébe való bekapcsolódás révén tudták a leghatékonyabban megtenni. A szervezet 1958-as, koppenhágai konferenciáján Ádám Jenő, az 1961-es bécsi találkozóján már Szőnyi Erzsébet tartott előadást a magyar gyakorlatról. Ez utóbbi visszaemlékezése szerint annak ellenére, hogy „akkoriban hivatalos felsőbb intézményeink […] nem tartották sem jelentősnek, sem fontosnak a részvételt”, a magyar zenei nevelés „nemzetközi szintre lépéséhez elengedhetetlenül kellett ez a kapcsolat, sőt, enélkül nem is válhatott volna később világhíressé.”

Az 1960-as évek elejére külföldi szakmai szerepléseiknek kezdett eredménye lenni. Maróthy János zenetörténész az UNESCO keretén belül működő Nemzetközi Zenei Tanács (International Music Council) 1962-es római kongresszusáról hazatérve megállapította, hogy „zenei tömegnevelési módszereink […] nemcsak rendkívül széleskörű nemzetközi tekintélynek örvendenek, de alaposan tanulmányozzák és a részletekig menően ismerik is őket világszerte.” A magyar modell híre Kaliforniáig is eljutott, aminek folytán Mary Helen Richards, a Portola Valley-i iskola zenetanára levelezni kezdett Kodállyal és 1962-ben Budapestre látogatott. Helyszíni tapasztalataiból és a magyar zenetankönyvek tanulmányozásából alkotta meg később a kodályi pedagógia első amerikai adaptációját (Threshold to Music, 1964), amely számos ottani zenetanárnak ébresztette fel az érdeklődését.

Sikerek külföldön – Marginalizálódás belföldön

A korszak ellentmondásai közé tartozik, hogy Kodály és a magyar modell nemzetközi ismertségének felívelésével egyidőben a zeneszerző befolyása és az – ének-zenei iskolákon kívüli – zeneoktatás tere fokozatosan visszaszorult Magyarországon. Az 1961-es tantervi reform csökkentette a zeneórák számát, majd 1963-ban lecserélték a Kodály és Ádám Jenő által írt tankönyveket, amelyek 1948 óta – kisebb-nagyobb átírásokkal – meghatározták az elemi iskolák zenetanítását. Ezen lépések ellen a zeneszerző eredménytelenül tiltakozott a sajtóban, majd – egy anekdota szerint – a zúzdába szánt könyvekből több ezer példányt lakásának a pincéjébe szállíttatott, hogy megmentse őket az utókor számára. Ráadásul ugyanezekben az években a nemzeti diskurzustól távolodó Kádár-rendszer tudományos nyilvánosságában is megkérdőjelezték Kodály hegemóniáját a zenetörténet és népzenekutatás területén. Eme hazai kontextus miatt az újonnan kialakított nemzetközi kapcsolatoknak nem csupán kultúrdiplomáciai funkciójuk volt. A pozitív külföldi visszajelzéseket a zeneszerző és kollégái immár érvekként tudták felhasználni a pártállami intézkedésekkel szemben, a kodályi vízión alapuló oktatás pozíciójának védelmében.

Ezért is tekinthető fontos lépésnek, hogy Kodály és a köréhez tartozó zeneoktatók illetve népzenekutatók meg tudták győzni a hatóságokat, hogy az ISME és az IFMC konferenciáit Budapesten rendezzék meg. Az 1960-as évtized első felében az államszocialista rendszer vezetősége támogatta a nemzetközi szintéren való szerepvállalást, mert egyezett érdekeivel. A szovjet szövetségi rendszerben Magyarországnak korlátozott volt a külpolitikai mozgástere, ezért a más csatornákon kialakuló kulturális-tudományos és gazdasági kapcsolatok felértékelődtek. Az 1956-os forradalom leverése után az országról nemzetközileg kialakult negatív megítélést a kulturális diplomácia révén szándékozták feloszlatni. A még mindig ellenségesen kezelt Nyugattal szemben ezért kettős, lényegét tekintve „tudathasadásos” viszonyulás alakult ki és a kádári Magyarország egy „nyitott zárt ország”  lett.

