A Szovjetunió és a függetlenedő (Szovjet-)Ukrajna konfliktusai a magyar külügy szemével, 1990–1991

A Szovjetunió az 1980-90-es évek fordulójára nem csupán megroppant gazdasági helyzete, valamint a kelet-európai kivonulással elvesztett szuperhatalmi státusza miatt került válságba, hanem mert egyre élesebb konfliktus bontakozott Moszkva, valamint az egyes tagköztársaságok között. A helyi elitek aktivizálódása 1990-re jól láthatóvá vált a külföld számára, így a szovjet befolyási övezetből kiszakadó közép- és kelet-európai államok, közte Magyarország számára is. A több mint 40 év után megtartott első szabad választásokat követően az 1990 májusában hivatalba lépő Antall-kormány Szovjetunió-politikáját alapvetően határozta meg az, hogyan változnak meg az erőviszonyok a moszkvai központ és annak a függetlenedő tagköztársaságai között.

A téma nagysága miatt nem az összes, a Szovjetunióból kiváló tagköztársaság, hanem csupán egy ország, mégpedig Ukrajna példáján vizsgálom meg ezt a kérdéskört. A téma szomorú aktualitása mellett két okot emelnék ki, ami miatt külön érdemes foglalkozni Ukrajnával. Egyrészt, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal (Ukrán SZSZK) Magyarországnak közvetlen kapcsolata volt: a magyar állammal közös határt fenntartó szomszédos tagköztársaságban a rendszerváltás idején közel 160 ezer fős magyarság is élt. Másfelől, habár a balti államok függetlenségi törekvései látványosabbak és véresebbek voltak, mint azt az ukrajnai területeken lehetett tapasztalni, mégis a Szovjetunió fennállását alapvetőbben határozta meg az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaságot követően második legerősebb tagállam kiválása, mintsem az 1940-ben meghódított területek leválása. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlását hivatalosan a Belavezsai Megállapodás keretében a négy alapító tagállamból még létező három tagállam – az Orosz, a Belorusz valamint az Ukrán SZSZK – feje mondta ki 1991. december 8-án.

Az ukrán függetlenségi törekvések

Az ukránoknak a szovjet államtól való függetlenedési törekvései hosszú múltra tekintenek vissza. Az első világháború végén megszülető Ukrán Népköztársaság, majd a második világháború alatt, valamint az azt követő néhány évben az OUN és az UPA – illetve ezeknek a szervezeteknek az élénk nyugati emigrációja – nem csupán Moszkvával, hanem az Ukrán SZSZK-val szemben is meghatározták magukat. Ezeket a törekvéseket az orosz polgárháborúban, továbbá a második világháborúban aratott bolsevik illetve szovjet győzelem meghiúsította, s könnyen a „nyugati imperialista körök kiszolgálóiként”, a szovjet területeket megszálló ellenséggel való kollaboránsokként mutathatta be ezeket a csoportokat.

A szovjet állam számára nagyobb kihívásokat jelentettek azok a függetlenedési törekvések, melyek az Ukrán SZSZK-ban belülről indultak. 1961-ben lembergi jogászok egy csoportja a hatályos szovjet szövetségi illetve szovjet-ukrán jog alapján vizsgálták az Ukrán SZSZK Szovjetunióból való kilépésének jogi lehetőségeit. Mindezt azért tehették meg, mert Ukrajna a szovjet, továbbá a szovjet-ukrán alkotmány 1944-es módosítása révén a nemzetközi kapcsolatok jogalanyává nőtte ki magát, ennek keretében pedig a következő évben – formálisan – az ENSZ alapító tagállamává vált. Kiemelendő az is, hogy 1922-től kezdve minden szovjet alapszerződés formálisan biztosította a jogot a szovjet tagköztársaságok számára a Szovjetunióból való kilépésre. Ha megvizsgáljuk az 1990-ben hatályos alaptörvényeket – azaz a Szovjetunió 1977-es ún. brezsnyevi alkotmányát, illetve az Ukrán SZSZK 1978-as alkotmányát –, megállapítható, hogy Ukrajna egy szuverén szovjet szocialista köztársaságként jogosult lett volna önállóan közreműködni a nemzetközi kapcsolatokban, joga volt bilaterális kapcsolatokra, ezen belül szerződéskötésekre vagy konzuli kapcsolatok létesítésére. Ugyanakkor a jogi háttér ellenére mindezekkel a jogokkal az ukrán tagköztársaság nem élhetett. Az Ukrán SZSZK Külügyminisztériuma is gyakorlatilag egy, a vízumügyeket intéző adminisztratív hivatalként működött egészen 1990-ig. Így nem véletlen, hogy az említett értelmiségi csoport, az úgynevezett disszidensek tagjait koncepciós eljárásban 15 évi börtönbüntetésre ítélték.

