Az olimpia mint a szuperhatalmak játékszere II. 1984, Los Angeles, a visszavágás

A modern kori olimpiai mozgalom az 1970-es évektől kezdődően történetének legsúlyosabb válságát élte át. A világot sokkolta az eset, amikor az 1972-ben Münchenben rendezett játékokon a „Fekete Szeptember” névre hallgató terrorszervezet 11 izraeli sportolót mészárolt le. A következő, montréali olimpiát 25 afrikai ország bojkottálta a feketéket hátrányosan megkülönböztető apartheid-rendszer elleni tiltakozásként. Az 1980-as évtizedbe lépve a negatív tendenciák folytatásáról az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, a világ sorsára alapvetően befolyást gyakorló két hatalom ellentéte gondoskodott. Afganisztán 1979-es szovjet lerohanására válaszul Washington bojkottálta a következő év nyarán Moszkvában rendezett játékokat, példáját 62 ország követte. Természetesen felmerült a kérdés, hogy a tendencia folytatódik-e Los Angelesben.

1980 végétől a hidegháború műholdképére további hidegfrontok érkeztek. Novemberben Carter elvesztette az elnökválasztást Ronald Reagannel szemben. Az új elnök az elődje által preferált békés egymás mellett élés koncepciója helyett a szovjet birodalommal szemben sokkal konfrontatívabb irányvonalat hirdetett meg. Erős kritikával illette a nemzetközi leszerelést, helyébe 1983 márciusában meghirdette a „Stratégiai Védelmi Kezdeményezés”-re (Strategic Defense Initiative, röviden SDI) hallgató katonai programját. Megvalósításával országa képessé vált volna a világűrbe telepített műholdak segítségével semlegesíteni az ellenük indított szovjet rakétákat. Reagan eltökélt szándéka volt, hogy a fegyverkezési verseny magasabb szintre emelésével teszi tönkre a Szovjetuniót, amely képtelenné válik újabb összegek előteremtésével ellensúlyozni a kihívást, ennek következtében gazdasági csőd közelébe kerülhet.

Eközben a Szovjetunióban a gazdasági pangás elmélyült, az ország felélte tartalékait és katonai értelemben is a lemaradás fenyegette. A közép-európai szocialista táboron belül szintén a válság jelei mutatkoztak: a Lengyelországban kezdődő lakossági mozgolódásokat csak katonai szükségállapot életbe léptetésével tudtak elfojtani. A felső vezetés egyre inkább elöregedett, sorban hunytak el a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárai: 1982 novemberében Leonyid Brezsnyev (aki elrendelte az afganisztáni bevonulást), 1984 februárjában Jurij Andropov. Beköszöntött a gerontokrácia kora, amelyben a Föld legnagyobb területű államának élén idős, beteg emberek álltak, illetve amelyben a politikától való visszavonulás együtt járt a biológiai elmúlással.

1983. szeptember elsején a Szovjetunió lelőtte a dél-koreai légitársaság egyik menetrend szerint közlekedő utasszállító repülőgépét, mert engedély nélkül hatolt be a légterébe. A tragédia 269 ártatlan ember életét oltotta ki. Folytatódtak az afganisztáni háború és a Varsó Szerződés országaiba történő „SS-20”-as rakétatelepítések is, utóbbira az amerikaiak saját nyugat-európai „Pershing” atomarzenáljuk növelésével válaszoltak. Hat éven keresztül a legmagasabb szintű amerikai–szovjet csúcstalálkozók is szüneteltek.

A negatív tendenciákat felmérve a Kremlben joggal gondolhatták úgy, helyzetük stabilizálása, egyúttal a szatellit-országokkal fennálló szövetségük szorosabbra fűzése érdekében valamilyen kevésbé veszélyes, de figyelemfelkeltő lépést kell tenniük.

