Magyarországi huszitákról – Tóth-Szabó Pál életműve

A polgárháború kifejezést hallva legtöbben az Amerikai Egyesült Államok területén lezajlott fegyveres konfliktusra gondolunk (1861–1865). Legkevésbé sem a magyar történelemhez kötjük a fogalmat, pedig legalább egy – még ha nem is több – hosszan tartó konfliktust determinál így a magyar történetírás hazánk középkortörténetében: az 1440–1444 között zajlott eseményeket. I. Jagelló Ulászló és V. Habsburg Utószülött László, továbbá párthíveik ádázul küzdöttek egymással több „fronton” is. Mai cikkünket eme korszak kutatójának, Tóth-Szabó Pálnak (1872–1938) és munkássága emlékének szenteljük.


Huszita szekérvár Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

1917-ben jelent meg „A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon” címet viselő opus, mely minden kétséget kizáróan nélkülözhetetlen, széles forrásbázist használó alapmű az Albert király halálától Mátyás király megválasztásáig terjedő vérzivataros magyar történeti időszakhoz. Keletkezésének története 1907 áprilisában kezdődött, amikor a Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése Ipolyi Arnold alapítványából pályázatot írt ki:

„Adassék elő a cseh husszita mozgalmaknak és uralomnak története Magyarországon. (A cseh történelmi források is felhasználandók).

Jutalma Ipolyi Arnold alapítványából 2000 kor.

Határnap: 1909. szeptember 30.

A jutalomban csak absolut becsű mű részesülhet. A jutalmazott mű egy évig a szerző tulajdona; ha egy év alatt ki nem adná, a tulajdonjog az Akadémiára száll.”

Akadémiai Értesítő (1907) 401.

Pedig Tóth–Szabó Pál elsődleges kutatási területe nem a Felvidéket pusztító zsoldosseregek története volt. Első közleményeit a magyar királyi főkegyúri joggal kapcsolatban jelentette meg. A témaválasztás indokolt, ha elmondjuk: alap és középfokú tanulmányai befejezését követően belépett a jászói premontrei szerzetesrendbe. A hidvégardói születésű (Abaúj vármegye) ifjút a teológiai tanulmányok elvégzését követően 24 évesen, 1896. szeptember 16-án pappá szentelték. Nagyváradon premontrei rendi tanárként helyezkedett el 1897-ben, ahol egy évvel később főgimnáziumi tanárrá nevezték ki. Ugyanezen évben jelentette meg az Athenaeum hasábjain „A magyar főpapság a rendi alkotmányban a vegyes királyok alatt” c. tanulmányát. Ez alapján, és Ballagi Aladár ajánlására a Magyar Történelmi Társulat rendes tagja lett. Az MTA és a rendjének főnöke hozzájárulásával Fraknói Vilmos irányítása alatt 1901 első felében a vatikáni levéltárban végzett kutatásokat. Munkájáról az Akadémiai Értesítőben adott számot. E szerint kutatásai elején VI. Sándor pápa, családi nevén Borgia Rodrigo – a manapság leginkább a TV sorozatból ismert pápa – szupplikációit vizsgálta.


VI. Sándor pápa ólombullája

„Mert a ki valamely kornak való képét akarja nyújtani, az első, ellenvetést nem tűrő feltétel, hogy az akkori társadalom minden rétegének általános gondolkozásával, uralkodó eszméivel, testi-lelki szükségleteivel, nemcsak tetteivel, de benső vágyaival, titkos óhajaival ismerős legyen. És éppen ezekről tudósítanak minket a supplicatiók és éppen ezért megbecsülhetetlen források. A supplicatio tárgyának gazdag változatosságával karöltve jár a supplicáló, a folyamodó személyek különböző volta. A társadalom minden rétege megtalálja képviselőjét. Megtaláljuk itt, még pedig ismételten a koronás királyt s tőszomszédságában a durva kordát viselő franciskánus frátert : az erőszakos Váradi Pétert, Kalocsa érsekét, (…) a szegény oltárigazgatót, a mint fölszenteltethetéséért esedezik, (…) Szathmári Györgyöt, a hatalmas kanczellárt, (..) meg a törökverő Frangepániakat, a királysértő Újlaki Lörinczet, (…) s a becsületes nagy-szebeni birót esküdtjeivel együtt.”

