Mód Aladár és a „400 év küzdelem” mítosza

A magyarországi marxista történetírás egyik legnagyobb hatású műve Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című, hét kiadást megért munkája. Hatása – sajnos – máig tetten érhető mind a történetírásban, mind a közgondolkodásban. De ki volt Mód Aladár, mi olvasható ebben a könyvben és miért problematikus a tartalma?

Forrás: Tortenelemtanitas.hu

Mód Aladár élete

Mód – eredetileg Oszkó – Aladár 1908. augusztus 20-án született a kemenesaljai Karakón. Családja kivándorolt Amerikába, de nem találták meg számításukat, ezért visszatértek Magyarországra, és Budapesten telepedtek le. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egyetem magyar – latin szakára iratkozott be. Saját nevén, majd Major János álnéven szerkesztette a „Virradat” című baloldali egyetemi lapot. Az 1932-es év igen mozgalmasnak bizonyult életében. Belépett a Magyar Kommunista Pártba, és élénk publicisztikai tevékenységet kezdett folytatni. Cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában, a Szabad Szóban. Ebben az időben főként társadalmi és politikai kérdésekkel foglalkozott, nem történelemmel. Ugyanebben az évben röpiratok terjesztése miatt letartóztatták, és bő négy hónapig fogva tartották. Ebben az évben szerzett tanári oklevelet is, de nem helyezkedett el tanárként – nézetei miatt nem is biztos, hogy megtehette volna. 1941-ben a németellenes függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett, négy hónapig Kemenesalján és a Dunántúlon bujkált. 1943-ban, 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című könyve megjelenése után újra letartóztatták és politikai szervezkedés vádjával bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. Megjegyzendő, hogy több online orgánum szerint 1945-ben vette fel a Mód nevet. Ez az állítás téves, a „400 év” első kiadásának borítóján már a Mód Aladár név szerepel. 1944 októberében tért vissza illegálisan, és az újpesti partizáncsoport összekötőjeként részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után az MKP Gazdasági Bizottságának titkáraként és a Szabad Nép című pártlap munkatársaként, majd az ötvenes évek elején a Magyar Dolgozók Pártja propagandaosztályán dolgozott. 1954 és 1961 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat főtitkári tisztét töltötte be, majd 1954-től 1973. november 21-én bekövetkezett haláláig az ELTE bölcsészkarának tanszékvezető egyetemi tanáraként oktatott.

A 400 év küzdelem az önálló Magyarországért első kiadása

Mód Aladár abból indult ki, hogy a magyar történelem középpontjában a Habsburgokkal és a szövetségesekkel szembeni rendi-függetlenségi küzdelmek állnak, művét végigkíséri ez a gondolat, melyet a gazdasági érdekekkel is összekapcsol. A bevezetőben ezt azzal indokolja, hogy „a politikai és társadalmi küzdelmek menetét és belső törvényszerűségeit nem érthetjük meg anélkül, hogy e folyamatot ne a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban szemléljük.” Mód kilenc fejezetre osztotta könyvét, melyek egy-egy kronológiai egységet képeznek.