A nemzetközi kapcsolatok romlásának hullámai hamarosan elérték a kaliforniai partokat is, ami a soron következő olimpia előkészületeit illette. Főként 1983 elejétől vált érezhetővé a szovjet–amerikai feszültség fokozódása, összefüggésben a Kreml-beli őrségváltás nyomán lezajló, a legfontosabb hivatali posztokon bekövetkező automatikus garnitúra cserével. A különböző sportdiplomáciai találkozók, létesítmény-korszerűsítek meglátogatása alkalmával a szovjet fél egymás után hozakodott elő a legkülönbözőbb kifogásaival az egyébként olajozottan működő előkészületeket illetően: magasnak tartották a szállásköltségeket, amelyet a vendéglátók nem kívántak átvállalni, sokallták az amerikai sportbírók létszámát, akikkel szemben a szubjektivitás gyanúja élt bennük. Rémtörténetek kaptak lábra fák mögül előugró, békésen kocogó atlétáikat legéppuskázó litván terroristákról. Tartottak attól is, hogy ott tartózkodásuk alatt szovjetellenes demonstrációkra kerülhet sor, ami érthető, hiszen a gyülekezési jog gyakorlása és a szólásszabadság spontán megnyilvánulása egy diktatórikus rendszerben ismeretlen jelenségnek számított. Fokozta az ellentéteket a Moszkvából küldött sport-attasé (valójában titkosügynök) átvilágításon való fennakadása is. Hosszasan elhúzódott a szovjetek kérésének megtárgyalása, miszerint saját repülőgéppel kívánták sportolóikat Los Angelesbe eljuttatni és az olimpiai falu helyett a város kikötőjében horgonyzó hajójukon elszállásolni, mire 1984 márciusában az amerikai hatóságok végül rábólintottak.

Még a dél-koreai gép lelövésének hatására alakult meg a „Ban the Soviets Coalition” nevű szervezet, kimondott célja a szovjetek játékokról való kizárása volt, ennek elérése érdekében aláírásgyűjtésbe kezdtek. Az olimpia idejére tüntetéseket helyeztek kilátásba és a keleti blokk sportolóinak disszidálásra buzdító tevékenységet harangoztak be.

Különösen irritálta a szigorú állami tulajdon és központosított tervgazdaság mindenhatóságában hívő szovjet sportdiplomatákat a játékok finanszírozásának új módszere. Ugyanis a szervezők a montréali 1 milliárd dolláros deficit tanulságaiból kiindulva az addig megszokott eljárás, vagyis az állami költségvetési kiadásokra való támaszkodás helyett piaci szereplők bevonására építettek. A költségeket jegyeladásokból, televíziós jogdíjakból és magáncégek befektetéseiből állták volna.

1984 tavaszára már-már rendszeressé jelenséggé vált, hogy a Moszkvából érkező követelésekre válaszul a Los Angeles-i Olimpia Szervezőbizottsága (Los Angeles Olympic Organizing Commitee, röviden LAOOC) igyekezett kielégítő megoldásokat találni. Az intézkedések ahelyett, hogy megnyugtatták volna, inkább felbíztatták a szovjet oldalt és képviselőik újabbnál újabb kérésekkel álltak elő. A szovjetek mindenáron biztosítékot akartak kicsikarni a szervezőktől sportolóik testi épségük megóvására vonatkozóan.

A szocialista országok munkáspártjainak április 5–6-i értekezletén a szovjet képviselő hosszasan sorolta a szervezők részéről okozott sérelmeket, ennek ellenére többen nem osztották nézeteit. A románok, lengyelek, magyarok, keletnémetek, kubaiak hangot adtak indulási szándékuknak. A tanácskozást a szovjetek főként azért hívták össze, hogy a majdani közös fellépéseket egymáshoz hangolják és felmérjék, ebben kire számíthatnak. A szovjetek ekkor még azt ígérték, a részvétel vagy kimaradás kérdéséről kollektív szellemben, együtt szavaznak. Aztán mégis egyoldalúan léptek, kényszerhelyzetbe hozva partnereiket.

A Szovjetunió – mint az összes szocialista ország – centralizált vezérléssel irányított egypártrendszerként működött, tehát az olimpiai meghívók visszautasítását a legfelsőbb szinten dönthették el, történetesen a Politikai Bizottság 1984. május 5-i ülésen.

Indokként az olimpiai charta amerikaiak részéről történő megsértését, az országban tapasztalható szovjetellenes kampányt és a sportolók biztonsága garantálásának hiányát hangsúlyozták. Valószínűleg ez a momentum lett a krónikus betegségekben szenvedő Konsztantyin Csernyenko pártfőtitkár egyetlen lényeges megnyilvánulása. Azonban nem állítható teljes bizonyossággal, hogy az ő személyes állásfoglalása döntötte el a kérdést. Sokkal valószínűbb, ezidőtájt már az első ember mögött álló katonai- és belbiztonsági szervek erős emberei tartották kezükben az államhatalom gépezetének működését. Így helyzetmegítélésük képezhette a mérleg nyelvét.

