A magyar–ukrán kétoldalú kapcsolatépítés az 1991 májusában aláírt kétoldalú egyezmények tükrében

1991. május 31-én az ukrán vezetés háromnapos budapesti látogatásának keretében kilenc, a magyar–ukrán kapcsolatépítés szempontjából meghatározó jelentőségű dokumentumot írtak alá. Leonyid Kravcsuk, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (Ukrán SZSZK/USZSZK) parlamentjének elnöke által vezette ukrán delegáció munkalátogatását viszont több mint egy féléves előkészítőmunka előzte meg mindkét fél részéről. Tanulmányomban ebbe adok betekintést a Magyar Külügyminisztérium levéltári iratanyaga alapján.

A Horn Gyula vezette Külügyminisztérium (1989. május 10. – 1990. május 23.) 1990 februárjában megfogalmazott külpolitikai terveiben még nem kapott jelentős szerepet az Ukrán SZSZK-val való kapcsolat. Csupán az ungvári konzulátus 1988 novembere óta tervezgetett felállítását, valamint az állampolgárok külföldre történő utazásainak könnyítését (ide értve a kishatárforgalmi egyezmény végrehajtását is) jelölte meg feladatként az 1990-es évre. Az 1990 májusában megalakuló Antall-kormány viszont már sokkal jelentősebb célokat fogalmazott meg. Így az ungvári konzulátus kérdése, valamint az egyszerűsített kishatárforgalom mellett az ukrán tagköztársasággal való kapcsolatfelvételt is szorgalmazta. Ez az új magyar kormánynak abból a külpolitikai céljából fakadt, hogy racionális keretek között támogassa a Szovjetunió népeinek, tagköztársaságainak önrendelkezését, valamint abból, hogy igyekezett a korábbi államszocialista vezetéssel szemben nem alárendelni magát a szovjet kapcsolatoknak. A kisebbségi kérdés aktualitását pedig az ország határain kívül élő nagyszámú magyar kisebbség rendezetlen jogállása tette szükségessé.

A kapcsolatépítések legfontosabb állomásai 1990 folyamán a kétoldalú találkozók, illetve az azok keretein belül történő dokumentum-tervezetek és aláírásra kész egyezmények előkészítései voltak. E célkitűzések keretein belül került sor többek között a Jeszenszky–Zlenko külügyminiszteri találkozóra augusztusban Budapesten, illetve Göncz Árpád látogatására szeptemberben Ukrajnában.

Leonyid Kravcsuk, az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöke és Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke közös sajtókonferenciát tart a Külügyminisztérium sajtóközpontjában. Kijev, 1990. szeptember 27. (A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Magyarország Nagykövetsége, Kijev, 2016. 12.)

A magyar–ukrán csúcstalálkozó előkészítése

A kapcsolatok további mélyítésének kérdése novemberben jelent meg. 1990. november 14-én Anatolij Zlenko, az Ukrán SZSZK külügyminisztere a szeptemberi budapesti megbeszélések során elfogadott megállapodásokra hivatkozva hivatalos meghívást intézett Jeszenszky Géza külügyminiszterhez. Az ukrajnai találkozót november végére vagy december elejére ajánlotta, de annak pontos időpontját a magyar külügytől tette függővé.

Már a meghívásról készített hivatalos feljegyzés is rámutatott arra, hogy itt nem csupán egy protokolláris találkozóról, hanem a két országot meghatározó egyezmények előkészítéséről volt szó:

 […] a találkozó tartalmas lehet, mert három aláírásra váró dokumentum lesz készen: a kisebbségi kódex, a konzuli egyezmény és a két Külügyminisztérium együttműködését rögzítő egyezmény”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1990. 72. dob. 145-13-003153/1/1990. Zlenko meghívása a magyar külügyminiszter számára. 1990. november 14.)