1990-re viszont megváltozott a helyzet az Ukrán SZSZK-n belül. Tavasszal megtartották az első olyan ukrajnai választásokat, amelyen nem csupán az állampárt jelöltjei indultak. Ugyan a legjelentősebb ellenzéki csoportosulás, a RUH kevesebb szavazatott kapott mint a kommunisták, az ellenzéki hangok megjelenése, az Orosz SZSZK-ban a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsával szemben a tagköztársasági parlamentjének elsőbbségét kimondó határozatának, valamint a litvániai események hatására az állampárt reformista vagy éppen a helyzethez igazodó opportunista tagjait is arra sarkallta, hogy támogassák Ukrajna szuverenitását – ekkor még szigorúan a Szovjetunión belül. Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa 1990. július 16-án kiadta a Nyilatkozat Ukrajna állami szuverenitásáról című dokumentumot, amelyben megfogalmazták azokat a területeket, ahol nagyobb önállóságot követelt magának az ukrán tagállam. Ennek a deklarációnak a X. fejezete foglalkozott a külkapcsolatok kérdésével. Ebben magát az ukrán tagállamot ténylegesen is a nemzetközi jog szubjektumaként határozta meg, amely közvetlen – azaz nem Moszkván keresztüli – kapcsolatokat épít ki más államokkal. Ebben a törekvésükben az elkövetkező másfél évben a legfőbb szövetségesüket Magyarországban találták.

Az Antall-kormányzat Szovjetunió képe

Mindezzel párhuzamosan az első szabadon választott országgyűlés összeülésével, valamint az Antall-kormány hivatalba lépésével megkezdődött a magyar diplomáciatörténet poszt-államszocialista korszaka. Ez váltást jelentett a szovjet tagköztársaságokhoz, elsősorban az Ukrajnához való viszonyulásban is. Habár az Orosz SZSZK területén kívül egyedüliként, Kijevben már 1969-től működött magyar konzulátus, ennek tevékenysége alapvetően adminisztratív feladatok ellátására korlátozódott. 1989-ben ugyan az előző évekhez képest megélénkült a kapcsolat – amit leginkább Grósz Károly, a magyar állampárt főtitkárának ungvári látogatása jelzett –, ezek is még elsősorban csak a gazdasági és regionális együttműködés kiépítésére, a kishatárforgalomra, valamint egy leendő ungvári magyar külképviseletre korlátozódtak. 1990 nyarára viszont akut kérdéssé vált, hogy az új kormányzat milyen kapcsolatot tud majd kialakítani az egyre nagyobb szuverenitást gyakorló, és területét tekintve is a legnagyobb szomszédjával.

Ennek szükségességére figyelmeztetett például Tóth Loránd, a Külügyminisztérium Szovjetunióért felelős osztályának vezetője 1990. június 17-i helyzetértékelésében. A diplomata Gorbacsov és annak reformjai támogatását javasolta a magyar kormánynak, viszont azzal is számolt, hogy mind a peresztrojka, mind maga a szovjet főtitkár minden valószínűség szerint a megkezdett reformokba bele fog bukni. Erre való tekintettel is az osztályvezető szorgalmazta Magyarországnak a szovjet tagköztársaságokkal való kapcsolatkiépítését már csak arra való tekintettel is, hogy ez utóbbiak szerinte idővel önálló köztársaságokként fognak létezni.