A Szovjet Olimpiai Bizottságnak az olimpiai szereplés ügyében összehívott május 8-i ülésén egyetlen, a PB állásfoglalását kritikával illető felszólalás sem hangzott el, a szavazás pedig egyhangúlag erősítette meg az otthon maradást. „A szovjet sportolók részvétele az olimpián nem lehetséges, ha másként cselekednének, akkor az egyet jelentene az amerikai hatóságok és a játékok szervezői olimpiaellenes tevékenységének jóváhagyásával” – hozták fel döntésük alátámasztására. Aznap egyértelműen bekövetkezett, amit addig csak szóbeszéd vagy elejtett félmondatok útján lehetett kitapintani, Moszkva hosszas időhúzás után végre színt vallott. A nyilatkozathoz fűzött, a „nemzetközi olimpiai mozgalom megszilárdításáról”, „az olimpia tisztaságának és egységének megőrzésére irányuló törekvéséről” szóló jövőbeni ígéretek már üresen csengtek.

Ugyanezen a napon rajtolt el New Yorkból az olimpiai láng, amelyet váltófutásban juttattak el Los Angelesbe.

Az IOC megpróbálta visszafordítani a helyzetet, de Samaranch május 31-én hiába kívánt személyesen találkozni Csernyenkóval, kérését megtagadták. A barátságtalan gesztus az IOC elnökének személyes arculcsapást jelentett, ugyanis 1977 és 1980 között Spanyolország moszkvai nagyköveteként teljesített szolgálatot. Peter Uebberoth, a LAOOC elnöke azzal érvelt, ha a szovjetek szerint sportolóikat veszélyek fenyegetik, miért nem aggódnak a kiküldött bíróikért és riportereikért?!

A szovjet felső vezetés visszavonhatatlan elhatározásának valódi okai a mai napig találgatások tárgya. Tulajdonképpen a részvétel vagy távolmaradás latolgatása az 1980 és 1984 közötti időszakban több alkalommal előkerült a Központi Bizottság ülésein, de konkrét határozatot egészen a fentebb megjelölt napig nem hoztak. Természetesen eleve létezhetett bennük sértettség a moszkvai csonka olimpia miatt, még akkor is, ha éppen az amerikaiak és nyugatnémetek távolléte tette lehetővé versenyzőik nagymértékű tarolását. A visszavágási szándékot az akkori feszült nemzetközi helyzet konzerválta, amelyet az általam felsorolt kisebb diplomáciai súrlódások tovább erősítettek, alapvető félelmeiket növelte, illetve kiváló ürügyet szolgáltattak arra nézve, hogy fenntartásokat fogalmazzanak meg. Egyes források szerint olyan külpolitikai számítás is szerepet játszhatott, hogy jelentősen rontsák Reagan elnök újraválasztási esélyeit, akit így odahaza felelőssé lehet tenni a szovjet–amerikai kapcsolatok elhidegüléséért.

A bejelentés időzítését meghatározhatta Reagan elnök május 9-re tervezett találkozóinak híre Samaranch-csal és Uebberroth-tal. A szovjetek kész helyzet elé akarták állítani a világot, mielőtt még az említett szereplők közös sajtótájékoztatón tesznek hitet a biztonsági intézkedések maradéktalan betartása mellett. Félelmeik beigazolódtak, hiszen Samaranch a sajtótájékoztatón egyértelműen kifejezte: „Az elnök biztosított arról, hogy az amerikaiak betartják az Olimpiai Chartát.” Uebberoth pedig úgy nyilatkozott: „A sportolók szálláshelyének környékén és a stadionokban nem lesznek, egyszerűen nem lehetnek jobboldali tüntetések, még akkor sem, ha a szovjet versenyzők megjelennek Los Angelesben.”

Egy nappal később, május 10-én a szervezők hiába hangoztatták grandiózus számaikat, amelyek szerint a városban a biztonsági személyzet kereteiben 18 ezer főt alkalmaznak, 700 FBI ügynököt, közel 7000 rendőrt vetnek be, sőt az államfők védelmére kirendelt 600 fős osztagot is mozgósítják, vagy a teljes olimpiai költségvetés negyedét biztonsági célokra fordították, a keleti blokkban már süket fülekre találtak. Ugyancsak nem juthatott el a „béketábor” közönségéhez Fidel Castro kubai diktátor amerikai látogatása utáni, felettébb kínos kijelentése, miszerint „a biztonsággal nincs probléma Los Angelesben.”