A találkozót támogatta a Magyar Külügyminisztérium III. Területi Főosztály Szovjet referatúrájának vezetője is. A november 21-én befejeződő magyar–ukrán szakértői tárgyalások eredményeként az illetékes főosztályvezető lehetőséget látott a fentebb említett három dokumentum aláírására. Külön kiemelte:

„A Határontúli Magyarsággal Foglalkozó Főosztállyal egyeztetett véleményünk szerint a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos nyilatkozat aláírása önmagában is indokolttá tenné a miniszter úr kijevi útját. A látogatás összhangban áll a párizsi Antall–Gorbacsov csúcstalálkozó szellemével is”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1990. 72. dob. 145-13-003153/2/1990. Javaslat Jeszenszky Géza külügyminiszter úr kijevi látogatására. 1990. november 22.)

Ugyanakkor az ígéretesen kezdődő előkészületek végül nem vezettek eredményre. Az 1990 novemberére tervezett Jeszenszky-látogatásra, melyet a magyar külügyér moszkvai útjával egyidejűleg akartak megvalósítani, végül nem került sor. Habár – a főosztályvezető által is említett – 1990. november 21-i Antall–Gorbacsov találkozón a szovjet főtitkár hozzájárult a tagköztársaságokkal való kapcsolatfelvételre, a megbeszélések során viszont halogató válaszokat adott a magyar miniszterelnök erre vonatkozó részletkérdéseire. 5 nappal később, november 26-án Jeszenszky kijevi tárgyalása kapcsán Szinkjevics, a szovjet külügy illetékes osztályvezetője „hangsúlyozottan tolmácsolta” a szovjet vezetés azon kérését a moszkvai magyar nagykövetség felé, hogy a decemberben megkötendő szövetségi szerződés aláírása előtt a magyar fél ne küldjön küldöttséget a köztársaságokba, valamint ne kössön további bilaterális megállapodásokat. Ezt arra hivatkozva kérte, hogy „ezek az akciók most zavarólag hathatnak a szövetségi szerződés aláírására”, a különböző tagköztársaságok esetleg olyan megállapodásokat is megköthetnek, amelyek az új szövetségi szerződéssel ellentétesek.

Emellett az ukrán fél módosítani akarta az aláírandó dokumentumok körét. A november 29-i rejtjeltáviratban jelzettek szerint Zlenko ugyan megerősítette, hogy akár december 8-án, akár 9-én szívesen fogadja a magyar külügyi tárca vezetőjét, viszont azt is közölte, hogy a három irat közül csak a konzuli egyezményt, illetve a két Külügyminisztérium együttműködéséről szóló jegyzőkönyvet készek aláírni, a kisebbségekkel kapcsolatos nyilatkozatot nem. A távirat szerint ezt a döntést az ukrán külügyminiszter azzal indokolta, hogy

„A kisebbségi kódex szövegével szemben – elsősorban a KÜM-ön kívüli szervezetek – kifogásokat emeltek. Nem akarják elfogadni a kisebbségek kollektív jogaira vonatkozó megállapításokat és a kisebbségeknek az anyanemzettel való kapcsolatait tartalmazó pontot.” (MNL OL XIX–J–1–j. 1990. 72. dob. 145-13-003153/3/1990. Javaslat Jeszenszky Géza külügyminiszter úr kijevi látogatására. 1990. november 29.)

Ezzel egyidejűleg az ukrán fél közölte, hogy

„L. Kravcsuk december végi utazása [is] csak ötlet volt. Az elnök döntése alapján a jövő év tavaszára halasztják a magyarországi utazást.” (Ibidem)

1991 elején a konzultációk és egyeztetések ott folytatódtak, ahol decemberben abbamaradtak. Január 10-én Páldi András kijevi főkonzul felkereste az ukrán külügyminiszter titkárságának vezetőjét, Borisz Taraszjukot annak érdekében, hogy egyeztessék a szakértői tárgyalások további menetrendjét. Az ukrán diplomata támogatta a magyar főkonzul felvetését, s szorgalmazta a szakértői egyeztetések minél korábbi megkezdését. Emellett az Taraszjuk

„Hangsúlyozta, hogy mivel A. Zlenko miniszter [január] 27-én kezdődő héten kezd dolgozni, ettől a naptól kezdve bármikor szívesen fogadnák Jeszenszky miniszter urat. Készek igazodni az esetleges moszkvai programhoz is.” (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 145-13-00218/1990. Megbeszélés B. Taraszjukkal a szakértői egyeztetés folytatásáról.)

