Szocializmus és nemzetpolitika – Magyarország viszonya a határon túli magyarsághoz (1945-1989)

Trianon eltérő módon, de az elmúlt 97 évben mindvégig jelen volt a magyar politikai gondolkodásban. A Horthy-rendszer súlyos igazságtalanságként fogta fel és elutasította a békeszerződést, a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer pedig sorsukra hagyta a határon túli magyar közösségeket. Romsics Ignác történész szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom nagy része máig nem tudta feldolgozni a békeszerződés következményeit. A második világháború után a magyar politikai és szellemi elit körében realista fordulatot vett Trianon megítélése. A határon túli magyarok helyzete egészen 1988-ig, az erdélyi falurombolásig azonban nem volt a hazai köztudat része.

A szocialista rendszer célja a hagyományos nemzetpolitika kiüresítése volt. A sors fintora, hogy míg a környező szocialista országok kommunista meggyőződése paradox módon nem kis mértékű nacionalizmussal, sovinizmussal párosult, addig az egyébként az elcsatolt területeken született kommunista magyar vezetők, mint például Rákosi Mátyás, Gerő Ernő vagy Kádár János, teljes érdektelenséggel viseltettek az utódállamokhoz került magyarsággal szemben.

Az elszakított területek a kommunista politikusok számára keveset jelentettek. Révai József, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa egy 1945 szeptemberi szakszervezeti nagygyűlésen ejtette utoljára ki a „Trianon” szót a száján. Ekkor az alábbi módon értékelte helyzetünket:

Gyógyítsuk ki magunkat abból a nagyzási hóbortból, amely azt hirdeti, hogy mi vagyunk a Duna-medence vezető népe, hogy Európának ezen a területén csak minket illet meg az államalkotás joga. Ki kell gyógyítanunk magunkat ebből a nagyzási mániából, mert ez vezetett arra, hogy most a földön heverünk.

A Magyar Kommunista Párt 1944. novemberi programjában hasonló gondolatokat fogalmazott meg:

Szakítanunk kell a magyar imperialista rögeszmével, Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azokkal a törekvésekkel, melyek a magyarság vezető szerepének ürügye alatt a Duna-medencében élő népek feletti uralomra irányultak, s melyeknek egyetlen eredménye, hogy Magyarország német gyarmattá, a magyar nép a németek szolganépévé vált.  

A Rákosi-rendszer időszakában magyarságpolitika egyáltalán nem létezett. Maga Rákosi egy ízben az anyaországi magyarokkal kapcsolatban is fájlalta, hogy „kilencmillió fasisztával kell felépíteni a szocializmust”, de ebben az időszakban Trianonról és a határon túli magyarságról hivatalosan még említést sem lehetett tenni.

A Magyar Dolgozók Pártja külpolitikai céljai közé tartozott „a békének, a népi demokrácia vívmányainak, a magyar nemzeti függetlenségnek védelme és biztosítása”. Az MDP ennek megfelelően szoros együttműködést és barátságot kívánt fenntartani „a népi demokráciákkal”. A fordulat évei felé közeledve a párt megegyezésre, együttműködésre és barátságra törekedett „a népi demokratikus Csehszlovákiával”, méghozzá a szlovákiai magyarság helyzetének „a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveinek megfelelő rendezése alapján.


Felvidéki magyarok kitelepítése 1947-ben (Forrás: Fortepan)

Magát Rákosit a határon túli magyarság ügye annyira érdekelte, amennyire abból politikai tőkét kovácsolhatott maga számára. Rákosi a nemzetben való gondolkodást „a Horthy-rendszer soviniszta fertőzéseként” értékelte, de – mint a kommunista pártra esetlegesen befolyást gyakorló tényezővel –  kénytelen volt foglalkozni vele. A második világháború utáni koalíciós időszakban kényszerűségből folytatott nemzetpolitikát Révai József ironikusan „darutollas marxizmusnak” titulálta. A koalíciós időszak kapcsán érdemes kitérni nem pusztán a kommunisták, de a többi párt Trianonról megfogalmazott véleményére is. Míg az 1945-ös választásokat megnyerő Független Kisgazdapárt megelégedett volna a két világháború között a baloldali és liberális ellenzék által szorgalmazott etnikai alapú revízióval, addig a Nemzeti Parasztpárt sovinizmusnak és népellenes törekvésnek nevezte az 1920 előtti határok bárminemű követelését, a kommunisták pedig a Moszkvából érkező utasításnak megfelelően elfogadták a trianoni határokat, illetve az 1947-es párizsi békeszerződést.            