A nyitás jegyében több nyugati országgal államközi kulturális és tudományos együttműködési egyezmény született (Finnország 1959, Franciaország 1966, Anglia 1967 stb.). Magyarország számos nemzetközi szervezetben vállalt tagságot (1963-ban még „csak” 364-ben, 1979-ben már 900-ban) és vezetői tisztséget. Ezzel párhuzamosan pedig több nyugati ösztöndíjprogram vált elérhetővé magyar kutatók vagy művészek számára, még olyan országok fele is, mint az USA, amelyekkel csak később született együttműködési egyezmény (1977).

Mindazonáltal a nyitással szembeni óvatosság és nehézkesség nem tűnt el a rendszerből és – noha a magyar zenei élet vezetői Aczél Györggyel egyetemben támogatták az ötletet – az 1963-as tokiói ISME konferenciára kiutazó Szőnyinek megtiltották, hogy bármit nyilatkozzon a budapesti találkozó lehetőségéről. Látva azonban a világszervezet elnökségének hajlandóságát arra, hogy megtartsa az első vasfüggöny mögötti konferenciáját, Szőnyi autonóm módon döntött, vagyis figyelmen kívül hagyta a tiltást és meghívta az ISME-t Magyarországra.

Az 1964. évi zenei nevelési és népzenei konferenciák Budapesten

Az 1964. június 26. és július 3. között lezajlott konferenciát magyar részről a Művelődésügyi Minisztérium és a Magyar Zeneművészek Szövetsége (MZSz) szervezte. A nagyszabású szervezési munkálatokban a Szövetség – egy beszámoló szerint – a „zenetanárok és főiskolai, szakiskolai hallgatók légióját tudta mozgósítani, akik régen nem tapasztalt lelkesedéssel és buzgalommal látták el gyakran nem is könnyű feladatukat.” A korszakra jellemző frázisokon túl ez jó eséllyel fedte a valóságot, hiszen a bevont „társadalmi segítők” az 1945 utáni időszak első ténylegesen nemzetközi és szakmai – tehát nem csak a „baráti” szocialista államok részvételével és a rohamosan kiüresedő „internacionalizmus” ideológiájának jegyében lezajló – konferenciájának előkészítésében és lebonyolításában vehettek részt.

A találkozót a rendszer egyik reprezentatív új épületében, a MÉMOSZ székházban tartották, ahol az elhangzott beszédeket és előadásokat a 637 (feltüntetett) résztvevő szinkron tolmácsolásban hallgathatta. A 289 magyar résztvevőt leszámítva, a Budapestre sereglett zenei szakértőkből 171 jött a keleti blokk államaiból és 197 a nyugatiból (köztük 37-en az NSZK-ból, 28-an az USA-ból és 29-en Japánból). A konferencia témája „A XX. század zenéje és a zenei nevelés” volt. A napi sűrű program reggel 8-kor kezdődött és este 10-kor fejeződött be az Akadémián vagy az Operában tartott koncertekkel. A szakmai kérdések mellett az esemény egyöntetűen egy soknemzetiségű tisztelgés is volt Kodály előtt. Ez abban csúcsosodott ki a konferencia utolsó napján, hogy a résztvevő kórusok az Akadémia nagytermének színpadján, földszintjén és erkélyén állva együtt elénekelték a zeneszerző „A magyarokhoz” című művét.

Néhány héttel később, augusztus 17. és 25. között Budapesten tartotta 17. konferenciáját az IFMC is, a Magyar Tudományos Akadémia meghívására. A rendezvényre 26 ország 236 jelentkezőjét várták, majd végül 165 külföldi vett részt. A találkozó két fő témaköre a népzene és a műzene kapcsolata, valamint a népzenei rendezés volt, de ezt az eseménysorozatot is erőteljesen Kodály személye és életműve határozta meg. Egyrészt, mert a Tanácsnak ebben az időszakban – 1961 és 1967 között – ő volt az elnöke. Másrészt, mert a konferencián mutatta be először nemzetközi fórumon több mint tízéves munkáját a Kodály által vezetett Népzenekutató Csoport.

