„Olvassanak el mindent, hallgassanak meg minden véleményt, amit csak lehet!” – Interjú Vonyó József történésszel. 2. rész

Két héttel ezelőtt közöltük Vonyó Józseffel készített interjúnk első részét, amelyben főként az oktatás és a pályaválasztás motivációja, körülményei kerültek a középpontba. Most folytatjuk a kutatómunkával, politikai szerepvállalással, településtörténet-írással kapcsolatos tapasztalatainak bemutatásával, és a hobbikra, jelenlegi munkákra is kitérünk. Máté Zsolt interjújának második felvonása.

A NEP története mellett egyre inkább annak vezére került kutatásai középpontjába. 2001-ben tanulmánykötetet, 2004-ben forráskiadványt szentelt Gömbös Gyulának, majd 2014-ben a Napvilág Kiadónak 300 oldalas kismonográfiája jelent meg életéről, s 2018-ban látott napvilágot a Kronosz Kiadónál a 639 oldalas Gömbös monográfiája. Milyen volt belülről ez a „Gömbös monográfia evolúció”? Mi alapján érezte elérkezettnek az időt ezeknek a munkáknak a kiadására?

Vonyó József Gömbösről szerkesztett és írt kötetei

A két említett témakör szervesen kapcsolódik egymáshoz. A miniszterelnök Gömbös politikájának kulcsfontosságú eleme, távlati politikai céljai megvalósításának legfontosabb eszköze volt a szervezett tömegpárttá átszervezett kormánypárt, ami a korábbi kutatásokban kevés figyelmet kapott. Ám, amint Gömbös kormányfői tevékenységét nem lehet reálisan értékelni pártja jellegének, működésének ismerete nélkül, úgy a NEP funkciójának, tevékenysége tartalmának megértéshez is szükség van vezére céljainak, gondolkodásmódjának, habitusának megismerésére. Ez pedig csak életpályájának teljes – a családi háttértől a különböző szocializációs folyamatokon, azt meghatározó iskoláztatáson, munkakörökön és ezek által is alakított kapcsolatrendszeren át – a halálig terjedő vizsgálatát feltételezi. Ezért a – csak látszólagos – témaváltás egy természetes folyamat eredménye volt.

Ennek kapcsán azt is meg kell említenem, hogy mindez nem volt lehetséges a Gömbös által képviselt politikai irányzat, a jobboldali radikalizmus szervezeteinek, ideológiájának, politikai gyakorlatának, azt irányító vezető személyiségének szélesebb körű, részben nemzetközi vizsgálata nélkül. E témakörben is születtek tanulmányaim, melyeket összegyűjtve is közöltem a 2012-ben, majd újabb írásokkal bővített változatban 2021-ben megjelent Jobboldali radikálisok Magyarországon 1918–1944 című tanulmánykötetemben.

A nagy időtáv magyarázata kettős. Egyrészt a Gömböshöz köthető személyes források hiánya, illetve szegényes volta. Ő ugyanis – néhány barátjával és harcostársával, pl. Kozma Miklóssal, Zsilinszky Endrével, Eckhardt Tiborral ellentétben – nem szeretett írni. Politikusként inkább szónokolt, s csak ritkán fejtette ki véleményét például újságcikkekben. Nézeteinek hosszabb, összetett szövegekben történő megformázására pedig – ellentétben a szélsőjobboldali politikusok közül Hitlerrel és Mussolinivel, vagy Szálasival – sohasem gondolt.

Ezzel is magyarázható, hogy nem írt naplót és memoárt. Személyes jellegű, családi irathagyatéka nem maradt fenn, levelezéséből is csak a hivatalos jellegűek, azok is szórványosan, különböző kortársak irathagyatékában. Mindez azt jelentette, hogy sokféle másodlagos forrás feltárásával, többféle forrásőrző intézmény felkeresésével lehetett megoldani a feladatot, ami az oktatómunka mellett nem lehetett folyamatos és eléggé koncentrált.

E második ok egyetemi oktatói feladatom értelmezéséből is fakadt. Mindig vallottam, hogy

az a tanár, aki nem végez kutatómunkát, nem tudhat eredményesen oktatni egy korszakot, mert nem ismerheti elég mélyen, nem értelmezheti helyesen az abban zajló folyamatokat. Alapállásom – bizonyára a főiskolai élmények hatására is – mégis az volt, hogy az egyetem elsősorban oktatási intézmény és csak másodsorban kutatóhely, a benne oktatóknak pedig a diákokkal való foglalkozás az elsődleges feladata.

E mentalitásom miatt sokan kértek fel témavezetőnek, így valamennyi kollégámnál több szakdolgozóm volt, s doktoranduszok is többen számítottak szakmai tanácsaimra. E munkával kapcsolatban csak annak láttam értelmét, hogy alaposan tanulmányozom szövegeiket, igényeik szerint folytatok velük érdemi konzultációt, látom el őket tanácsaimmal. Bármikor jelentkezhettek, s ha ezt tették, akár saját kutatómunkámat is háttérbe szorítottam. Ennek lett következménye az, hogy az országos közgyűjteményekben és a különböző megyei levéltárakban apránként összegyűjtött adatok, információk teljes értékű, összefüggő elemzésére, ami folyamatos, koncentrál munkát igényel, 2012-ben bekövetkezett nyugdíjazásom után kerülhetett sor. Ebben persze inspirált a Napvilág Kiadó felkérése is, de az alkalmat kihasználtam arra, hogy túllépjek az általuk megszabott kereteken, s egyben előkészítsem a teljes életrajz megírását, melyet akadémiai doktori disszertációként nyújtottam be 2015-ben, s védtem mag a következő évben. Ennek átdolgozott változata a Kronosz Kiadónál megjelent Gömbös Gyula és a hatalom című monográfia, melyben igyekeztem feltárni és megérteni azokat a körülményeket és motivációkat, melyek Gömböst azzá tették, amit politikájával kapcsolatban tapasztalhattak a kortársak.

Tapasztalt-e párhuzamosságokat önmaga és „főhőse” életében? Motiválta-e ilyesmi a Gömbös-biográfia megírásában?