A moszkvai bejelentéssel egyidőben megindult a szövetségesek irányában kifejtett nyomásgyakorlás a távolmaradást tartalmazó közösségvállalásra, ami a többség részéről tíz napon belül pozitív visszajelzést kapott.

Magyarországon május 8-án a szovjet nagykövet közölte elsőként a hírt, majd hozzátette: „Hálásak lennénk, ha barátaink hasonló álláspontja jutnának.” Hamarosan megérkezett az SZKP szolidaritást kérő távirata Csernyenko aláírásával. A magyar politikai vezetés megosztott volt a kérdésben és kompromisszumos megoldást vetett fel, húzta az időt, amíg lehetett. A testvérpártok közül a keletnémetek gyors csatlakozása a bojkotthoz, – akiknek a sport jelentette az egyetlen bizonyítási lehetőséget nyugati szomszédjuk árnyékában, – erősen behatárolta a mozgásterünket. A szovjetek konkrét színvallást követeltek és Kádár János el akarta kerülni a konfrontációt velük az olimpia miatt. Döntését befolyásolhatta még, hogy nem kívánt közös platformra kerülni az általa megvetett Ceausescuval. Ugyanis a románok kezdettől leszögezték, ott lesznek Los Angelesben. A május 14-i PB ülés, – ahol egyébként Kádár nem jelent meg, –helyben hagyta az itthon maradást, majd két nappal később a Magyar Olimpiai Bizottság szavazása egyetlen tartózkodás mellett szentesítette az addig elképzelhetetlent: Magyarország kihagyja az 1984. évi Los Angeles-i olimpiát! A MOB, ülését követően kiadott hivatalos nyilatkozatában közölte: „nem szavatolják megfelelően valamennyi ország sportolóinak biztonságát és a versenyek zavartalan megtartását, ezért […] a kialakult helyzet nem teszi lehetővé a magyar sportolók részvételét a XXIII. nyári olimpiai játékon.”

A vasfüggöny keleti felén a fejleményeket a sajtóorgánumok a nemzeti olimpiai bizottságok saját hatáskörében hozott döntésként tálalták. Mintha ezek a szervezetek rendelkeztek volna bármilyen önállósággal az adott hatalmi berendezkedések keretein belül. A valóságban viszont, – a nyugati demokráciákkal ellentétben – csupán a felülről érkező utasításokat hajtották végre, tagjai egzisztenciálisan kötődtek a fennálló hatalomhoz, másrészt saját karrierjüket kockáztatták volna a lelkük mélyén érzett ellenkezés hangoztatásával.

Június 4-én lejárt a hivatalos nevezési határidő anélkül, hogy a megmerevedett álláspontok jottányit is közeledtek volna egymáshoz, így a világ közvéleménye napirendre tért a tény felett, négy esztendő elmúltával ismét egy csonka olimpia tanúi lehetnek.

A keleti tömb országaiban a pártvezetésnek döntéseire adott válaszként sehol sem kellett nagymértékű lakossági tiltakozásokkal számolnia. Ettől függetlenül azonnal megélénkült a belügyi szervek tevékenysége a csalódott, elkeseredett sportolók és az eleve rendszerkritikus értelmiség hangulatának szondázására. Érdekes módon, Magyarországon a legtöbb jelentés éppen arról az olimpiával kapcsolatban készült, amelyre ki sem utazhattunk. Az ellenvélemények kinyilvánításának körébe tartozott a válogatott futballmeccsen pályára befutó szurkolók akciója, aláírásgyűjtések, lakosságot tájékoztató szórólapok sokszorosítása vagy matricák készítése. A hatalom, kezében tartva a hírközlő szervek irányítását, ezeket az apróbb megmozdulásokat gondosan elzárta a nyilvánosság elől. Így mindössze néhány száz főt megmozgató, elszigetelt jelenségek maradtak. Igaz, résztvevői nem is álmodhattak politikai döntés megváltoztatásának kikényszerítéséről, valódi céljuk a sportolókkal való együttérzés jelzése volt.