Habár Taraszjuk kiemelte hajlandóságukat a három említett dokumentum egyeztetésére, egy, a magyar külügyminiszter májusi kijevi látogatását előkészítésébe betekintést engedő rejtjeltávirat teljesen más témákat jelölt meg a leendő tárgyalások tárgyául. A kisebbségi, a konzuli egyezményhez, valamint az alapszerződés előkészítéséhez képest az ukrán fél olyan kisebb horderejű kérdéseket jelölt meg, mint a magyar honvéd emlékmű felállítása, illetve a menedzserképzést szolgáló ukrán–magyar alapítvány létrehozása. Valószínűsíthető, hogy az effajta lépésnek megtételét a Szovjetunió további bomlása és az ezzel járó ukrán belpolitika ugyancsak további válsága és változása tette indokolttá.

Zlenko és Jeszenszky találkozója. (BBC NEWS Ukraine)

A Szovjetunión belüli politikai eseményeket figyelembe véve végül május elején gyorsult fel a magyar–ukrán találkozó előkészítése. Habár felmerült az előzetes egyeztetések során a magyar külügyér (végsősoron elmaradt) kijevi látogatása is, a kétoldalú egyeztetések tárgyát képező dokumentumok aláírására végül is a Leonyid Kravcsuk által vezetett ukrán delegáció budapesti tartózkodása során került sor.

A májusi egyeztetések alkalmával az iratok tartalma is viták kérdésévé vált. A magyar külügy részéről május 7-én jelezték Zlenko irányába, hogy

alá kellene írni a kisebbségi nyilatkozatot és a külügyminisztériumok együttműködéséről szóló jegyzőkönyvet”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 145-13-00218/2/1991. Rejtjeltávirat. Zlenko ukrán külügyminiszter megjegyzései. 1991. május 8.)

A konzuli megállapodást illetően viszont a magyar fél jelezte, hogy

„azt a főosztályvezetők parafálják, mert aláírása esetén mind a magyar, mind az ukrán fél megsértené a magyar–szovjet konzuli megállapodást. Ha az ukrán és szovjet fél meg tudja változtatni a magyar–szovjet konzuli egyezmény hatályát, akkor magyar részről azonnal aláírjuk, akár már az elnöki látogatás alkalmával is”. (Ibidem)

Az ukrán külügyminiszter válaszában – miközben szorgalmazta a konzuli egyezmény, valamint a külügyminisztériumok együttműködéséről szóló jegyzőkönyveknek a kijevi aláírását – a kisebbségi nyilatkozatot – minthogy az „nemzetközi jelentőségű dokumentum” – helyénvalónak tartotta volna Kravcsuk és Antall budapesti találkozója során szignálni, vagy

„Ha a magyar fél számára ez nem járható út, akkor […] halasszuk el a dokumentum aláírását”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 145-13-00218/2/1991. Rejtjeltávirat. Zlenko ukrán külügyminiszter megjegyzései. 1991. május 8.)

Azaz amíg az ukrán félnek elengedhetetlen volt a külkapcsolatait rendező iratok aláírása, úgy a kisebbségi nyilatkozat kiadását halaszthatónak vélte. Előbbi állítás fontosságára utal az is, hogy bár ekkorra már az ukrán vezetés Lengyelországgal is kidolgozta a konzuli egyezményt, Dmitro Tkacs – a budapesti szovjet nagykövetség ukrán ügyekért felelős munkatársa – jelezte a magyar külügy felé, hogy

„ő [Zlenko – P. R.] nem akarja addig aláírni [a lengyel–ukrán konzuli egyezményt – P. R.], amíg Magyarországgal ez meg nem történik”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 145-13-00218/5/1991. Feljegyzése Dmitro Tkacs szovjet nagykövetség I. titkárral való találkozóról (meghívás kijevi munkalátogatásra). 1991. május 8.)

Az ukrán külügyér arra hivatkozva tette meg ezt a kikötést, hogy a Magyar Köztársaság volt az első, ami őt meghívta, illetve a magyar köztársasági elnök tett először hivatalos látogatást Ukrajnába – amit ők nagyon fontos politikai gesztusnak tekintettek Magyarország részéről.