Mindenekelőtt, mint korábban szóltam róla, a témát „kaptam”, nem magam választottam, az említett motivációról már csak ezért sem beszélhetünk. Másrészt a kérdés így nem releváns, hisz két, eltérő korban és viszonyok között élő, gyökeresen más pályát befutó személyről van szó. Ezért hasonlóságokat legfeljebb egyes kérdésekben, illetve felszínes, lényegtelen vonatkozásokban lehet felfedezni. Két ember esetében leginkább képességek vagy személyiségjegyek, illetve világfelfogás tekintetében lehet hasonlóságot találni, de esetünkben ez is korlátozottan merülhet fel. Csak egy példa: Gömbös egyaránt rendelkezett kiváló memóriával és áttekintő, rendszerező képességgel. Párhuzam csak az utóbbi vonatkozásban lehet közöttünk, mert én – sajnos – sohasem dicsekedhettem tartós és megbízható emlékezőképességgel. Politikai nézeteink pedig teljesen ellentétesek.

A felvetett kérdés mégsem felesleges, mert más relációban nagyon érdekes és fontos tapasztalatokat szerezhet az életrajzíró főhőse életének feltárása és vizsgálata során.

Akkor, ha nemcsak regisztrálni akarja életpályája eseményeit, hanem személyiségét is meg akarja ismerni, törekedve annak megértésére, milyen hatásokra vált olyanná, cselekedett, döntött bizonyos esetekben úgy, ahogy azt a korabeli dokumentumokból, kortársak megnyilatkozásaiból látjuk. E tekintetben egy – többeknek talán furcsának tűnő – kölcsönhatást érzékeltem munkám során.

Mint említettem, Gömbös esetében a legfontosabb, főként személyes – a gondolatait, érzéseit, érzelmi életét, s ezekkel összefüggő kapcsolatait tükröző – dokumentumokkal nem, vagy csak hiányosan rendelkezünk. Emiatt számos vonatkozásban az analógiát kellett segítségül hívni. Ez pedig nem csak más történelmi személyiségekkel való összevetést jelentett. Gyakran – önkéntelenül is – azt vizsgáltam, saját életemben voltak-e valamelyest hasonló szituációk, s hogy reagáltam azokra. Vagy, ha nem, mai gondolkodásom szerint miként döntöttem volna Gömbös helyében. Ez pedig egyfajta önvizsgálatot is jelent. Tapasztalataim alapján ezért állítom: egy biográfia megírása során – tudatosan vagy ösztönösen – önmagát, saját fejlődésének, személyisége, mentalitása alakulásának okait is jobban megismeri a szerző. De ez mind utólagos tanulság, s nem a témaválasztás indítéka.

A főiskolai képzésétől, egészen a kilencvenes évek végéig aktívan részt vett a KISZ-ben, majd az MSZMP-ben, a rendszerváltást követően pedig a helyi közéletben. Miért érezte fontosnak a politikai munkát?

A politikával való kapcsolatom nem a főiskolán alakult ki, hanem már a gimnáziumban. Nem egyéni vagy családi indíttatásból, mert otthon nem volt téma – mondhatni, inkább tabu – a politika. Semmiféle ilyen tapasztalattal nem rendelkező, naiv 15 éves diákként vettek fel a KISZ-be 1960 tavaszán, majd félév múlva, mint az évfolyam (a KISZ-tagok között mindenképpen) legjobb tanulóját választottak meg az iskolai szervezet titkárának. Ebben biztosan döntő szerepe volt magyartanáromnak, egyben a pártszervezet által megbízott KISZ-tanácsadó tanárnak, aki nemcsak az irodalom szeretetét táplálta belém, hanem a politikai felé is terelt – nem eredménytelenül. Ezt családom említett attitűdje, s az a tény is, hogy szüleim, nagyszüleim csak 4 vagy 6 elemit végeztek, munkájuk mellett olvasásra is alig volt idejük, szabad utat nyitott az iskolai hatások érvényesülése számára. Mint az jóval később – már tanulmányaim, történeti olvasmányaim hatására – tudatosult bennem, anyai nagyapámat és apámat is érték hatalmi atrocitások. Ezekről azonban sohasem esett szó, s egy szóval sem ellenezték a családi tradícióktól idegen szerepvállalásomat. Ottani munkám során inkább sikerek hagytak bennem, a naiv kamaszban mély nyomot, melyeket – másféle információk és otthoni hatások hiányában – inkább erősítettek, mintsem gyengítettek volna a korra, annak oktatáspolitikájára jellemző, egyoldalú ideológiai hatások. Ez egyfajta érzelmi kötődést, másrészt egyoldalú társadalomfelfogást alakított ki bennem, aminek „természetes” következményeként folytattam ezt a tevékenységet főiskolai éveimben, végzés után pedig függetlenített KISZ-titkárként előbb a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, majd a Tanárképző Főiskolán. Innen vezetett az út az MSZMP-tagságig – már főiskolás koromban. Kisebb tisztségek betöltése után – mint utaltam rá – 1982 őszén lettem a JPTE Tanárképző Karának párttitkára, majd 1988 őszén, Grósz Károly ominózus sportcsarnoki beszéde előtt egy nappal az egyetemi pártszervezet titkárává választottak, így 1989 végén rám hárult az egyetemi pártszervezet és irodája felszámolásának feladata. Küldöttként vehettem részt az MSZMP utolsó, az MSZP megalakulását eredményező kongresszusán 1989 októberében, amit követően az új párt Baranya megyei szervezetének ideiglenes elnökévé választottak. E tisztséget december 20-áig töltöttem be.

A Baranya megyei delegáció tagjaként és felszólalójaként az MSZP alakuló kongresszusán (1989. október 6.) Fotó: Laufer László (A képet Vonyó József bocsátotta rendelkezésünkre).

Ezt követően is az MSZP-ben politizáltam. 1990-ben országgyűlési képviselőnek indítottak, de – ahogy az várható volt – nem választottak meg. Ősszel viszont Pécs város önkormányzati testületének tagja, s a párt 3 fős (a másik két tag Szili Katalin és Toller László volt) képviselőcsoportjának vezetője lettem.