A Magyar Televízió élő egyenes adásban nem közvetíthette az olimpiát, helyette összesen kb. napi egy órás, míg a Magyar Rádió negyven perces összefoglalót adhatott le az aznapi eseményekről. De ekkor is tiltották az amerikai zászló megjelenítését, a riporterek a versenyzők eredményeit sorolva nem latolgathatták, vajon melyik honfitársunk hányadik helyen végezhetett volna. Kétharmadával csökkentették a helyszínre kiutazó újságírók számát is.

A közvetítések margóra szorításával szemben a sajtóban, – mintegy igazolva a szocialista tábor állásfoglalásának helyességét – felnagyították a rendezéssel kapcsolatban felmerülő problémákat, például lassúnak ítélték az előkészületek sebességét, kihasználatlan szállodai szobákat vizionáltak. Előszeretettel közöltek lakosságot sokkoló szenzációkat. Az újságok bombariadóról, merényletekről, stadionkorlát leszakadásról, fegyveres ámokfutóról és autólopásokról cikkeztek.

A játékokhoz visszatérve, a moszkvai vezetés, -–csakúgy, mint négy évvel korábban Washingtonban – jócskán elszámította magát a bojkott külpolitikai hatásait illetően. Az előre hangoztatott 70 támogató ország helyett mindössze 14 jött össze. A Varsói Szerződés 5 tagállamán (Német Demokratikus Köztársaság, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária) túl, Ázsia a sport területén enyhén szólva sem legerősebb nemzetei: Vietnam, Mongólia, Laosz, Afganisztán, Észak-Korea, Dél-Jemen. Kuba a rokonszenvével törlesztett valamennyit rendszerének fenntartásába fektetett a rubelmilliárdokból. Afrikából még az „internacionalista segítségnyújtás”-ban részesülő Angola és Etiópia csatlakozott.

Románia az 1968-as prágai tavasz leveréséhez hasonlóan ismét dacolt a nagy testvérrel. A „különutas” Jugoszlávia részvétele kezdettől nem számított kérdésnek, a szovjetekkel évtizedek óta vitában álló Kína pedig éppen ezen az olimpián tért vissza a nemzetközi vérkeringésbe.

1984. július 28-án a Los Angeles-i olimpiát a bojkott dacára minden addiginál több, 140 – köztük 17 új – ország részvételével nyitották meg. Éremtáblázatán előre borítékolható volt az amerikai dominancia, szinte lemásolták a szovjetek rekordját, összesen 174 érmet szereztek, 83 aranyat, 61 ezüstöt és 30 bronzot. Bizonyos számokban (például könnyűatlétikában) pedig teljesen kisajátították a dobogó mindhárom fokát. Második helyen nagy meglepetésre Románia végzett, míg a harmadik helyen a keleti szomszéd szorongatását megúszó NSZK futott be.

A keleti blokk fanyalgása ellenére a lelátók szurkolói és a tv-nézők színpompás játékoknak lehettek tanúi, még azon az áron is, hogy számos versenyszámban, mint a nehézatlétikában, súlyemelésben, úszásban, birkózásban, kajak-kenuban jócskán esett a színvonal. Emellett a helyi riporterek körüludvarolták saját sportolóikat és a versenyek Amerika nagyságát hirdető erődemonstrációkká változtak. A magáncégek szponzorációjára alapozott rendezés pedig igazolva az ötletadók kreativitását, busásan megtérült. Azon szovjet számítás sem jött be, hogy a nemzetközi kapcsolatok újabb frontjának megnyitásával csökkenthetik Reagan újraválasztási esélyeit. Novemberben a hivatalban lévő elnök fölényes, a Fehér Házba kerülésénél is nagyobb arányú győzelmet aratott. A gördülékeny szervezés, a rendezés anyagi oldalának sikere és a rekordszámú amerikai érem csillogásának közepette a kormányzat is learathatta saját babérjait.

A szocialista országok, sportolóik haragját az úgynevezett „Barátság-versenyek”-kel próbálták lecsendesíteni.