A küldöttségek találkozását megelőzően még az jelentett problémát a magyar külügy számára, hogy miképp lehet kivitelezni az alapszerződést azzal az Ukrajnával, ami még a Szovjetunió része. A Magyar Külügyminisztérium III. Területi Főosztálya részéről valószínűsíthetően emiatt javasolták azt, hogy a szovjet–magyar alapszerződés letisztázódásáig és aláírásáig ne kész magyar–ukrán államközi szerződéseket írjanak alá, hanem csupán szándéknyilatkozatokat, mert

„Az elsietettség több kárt okoz, mint ami hasznot hoz.” (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 145-13-00712/3/1991. Ukrán javaslatok magyar–ukrán közös dokumentumok aláírására. 1991. május 10. p. 1–2.)

A magyar fél óvatosságát igazolta az, hogy az ukrán delegáció megérkezését megelőző napon, május 29-én a budapesti szovjet nagykövet az alábbiakat tolmácsolta a magyar külügy felé:

„Az USZSZK nem rendelkezik korlátlan nemzetközi jogalanyisággal, és külkapcsolatait csak a szovjet alkotmánnyal, törvényekkel és nemzetközi kötelezettségekkel összhangban alakíthatja. A nemzetközi jog általánosan elfogadott normái szerint csak az önálló államokat ismerik el a nemzetközi kapcsolatok teljes jogú részvevőinek. Az Ukrán SZSZK vagy más szövetséges köztársaság, s valamely harmadik ország, így Magyarország között is csak olyan viszonyról lehet szó, amely illeszthető a Magyar Köztársaság és a Szovjetunió szerződéses kapcsolatainak kereteibe, mintegy kiteljesítve azok rendelkezéseit, hatékony megvalósításukat szolgálva az egyes köztársaságok viszonylatában.” (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 00712/7/1991. Feljegyzés Aboimov szovjet nagykövet Kravcsuk látogatásával kapcsolatos felvetése tárgyában. 1991. május 29. Közli: Sáringer, 2018. 293–294.)

Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke üdvözli hivatalában Anatolij Zlenkot az Ukrán SZSZK külügyminiszterét. (A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Kijev: Magyarország Nagykövetsége, Kijev, 2016. 11.)

A magyar–ukrán találkozó

Az 1991. május második felére tervezett találkozóra végül 1991. május 30. – június 1. között Budapesten került sor. Leonyid Kravcsuk fő tárgyaló partnere meghívója, Göncz Árpád köztársasági elnök volt. További tárgyalópartnerei között találhatjuk Antall József miniszterelnököt, Jeszenszky Géza külügyminisztert, Szabad Györgyöt, az Országgyűlés elnökét valamint Kupa Mihály pénzügyminisztert. A felsorolt közméltóságokon kívül a tárgyalásokon részt vett többek között még Szokai Imre helyettes államtitkár, Györke Sándor szovjet nagykövet, Páldi András kijevi főkonzul, illetve a tizenkét tagú ukrán delegáció részéről Anatolij Zlenko külügyminiszter, Viktor Antonov ukrán államminiszter, Dmitro Pavlicsko az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsának külügyi biztosa és Mihajlo Voloscsuk, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke.

Mint azt a látogatásról készített jelentésében Jeszenszky Géza is jelzi, a találkozó megkülönböztetett fontosságát az adta, hogy

„A magyar–ukrán kapcsolatok történetében ez volt az első ilyen magas szintű látogatás.  Először került sor a két ország kapcsolatainak egészét átfogó tárgyalássorozatra. Az elnöki látogatás visszaigazolása volt annak, hogy Magyarország elsőként biztosította támogatásáról Ukrajnát szuverenitásának kinyilvánításával kapcsolatban. Hazánk számára pedig az a jelentősége, hogy a Szovjetunió tagköztársaságai közül a szomszédos Ukrajnával a legelmélyültebbek a kapcsolataink. Ezt híven tükrözi az a példátlanul nagyszámú dokumentum, amelynek aláírására Kravcsuk elnök látogatása idején került sor”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 00712/9/1991. Jeszenszky Géza jelentése Antall Józsefnek Leonyid Kravcsuk ukrán elnök magyarországi látogatásáról. 1991. június 6. Közli: Sáringer, 2018. 301.)