Kezdeti, de hosszú ideig tartó naivitásomat, kritikátlan mentalitásomat 1980 után – részben a lengyelországi események, részben a NEP történetének kutatása során szerzett új ismeretek hatására – folyamatosan egyre határozottabb kritikai attitűd váltotta fel.

Pártvezetőként bíráltam az MSZMP vezetését az ország állapotával, a párt belső, antidemokratikus szervezetével és működésével kapcsolatban. Nézeteimet – a kar párttagjainak 1980–1984 közötti véleményét összegezve – 1985 januárjában az összevont kari taggyűlés által elfogadott hivatalos dokumentumban összegeztem, melyet később forrásközlés részeként publikáltam is. Ezekkel a lépéseimmel és akcióimmal – a hivatalos „pártvonal” több elemének megkérdőjelezésével – az ország egészséges, demokratikus fejlődésének elősegítése volt a célom. Fokozatosan gyengült naivitásomnak az a maradványa, melynek eredményeként a szükséges változtatásokat a rendszernek az MSZMP vezetésével történő megreformálása révén láttam megvalósíthatónak, fokozatosan elhalványodott. 1988/89-ben már elkerülhetetlennek és kívánatosnak is láttam a többpártrendszer kialakulását, az államszervezet demokratikus átalakulását.

Ennek ellenére a rendszerváltás után is maradtam az MSZP-ben, bár megnyilatkozásaimat más politikai irányzatok képviselői gyakran meglepődve, párttársaim egy része pedig felháborodva fogadta. Fel is vetették, hogy lehetnék akár az SZDSZ vagy a KDMP tagja is. Pedig nem nézeteimet változtattam meg.

Alapállásom az volt, hogy a rendszerváltás után a politikai szerepvállalóknak – ideológiai nézeteiktől függetlenül – az egész közösség, a település, illetve az ország közös ügyeit kell elsődlegesnek tekinteniük.

Ezért valamennyi politikai erőnek – az MSZP-nek mindenképpen – az ország és a város problémáinak megoldása, a harmonikusabb fejlődés érdekében kell cselekednie és együttműködnie más irányzatokkal, akár partikuláris céljait is háttérbe szorítva, okos kompromisszumokat kötve. Ennek jegyében például a pécsi közgyűlésben annak megfelelően foglaltam állást, hogy egy javaslat, kezdeményezés mennyiben szolgálja a város érdekeit, reális és megvalósítható-e – függetlenül attól, melyik párt volt annak előterjesztője. Ezt nem egyszer az általam képviselt párt érdekeinek elárulásaként értékelték. Egyre inkább azt kellett tapasztalnom, hogy ismét idealista voltam. Amikor e törekvésemmel saját pártomon belül is kudarcot vallottam, s azt láttam, hogy a többség a hatalom öncélú megszerzését, illetve megtartását, vezető szerepre pályázók pedig az egyéni ambíciók megvalósítását fontosabbnak tartják, mint a város megoldandó gondjainak átgondolt felmérését, a releváns válaszok megfogalmazását és a feladatok megoldására alkalmas, felkészült és a közügyekre koncentráló személyek vezető pozícióba helyezését, visszavonultam az aktív politizálástól, s a szakmai munkára, illetve az addig is intenzíven végzett szakmai közéleti tevékenységre koncentráltam. E tapasztalatok késztettek arra, hogy 1994-ben lemondjak 1993 őszén még vállalt ismételt országgyűlési képviselő-jelöltségről, s nem vállaltam el, hogy polgármesternek jelöljenek. Pedig a korabeli politikai hangulatban előre látható volt, hogy mindkét jelölés megválasztásomat eredményezhette volna, amit a választási eredmények igazoltak is. A pártnak azonban még kb. 2000-ig tagja maradtam, utána politikai aktivitásom kritikus újságcikkek írására korlátozódott.

Mindezek miatt egy volt „pártos” tanítványom az 1990-es évek második felében kvázi számonkérte rajtam: 1989 után miért lettem MSZP-tag, s nem léptem be egy másik pártba? Miért vagyok még mindig a párt tagja, ha csalódtam benne? Ezt válaszoltam: „Önbecsülésből!” Ezzel azt kívántam érzékeltetni, hogy a nem kevesek által megtett köpönyegváltás idegen tőlem.

Nem jelent ellentmondást, hogy baloldali gondolkodású történészként egy szélsőjobboldali politikus életét, politikai pályáját kutatja? Politikai nézetei nem befolyásolták hátrányosan témája tárgyilagos feldolgozását, a politikus tevékenységének és a párt működésének elfogulatlan értékelését?

Szerintem ebben semmi ellentmondás nincsen. Sőt, azt tartom szerencsésnek, ha

nem érzelmi alapon választ az ember témát. Tudniillik, ha érzelmi alapon választasz hozzád közel álló, politikai nézeteiddel rokon(nak látszó) témát – korszakot, politikai szervezetet vagy személyiséget –, óriási a veszélye annak, hogy érzelmi alapon fogsz közelíteni a kutatás tárgyához. Nem az lesz a törekvésed, hogy föltárj mindent, és annak alapján kritikus, reális elemzést készíts, hanem az, hogy igazold a saját vagy a politikai irányzatod ‒ gyakran csak vélt ‒ igazát az adott kérdésben. Ez pedig nem tudományos munka, hanem politikai propagandamunka vagy annak megalapozása.