Magyarországon az 1984-es esztendő második felében, lelkes sportújságírok összefogása az olimpia csodás két hetének legemlékezetesebb pillanatairól szóló könyvet hívott életre, enyhítve a hazai közvélemény hiányérzetét. A színes illusztrációkban gazdag, nagyjából 300 oldalra tervezett, keménytáblás, albumszerű kötet a karácsonyi könyvvásár slágere lehetett volna, ha történetesen nem akad fenn a cenzúra akadályain. A helyzet kivizsgálására létrehozott bizottság, munkája végeztével megállapította: „a könyv megjelenése károsan befolyásolta volna a közvéleményt, a korábbi tájékoztatástól eltérően propagálta volna a szocialista országok nélkül lezajlott olimpiát, megkérdőjelezte volna távolmaradásunk motívumait, gyengítette volna külpolitikánk hitelét, lehetővé tette volna a nemzetközi sportdiplomáciában a szocialista országokkal való szembenállásunkat és hangulatot teremtett volna a hazai közvéleményben korábbi döntéseink megkérdőjelezésére.” Kritikusainak fenntartásait tovább erősítették a könyvben szereplő színes fényképek, amelyek szerintük a szerzők titkos nyugati kapcsolataira utaltak. A döntéshozókat már maga a címlap látványa is ingerelte, amelyen a négyszeres olimpiai bajnok, Carl Lewis a csillagos-sávos lobogóval tiszteletkörét futja. A könyv bevezetője pedig a hazai aranyeső jelenségét végső soron, – és a fennálló körülmények okán burkoltan – az ország politikai, gazdasági és katonai fölényével hozta összefüggésbe. A nemes kezdeményezés elleni hadjáratot az MSZMP Politikai Bizottsága november 20-i ülése zárta le, amikor határozatot hozott az elkészült vagy félkész állapotban lévő példányok bezúzásáról.

Így az „Amerika Los Angelesben, olimpia Amerikában” című, igényes kialakítású összefoglaló sohasem kerülhetett a boltok polcaira. A helyzet érdekességét növelte, hogy a kecskeméti Petőfi Nyomdából, – ahol a vizsgálattal párhuzamosan már elkezdődtek a kiadás munkálatai, – az előzetes ellenőrzésre, Budapestre felküldött kb. 100 példányt a Központi Bizottság tagjai között osztották szét. Tehát paradox módon azon politikusok lehettek birtokosai a megsemmisítést elkerülő példányoknak, akik megakadályozták, hogy eljusson a szélesebb olvasóközönséghez és a szerkesztésében részt vevők meghurcolását, kényszernyugdíjazását okozták.

Az 1980-as moszkvai és 1984-es Los Angeles-i csonka olimpiák esete bizonyította, a nagyhatalmak még a sport nemes eszményeit is készek megcsúfolni saját kicsinyes hatalmi érdekeik védelmében. Az 1984-es esztendő számított a hidegháború utolsó nehéz évének. A következő év márciusában, 13 hónapnyi dicstelen uralkodását követően elhunyt Csernyenko, helyét a jóval fiatalabb és ambiciózusabb Mihail Gorbacsov vette át. Gorbacsov kezdeményezése a kétoldalú kapcsolatok normalizálására végül a keleti tömb felbomlásához, ezzel együtt a bipoláris világ megszűnéséhez vezetett. Az időben következő, 1988-ban, – érdekes módon a megosztottság egyik szimbolikus helyén, a koreai félszigeten – rendezett nyári olimpiai játékokon a világ nemzeteinek túlnyomó többsége újra megmérkőzhetett egymással. Az általam négy évtized távlatából felelevenített események mozgatórugói remélhetően a jövőben nem válnak újabb személyes emberi tragédiák okozóivá.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

Debreczeni Márk: A hidegháborús konfliktusok új hadszíntere: az olimpiai játékok. Klió 2017/2. sz. 56-62.

D’ Agati, Philip: The cold war and the 1984 olimpic games. Palgrave Macmillan, New York 2013.

Húsz éve kezdődött a csonka olimpia Los Angelesben. www-mult-kor.hu. 2004. július 28.

Mink András: Bojkott, 1984. www.beszelo.c3.hu. 2012. február 21.

Radványi Benedek: 1984 a kettétört olimpia. Kék Európa Stúdió, 2014.

Sport ’94. (szerk. Gyárfás Tamás). Magyar Olimpiai Bizottság, Budapest. 1994.

Takács Róbert: A Los Angeles-i olimpia a magyar sajtóban. Múltunk, 2005/3. sz. 255-297.

Ezt olvastad?

Bosszú és csillagsávos lobogó – A hazafi (2000)

Roland Emmerich 2000-ben készült filmdrámája az amerikai függetlenségi háborúról mai napig megosztja a közönséget mind az Egyesült Államokban, mind az

X