Az első fejezet az 1514 és 1526 közötti kort tárgyalta. Mód szerint ekkor váltották fel a hűbéri társadalmakat az árutermelő társadalmak. A mohácsi vereség oka nem a török túlereje volt szerinte, hanem az, hogy a vezető réteg „maga semmisítette meg az eredményes védekezés lehetőségét” a Dózsa-féle parasztfelkelés leverése utáni kegyetlen megtorlással. A második fejezetben az 1526-tól 1711-ig terjedő korszakot tárgyalta. Szerinte az I. Ferdinánddal hatalomra került idegen dinasztia a hazai gazdasági fejlődés gátjává vált, ugyanis az uralkodó a nemesi adómentesség miatt kieső jövedelmeit egyes gazdasági ágak monopolizálásával és a kereskedelemre kirótt minél nagyobb vámokkal és illetékekkel akarta pótolni. A Habsburgok kizsákmányolásával szembeni fellépések sorra csődöt mondtak, mert nem volt mögöttük széles népi támogatás. Zrínyi Miklós próbálkozásai és a Wesselényi-összeesküvés is ezért maradtak sikertelenek. Bécs kizárólag arra használta Magyarországot, hogy ellássa élelmiszerrel az osztrák örökös tartományokat. A kizsákmányolásra válaszként alakult ki a bujdosó mozgalom, amely paraszti-népi felkelésbe fordult át, majd nemesi-rendi mozgalomként teljesedett ki, amit Rákóczi-szabadságharcként ismerünk. Rákóczi maga nem tudott úrrá lenni mozgalma társadalmi ellentétein, de Mód kiemeli, hogy ő volt az első a Hunyadiak óta, aki szövetségest látott a szegény népben az idegen hatalom ellen. Nem elégítette ki viszont a jobbágyság igényeit, ezért a felkelés szükségképpen elbukott. A magyar birtokos osztály inkább kompromisszumot kötött a bécsi udvarral, azonban a megegyezés Mód szerint papíron maradt és „a belső önállóság helyett a legféktelenebb terror lesz úrrá.” Sőt: „Az elkövetkező időkben a gyarmati kiszolgáltatottság sötét kora szakad hazánkra, mely minden réteg eleven érdekébe vág.”

A harmadik fejezetben az 1711-től 1795-ig terjedő korszakot tárgyalta. Mód szerint III. Károly csak azért verte ki Magyarországról a török maradékát, mert Nyugat-Európából kiszorult. A visszahódított területek földjeivel a hozzá hű nemeseket és hadiszállítóit jutalmazta, az új urak pedig teljes mértékben kiszipolyozták a népet. Mária Teréziának még Mód szerint is volt néhány jó kezdeményezése, de ő is csak az osztrák érdekeket nézte. „Az osztrák ipar kizárólagos uralomra jutott az egész magyar piacon, a magyar fogyasztás osztrák ipari és kereskedelmi monopóliummá vált s Magyarország mind mélyebbre süllyedt a gazdasági elmaradottság és kiszolgáltatottság, a gyarmati szolgaság lejtőjén.” II. József reformjait, modernizálási terveit igen pozitív színben tüntette fel. A németesítési törekvésekre viszont éppen hogy csak utalt, ez ugyanis ellentétben állt volna koncepciójával. A fejezetet a magyar jakobinusok mozgalmának bemutatásával zárta. Szerepüket pozitívnak értékelte, de kiemelte, hogy sem az uralkodó, sem a nemesség nem támogatta őket, s a rendek egyenesen az „irtóhadjárat” élére álltak Martinovicsék bukása után.

A következő fejezetben az 1795 és 1848 közötti időszakot vette górcső alá. A reformkorban a köznemesség állt a változást követelők élére. A dinasztiával és a „reakciós” főnemességgel szemben egyre inkább a demokráciát és az Ausztriától való függetlenséget követelték Mód szerint. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc szereplői közül Kossuthot, Petőfit és Táncsicsot dicsérte, szemben a mérsékeltebbekkel. A bukást azzal magyarázta, hogy hiányzott az a széles ipari munkásréteg és városi polgárság, amely a nép élére állva győzelemre vezethette volna a forradalom ügyét.

Ezután az 1849 és 1867 közötti időszakot vizsgálta. A neoabszolutizmust az osztrák nagypolgárság diktatúrájaként értékelte. A korszak legnagyobb alakjának Kossuth Lajost tartotta, aki „elejtve az Ausztriával való szolgai közösséget, a dunamedencei népek testvéri együttműködésének kialakításában és vezetésében keresi a magyarság új történelmi hivatását és szabad fejlődésének útját”, és akinek a hazai politikusokhoz intézett pesszimista jóslatai „fél évszázaddal később végzetesen beteljesedtek.”