Ha valaki elolvassa az én Rákosi- és a Kádár-korról írt tanulmányaimat, meggyőződhet róla, hogy semmivel sem vagyok kevésbé kritikus ezzel a rendszerrel szemben, mint például Gömbös politikájával kapcsolatban. Mindkettő esetében igyekeztem – remélem, sikerrel – egyaránt fölmutatni a pozitív és negatív vonásokat. 2018-ban megjelent Gömbös-biográfiámban is erre törekedtem. Meggyőződésem, hogy egy kutató történésznek ezt kell tennie ‒ akár egy személyről, akár egy politikai irányzatról, akár egy ország helyzetéről van szó. Mindent föl kell tárni, mindent be kell mutatni, mindent mérlegre kell tenni, a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Ezt kell tennem, ha munkám eredményeit akár szakmai, akár szélesebb ­közönség elé tárom, de közben nyilvánvalóan értékelni is kell a politikai tetteket abból a szempontból, hogy azok közül mi volt hasznos a társadalom számára, mi volt az, ami kárt okozott, vagy rossz útra vitte annak fejlődését. Ezek alapos és lehetőség szerint tárgyilagos mérlegelésével lehet határozott véleményt alkotni bárkiről, bármiről vagy bármilyen országhelyzetről. Ám történeti jelenséget vagy személyt sem minősíthetek csak alapvetően pozitívnak vagy alapvetően negatívnak a nélkül, hogy megfeledkeznék arról: a részletek tekintetében a domináns vonásokkal ellentétes elemek is jellemzik. Szerintem így kéne mérlegre tenni mindenkinek mindenféle témát. Ebben nem vezérelhet az a szempont, hogy a vizsgált személy, jelenség az én politikai irányzatomhoz közel áll vagy azzal ellentétes, mert ha én kutató akarok lenni és tudományt akarok művelni, akkor tudatosan ki kell tudnom kapcsolni a szimpátiáimat, különben nem tudományos tevékenységet folytatok, hanem politikai propagandamunkát. Azaz nem politikai, hanem szakmai szempontok alapján kell megközelíteni és kezelni minden témát.

Mindeközben nem feledkezhetünk meg arról, amiről az interjú kezdetén szó volt: minden embert, így a kutatót is befolyásolják életkörülményei, azok a szellemi és érzelmi hatások melyek addigi élete során érték. Ezért könyveit, tanulmányait ugyanolyan kritikával kell kezelni, értékelni, mint neki az annak elkészítése során felhasznált forrásokat.

Nem csak szélsőjobboldali témákat kutatott, Egy monolit rendszer árnyalatai című kötetben adta közre Magyarország 1945 utáni történetének egyes kérdéseit tárgyaló tanulmányait. Milyen történészi és módszertani kihívásokat jelent egy olyan korszak történetét kutatni, amelynek jelentős részét akár újságolvasóként, közéletet formáló politikusként és egyetemi oktatóként is megélte?

Ebben az esetben kettős hatás érvényesül.

Egyrészt fokozott a veszélye a szubjektív, elfogult megközelítésnek és értékelésnek. Sikerek, kedvező életkörülmények esetében – kivált, ha a hatalmi struktúrában való részvétel miatt kedvezményekben, kiváltságokban részesül valaki – nyilván pozitív elfogultság lehet a következmény. Az uralkodó hatalomtól elszenvedett sérelmek, hányattatások következtében viszont egyoldalú, a körülményeket, saját családi élményektől eltérő eseményeket, tényeket figyelmen kívül hagyó értékítélet lehet az eredmény. Mindkét esetben történelmietlen „történeti” munka születhet. Erre is, arra is bőven találhatunk példát történeti irodalmunkban. A történésznek – akármelyik fenti kategóriába sorolhatjuk – ugyanazokat az elveket kell követnie, normákat betartania, melyekről az előző kérdés kapcsán beszéltem.

Másrészt viszont alaposabb ismeretekkel rendelkezhet mindennapi információi és saját életével, családja sorsával kapcsolatos tapasztalatai alapján a kutató, mint korábbi, át nem élt, személyesen meg nem tapasztalt időszakokról. Figyelembe kell azonban vennie, hogy az így szerzett információk lokálisak és perszonálisak – saját lakóhelyéhez, munkahelyéhez, betöltött funkciójához kapcsolódó események, hangulatok, egy adott közösségen belüli kapcsolatok stb. – azaz egyediek. Egyben időben korlátozottak, melyek nem feltétlenül érvényesek más időszakokban. Mindezért nem általánosíthatóak sem területi (más intézmények, nagyobb területi egységek, az ország stb. relációjában), sem kronológiai értelemben. Így csupán a kérdéskör reális értékeléséhez szükséges források egyetlen darabjaként kezelhetők, melyek csak alapos munka révén feltárt és elemzett más dokumentumokkal együtt, azokkal összevetve használhatók. Ez a személyes szerepek, azok kapcsán megélt élmények, szerzett tapasztalatok révén kialakult korismeret mégis fontos, mert általuk a kutató belülről látja a korra jellemző viszonyokat, abban zajló folyamatokat, ami segítheti abban, hogy helyes értelmezze a más területi egységekre vonatkozó dokumentumokat, az övéhez hasonló vagy attól eltérő emlékezéseket. Mindez fokozott önkontrollt, azaz önmagával szemben alkalmazott forráskritikát igényel a személyes tapasztalatait történeti forrásként kezelő, felhasználó történésztől.

Mindezek ellenére az ilyen vállalkozás nem ördögtől való, de tudni kell, hogy az így megszülető munka műfaji értelemben gyakran „A történetírás és a memoár határán” helyezhető el, mint az erre kiváló példát adó Gratz Gusztáv Magyarország a két világháború között című műve (Korall 14. 2003. December, 201–205).

Szerzett-e olyan ismereteket politikai tevékenysége során, melyeket hasznosítani tudott kutatásaiban, s ha igen, miként?

Erre az előző kérdés kapcsán elmondottak érvényesek. Konkrétan azt kell kiemelnem, hogy pártvezetőként nem csak a kiadott pártdokumentumokat tanulmányozhattam. E munkám során belülről láttam azt, miként valósultak meg a bennük foglalt utasítások, előírások a gyakorlatban. Azt, hogy milyen szerepet játszott ebben az adott intézményi pártszervezet belső helyzete és külső kapcsolatai, miként motiválták azt a különböző szintű vezetők – eltérő habitusukból fakadó – állásfoglalásai, munkastílusa stb. Mindezt írásos dokumentumokból ritkán, vagy egyáltalán nem lehet megismerni. E tapasztalatokat nemcsak a pártmunka során igyekeztem érvényesíteni, hanem a korabeli viszonyokról írt történeti elemzéseimben is.