Méginkább összeköti a konferenciákat, hogy mindkét esetben a szervezők alkalmat biztosítottak arra, hogy minél több résztvevő működés közben lássa a kodályi vízión alapuló magyar zeneoktatást. Az elgondolás Szőnyi megfogalmazásában az volt, hogy „nekünk módszereinkről nem beszélnünk kell, hanem tettekkel – azaz valóságos tanításokkal – kell bemutatnunk munkánk milyenségét és eredményeit.” Különösen az ISME konferencián volt ez jól előkészítve, ugyanis minden reggel 8-tól a MÉMOSZ székház II. termében óvodás kortól középiskolás szintig demonstrálták a magyar modellt, több iskolatípust érintve közben (zenei előképző, ének-zenei általános, középiskola, zeneművészeti szakiskola). A szervezők ezzel ábrázolni akarták azt a fokozatosságot, amely a kodályi koncepció egyik alapvető jellemzője.

A kecskeméti ének-zenei iskola diákjai, Czeizner Katalin vezetésével, például azt mutatták be, hogy mennyire ismerik a magyar és más nemzetek népdalait. Az órát megfigyelő külföldiek számára maga Kodály szerzett emlékezetes epizódot, ugyanis egy erre az alkalomra írott gyakorlatot nyújtott át zárt borítékban a tanárnőnek. A beszámolók szerint ezt a diákok „játszi könnyedséggel és kifogástalanul elénekelték első látásra!” A remek dramaturgiai érzékkel megtervezett mozzanat így „maximális hatást” ért el a vendégek körében.

A IFMC találkozóra összegyűlt népzenekutatókat Kodály személyesen kísérte le Kecskemétre, hogy megmutassa nekik az ének-zenei iskola eredményeit. Noha a másodikos és ötödikes diákokat vakációs pihenésükről kellett visszahívni, hibátlanul demonstrálták ének- és hangszertudásukat, ill. zeneelméleti jártasságukat. Ezután a külföldiek még részt vettek kamarakórus foglalkozáson és hangszeres kamarazene órán. Végül a Helvécia Állami Gazdaság parkjában látta őket vendégül a város, ahol az étel mellé táncbemutatót is kaptak.

A konferenciák magyarországi és nemzetközi visszhangja

A zenepedagógiai bemutatóknak jelentős hatása volt, nemcsak a jelenlevőkre, hanem a nemzetközi zenei nevelés egészére. Kodály a két konferencia után kijelentette, hogy a résztvevők „mindannyian megegyeztek abban, hogy mind a zenei nevelés, mind a népzenekutatás terén van mit tanulniok tőlünk.” Szőnyi beszámolója szerint az ISME konferencia vendégei nagy számban vettek részt a reggeli mintaórákon, mindvégig jegyzeteltek, és a japán résztvevők miniatűr magnetofonjaikkal fel is vették a hallottakat. Sőt, „többen a külföldi kollégák közül egyenesen lehangolva távoztak a bemutató órákról azzal az érzéssel, hogy ezt a színvonalat ők sose fogják elérni.”

Az ISME konferenciáról a különböző nyelveken publikált sajtóvisszhangból az MZSz egy évvel később válogatást adott ki. Noha eltérő hangsúlyokkal és szóhasználattal, de a magyar zenei nevelést a nyugati és keleti tudósítók egyöntetűen ünnepelték. A kelet-német delegáció jelentése kimondta, hogy a magyar példa a „zenei népművelés iránymutató tömegmunkáját éppúgy bizonyítja, mint a tehetségek sokoldalú támogatását.” Egon Kraus, az ISME főtitkára szerint a magyar zenei nevelés „még a többi keleti országhoz képest is elvitathatatlanul az élen halad.” A francia delegáció beszámolója pedig leszögezte, hogy a Magyarországon elért eredmények „minden bizonnyal egyedülállóak a világon”.