Akadémiai Értesítő (1902) 178–179.

Vatikáni kutatásairól bővebben és azt kontextusba helyezve nemrégiben az MTA–PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoportjának vezetője, Tusor Péter historiográfiai áttekintő munkájában értekezett. Vatikáni eredményeiről 1902. január 13-án a Magyar Történelmi Társulat előtt is beszámolt (Századok (1902) 184.).

1903-ban három felolvasást is tartott a Társulat előtt. Első két előadása még a kegyúri joghoz kapcsolódott: május 2-án „Jászó a főkegyúri jog történetében”, május 7-én „A kegyúri jog átruházása” című dolgozatok hangzottak el.  Október 12-én azonban már belekóstolt a későbbi Ipolyi-díjjal jutalmazott művének témájába: „Giskra. Különös tekintettel Abaúj megyére” címmel tartotta meg felolvasását. Fentebb idézett beszámolójához hasonlóan a felolvasás kivonatából átemelt idézet is jó tükrözi a korszak történetírásának szellemiségét:

„A történelem csak akkor nyújthat megbízható képet valamely korról, ha a politikai események mellett figyelemben részesíti ama kornak vallási, erkölcsi, társadalmi, egyszóval kulturális viszonyait is. Éppen ezért röviden szólani fogunk azon társadalmi, vallási, erkölcsi hatásokról, melyeket a csehek hazánkban léte idézett elő.”

Akadémiai Értesítő (1903) 629.

1906-ban jelent meg vatikáni kutatásait megkoronázó munkája Szatmári György prímásról. (1457–1524) a Magyar Történelmi Életrajzok XXII. évfolyam 1-3. füzetének hasábjain. 1906-ban az „SRS” monogrammal aláíró recenzens elsőként méltatta és ismertette a munkát (Katolikus Szemle (1906) 1059.), egy évvel később pedig a jeles egyháztörténész Lukcsics József nyilatkozott ekképpen a műről: „(…) Tóth-Szabó Pál (…) becsületes szorgalommal dolgozott. Köszönet neki ezért az életrajzért, mert sokat tanulhatunk belőle.”  (Századok (1907) 670.). A mű teljes szöveggel online itt olvasható. 1907-ben az egyháztörténelem tanára lett a Norbertinumban, valamint a Budapesti Egyetem 14–16. század történetének egyetemi magántanárának nevezték ki. Ekkor már minden bizonnyal dolgozott nagy művén; közben 1908-ban Magyar Történelmi Társulat igazgató választmányi tagjává választották két évre.

1909. szeptember 30-ig két pályamű érkezett a két évvel korábban meghirdetett pályázatra. Az 1. számú pályamű 178 ívoldalra rúgott és a „Verbum non amplius reddam” jeligére érkezett. Az akadémiai bíráló(k) erről a munkáról nagyon negatívan értekeztek, többek között kiemelték, hogy felhasznált irodalma ismeretterjesztő műveken alapul. A 2. számú pályaműről azonban nagyon elismerően nyilatkoztak bírálói: Békefy Remig és Borovszky Samu. A „Benatky-Jerusalem” jeligére beérkezett corpus 728 ívoldalt tett ki.

„Felbontatván a 2. sz. pályamű jeligés levele, abból dr. Tóth-Szabó Pál egyetemi magántanár neve tűnt elő.”

Akadémiai Értesítő (1910) 276.