A következő fejezetben az 1867 és 1880 közötti eseményeket tárgyalta. Mód szerint a kiegyezés alapját a magyar mezőgazdasági és az osztrák finánctőke érdekeinek azonossága képezte, és a kiegyezés utáni évtized a legszebb konjunktúra időszaka a magyar földbirtokosok számára, ugyanakkor stagnálást hozott az ország ipari fejlődésében. A viszonylag nyugodt időszakot az 1880-as év szüntette meg, mely megnyitotta az „imperializmus szakaszát.”

Ezzel át is térünk a következő fejezetre, amely 1880-tól 1906-ig interpretálta az eseményeket. 1880-ban a kapitalizmus egy új fejlődési szakasza vette kezdetét. Az ipari termelés és a termékek forgalma megsokszorozódott, de a fejlődés irányítását már a nagybankok és a vezető pénzcsoportok végezték. A bankok nemzetközi méretű óriási kartelleket hoztak létre, melyekkel a termelést és a piacot megszervezték, ami világméretű nemzetközi ellentétek alapját adta. Mindeközben Magyarország „a külföldi tőke kamatrabszolgasága felé sodródott.” Az európai védővámok miatt a magyar mezőgazdaság elvesztette külföldi piacait, ami kiélezte az ellentéteket Ausztriával a vámok rendszere miatt.

A következő fejezet 1906 és 1914 között tárgyalja a magyar történelmet – legalábbis a címe szerint. Első részében ugyanis a magyar ipar 1880 óta történt fejlődését és a magyar banktőke megerősödését vizsgálta. A fejezet végén azt fájlalja, hogy az önálló Magyarország nem egy diadalmas reformmozgalom, hanem a háborús összeomlás miatt született meg, mégpedig az imperialista trianoni békediktátum által. Érdekes módon az első világháború kérdését elintézi két bekezdéssel, a fejezetek közül teljességgel hiányzik.

A könyvet ugyanis az 1920 és 1940 közötti szakaszt tárgyaló fejezet zárja. Nemcsak az első világháborút, hanem az 1918-19-es forradalmak időszakát is átugrotta ezzel. A trianoni átrendeződés egyetlen pozitívumának azt tartotta, hogy az ország visszanyerte függetlenségét, ami alapot jelenthetett volna a gazdasági és szociális problémák megoldásához. Ez nem következett be a „feudális birtokviszonyok” továbbélése miatt, amely akadályozta a termelés bővítésén alapuló életszínvonal-emelkedést. A könyv végén mintegy váteszként azt jósolja, hogy a háború után a gyári munkásság a fejlődés élére áll, hiszen annak „mulaszthatatlan történelmi és nemzeti feladata, hogy a legmagasabb rendű emberi fejlődés feltételeinek megvalósulását saját nemzete keretében e nemzeti fejlődés természetének és sajátosságainak megfelelő formában életre kelteni segítsen.”

További kiadások

A könyv 1943-as első kiadása mindössze 240 oldal terjedelemben jelent meg és csekély hatást váltott ki. Másodjára 1945-ben adták ki, a szerző néhány igen lényeges változtatást vitt bele az eredeti kiadáshoz képest. Egyrészt adaptálta a Kommunista Kiáltvány szemléletét, miszerint a történelem szakadatlan osztályharcokból áll, másrészt belekerült a szovjet felszabadítás tétele, mint a négyszáz év küzdelem beteljesedése, amellyel Magyarország végre elnyeri hőn áhított függetlenségét. 1947-ben harmadjára is kiadták a munkát, 1948-ban két külön kiadást is megér, a negyediket és az ötödiket. 1951-re már a hatodik kiadás látott napvilágot, azonban Mód ezt már alaposan átdolgozta, a terjedelem közel a háromszorosára nőtt a korábbi kiadásokhoz képest. A munka hangsúlya az 1867 utáni történelemre került. Alaposan részletezte a baloldali mozgalmakat, és igyekezett nyomatékosítani a „reakció” történelmi fejlődést gátló tevékenységét, a haladás gátlóit egyenesen árulókként jellemezte. A 16-17. századdal viszont kevesebbet foglalkozott a korábbinál. Az osztályharcos szemlélet itt már nem áttételes, hanem teljesen nyílt, ráadásul az irodalomjegyzékben már a marxizmus-leninizmus klasszikusai is megtalálhatóak. Az 1945 utáni éveket sikertörténetként ábrázolta, kiemelve Rákosi géniuszának szerepét. Az utolsó magyar nyelvű kiadás 1954-ben született meg, ebben helyenként már lábjegyzeteket is használt. Utoljára 1955-ben cseh nyelven, Prágában jelent meg.