A Trianont megerősítő párizsi békeszerződés aláírása 1947. február 10-én (Forrás: Wikipedia)

Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukásával a szovjet megszállás folytatódott Magyarországon. Kádár ugyan novemberben „a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését” ígérte, ez azonban kimerült a címer és a fegyveres testületek egyenruhájának lecserélésében. Trianon mellett a politikai tabutémák sorába kerültek a magyar függetlenségi harc és mártírjai is.

A szovjet támogatással hatalomra jutott Kádár János tisztában volt Magyarország nemzetközi elszigeteltségével, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása és a „nacionalista elhajlásoktól” való karakteres elhatárolódás volt. Az új rezsim meg kívánta szilárdítani helyzetét a szovjet blokkon belül, ezért lemondott a határon túli magyarság érdekinek bárminemű képviseletéről. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, valamint Münnich Ferenc csehszlovákiai vizitje ugyanebben az évben. Mindketten igyekeztek kellőképpen kihangsúlyozni, hogy a helyi magyar kisebbség ügyét az adott állam belügyének tekintik.


Kádár-Ceausescu találkozó Debrecenben, 1977. június 15-én (Forrás: MTI)

A trianoni békeszerződésről a korszak szocialista értelmisége legfeljebb mint a „szocializmus által meghaladott problémáról” nyilatkozott. Kiváló példa erre Kassai Géza 1959-ben megjelent Trianon és Párizs című cikke:

Trianont azonban a magyar reakció tette lehetővé. Nemcsak azért, mert a magyar reakció vitte Magyarországot abba a háborúba, amely Trianonnál végződött. Azért is, mert a magyar reakció egyezett bele a trianoni békeszerződésbe, hogy megmenthesse és biztosíthassa osztályuralmát. (…) Miért kötötték meg a trianoni békeszerződést a versailles-i és saint germain-i béke után? Azért, mert a magyar proletárforradalom és a Magyar Tanácsköztársaság megakadályozta a trianoni békeszerződés megkötését 1919-ben. ... Az 1919-es magyar urak (utalás a Horthy-rendszerre – szerk.) a mohácsi, Napóleon-kori, 1849. évi hazaárulók utódai és az 1956. évi ellenforradalmárok politikai elődei.

A határon túli magyarság problémája a Kádár-rendszer ellenzékének megjelenésével vetődött fel újra. E szempontból jelképesnek tekinthető, hogy a rendszerváltás felé vezető folyamat egyik nyitányát az erdélyi falurombolás elleni százezres tömegtiltakozás jelentette.

1988. június 27-én Budapest népe megtörte a Kádár-korszak által reánk kényszerített némasági falat, százezrek özönlöttek a Hősök terére, hogy felemeljék tiltakozó szavukat az Erdélyben megkezdődött falurombolás, a román soviniszta gyűlölködés ellen

– emlékezett a 168 óra hasábjain Domonkos István, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egykori tagja. 

Az esemény mérföldkő volt a rendszerváltozás felé vezető úton, hiszen 1956 óta ekkor fordult először elő, hogy egy előre bejelentett, és hatalmas tömegeket utcára vivő ellenzéki megmozdulást mindennemű beavatkozás nélkül hagyott a már végnapjait élő szocialista hatalom lezajlani. Egy eszelős terv, Ceausescu településrendezési ötlete és az ellene tiltakozó budapesti demonstráció nagy lökést adott az ellenzéki erők kiformálódásában. A tüntetésre való válaszként másnap Bukarest előzetes egyeztetés nélkül bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A szovjet táboron belül ezidáig szokatlan volt, hogy egy szocialista ország állampolgárai tiltakozzanak egy másik szocialista állam politikája ellen. A szovjet vezetés arra ösztökélte a magyar és a román felet, hogy mielőbb mutassanak hajlandóságot a két ország között kialakult konfliktus feloldására. Ekkor került sor Grósz Károly és Nicolae Ceausescu 1988. augusztus 28-i eredménytelenül végződött találkozójára. Grósz csökönyösen tagadta, hogy falurombolás történt volna Erdélyben, s elengedte a füle mellett, amikor Ceausescu utólag a kolozsvári főkonzulátus diplomatáinak elmulasztott letartóztatását hibának vélte. A felfokozott várakozással kísért, s nagy sajtóvisszhangot kiváltó találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte.