Bírálói módosításokat és javításokat javasoltak a munkán, ezért a kézirat kiadása váratott magára. Közben 1911-től a „Történelmi közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából” c. vármegyei folyóirat második évfolyamától szerkesztőbizottsági tagja volt, továbbá 1912-ben kilépett rendjéből és a Fővárosi Levéltárban lett levéltáros. A Közlemények az észak-keleti vármegyékben működő helytörténeti lapok között kifejezetten jó színvonalat ütött meg, de nem érhette el a „Közlemények Szepes vármegye múltjából” színvonalát. Tóth-Szabó mindenesetre a folyóirat fennállása alatt egyetlen írást sem helyezett el a folyóiratban, pedig helytörténeti vonatkozása bőven akadt témájának. Minderről meg is győződhetne az érdeklődő, hiszen a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár a digitalizálását elvégezte, az online közzététel azonban nem jeleníthető meg ezen a felületen. Ezen vármegyei folyóiratok történetírásunk fejlődésében betöltött szerepéről egyébként a Történelmi Szemle hasábjain Varga Bálint publikált a közelmúltban.

Tóth-Szabó a kézirat előszavát 1914-ben vetette papírra, Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari nyomdáját azonban csak 1917-ben hagyta el. „A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon” a maga 474 oldalával terjedelmes munkának bizonyult, joggal tarthatott számot a történettudomány érdeklődésére. Recenzeálása sem maradt el sokáig, Ernyey József írt róla a Századok 1918-as évfolyamában. Elsősorban a munka első fejezetét elemzi, néhol helyesbítve azt. Elismerően szól róla, de várakozáson alulinak értékeli a szlavisztika tudósának szemüvegén keresztül.

A Tanácsköztársaság hatalomátvétele után 1919 májusától az Országos Levéltár vezetőjévé nevezték ki Tóth-Szabó Pált. Beosztását sokáig nem tarthatta meg, tanácskormány bukását követően 1919. augusztus 8-án hivatalától megfosztották, de visszatérhetett a Fővárosi Levéltárba, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1925-ig dolgozott. Mint utóbb kiderült 1917-es kötete volt élete utolsó munkája. Haláláig nem jelent meg újabb közleménye, felolvasásokat sem tartott, és sem a Magyar Történelmi Társulat, sem pedig a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság működésében nem vállalt aktív szerepet, szemben a korábbiakkal. Hallgatásának és visszavonultságának okát nem tudni – ez további kutatást kívánna. 1938. október 28-án hunyt el Budapesten. Halálának 70. évfordulójának Béres Gyula emlékezett meg szűkebb pátriájának szülöttjéről a Borsodi Tájház közleményeiben (74–76).

Publikációs listájának terjedelme nem mérhető a magyar történetírás legnagyobb alakjaihoz. Ipolyi-díjas munkája azonban a kortárs történetírók számára fenntartotta a nevét. Aki témájával és korszakával foglalkozik, nem nélkülözheti Tóth-Szabó hivatkozását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elmúlt majd’ száz évben nem született sem olyan forrásgyűjtemény, oklevéltár, sem olyan szintetizáló munka, ami leporolná és korszerűsítené mindazt, amit a husziták magyarországi ténykedéséről tudunk. Ez tény és egyben elgondolkodtató megállapítás is. Az elmúlt évtizedekben Pálosfalvi Tamás jelentetett meg több publikációt is a témában, jobb hiányában ő is sokat citálja Tóth-Szabó Pál munkáját.

Történetírásunk jövőbeni feladata lehet egy oklevéltár-sorozat indítása a korszakra vonatkozóan az Anjou, és a Zsigmond-kori oklevéltárhoz hasonlóan. De egy, a forrásközléseket összegyűjtő bibliográfia is sokat lendítene a korszak modernebb megértésében.

Írásunkat Tóth Zoltán 1921-ben írt kritikájának utolsó soraival zárjuk, mely A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon c. értekezésről született.

„A munkáról csak elismerés hangján beszélhetünk. Az olvasó mindenképen sokat tanulhat belőle, ha pedig némileg ismeri a XV. század hazai történetét, azonnal látja, sok tekintetben, mily haladást jelent előzőihez képest. (…) Okleveles melléklete száz nagyérdekű darabot tartalmaz, előadása világos, nyugodt, véleményeit alaposan megokolja. A néhány említett kifogással szemben az érdemek egész sora áll…”

Történelmi Szemle (1921) 169.