A sajtóvisszhang összegyűjtött írásaiban már csirájában felfedezhető a két budapesti rendezvény fontos következménye, ti. az, hogy a konferenciákon létrejövő szakmai interakcióknak és kölcsönös tanulásnak köszönhetően megszületett az a nemzetközileg beazonosítható, exportálható és adaptálható kulturális termék, amit ma „Kodály-módszernek” hívunk. Szőnyi, aki a folyamat egyik fontos tanúja és előmozdítója volt, így reflektált erre: “a külföldiek az itt látottak alapján összefoglalhatták zeneoktatási rendszerünk főbb jellemvonásait” és a zenepedagógiai módszerek „piacán” már szereplő ajánlatok (a Szuzuki-, Orff-, Ward-, Dalcroze-módszer) analógiájára elnevezték „Kodály Methodnak.” Ugyancsak ő fogalmazta meg a kinyíló kompetitív mezőnyben a magyar módszer előnyeit és terjeszthetőségének kulcsát. A kodályi koncepció vonzóságát az adta, hogy mindenki számára elérhető volt (működéséhez nem kellett hangszer, felszerelés, de még speciális helyiség sem), egyszerre kollektív és egyéni oktatás tudott lenni, minden zenetípusra alkalmazható (gyermekjátékoktól népdalokon keresztül a kortárs zenéig), és óvodától az egyetemig folytatható.

A Kodály-módszert övező jelenség alapelemei is feltűnnek már ekkor. Mindenekelőtt az a hajlandóság, hogy a magyar zenei nevelés elméletét, gyakorlatát és eredményeit – valószínűleg a közérthetőség érdekében – egyenesen Kodály személyéhez kötötték. A New York Times tudósítója szerint „a mai magyar zenei nevelés Kodály elképzeléseinek gyakorlati megvalósítását jelenti.” Egon Kraus ismertetésében Kodály „lépésről lépésre építette fel a zenei művelés rendszerét”, amelynek „ma is minden szálát a kezében tartja.” Nemritkán a külső szemlélők felfogásában a zeneszerző nemcsak a módszert dolgozta ki egyénileg, hanem a magyar népzene gyűjtését és az ének-zenei iskolahálózat kiépítését is.

Továbbá, a Kodály-módszer magyarországi alkalmazását szinte kizárólag az ének-zenei iskolákban megvalósuló oktatás példájával azonosították. Vagyis a nemzetközi ismertetésekben a Kecskeméten elindított, kiváló minőségű, ám az ország diákságának elenyésző hányadát befogadó iskolatípus amolyan szinekdoché szerepet kapott a teljes magyar zenei nevelés viszonylatában. Nem véletlen, hogy az ISME konferencia végén felolvasott határozatok első pontja is javasolta az „általános iskolák létesítését és fejlesztését intenzívebb zeneoktatással a magyar példa nyomán, amelyekben a zene a fő tárgyak közé tartozik heti hat órával, és amelyekben a didaktika és metodika, a múlt és jelen zenéjének kiegyensúlyozott arányán alapszik”. Maud Karpeles, az IFMC főtitkára hasonlóan nyilatkozott, azt kívánva „minden országnak a világon, hogy ismerjék meg azt a csodálatos munkát, amit Magyarország végez a zenei nevelésben, és kövesse az ő jó példáját.”

Végül pedig a beszámolók nagytöbbsége kiemelte a magyar zeneoktatás kapcsán fellépő transzferhatást, mint a legerősebb érvet a Kodály-módszer alkalmazására és az ének-zenei iskolák lemásolására. Roland Chaillon francia zenetörténész szerint Budapesten „bebizonyosodott, hogy a zene bámulatos hatással van a gyermek értelmi fejlődésére, s növeli fogékonyságát más ismeretek befogadására is.” Ezt a – legtöbb résztvevő által lenyűgözve fogadott – összefüggést Kokas Klára (1929–2010) fejtette ki előadásában, amelyben Eiben Ottó antropológussal együtt a szombathelyi zenei óvodás és kontroll osztályokkal végezett felméréseiket ismertette.