De ennél is tovább mehetünk: egy politikai párt, mégpedig egy szervezett tömegpárt – mely egyben uralkodó kormánypárt – belső viszonyainak, szervezeti elveinek, társadalmi szerepének stb. személyes megismerése segített abban, hogy pontosabban értelmezzem a Nemzeti Egység Pártja működését és funkcióját, melynek segítségével Gömbös – az MDP/MSZMP-hez hasonlóan – a társadalom életének egészét szerette volna uralni. A két kérdés elemzése során ismertem fel – sokak szerint, korábban általam is elképzelhetetlen – hasonlóságokat a két, ellentétes ideológia alapján szervezett párt között. Ez azt is eredményezte, hogy a NEP belső viszonyainak megismerése segített abban, hogy „párttitkárként” kritikusan kezdjem vizsgálni az MSZMP belső működését és politikai gyakorlatát.

Több neves történészt ― Ormos Máriát, Harsányi Ivánt és Polányi Imrét ― köszöntő kötet szerkesztésben vett részt. Egy-egy ilyen kötetnek a köszöntött örömén túl milyen hatása van egy iskolára, a szakmai párbeszédre?

Erre röviden válaszolhatok. Mivel az ilyen kötetekben általában az adott tanszék/intézet valamennyi oktatója tanulmányával köszönti az ünnepeltet, azaz közös munka eredménye, egyrészt elősegíti az adott közösség kohézióját. Másrészt – forgalomba kerülve – lehetővé teszi, hogy a szakmában széles körben tudjanak képet alkotni a szervezeti egységben folyó kutatómunkáról. Egyben szakmai kapcsolatok kialakulását is eredményezheti a tanulmányok szerzői és olvasói között, esetleg vitára késztethet hasonló kérdésekkel foglalkozó kutatókat.

1988-tól kezdve településtörténeti munkákat jegyzett. Felkérésre vagy kutatói kíváncsiság révén fordult ilyen irányba az érdeklődése?

Első nagyobb kutatási témám, a NEP Baranyai megyei szervezetének kialakítása és működése is lényegében helytörténeti jellegű munka, mivel a politikai témát lokálisan vizsgáltam. Ezért is választottak meg az 1980-as évek közepén a Pécsi Akadémiai Bizottság Város- és Helytörténeti munkabizottságának titkárává, melynek később elnöke lettem. E funkció szükségszerűen eredményezte, hogy kutatási tevékenységem várostörténeti, illetve intézménytörténeti témákra is kiterjedt. Újabb inspirációt jelentett e tekintetben, hogy 1990–1997 között a Janus Pannonius Múzeum Új- és Legújabb Kori Osztályát is vezettem. Itt elvárás volt a város és a megye történetének kutatása, amire az intézmény gazdag forrásanyaga jó lehetőségeket is biztosított.

Első ilyen témájú jelentősebb munkámat – a Város a Tenkes alján. Siklós évszázadai (Siklós, 2000.) c. kötet szervezését és szerkesztését – gyerekkori lakóhelyem akkori vezetőinek felkésére vállaltam. Már ezt megelőzően is alaposabban tájékozódtam a várostörténet-írás módszertani irodalmában, s később ilyen tematikájú munkáim is születtek, melyeket tanulmánykötetben közöltem (Városok, üzemek, intézmények. Tervek, tapasztalatok, tanulmányok. Pécs, 2012.). Két nemzetközi jellegű módszertani konferenciát is szerveztem munkatársaimmal, melyek tanulmányait azonos című kötetekké szerkesztettem, részben velük együtt (Várostörténet, helytörténet. Elmélet és módszertan. Pécs, 1999. – Kötet: Pécs, 2003.; Az ember helye – a hely embere. Emberközpontú történetírás – helytörténeti kutatás. A helytörténetírás módszertani kérdései. Pécs–Zamárdi, 2017–2018. – Kötet: Budapest–Pécs, 2019.).

E téren legfontosabb munkája 1992-től a Pécs történetének teljes feltárását célzó kutatási program irányítása. A több évtizedes kutatói munka legfőbb eredményeit összegző Pécs története monográfiasorozat tervezett nyolc kötetéből négy már napvilágot látott. Milyen szerkesztői, „menedzseri” szempontokat követel egy ilyen nagy projekt előkészítése és szervezése? Mik voltak a munka főbb állomásai, szakaszai?

Ennek elindítására az adott lehetőséget, hogy 1990 őszétől önkormányzati képviselő, egyben a kulturális bizottság tagja voltam. Más kezdeményezéseket is egyesítve indítványoztam a Pécs Története Alapítvány létesítését, melyről a városi közgyűlés az általam fogalmazott tervezet alapján hozott rendeletet 1992 áprilisában. Az alapító okiratban az alapítvány négy feladata közül – egy „olvasókönyv” (forráskiadvány), egy a város fejlődését dokumentáló fotóalbum és egy népszerű kismonográfia mellett – a legfontosabbnak a város történetét a kezdetektől a rendszerváltásig bemutató többkötetes ún. „nagymonográfia” megírását jelölték meg, ami hosszútávú és összetett kutatómunka szervezését feltételezte. E feladat elvégzésére szerkesztőbizottság létesült, melynek vezetésével engem bíztak meg.

A munka megalapozásaként kidolgoztam a monográfia koncepcióját, programját és tématervét, melyeket a várostörténeti kérdésekben nagy tapasztalatokkal rendelkező Bácskai Verával és munkatársaival történő egyeztetés után véglegesítettünk. Tanulmányozva a megelőző évtizedekben megjelenő várostörténeti monográfiákat, s mérlegelve az elkészítésükkel kapcsolatos tapasztalatokat, olyan nagymonográfia elkészítését terveztük mely egyaránt megfelel a városi (társadalmi) igényeknek és a modern várostörténeti kutatások tudományos követelményeinek; tematikailag teljességre törekedve mutatja be a város, mint regionális központ 1990-ig tartó történetét, kiemelve Pécs fejlődési sajátosságait, a magyar városok közötti, illetve az európai városfejlődésben elfoglalt helyét. Olyan szintézisre gondoltunk, amely nagyobb korszakonként a város életének komplexitását, egységét, elemeinek összefüggését és egymásra hatását feltáró egységes mű, egyben biztosítja a fejlődési trendek hosszú távú alakulásának bemutatását is. Szakszerű, de olvasmányos megfogalmazású, gazdagon illusztrált, esztétikai értelemben is igényes kiállítású könyvsorozatot kívántunk kiadni.