Ezen igazságtartalmáról mindenki meggyőződhet, hisz a magyar történelemírás eme becses darabját a Torontói Egyetem jóvoltából online is olvashatjuk.

 

Tóth-Szabó Pál publikációs jegyzéke (Béres Gyula gyűjtése nyomán)

 

1. A magyar főpapság a rendi alkotmányban a vegyes királyok alatt. Budapest, 1898. Atheneum (különnyomat a Századokból) = In. Századok, 1899. 9. szám. 833–835.

2. A bihari vár. In: Századok, 1900. 547–551.

3. Mallyó József prémontrei pap, a jászai konvent naplóírója. In. Magyar Állam, 1901. április 7.

4. Mallyó József. Budapest, 1901. (különnyomat a Századokból) = In. Századok, 1901. 3. szám. 231–341.

5. A prémontreiek ünnepélye. In. Alkotmány, 1902. április 6.

6. Magyar ötvösök Rómában. Jakab barát, pécsi festő. In. Művészet, 1902. 3. szám. 229.

7. Jelentés vatikáni kutatásaimról. In. Akadémiai Értesítő, 1902. 4. szám. 177–186.

8. Miklós, Hertul fia, Nagy Lajos király udvari festője. Bálint festő. Tamás festő. Antal kassai ötvös. In. Művészet, 1902. 6. szám 434.

9. Oklevelek a kegyúri jog történetéhez. 1508 – 1521. In. Magyar Történelmi Tár, 1903. 99–117.

10. Magyarország a XV-ik század végén a pápai supplicatiók világánál. Budapest, 1903. (különnyomat a Századokból) = In. Századok, 1903. 1–4 szám. 1–15.; 151–159. 219–239. 327–344.

11. Torna megye XV. századi oláh telepei. In. Ethnographia. 1903. 8. füzet. 361–365.

12. A jászói konvent mint hiteleshely a középkorban. In. Turul, 1903. 3. szám. 110–119.

13. Giskra, különös tekintettel Abaújmegyére. In. Értekezések a történettudomány köréből XIX. 307–372.

14. Nagyvárad az erdélyi fejedelmek és a török uralom korában. Nagyvárad, 1904.

15. Jászó a főkegyúri jog történetében. Budapest, 1905. (különnyomat a Századokból). = In. Századok, 1905. 1–2. szám 119–137.; 223–247.

16. Nagy Lajos király és a jászai konvent: válaszul Pór Antalnak. In. Századok, 1905. 6. szám. 574–575.

17. Szathmári György prímás (1457–1524). Budapest, 1906. Magyar Történelmi Társulat, Atheneum, Magyar Történelmi Életrajzok XXII. 1–3. füzet rajzokkal és hasonmásokkal.

18. Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. (Ismertetés). In. Magyar pedagógia, 1911. 27–33.

19. Acsay Ferencz: A nemzeti elem az Árpádok művelődésében és iskolázásában. (Ismertetés). In. Magyar pedagógia, 1911. 164–165.

20. Walter Gyula: Overberg Bernárd. kilenc képpel. Budapest, 1911. (Ismertetés). In. Katholikus szemle, 1911. 4. szám. 426.

21. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. (Ismertetés). In. Magyar pedagógia, 1914. 569–578.

22. A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest, 1917.

 

Munkáinak recenziói, bírálatai:

 

1. Szatmári György prímás (1457—1524). Ismertetés. In. Katolikus Szemle, 1906. 10. szám. 1056–1059.

2. Szatmári György primás. (1457—1524.). Ismertetés – Lukcsics József. In. Századok, 1907. 7. szám. 668–670.

3. Jelentés az Ipolyi-pályázatról. In. Akadémiai Értesítő, 1910. 274–276.

4. A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Ismertetés – Tóth Zoltán. Történeti Szemle, 1921. 1–4. szám. 165–170.

5. A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Ismertetés – Ernyey József.  In. Századok 1918. 7–8. szám. 404–411.

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Cikkünkben a Magyarország története című történelmi dokumentumfilm-sorozatot mutatjuk be, amelynek elkészítéséről a sorozatban közreműködő történészek mesélnek és végül azt is