Kokas eredetileg nem szerepelt az előadók listáján, hanem Kodály támogatására tudott felszólalni az egyik munkaközösségben. A zeneszerző – aki fent idézett cikkében már hirdette, hogy „az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít, […] munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat” – pontosan látta egy ilyen tudományos eredmény potenciális értékét a zeneoktatás megerősítésének szempontjából és azért a konferenciát záró rádiónyilatkozatát szinte teljesen ennek a beiktatott felszólalásnak a méltatására szentelte. Kokas és Eiben eredményeit későbbi felmérések is megerősítették – például a Barkóczy Ilona és Pléh Csaba kutatása vagy a Irving Hurwitz által vezetett kísérletek –, s ezáltal lényegesen hozzájárultak az módszer Észak-Amerikai elterjedéséhez.

A kultúrdiplomáciai misszió

A két konferenciával járó nemzetközi figyelem és a Kádár rendszer nyitási politikája megteremtették a lehetőséget a magyar zeneoktatási modell világszintű ismertetésére. A következő évtizedekben kibontakozó kultúrdiplomáciai misszió – Kodály által is kijelölt – motorja Szőnyi Erzsébet lett, aki a német- és franciatudása mellé gyorsan felzárkóztatta az angolt is. 1964 őszén már kristálytisztán megfogalmazta a célt és az eléréséhez szükséges feladatokat. „Most már itt a cselekvés ideje”, szólította fel egyszerre kollegáit és a kultúrpolitika vezetőit, „váltsuk be azokat a reményeket, amelyekre ez a budapesti ISME konferencia feljogosított” és „[fordítsuk] erőnket a helybeli munka tökéletesítése mellett végre a külföldi propagandára is.” Ehhez szükségesnek tartotta a magyar zenei nevelésről szóló írások lefordítását, mintaórákról és énekkarok eredményeiről szóló lemezek megjelentetését, ismertető filmek készítését és külföldön történő bemutatását, a nemzetközi szakmai fórumokon való részvételt és végül a külföldi érdeklődők számára tanfolyamok indítását. Ezeket a lépéseket – erőteljesebb vagy haloványabb állami támogatással – a Kodály örökségét fenntartó közösségnek sikerült fokozatosan megvalósítani.

Az 1964-es rendezvények tekintélyes nyílást ütöttek a vasfüggönyön, a zenei szakemberek intenzív ki-be áramlását, kommunikációját és együttműködését indítva el. Az MZSz 1966-ban arról számolt be, hogy az ISME nemzeti szekciói illetve egyéni tagjai részéről „állandóan fokozódó érdeklődés mutatkozik a magyar zeneoktatás módszerei iránt” és „erősen megnövekedett azoknak a száma [akik] jelzik, hogy Magyarországra szándékoznak jönni rövidebb-hosszabb tanulmányútra.”

A megfigyelők Nyugat Európából, a Skandináv országokból, Japánból, Kanadából jöttek, de a legkomolyabb érdeklődést talán az USA-ban váltotta kia módszer. 1967-ben Norman E. Weeks, a Seattle-i iskolák zenei szakosztályának vezetője egy csoport amerikai zenetanárt hozott Budapestre, hogy megfigyeljék a tanítást. 1968 őszén – a prágai tavasz elfojtása által okozott diplomáciai feszültségek dacára – tíz fiatal amerikai hallgató iratkozott be Szőnyi főiskolai szolfézsórájára, az első Kodály Fellowship Program résztvevőiként. A programot Alexander Ringer, az Illinois-i Egyetem muzikológusa szervezte a szövetségi kormány oktatási hivatalának támogatásával, miután a budapesti IFMC konferencián egyike volt azoknak, akiket lenyűgözött az ének-zenei iskolások bemutatója. A beutazó amerikai pedagógusok névsorát hosszan lehetne még sorolni, hiszen tanulási hajlandóságuk mai napig töretlen.