A szerkesztőbizottság a fenti kritériumoknak megfelelő egységes szintézist csak minden korszakra és részkérdésre kiterjedő, jól szervezett, sok szakember által, egységes koncepció alapján végzett alapkutatások lezárásaként, végeredményeként tartotta megvalósíthatónak. Úgy, hogy az egyes korszakokról készülő összefoglalást – az alapkutatások eredményeinek felhasználásával – egy-egy arra felkért kutató írja meg, összesen nyolc kötetben. Az ezzel kapcsolatos szerzői jogi és etikai problémák feloldásaként az alaptanulmányokat készítők szerzői díjat kapnak, megfelelő színvonalú kézirataikat az Alapítvány publikálja. Ez az elképzelés jelentősen eltért a vidéki városok – Debrecen, Szeges, Miskolc, Vác stb. – hasonló munkáitól, mert azok, illetve az egyes korszakokat tárgyaló köteteik lényegében többszerzős tanulmánykötetek voltak. A minta, melyet alapul vettünk, a Budapest monográfiasorozat volt, de formai tekintetben attól is eltértünk.

Az egyes korszakok kutatásának szervezése – kutatók felkérése, a kéziratok értékelése stb. – a szerkesztőbizottság egy-egy tagjára hárult. A kutatók munkájának segítése érdekében mindenekelőtt a Pécs történetére vonatkozó feldolgozások és dokumentum-kiadványok bibliográfiáját, illetve a város történetére vonatkozó, különböző közgyűjteményekben tárolt források kataszterét kívántuk elkészíteni és kiadni. Sikertelenül. A bibliográfia csak 2008-ban jelenhetett meg, a forráskataszter máig nem készült el. Az eredeti tervek szerint a monográfiasorozatot a millennium évében, 2000-ben kívántuk kiadni, de 2024-ig csak négy kötete jelenhetett meg.

A hiányos és késedelmes megvalósulás több okra vezethető vissza, melyek közül a legfontosabb a rendszertelen és bizonytalan finanszírozás volt. Az önkormányzat a 2000-es évekig nem vagy szórványosan és kevés pénzzel támogatta az Alapítvány működését. Nyolc évig két négyéves OTKA-pályázat révén biztosítottuk a minimális működéshez szükséges fedezetet. Az önkormányzati támogatás 2003-tól rendszeressé és nagyobb összegűvé vált, de elegendő akkor sem volt. Azért, mert a jogszabályok és az önkormányzatok működése nem tette lehetővé, hogy a csak hosszútávon elvégezhető kutató és szerkesztőmunka számára előre kiszámíthatóan, a projekt egész időszakára biztosítva legyen a fedezet. Egyrészt csak meghatározott célra adott egyéves költségvetési juttatásról lehetett szó, úgy, hogy nem volt garantált a következő évi összeg nagysága. Másrészt a polgármesterek hiába ígértek támogatást, ha a közgyűlésben nem lehetett azt érvényesíteni. Ráadásul akkor is csak a választási ciklus végéig biztosították az alapítványt a támogatásról, mert nem számíthattak arra, hogy egy esetleg más összetételű közgyűlés hasonlóan ítéli meg a program fontosságát. (Ez persze nem volt meglepő, országos és városi szinten egyaránt így működtek/működnek a döntéshozó szervek, és nem csak ilyen kis ügyekben. Sajnos, az egész társadalom életét meghatározó stratégiai jelentőségű területek – mint pl. az oktatás vagy az egészségügy – esetében is. Erre mondtam és mondom, hogy az a kormány és az az önkormányzat, amely csak így akar és képes működni, az nem az ország kormánya, illetve település önkormányzata, hanem az éppen hatalmat gyakorló párté.) Az így keletkezett hiányokat csak kivételes esetekben segített részben pótolni szponzori támogatás. Egy alkalommal egy pécsi nagyüzem, a BAT, 2022-ben és 2023-ban pedig a Pécshez sok szállal kötődő volt köztársasági elnök, Sólyom László juttatott jelentős összeget egy-egy kötetünk elkészítéséhez és megjelentetéséhez.

De nehézségek forrása volt több személyi probléma is, melyek közül hármat említek. Egyrészt a megvalósítás forráshiány miatti elhúzódása miatt jelentős személyi változások következtek be halálozás és más okok miatti kiválás következtében. Ez „újraindítási” kényszert eredményezett, ami újabb időveszteséget okozott, másrészt viszont tehetséges fiatal nemzedék bekapcsolódását, ami új színt és színvonal-emelkedést is hozott. Gátló tényezőnek bizonyult egyes szerzők személyes ambíciója és ebből fakadó egyéni érzékenysége. Többen nem fogadták el azt a megoldást, hogy külön jelentetjük meg alapkutatásaik eredményeként született tanulmányaikat, s a monográfiakötet szerzője azok alapján írja meg a szintézist. Emiatt az eddigi négy kötetből csak kettőben valósult meg az eredeti terv.

A középkort tárgyaló másodikban a két szerző a korszak egy-egy nagy szakaszát írta meg. a török kori harmadikban pedig tematikus munkamegosztással alkották meg a szintézist. Az elsőben az egyes régészeti korszakokat, a hatodik kötetben pedig a társadalom életének különböző szegmenseit önálló tanulmányokban dolgozták fel a szerzők. Ezekben a szerkesztőkre hárult az a feladat, hogy a részek közötti kontinuitást, illetve a város életének területei közötti kapcsolatrendszert a szerkezet logikus kialakítása révén, illetve a részek közötti átmeneteket, összefüggéseket felvázoló kiegészítésekkel biztosítsák a tartalmi, szükség esetén stilizálással a stiláris egységet.

Az első nyolc évben zavaró tényezőnek bizonyult, hogy az akkori történész kuratóriumi elnök, Polányi Imre – bár elfogadta a szerkesztőbizottság által készített koncepciót – attól eltérő módon, közvetlenül, szakmai értelemben is irányítani akarta a munkát. Ennek lett például kedvezőtlen következménye, hogy a kívánatosnál jóval később, 2008-ban jelenhetett csak meg a kutatók munkáját megkönnyítő, 7413 címet tartalmazó, mutatókkal ellátott bibliográfia (Surján Miklós: Pécs bibliográfija 1960–2005.)