A magyar diplomácia dokumentumait áttekintve szembetűnő, hogy rövid idő alatt hogyan változott meg az ukrán tagköztársaság függetlenné válásának realitása. 1990 márciusában még arról számoltak be, hogy a különböző szovjet politikusok elképzelhetetlennek tartják Ukrajna kiválását. A Szuverenitási Deklaráció elfogadásának másnapján viszont Páldi András kijevi magyar főkonzul már a „baltikumi szellem feltartózhatatlan terjedéséről” számolt be jelentésében. A nyár végétől szinte minden belső jelentés önálló külkapcsolatokra képes szovjet tagköztársaságok meglétével számolt, ennek kapcsán a külügyminisztérium illetékes osztálya szeptember elején szorgalmazta is a tagköztársaságokkal való kapcsolatok kiépítésére vonatkozó koncepciók felállítását. Ugyancsak figyelemreméltó a Külügyminisztérium Határon Túli Magyarok Főosztályának 1990 októberében adott értékelése is:

„Külpolitikánknak fel kell készülnie a Szovjetunió tagköztársaságokra való széthullására. Egyelőre, azonban a jelenlegi helyzetnek megfelelően, tehát az egységes államalakulatot figyelembe véve kell eljárnunk.” (MNL OL XIX-J-1-j. 1990. 2. dob. II-127-003288/3. Határontúli Magyarok Főosztálya. A Magyar Köztársaság és a szomszédos országok kapcsolatai. Budapest, 1990. október 14.)

Ennek kapcsán az említett főosztály vezetője, Jolsvai Sándor a diplomáciai kapcsolatok kiépítéséhez szükséges technikai és személyi feltételek megteremtésében határozta meg a magyar külügy előtt álló legfontosabb feladatként. Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy a tagköztársaságok elkezdték bejelenteni a magyarországi képviseletek létesítésére irányuló igényeiket.

Mindezeknek a figyelembevételével határozta meg külpolitikai irányát a magyar kormányzat. Mind Antall József magyar kormányfőnek az 1990. június 25-26-án Jeszenszky Géza külügyminiszterrel közösen megtartott nagyköveti tájékoztatón elmondottak, mind az az év november 21-i párizsi Antall–Gorbacsov találkozón elhangzottak alapján az év második felére kiérlelődött a magyar álláspont a függetlenedő szovjet tagköztársaságok irányába. Eszerint a népszuverenitás talaján állva támogatni kell a Szovjetunió szövetségi átalakítását és a tagköztársaságok szuverenitását, viszont mindezt a „realitások határain belül” kell végezni. Ez utóbbi egyfelől arra vonatkozott, hogy semmilyen módon ne tűnjön a szovjet tagköztársaságokkal – különösen az Ukrán SZSZK-val – való esetleges magyar kapcsolatfelvétel a Szovjetunió belügyeibe való beavatkozásnak. Másfelől, tisztában voltak Magyarország kiszolgáltatott helyzetével. Mindezeket a dilemmákat foglalja össze Birnbauer József, a moszkvai magyar nagykövetség első beosztottja a Jeszenszky Gézának küldött, 1991. július 2-i keltezésű éves beszámoló jelentésében:

„Bármilyen irányban történjék eltolódás a Szovjetunióban folyó hatalmi harcban, megítélésem szerint nem szabad a már beprogramozott magyar külpolitikai prioritásokat módosítani. A Szovjetuniót […] akár a régit, akár a most megújulót ma, holnap és a jövőben bármikor csak történelmi szemlélettel szabad vizsgálni, értékelni és vele a viszonyunkat rendezni. […] Hibás az a felfogás, hogy a Szovjetunió most »elengedte« volt szövetségeseit, köztük Magyarországot. Valójában nem tudta megtartani őket.”

Birnbauer egy szemléletes analógiával is élt a magyar kormányzat mozgásterére vonatkozólag:

„A magyar-szovjet viszonyban a kis Magyarország helyzete olyannak tűnik, mint a cirkuszban sokszor látható törékeny állatszelidítőnő, aki mosolyogva tigrisekkel és oroszlánokkal parolázik, de ösztöneiben éberen ügyel a törvényre, hogy a biztonsági zónának nevezett távolságtartástól függ a léte. Jack London egyik hajós elbeszélésében idézi a vitorláshajók kapitányainak kiadott tengerészeti utasítást: A Horn fok megkerüléséhez tarts Nyugatnak. Mindig tarts Nyugatnak. A mi feladatunk is most a Horn fok megkerülése” (MNL OL XIX-J-1-j. 1991. 65. dob. 145-1-19-002138. Birnbauer József éves beszámoló jelentése. Moszkva, 1991. július 2.)