A magyar fél számára a kilenc dokumentum közül az egyik legkiemelkedőbb jelentőségű a Magyar Köztársaság és az Ukrán SZSZK közötti kapcsolatok alapjairól szóló szándéknyilatkozat volt. Mint az a jelentésből kiderül,

„A Nyilatkozat alapgondolata, hogy Magyarország és Ukrajna, nemzeti érdekeikkel összhangban, az európai értékekre alapozva, s az európai béke és biztonsági folyamat dokumentumainak megfelelően fejlesztik és erősítik baráti kapcsolataikat, a jó szomszédságot és a kölcsönösen előnyös együttműködést a politikai, gazdasági, kereskedelmi, ökológiai, kulturális, humanitárius és más területeken”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 00712/9/1991. Jeszenszky Géza jelentése Antall Józsefnek Leonyid Kravcsuk ukrán elnök magyarországi látogatásáról. 1991. június 6. Közli: Sáringer, 2018. 304–305.)

A későbbiekben, 1991. december 6-án Kijevben ez az irat szolgált a magyar–ukrán alapszerződés alapjául.

Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszter és Jeszenszky Géza külügyminiszter a magyar-ukrán dokumentumok aláírása után az Országházban. Budapest, 1991. május 31. (Országút)

A második nagyon fontos irat – a magyar fél kezdeményezésére létrejött, nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását célzó nyilatkozat volt. A dokumentum az együttműködés elveit vázolta és példaértékűnek bizonyult a térség országai közötti nemzeti kisebbségi együttműködés terén. A kisebbségi nyilatkozat rögzítette többek között a nemzeti kisebbségek jogai kölcsönös biztosításának szükségességét mind az egyén, úgy a közösség szintjén, valamint hozzájárult a kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának megőrzéséhez.

Érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi irat elfogadásának folyamatában gyakorlatilag közvetlenül az ukrán delegáció látogatását megelőzően (is) problémák merültek fel. Szokai Imre, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára Antall Józsefnek felterjesztett jelentéséből kiderül, hogy

„Május 28-án délután – teljesen váratlanul – az ukrán szakértői csoport vezetője módosító javaslatot terjesztett elő a Nyilatkozat egyik pontjához. Ebben a javaslatában visszavonja korábbi egyetértését a nemzeti kisebbségek közösségi jogainak elismerését illetően. Ezzel visszalép még a Párizsi Chartában elfogadott elvekhez képest is”. (MNL OL XIX–J–1–j. 1991. 60. dob. 145-13-00712/5/1991. Szokai Imre külügyminisztériumi helyettes államtitkár értesítése Antall József miniszterelnök úrnak. 1991. május 29.)

A magyar fél az ukrán szakértők szövegváltoztatást célzó kísérletét egyértelműen elutasította arra hivatkozva, hogy:

„[…] az előkészített dokumentumok együttesen egy kompromisszumos csomagtervet képeznek, és ennek a pontnak a megváltoztatása e kompromisszum egyensúlyát borítja fel”. (Ibidem)

A szöveg meg nem változtathatóságát a magyar fél olyan komolyan vette, hogy azt akár a Kravcsuk-látogatás meghiúsulása árán is fenntartotta. Végül az ukrán fél elfogadta a kisebbségi nyilatkozatot.

Nem kevésbé fontos dokumentumot írtak alá a két ország külügyminiszterei is, éspedig a magyar–ukrán konzuli egyezményt. Utóbbi viszont magyar részről csak akkor került ratifikálásra, miután módosult a magyar–szovjet konzuli egyezmény területi érvényessége. Ezt azért fontos kiemelni, mert bár akkorra már Ukrajnában a parlament által elfogadásra került a Szuverenitási Deklaráció, a magyar és szovjet felek között akkor még érvényben lévő dokumentum értelmében hasonló konzuli egyezmény aláírása az Ukrán SZSZK-val, illetve annak ratifikálása Moszkva szemszögéből a Szovjetunió belügyeibe való beavatkozással volt egyenértékű és nagy kockázattal járhatott a magyar fél számára – amint arra Aboimov szovjet követ is figyelmeztetett. Abban a helyzetben, amikor többek között Magyarország területén még nagyban tartott a szovjet csapatok kivonása, hasonló próbálkozás előre nem látható következményeket vonhatott volna maga után.