Mindezek miatt két alkalommal is felmerült, hogy abbahagyom a főszerkesztői munkát. Erről az új kuratóriumi elnök, Ujvári Jenő beszélt le. A nagy műveltségű, nem történész szakember megfelelő szemlélettel és intenzitással segítette a feltételek megteremtését, s mindenben támogatta a szerkesztők munkáját, anélkül, hogy szakmailag beleavatkozott volna. A halálával keletkezett űrt az önkormányzat döntése alapján nekem, a főszerkesztőnek kellett kitöltenem. A két funkció az összeférhetetlenségen kívül jelentős munkaszervezései problémákat okozott. Ez szűnt meg egy menedzser, Keresnyei János kuratóriumi elnökké választásával, aki az üzleti életben szerzett tapasztalatait tudja hasznosítani e pozíciójában is.

A nehézségek ellenére kitartóan végzett munka folyamatosan jelentős produktumokat eredményezett. A Tanulmányok Pécs történetéből című sorozat 1993 és 2009 között kiadott 16 kötetében 128 szerző 194, különböző műfajú munkáját adtuk közre. A Források Pécs történetéből sorozat négy kötetében közölt dokumentumok, illetve memoárok újabb kutatásokhoz is segítséget adtak.

E munkák sok vonatkozásban megalapozták a Pécs története monográfia négy megjelent kötetét: I. Az őskortól a püspökség alapításáig. Szerk.: Visy Zsolt (2013), II. A püspökség alapításától a török hódításig. Szerk.: Font Márta (2015), III. A hódoltság korában (1543–1686). Főszerk.: Vonyó József (2020), és VI. Iparosodás – polgárosodás. Pécs a dualizmus korában (1867–1918). Szerk.: Kaposi Zoltán, Vonyó József (2022). Ezek szakmai színvonalát a felkészült szerzői és szerkesztői gárda garantálta. Jellegüket tekintve – az I. és a VI. kötet említett jellege ellenére – alapvetően megfelelnek az eredeti terveknek. A tartalmi eltérések mellett mindenekelőtt megjelenésükben különböznek a többi várostörténeti monográfiáktól. A nagy számosságú képanyaggal, továbbá színes térképekkel, táblázatokkal és diagramokkal gazdagon illusztrált kötetek esztétikai megjelenése is vonzóvá teszi őket az olvasók számára. Ez a társkiadó, a Kronosz tulajdonosának és szerkesztőjének, Erőss Zsoltnak az érdeme, aki a könyvtervet készítette és technikailag szerkesztette köteteinket.

A Pécs története VI. kötetének borítója és két oldala

Milyen visszhangot váltott ki ez a kutatási program és annak eredményei a helyi lakosság körében, illetve országos szakmai körökben?

Kezdettől célunk volt, hogy a kutatás során született eredményeket folyamatosan bemutassuk. Ezt szolgálták 1993-tól évenként megrendezett konferenciáink, a Zsolnay Kulturális Negyeddel közösen havonként szervezett előadásaink 2017 és 2022 között, melyeken változó, gyakran igen nagy számú hallgatóság vett részt a kutatókon kívül is. Ez nagymértékben függött a tematikától: különösen nagy érdeklődést váltottak ki a régészeti, illetve a török kori programok és kiadványok. Ez mutatkozott meg abban is, hogy a Pécs a törökkorban címmel rendezett konferencia anyagát közlő tanulmánykötetünk gyorsan és teljes példányszámban elfogyott, 13 évvel később – újabb munkákkal kiegészítve – ismét ki kellett adni. Ugyancsak nem kapható már a monográfiasorozat első két – a terület államalapítás előtti, illetve a város középkori történetét feldolgozó – kötete, melyek újrakiadása iránt az újabb részek megjelenését követően növekvő igény mutatkozik, de a magas költségek miatt az Alapítvány erre források hiányában eddig nem vállalkozhatott. Ezt az érdeklődést mutatta. s egyben segítette, hogy a pécsi média – a Dunántúli Napló és a Pécs TV 2010-ig rendszeresen, később pedig időnként a Baranya TV – riportok, interjúk keretében számolt be a kutatási projekt állásáról, újabb eredményeiről és nehézségeiről

A szakmában is visszhangot váltott ki munkánk s annak részeredményei. Ezt mutatta, hogy nem csak a monográfiasorozat köteteit rendelték meg az ország különböző településeiről – intézmények és magánszemélyek egyaránt. A Tanulmányok Pécs történetéből című sorozatunk tematikus kötetei, illetve a fiatalon elhunyt Koszta László szegedi kolléga és Fedeles Tamás, a pécsi káptalan történetének különböző korszakait feldolgozó, e sorozat részeként megjelent monográfiái iránt jelentős volt a szakmai érdeklődés. Hasonlót tapasztaltunk négy forráskiadványunk esetében is. Több kötetünkről jelent meg recenzió szakmai folyóiratokban, a monográfia 3. és 6. kötetéről az USA-ban is. Úgy tapasztaltam, az érdeklődés részben annak volt köszönhető, hogy kutatási projektünk alapkoncepciója és szervezése eltért a korábban megjelent városmonográfiákétól.

Másrészt nemcsak a pécsi lokálpatrióták tetszését nyerték el a szakmailag színvonalas, ugyanakkor esztétikai értelemben is vonzó kötetek, hanem város- és helytörténettel foglalkozó szakemberekét, illetve más városokban élő laikusokét is. Ezek az eltérések, sajátosságok szakmai vitákat is generáltak.

Ugyanakkor több helyen hasonló programot megvalósítók, fontosnak tartották alaposabb megismerését, részben követhető példát is láttak benne. Ezt jelezte, hogy a projekt koncepciójának kidolgozóját, egyben irányítóját több városban – Miskolcon, Szegeden, Veszprémben, Győrben, Bonyhádon, Nagykanizsán – kérték fel előadásra, cikkírásra vagy szakmai konzultációra.