Az Antall-kormány Szovjetunióval szembeni külpolitikáját jól szemlélteti mind az „állatszelidítőnő”, mind a vitorlás hajókapitány attitűdje, hisz minden esetben fellépett saját érdekei mellett, viszont ezt a biztonsági vonalakon belül tette – a tagköztársaságokkal való kapcsolatépítés terén is. Aligha véletlen, hogy Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja és későbbi nagykövete 1996-ban kiadott visszaemlékezéseinek a borítójául is egy cirkuszi porondon lévő férfi és egy oroszlán fekete-fehér képét választotta.

Ukrán-magyar kapcsolatok Moszkva árnyékában

Ukrán relációban ugyancsak fontos kiemelni, hogy az Antall-kormány szomszédság- és kisebbségpolitikájának a részeként a támogatás feltételeként szerepelt, hogy biztosítani kell a magyar kisebbség számára az alapvető emberi és kisebbségi jogokat. Nem véletlen, hogy ha áttekintjük az 1990–1991-es ukrán-magyar tárgyalásokat, akkor gyakorlatilag a nemzetközi kapcsolatok előszobájának számító konzuli kapcsolatok, illetve a kisebbségi kódex kérdése együttesen jelenik meg.

Habár az újjászervezett ukrán külügy vezetője, Anatolij Zlenko, egyértelművé tette az 1990 augusztusában Budapesten tett munkalátogatása során Katona Tamás államtitkárnak, hogy Ukrajna „a nemzetközi jog tényleges alanyaként” akar eljárni Magyarországon, Göncz Árpád Ukrajnában tett szeptemberi látogatását pedig mindkét fél részéről az ukrán szuverenitás megerősítéseként értékelték, a szovjet fél kezdetben ez ellen nem lépett fel. Emögött több tényező is állt. Egyrészt, a szovjet fél egyfajta szelepként engedélyezhette, hogy az ukrán fél „tapogatózásokat” tegyen a magyar fél irányába. Másrészt, mindezzel együtt a kárpátaljai magyarság kérdését – mint a szovjet–magyar kapcsolatok egyik érzékeny pontját – úgymond kiszervezhette az ukrán tagköztársaság számára. Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy 1990 nyarán az Ukrajna felé tett lépéseket a magyar fél szovjet engedéllyel, az új budapesti szovjet nagykövettel, Ivan Aboimovval való egyeztetéseket követően tette csak meg.

1990 novemberében viszont éles váltást láthatunk a szovjet fél részéről, ami az új szövetségi alapszerződés előkészítéséhez, valamint annak elfogadtatásának kérdéséhez kapcsolódott. A különböző függetlenedési törekvésekre reagálva 1990 augusztusa – szeptembere folyamán a Szovjetunióban új szövetségi szerződést készítettek elő, melyet november 2-án a Szövetségi Tanács megtárgyalt, 24-én pedig a Pravda című hivatalos sajtóorgánumban is közzétettek. Addigra viszont a kérdés túlhaladottá vált a függetlenedő helyi elitek számára. Ezt követően a gorbacsovi vezetés számára az vált elsődleges céllá, hogy időt nyerjen, és a tagköztársasági vezetőket megkerülve népszavazáson erősítse meg a Szovjetunió új szövetségi alkotmányát.

Ebben a helyzetben a szovjet diplomácia mindent megtett annak érdekében, hogy meghiúsítsák Jeszenszky Géza 1990. november–decemberi kijevi látogatását. A szovjet fél arra hivatkozott, hogy a magyar és az ukrán fél tárgyalása amiatt nem kívánatos, mert az aláírandó szerződések lehet, hogy ütköznének az elfogadandó új szövetségi alapszerződéssel. Azaz a tárgyaló felek esetleg olyan ügyekben állapodnának meg tagállami szinten, ami a leendő Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége – illetve a későbbiekben a Szuverén Államok Szövetsége – hatáskörébe tartozna. A kisebbségi kódex ratifikálása kapcsán felmerült magyar–ukrán ellentét mellett a szovjet nyomás hatására a magyarok lassították az Ukrán SZSZK irányába mutató diplomáciai közeledésüket. Azontúl, hogy az Antall-kormány – más, rosszabb alternatívák tükrében – érdekelt volt a Szovjetunió föderatív átalakulásában, el akarta kerülni azt a látszatot, hogy be akar avatkozni a szovjet belügyekbe.