A felsorolt iratokon kívül még szignálásra került a két ország közötti humanitárius együttműködésről szóló nyilatkozat, a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokról és a műszaki-tudományos együttműködésről szóló, illetve a testnevelés és sport területét érintő egyezmények. Aláírták továbbá a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma és az Ukrán SZSZK Közoktatási, valamint Felső és Középfokú Szakoktatási Minisztériuma közötti 1991–1992. évi együttműködésre vonatkozó megállapodást, az egészségügyi és orvostudományi együttműködésről szóló szándéknyilatkozatot, valamint a környezetvédelmi együttműködésről szóló közös szándéknyilatkozatot, melynek keretein belül 1991 szeptemberéig egy kétoldalú környezetvédelmi egyezmény előkészítését helyezték kilátásba.

Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő megbeszélésük előtt a miniszterelnöki hivatalban. (A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Magyarország Nagykövetsége, Kijev, 2016. 13.)

Összegzés

A háromnapos látogatás során aláírt kilenc dokumentum – elsősorban a konzuli egyezmény, a kisebbségi nyilatkozat és a magyar–ukrán alapszerződés szándéknyilatkozata – mérföldkőnek bizonyult a két ország között kialakuló, a rendszerváltoztatás egész folyamatán átívelő jószomszédi kapcsolatépítésben. Ezek ugyanis a két szomszédos ország nem csak a Moszkvától való, hivatalosan is megpecsételt eltávolodását fejezték ki (ezt a tendenciát a későbbiekben az Ukrán Köztársaság függetlenségének kikiáltása is erősítette), hanem megalapozták a Szovjetunió széthullását követő magyar–ukrán kapcsolatokat is. Nem véletlen, hogy az ukrán függetlenséget támogató 1991. december 1-jei referendumot követően Magyarország volt az első állam, mely nagyköveti szinten képviseltette magát Kijevben, valamint mely alapszerződést írt alá Ukrajnával.

Mindemellett az aláírt dokumentumoknak a magyar–ukrán kapcsolatokon túlmutató jelentősége is volt. A kilenc magyar–ukrán irat aláírása példát statuált a hasonló tartalmú és horderejű megegyezések aláírásában a többi országgal. Így például a nemzeti kisebbségi nyilatkozat, a magyar–litván kapcsolat alapjairól szóló nyilatkozat, valamint a köztük történő gazdasági kapcsolatok fejlesztése is a precedensszerű magyar–ukrán megállapodásokat vette mintául. A magyar–ukrán nemzeti kisebbségi nyilatkozat példája megjelent Romániával való tárgyalások során is.

Paládi Renáta

A tanulmány megírása a Visegrad Fund támogatásával valósult meg.

Felhasznált források:

Magyar Külpolitikai Évkönyv 1991.

MNL OL XIX–J–1–j – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Magyar Külügyminisztérium TÜK iratok

Sáringer, 2018 – Sáringer János (szerk.): Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához. II. köt. (1991. január – 1991. december). Magyar Napló – VERITAS Történetkutató Intézet, Budapest, 2018.

Felhasznált irodalom:

A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Magyarország Nagykövetsége, Kijev, 2016.

Jeszenszky Géza: Kísérletek a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben. Osiris Kiadó, Budapest, 2016.

Jeszenszky Géza: Az 1991-es magyar–ukrán alapszerződés jelentősége. In: Fedinec Csilla (szerk.): „Kijevi csirke”. (Geo)politika a mai Ukrajnában. Kalligram Kiadó – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest, 2019. 45–62.

Keskeny Ernő: A magyar–orosz kapcsolatok 1989–2002. Századvég, Budapest, 2012.

Paládi Renáta: A magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatépítés jogi, diplomáciai és protokolláris nehézségei 1989–1991 között. Külügyi Műhely 2021/1. 6–31.

Ezt olvastad?

Vett egy nagy levegőt, és hétkötetes magyar történeti sorozatot indított a Kossuth Kiadó. A Magyar História első kiadványa 2019-ben jelent