 

Az első világháború módi értelmezése

Lenin 1917-ben kiadott Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című könyvében megállapította, hogy az első világháború a világ újrafelosztásáért folytatott imperialista rablóháború volt valamennyi résztvevő részéről. Az európai kapitalizmus nagy monopóliumokba koncentrálódott, és új piacok meghódításával mind magasabb profitrátára törekedett. A század elején a gyarmatosítással befejezte a világ egységesítését. Ebben az immár zárt világban a nagy kapitalista államok között a területek és a piacok kisajátításáért folyó verseny kiéleződésének szükségszerűen az első világháborúhoz kellett vezetnie és oda is vezetett. Tehát lényegében úgy látta, hogy a gazdasági automatizmus lehetetlenné tette a tisztán politikai megoldást és a háborúhoz vezetett. Lenin állításait legmarkánsabban Mód Aladár közvetítette a magyar közönség felé. Ugyan az első kiadásból még teljességgel hiányzott az első világháború tárgyalása, a hetedikben már önálló fejezetet kapott. Mód szemléletmódját az alábbi idézet kiválóan példázza: „Az ország belesodródása az első világháborúba mennyire szükségszerű következménye volt a magyar nagytőke és nagybirtok, valamint a német imperializmus összefonódásának és egyben a magyar nagytőke és nagybirtok imperialista érdekeinek és törekvéseinek.” Ez a szemlélet azóta – diplomatikusan szólva – idejét múlttá vált.

Miért gyakorolt mély hatást a köztudatra a „400 év?”

Romsics Ignác három éve megjelent, a magyar történetírás történetét bemutató kötetében (Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011) kitért a 20. század első felének marxista történetírói kísérleteire is. Szerinte Mód a Révai József által körvonalazott történetpolitikai koncepciót fejtette ki részletesen a „400 év”-ben. Révai a történelmi múlt felidézését politikai szükségletnek tartotta. Történettudományi munkáit a jelen harcainak rendelte alá a német elnyomók elleni nemzeti szabadságharcban. Koncepciójában „a magyar történelem olyan marxista interpretációja körvonalazódott, amely a magyar historiográfia függetlenségi vonulatának demokratikus változatával állt szoros rokonságban.” Romsics Mód művének rövid recenzálása után leszögezi, hogy ugyan az első kiadás nem váltott ki nagy hatást, de 1945 után az egyik legkeresettebb történeti munkává vált, mivel ez volt a magyar történelem egyetlen viszonylag átfogó marxista értelmezése.

Romsics Ignácnál még részletesebb helyzetképet adott Kósa László két évvel ezelőtt. A Kommentár folyóirat 2012. évi negyedik számában 12 téves mítosz címmel összefoglaló cikk jelent meg 12 olyan könyvről, melyek máig hatással vannak a magyar közgondolkozásra, azonban hatásuk nem éppen pozitív. A 12 könyvet széles spektrumról válogatták. Helyet kapott benne  Bary József vizsgálóbíró emlékiratai a tiszaeszlári bűnperről, melyet Paksa Rudolf mutatott be, a Venesz József és Túrós Emil által írt Egységes Vendéglátó Receptkönyv  Molnár B. Tamás és Bittera Dóra bemutatásában, vagy Moldova György Papp István által ismertetett Elbocsátott légiója. A cikk Mód Aladár 400 évére is kitért, ennek bírálására Kósa Lászlót kérték fel.