A mobilitást limitáló hidegháborús körülmények ellenére a szakmai utazások a másik irányban is intenzívvé váltak 1964 után. Szőnyi előbb Kanadában, majd az USA-ban szerteágazó szakmai kapcsolatokat és szoros együttműködéseket alakított ki. Ennek köszönhetően az 1967-es montreali világkiállításra is meghívták, ahol a Zeneművészeti Főiskola hallgatói naponta egy órás demonstrációt tartottak a Kodály-módszerről egy üvegpavilonban. 1969 nyarán Szőnyinek már sűrű észak-amerikai programja volt, amely a Középnyugaton kezdődött, majd három szakmai műhely után a keleti parton, Bostonban folytatódott, innen San Francisco és Seattle következett, hogy két kanadai előadással fejezze be.  A transzatlanti fókusz ellenére munkája ténylegesen globális jellegű volt, innen visszaemlékezésének címe: Öt kontinensen a zene szolgálatában. A módszer további „nagyköveteiként” a már említett Kokas Klárán kívül ezekben az években Bartalus Ilona, Erdei Péter, Forrai Katalin, Serényi Emma, Szabó Helga és sokan mások tanították a módszert a világ különböző országaiban.

A magyar és külföldi zeneoktatók együttműködéséből az évtized végére egy élénk informális nemzetközi szakmai közösség jött létre, amelynek a Kodály-féle koncepció és ennek közoktatási missziója adott összefogó identitást és közös nyelvezetet. Az 1970-es évekre ezekből a kapcsolatokból egy transznacionális hálózat emelkedett ki, amely számos intézet, nyári egyetem és szakfolyóirat munkájára épült, és amelynek fórumot az 1973 óta kétévente megrendezett Nemzetközi Kodály Szimpózium, szervezeti hátteret pedig az 1975-ben alapított Nemzetközi Kodály Társaság biztosított.

Felmutatott hatékonyságának, módszertani hozzáférhetőségének, kulturális képlékenységének és természetesen a magyar szakemberek kitartó munkájának köszönhetően a Kodály-módszer nemcsak, hogy felkerült a zenei nevelés nemzetközi térképére, hanem idővel meghatározta és átrajzolta azt. Eme felívelő folyamatot szemlélve nem túlzás kijelenteni, hogy az 1964 óta eltelt hatvan évben Magyarország ennek a területnek egyik központjává vált. Ismételten bizonyítva, hogy a gyakran gazdasági és katonai függőségben levő kis országok a kultúra és tudomány terén egyedi és megkerülhetetlen nyomot tudnak hagyni a globális folyamatokban.

Támogatás: A publikáció az „OTKA” Posztdoktori kiválósági program keretén belül, 2024 és 2027 között megvalósuló kutatási projekthez (PD 146412 azonosítószám) kapcsolódik, melynek címe: „A Kodály-módszer nemzetköziesítése és a magyar kultúrdiplomácia a Kádár-korszakban”.

Felhasznált irodalom:

Bodnár Gábor, Zsuzsanna Polyák: International dissemination of Zoltán Kodály’s concept of musical education. Educació i Història: Revista d’Història de l’Educació (2021) 37. sz. 165-194.

Bolya Mátyás: Információelmélet és népzenekutatás. L’Harmattan, Budapest, 2020.

Jerry L. Jaccard: Dallamok és disszonanciák. A zene nagykövete Szőnyi Erzsébet. Nap Kiadó, Budapest, 2016.

Kodály Zoltán: Visszatekintés, I-II-III. Argumentum, Budapest, 2007.

Kokas Klára: Amerikában tanítottam. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1978.

László Szabolcs: Promoting the Kodály Method during the Cold War: Hungarian Cultural Diplomacy and the Transnational Network of Music Educators in the 1960s and 1970s. Múltunk (2019). 107–140.

Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Akadémiai, Budapest, 2004.

Szőnyi Erzsébet: Öt kontinensen a zene szolgálatában. Gondolat, Budapest, 1979.

Ezt olvastad?

Budapest bombázása 1944. április 3-án – ahogy a lakosság megélte

Idén 80 éve zajlottak a Budapest elleni amerikai és brit légitámadások. Bár az ország ekkor már közel két éve hadviselő

X