1988. június 27., Hősök tere. Negyedmillió magyar tüntetett az erdélyi falurombolás ellen.
(Forrás: MTI)


Grósz Károly és Nicolae Ceausescu Arad főterén, 1988. augusztus 28-án
(Forrás: MTI)

1989-ben Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is lezajlott a rendszerváltás. Az 1990-ben megtartott szabad választásokat megelőző kampányban a frissen alakult pártok szinte mindegyike kifejtette a határon túli magyarsággal kapcsolatos álláspontját:

Az egyetemes magyar nemzet részének tekintjük magunkat. Közösséget vállalunk a határainkon kívül rekedt magyarsággal. Miközben elutasítjuk a határrevízió veszedelmes ábrándjait, küzdünk azért, hogy a határok ne szigetelhessék el az anyanemzettől a kisebbségi sorba került magyarokat. Küzdünk egyéni és kollektív jogaikért, kulturális, és ahol lehet, területi autonómiájukért; küzdünk azért, hogy államuk egyenrangú polgáraiként szabadon ápolhassák nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti hagyományaikat.  (Szabad Demokraták Szövetsége, 1989. március)[1]

Célunk olyan európai normákhoz igazított, egyedi sajátosságokat figyelembe vevő kisebbségpolitika kialakítása, amely egyaránt alkalmazható a határon túli magyar és a határokon belüli nem-magyar kisebbségekre. Nem tagadunk meg semmilyen olyan jogot kisebbségeinktől, amelyet a kisebbségi magyarságnak követelünk. (…) Biztosítani kell a térségben élő kisebbségek szabad identitásvállalását, nemzeti, etnikai tudatának megőrzését, a többségi népekével azonos szintű életfeltételeinek megteremtését. Igazságtalannak és a népek békés együttélését megnehezítő tényezőnek tartjuk a jelenlegi határokat, ám politikai érdekeink ma a határok ellégiesítéséhez fűződnek.
(Magyar Demokrata Fórum, 1989. október)[2]

Pártunk őszintén kívánja a Duna menti népek összefogását, a kapcsolatok javítását, elmélyítését. (Magyar Szocialista Párt, 1989. október)[3]

A határainkon kívüli magyar kisebbségeket a magyar nemzet szerves részének tekintjük, amelyek fennmaradásáért és sorsáért a mindenkori magyar állam felelősséggel tartozik. Hasonlóan felelősséggel tartozik a magyarországi nemzetiségiekért is. A nemzeti, nemzetiségi önrendelkezés elvét maximálisan elismerjük. Ugyanakkor elő kell segíteni, hogy a kisebbségek lakóhelyüket megváltoztatni ne kényszerüljenek. (…) A magyar külpolitikában alapvető elvként figyelembe kell venni, hogy Erdély az erdélyieké, Felvidék a felvidékieké, Vajdaság a vajdaságiaké és Kárpátalja a kárpátaljaiaké. Azaz ők minden döntésben a legilletékesebbek. (Fidesz, 1989. október)[4]

Trianonról a Országgyűlésben 1990. június 4-én – a békeszerződés ratifikálásának 70. évfordulóján –  emlékeztek meg újra, amikor Szabad György házelnök azt javasolta a honatyáknak, hogy egy perces néma felállással emlékezzenek meg az évfordulóról.  

Csarnai Márk


[1] SZDSZ: Magyarország politikai évkönyve 1990. (Szerk.: Kurtán Sándor et al.) AULA Kiadó-Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Budapest, 1990 599. p.

[2] MDF: Kulin Ferenc (szerk.): A Magyar Demokrata Fórum programja. Budapest, 1989, 143., 146., 155.,, 159. p.

[3] MSZP: Kimmel Emil (szerk.): Kongresszus ’89. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990, 326. p.

[4] Fidesz: A Fidesz II. Kongresszusa által elgfogadott program. 1989. október 13-15. Budapest, 1989, k. n., pp. 37-40., 43.

Ezt olvastad?

„Képzeljük el, hogy egy reggel arra ébredünk, hogy puccs történik az országban, az új hatalom statáriumot hirdet, bezárja a bíróságokat,