A könyv bemutatása gondolatébresztő kérdésekkel kezdődik. „Ki tudja, vajon a háború kellős közepén, éppen a doni vereség után a cenzúra hogyan engedhetett át egy alig leplezetten marxista alapozású és németellenes munkát? Bár Módot a megjelenés után nem sok idővel letartóztatták és néhány hónapra elítélték, de nem a könyv miatt, hanem ellenzéki politikai szervezkedés vádjával. Nem értjük, miért nem tudtak sem titkos kommunista párttagságáról, sem kiadója, Bartsch Sándor kommunista kapcsolatairól.” A munka „beilleszthető a „kuruc–labanc” tradícióba, de nincs benne semmi eredeti, nem hoz új kutatási eredményt. Németellenessége „szalonképes” Habsburg-ellenességként jelenik meg, a németekkel való szembenállás pedig akkoriban igazán nem volt baloldali sajátság, változatai eltérő erősséggel a magyarországi társadalom legkülönbözőbb csoportjait jellemezhették. Társadalomkritikája a két háború közötti plebejus érzésekkel cseng egybe, annak átlagát nem haladja meg. Igaz, erősen sematikus, minden politikai és társadalmi megmozdulást az ország önállóságáért folytatott harcként, a bécsi udvar ellenében értelmez, és a haladás zászlaja alá sorol, de legalább annyira gazdaság- és társadalom-, mint politikatörténeti mű. Marxista tanítás szerint a termelési viszonyok és a termelő erők fejlődésével magyarázza a helyzeteket és az eseményeket.”

A könyvet valószínűleg azért nem adták ki többször, mert betöltötte propagandisztikus szerepét és megtette hatását a közgondolkozásra. Mód ugyan többször átírta, azonban 1956 után nehéz lett volna újra eladni a függetlenségi tradíciót mint kommunista specialitást. A korábbi kiadások szerint szabadsághozó szovjetek elleni felkelést nehéz lett volna beleilleszteni a koncepcióba, ráadásul az MSZMP vezetősége a nacionalizmust jelölte meg a felkelés okaként.

„A mű hatása azonban tovább élt nemcsak a történetírásban, hanem talán közvetlenebbül a „tudományos szocializmusban”. A munkásmozgalom: mindenekelőtt a baloldali pártok és mindenekfelett a kommunista párt történetét, politikai szerepét, társadalmi rendet alakító tanainak, uralma megvalósítása elveinek összegzését nevezték így. Ennek a sajátos ideológiai ágazatnak Mód Aladár lett a magyarországi atyja. Az ELTE-n ő alapította meg tanszékét (1954) és vezette haláláig. Szóban forgó könyve, különösen a két utolsó kiadásban a mű nagy részét kitevő 1867 utáni fejezetek magukban foglalják a diákzsargonban „tudszocnak” nevezett „tudományterület” „módszertanát”, „diszciplináris” kereteit, tematikáját. Nem legyinthetünk, hiszen fontos ideológiai-történeti stúdiumként tanulta számos egyetemista és főiskolás korosztály a Mód által szerkesztett kétkötetes tankönyvből. Szakként is fölvehető volt. Majd 1990 után oktatói és végzettjei egy része politológusként működött tovább.” – vonta le a konklúziót Kósa professzor úr.

A könyvet sajnos még mindig nem felejthetjük el. Része a magyar historiográfiának, eszmei hatása máig felismerhető nyíltan vagy burkoltan a tudományban és közvéleményben.

Szőts Zoltán Oszkár

Felhasznált irodalom:

Kósa László: Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 12 téves mítosz. Kommentár 2012/4
Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1943.
Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1954.7
Romsics Ignác: Molnár, Révai, Mód: a magyar történelem marxista interpretációi. In: Uő: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011. 347-355.
Múlt-kor.hu Mód Aladár szócikke
Történelemtanítás.hu Mód Aladár szócikke

Ezt olvastad?

Benito Mussolini, a fasizmus vezére jól ismert, ellentmondásos alakja a 20. század történelmének, akinek fordulatos élete nemcsak Olaszországban, de a