Újabb lendületet az ukrán–magyar tárgyalásoknak 1991 májusa hozott. Ez nem független a Szovjetunió belpolitikai folyamataitól, ugyanis az 1991. március 17-i népszavazás eredményeképpen – legalábbis az ebben közreműködő 9 tagköztársaságban – elvileg rendeződni látszott a szövetségi hatalom, valamint a tagállamok viszonyrendszere. Ezzel párhuzamosan viszont az Orosz SZSZK-ban az elnöki pozíció bevezetése újabb lendületet adott a függetlenedési törekvéseknek. Összességében az új szövetségi berendezkedésben a tagállamok helyi elitjei jobban érvényesíteni tudták a megszerzett jogaikat, mint ahogy erre Moszkvában számítottak.

Ezt jól jelzi, hogy a hatalmon lévő orosz politikusok szóban ugyan elismerték Ukrajnának a függetlenségre és szuverenitásra való jogát, de amint azt Georgij Kaszjanov ukrán történész is találóan érzékelteti, a gyakorlatban ennek a szovjet tagállamnak az önrendelkezés megvalósítását célzó lépéseit egyfajta „tragikus félreértésnek” élték meg. Számukra Ukrajna nem létezett az Szovjetunión kívül, illetve a vele való kapcsolatokra nem tekintettek „külpolitikáként”. Így amikor közel háromnegyed éves egyeztetést követően az ukrán küldöttség budapesti látogatásának alkalmával 1991 májusában reálissá vált a konzuli egyezmény aláírása, a magyarországi szovjet nagykövet kétségbeesetten próbálta mind Jeszenszky Géza magyar külügyminisztert, mind az ukrán–magyar előkészítő munkában kulcsszerepet betöltő Szokai Imre külügyi államtitkárt rávenni a látogatás során aláírandó egyezmények elnapolására. Szemben azonban a novemberi reakciókkal, ekkor már a magyar diplomácia is kitartott elhatározása mellett és ünnepélyes keretek között május 31-én kilenc egyezményt írt alá a két fél, közte a konzuli egyezményt, valamint a magyar–ukrán alapszerződés előkészítésére vonatkozó szándéknyilatkozatot. Ezzel gyakorlatilag Magyarország lett az első ország, amely nemzetközi szerződéseket írt alá az Ukrán SZSZK-val.

Az elkövetkező hónapokban a két fél tovább mélyítette kapcsolatait, függetlenül immár Moszkvától. Ennek legfontosabb lépése az ungvári konzulátus megnyitása volt, amely már kifejezetten az Ukrán SZSZK, s nem a szövetségi állam irányába képviselte a magyar érdekeket. A tagköztársaságok irányába mutató magyar kormányzati politika következő lépcsőjét az augusztusi puccskísérlethez, illetve az ahhoz kapcsolódó „szuverenitások felvonulásához” (парад суверенітетів) való viszonyulása adta.

A magyar-ukrán kapcsolatok további mélyítésének az augusztus 19-i puccs, valamint az ennek nyomán kinyilvánított függetlenségi nyilatkozatok hozták el – köztük az augusztus 24-i ukrán is. A magyar kormányzat elismerte ezeknek a tagországoknak szuverenitását, s önmagában az óvatoskodás politikájának végeként élte meg ezt az eseményt.

„Az augusztus 19-i sikertelen puccs felgyorsította a Szovjetunió dezintegrálódási folyamatát. A mai napig a 15 köztársaságból 12 nyilvánította ki függetlenségét, a Szovjetunióból való kiválási szándékát. Mára már nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió megszűnt létezni mint a 15 szovjet szocialista köztársaság szövetsége. A függetlenségüket kinyilvánított köztársaságok kiválása a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéből befejezett tény. A függetlenedési folyamat előrehaladtával az egyes köztársaságok az önálló államiság megteremtésének útjára léptek. A folyamat viszszafordíthatatlan. […] Komoly politikai tőkét jelentene országunknak, ha a nyilvánvaló folyamatot felismerve, konkrét lépésekkel is tanúbizonyságát adná annak, hogy tudomásul veszi a Szovjetunióban bekövetkezett történelmi változást és kész kapcsolatait az új realitásoknak megfelelően alakítani az egyes köztársaságokkal. A javasolt lépések megtétele feloldaná az óvatoskodási kényszert is, amellyel a Szovjetunióban végbemenő bomlási folyamatot eddig kezeltük. A szovjetunióbeli események mára már a határozott előrelépést is lehetővé teszik.” (A Külügyminisztérium III. Területi Főosztályának javaslatai a szovjet utódállamok és Magyarország kapcsolataira, 1991. szeptember 17. Idézi Sáringer, 2018: 330.)