Befolyásolta-e a tanulmányok, könyvek írása, szerkesztése közben egyetemi oktatói tevékenysége? Másrészt tudta-e hasznosítani kutatási eredményeit a tanítás során?

Mindkét kérdésre igennel válaszolhatok.

Amint azt egy korábbi kérdés kapcsán mondtam, olyan órákat igyekeztem tartani, melyeken elvárás volt, hogy diákjaim kérdezzenek és véleményt mondjanak fontos történeti kérdésekről. Gyakran vetettek fel olyan problémákat, fogalmaztak meg eredeti gondolatokat, melyek az adott kérdés továbbgondolására, kibontására késztettek. Ennek eredményeként nemcsak részletek születtek vagy módosultak nagyobb terjedelmű munkákban, hanem egész tanulmányok ötletét is tőlük kaptam. Gömbös-monográfiám ajánlását ezért fogalmaztam így:

„Mindazoknak, akiktől történelmet tanultam: tanáraimnak, kollégáimnak és okos kérdésekkel tanító tanítványaimnak.”

Kutatómunkám eredményeit nemcsak előadásaimon kamatoztattam, hanem egész szemináriumok tartalmát képezték, mint pl. Gömbös habitusának, pályájának, politika gyakorlatának vizsgálata Bethlen Istvánéval összevetve, vagy a pártállam/állampárt szerkezetének, szervezetének és működésének áttekintése. Mindkét esetben dokumentumok elemzéséről volt szó. Ezeken jól tudtam alkalmazni azokat a szerkezeti ábrákat, melyeket tanulmányaimban és könyveimben is közöltem, mert szemléletes mutatták be azokat a szervezeti elemek közötti alá-fölérendeltségi viszonyokat, működési mechanizmusokat, melyekről szöveges dokumentumokban olvashattak, így könnyebb volt számukra feltárni, megérteni azokat. (Ehhez az inspirációt és a módszertani felkészültséget főiskolai tanulmányaim során, az említett szakmódszertani gyakorlatokon kaptam, melyeken rendszeresen kellett szerkezeti ábrákat készítenünk egy-egy tanítási egység anyagához. Később csak az informatika adta új lehetőségekre kellet adaptálnom ezt a tudást.) E törekvésemben az az álláspontom is motivált, hogy egy korszak vagy történeti jelenség – például politikai párt, politikai rendszer, államszervezet vagy akár egy gazdasági szervezet – teljes megismeréséhez és megértéséhez nem elég az események és folyamatok feltárása. Azok megfelelő értelmezése nem lehetséges az adott rendszer szervezetének, szerkezetének alapos vizsgálata nélkül.

A több száz publikáció, aktív közéleti részvétel, egyetemi oktatás mellett mivel tudott kikapcsolódni? Volt-e vagy van-e hobbija?

Az olvasás mellett – ami „szakmai ártalom” is – nagyon szeretek zenét hallgatni. E tekintetben majdnem „mindenevő” vagyok, de főként a dzsesszt szeretem, s ezért nem véletlen, hogy a komolyzene terén Gershwin a kedvencem (a Kék rapszódiát nagyon gyakran hallgatom meg). De a tánczene sem vonz kevésbé, mert egyik legkedvesebb időtöltésem a tánc volt, amíg bírtam, s állítólag nem is műveltem rosszul.

A természetben, azaz a szabadban töltött „szabad” időben elsősorban horgászni szerettem, amihez a halászléfőzés és más halételek elkészítése is kapcsolódott, valamint Péter fiamék kertjében „pücskörészni”. Az előzőt 2023-ban kénytelen voltam befejezni, mert már fárasztó volt (a főzés már csak vásárolt hal felhasználásával történik), az utóbbi viszont ugyanakkor kiteljesedett, mert 2023 novemberében az ő házukban kialakított lakásba költöztünk. De ezt a munkát is módjával szabad csak végeznem. Jelentősen megnőtt szabadidőmben legkedvesebb elfoglaltságaim egyike a beszélgetés legkisebb pécsi unokámmal, és a három dédunokámmal való foglalkozás. 

A Pécs története monográfia következő kötetein túl milyen témán dolgozik még a mindennapokban?

Elmúltam 79 éves, 2021-től – egy covid-fertőzés miatt – szervezetem legyengült, s egyéb egészségügyi problémákkal is meg kell küzdenem, ezért az utóbbi években erősen vissza kellett fognom a munkát. Lemondtam az MTT dél-dunántúli csoportja elnöki tisztéről, a Magyar Történelmi Társulatban vállalt funkciómról, és a Pécs története kiadványsorozat főszerkesztői teendőit sem vállaltam már. Utóbbi feladatot két tehetséges fiatal kollégám, Bánkuti Gábor és a projektben régóta részt vevő Pilkhoffer Mónika vette át. Eredetileg – szintén Pilkhoffer Mónikával közösen – még vállalkoztam a VII., a város két világháború közötti történetét feldolgozó kötet szerkesztésére és kisebb fejezeteinek megírására, de ez a munka olyan stresszel járt, melynek jelentős szerepe volt egészségem romlásában, ezért azt is fel kellett adnom. E téren pusztán segítésre – ha kérik, tanácsadásra – korlátozódik tevékenységem. Elsősorban olyan munkákat kívánok végezni, melyeket magam választva, kedvtelésből végezhetek, minden megkötöttség nélkül. Több tervem is van, melyek megvalósítása révén rengeteg felhalmozott, még feldolgozatlan kutatási anyagomat szeretném közölni forráskiadványokban, feldolgozni tanulmányokban, és – ha egészségem engedi – monografikus formában is. Majd a jövő eldönti, mi sikerül. Csak olyan szakmai felkérés teljesítésére mondok igent, melyek nem kényszerítenek szoros határidők betartására. Ilyen volt ez az interjú is, melyet jó szívvel és örömmel teljesítettem.

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

„Egy szavamat se higgyék!” – Interjú Vonyó József történésszel. 1. rész

Vonyó József történész, nyugalmazott egyetemi oktató, az MTA doktora. Fő kutatási területei a 20. századi magyar politika- és társadalomtörténet, illetve

X