Ezt követően magyar részről prioritásként az alapszerződés megkötését, valamint a magyar kisebbség védelmét határozták meg Ukrajna esetében. Az Ukrajna függetlenségét megerősítő december 1-jei referendum eredményeit a magyar állam azonnal elismerte, december 6-án pedig elsőként a magyarokkal került aláírásra az alapszerződésként ismert, jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés is a Magyar Köztársaság és Ukrajna között.

Összegzés

Ukrajna példája is azt mutatja, hogy a magyar kormányzat figyelemmel kísérte a szovjet tagköztársaságok függetlenedési dinamikáját, illetve azoknak a Moszkvával való konfliktusait. Ennek kapcsán támogatta a különböző népszuverenitásra vonatkozó elképzeléseket, viszont ezt csak korlátozottan tehette, hogy elkerülje a szovjet belügyekbe való beavatkozás esetleges vádját. Ezeken túl pedig nem kívánta veszélyeztetni a saját, Szovjetunióval való kapcsolatát, már a szovjet csapatok kivonásának mielőbbi végrehajtása miatt sem. Alapvetően viszont két fontos lépést látunk, mikor is a magyar diplomácia lépései a fentebbieken túlmutatnak. Az elsőről Ukrajna szuverenitási nyilatkozatának kikiáltását követően beszélhetünk, amikor Zlenko 1990. augusztus magyarországi látogatásával, valamint Göncz Árpád köztársasági elnök 1990. szeptemberi ukrajnai látogatásával megkezdődik a diplomáciai kapcsolatfelvétel. A másodikra pedig az 1991. május 31-i szerződések aláírása során került sor, amikor a magyar állam egyértelműen szovjet érdekekkel szemben lépett fel.

Paládi Renáta

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-3-II kódszámú Új Nemzeti Kiválósági Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztései és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Felhasznált források:

Конституция СССР, 1977 г.

Конституція УРСР, 1978 року. 

Magyar Külpolitikai Évkönyv 1991.

MNL OL XIX–J–1–j – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Magyar Külügyminisztérium TÜK iratok

Felhasznált irodalom:

A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Kijev, Magyarország Nagykövetsége, 2016:

Fedinec Csilla (szerk.): „Kijevi csirke”. (Geo)politika a mai Ukrajnában. Budapest: Kalligram Kiadó–MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2019.

Jeszenszky Géza: Kísérletek a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben. Budapest: Osiris Kiadó, 2016.

Paládi Renáta: A magyar–ukrán kétoldalú kapcsolatépítés az 1991 májusában aláírt kétoldalú egyezmények tükrében. Újkor.hu, 2021. május 31.

Paládi Renáta: A magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatépítés jogi, diplomáciai és protokolláris nehézségei 1989–1991 között. Külügyi Műhely 2021/1. 6–31.

Paládi Renáta: Anatolij Zlenko, a független Ukrajna első külügyminisztere. Újkor.hu, 2021. április 4.

Paládi Renáta: Ukrán és magyar iratok Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszter magyarországi látogatásáról 1990 augusztusában. Lymbus 2021. 2 köt.. 613–635.

Páldi András: Egyre távolabb Moszkvától. Egy diplomata kijevi emlékei 1986–1992. Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1996.

Póti László: Ukrajna kül- és biztonságpolitikája, 1990–2000. Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal, 2001.

Sáringer János (szerk.): Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához. II. kötet (1991. január – 1991. december). 2. kötet. Budapest: Veritas Történetkutató Intézet–Magyar Napló, 2018.

Георгій Касьянов: Україна 1991–2007. Нариси новітньої історії. Київ: Наш Час, 2007.

Сергій Плохій: Остання імперія. Занепад і крах Радянського Союзу. Харків: Клуб Семейного Досуга, 2019.

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X