Az olimpia mint a szuperhatalmak játékszere I. 1980, Moszkva, a büntetés

A huszadik század második felében kibontakozó kétpólusú világ korszaka elsősorban mint fegyverkezési verseny és a kisebb-nagyobb, esetenként atomháborúval fenyegető katonai konfliktusok révén maradt meg emlékezetükben. Azonban a két szuperhatalom, – az Amerikai Egyesült Államok, valamint a Szovjetunió – vetélkedésének szintén lényeges területét jelentette a sport, főként annak legkiemelkedőbb nemzetközi eseménye, a négyévente megrendezett olimpiai játékok. A szemben álló ideológiák egymás feletti fölényét volt hivatott demonstrálni, melyikük szerez fényesebbnél fényesebb érmeket, vagy kinek a sportolója állhat fel legtöbbször a dobogó legfelső fokára minden egyes olimpia során.

Az 1980-as évek első felében az olimpiai mozgalom elszenvedőjévé vált a szuperhatalmak rivalizálásnak, ugyanis az ellenfél otthonában rendezett játékokról kölcsönösen maradtak távol. A nyugati hatalmak egy része az 1980-as moszkvai, míg a keleti blokk országainak többsége az 1984-ben megrendezett Los Angeles-i megmérettetést bojkottálta. Ugyan az ókori hagyományok 1896-os felelevenítése óta több ízben fordultak elő példák diplomáciai bonyodalmak miatti hazautazásokra, kizárásokra vagy a meghívók válasz nélkül hagyására, de a nemzetek nemes versengéséből való ilyen méretű (előbb félszáznál, majd egy tucatnál is több) kimaradásra sem addig, sem ezt az esetet követően nem találunk precedenst.

Természetesen a legerősebb riválisok hiányában a szakkommentátorok és elemzők által előzetesen kiélezettnek kalkulált versenyszámok sokkal kevesebb izgalmat tartogattak. A mérkőzések igen gyakran a közönség ovációjától kísért valóságos diadalmenetekké változtak a házigazdák számára. Azonban a politikai kötélhúzás ennél sokkal lényegesebb, egyben fájdalmasabb következményeit a távolmaradó sportolók karrierjére gyakorolta, akiknek csalódottan kellett tudomásul venniük, hiába edzettek évekig kitartóan, várva várt bemutatkozásuk a bizonytalan jövőbe veszik, vagy nem nyílik lehetőségük a címvédésre. Másokat pedig megfosztottak utolsó nemzetközi szerepelésük, egyben dicső visszavonulásuk lehetőségétől.

1974 októberében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (International Olympic Committee, röviden IOC) Bécsben tartott 75. ülésén 39:20 szavazati arányban Moszkva, a Szovjetunió fővárosa az amerikai Los Angeles ellenében nyerte el az 1980-as nyári olimpia rendezésének jogát. Los Angeles pótmegoldásként azonnal pályázott a következő, 1984-es játékokra, amelyre Teheránnal szemben mérkőzött. Miután az 1980 őszén kirobbant iraki–iráni háború utóbbit kiütötte a sorból, a ringben maradt egyedüli indulóként a lebonyolítás jogát ekkor már behúzta magának.

Mivel a Szovjetunió lett az első szocialista ország, amelyben olimpiát tarthattak, az eszmék küzdelme új elemmel bővült: melyikük tud színvonalasabb eseménysort produkálni a megnyitótól kezdve egészen a záróünnepségig. A szovjet fővárosban lázas építkezések kezdődtek, reptereket, metróhálózatot újítottak fel, új sportcsarnokot, uszodákat és kerékpárospályákat emeltek. A színhelyet tipikus kirakattá alakították át, a boltok polcait megtömték húsokkal, halakkal, az átlagpolgárok által addig sohasem látott élelmiszerekkel.

Ám az izgatott várakozásokba beleszólt a nemzetközi élet: a szovjet hadsereg 1979 karácsonyán bevonult Afganisztánba, hozzájuk hű rezsimet hatalomra segítve. Az invázió következtében mélypontjára zuhantak az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatok, elindítva a történetírás által „kis hidegháború”-nak nevezett, éles szembenállással jellemezhető időszakot.

Jimmy Carter amerikai elnök először hivatalosan 1980. január 4-én reagált az eseményekre. Kijelentette, országa szeretne részt venni az olimpián, de a szovjet vezetés értésére adta, agresszív lépésének következményei lehetnek a kiutazó sportolók és nézők viszonylatában. Aztán január 20-án, négy hónappal a nevezési határidő lejárta előtt az amerikai sportolók részvételét már egyértelműen a szovjet erők Afganisztánból való kivonásának feltételévé tette. Három nappal később, a Kongresszus előtt tartott beszédében félreérthetetlenül úgy fogalmazott, amíg Afganisztánban szovjet erők tartózkodnak, nem támogatja honfitársainak részvételét az olimpián. Az elnök, álláspontjának megváltoztatásához szükséges csapatkivonásra egy hónapnyi haladékot adott. Egyébként a bojkott lehetőségének napirendre tűzése egy Szovjetunió-ellenes sokrétű katonai-gazdasági szankciócsomag részét képezte. Carter a közelmúltban, 1979 júniusában általa tető alá hozott SALT-II (Strategic Arms Limitation Talks, Tárgyalások a Hadászati Fegyverek Korlátozásáról), szerződés megkerüléseként értelmezte a bevonulást és jól látható sebet akart ejteni a Szovjetunió nemzetközi tekintélyén, egyúttal helyreállítva a sajátját. Ugyanis sürgette az idő, 1980 novemberében választásokat tartottak, és Carter szénája a gazdaság stagnálása, illetve számos külpolitikai kudarc miatt, egyáltalán nem állt jól. „Világossá tettem, még ha egyedül kell állnunk a nemzetek között, az amerikai sportolóknak akkor sem szabad Moszkvába menniük addig, amíg a szovjet csapatok az afgán népet próbálják szétverni” – jegyezte le emlékirataiban az elnök.

Az amerikai kormányzat ettől kezdve élénk kampányt folytatott a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál annak érdekében, hogy törölje naptárából az idei játékokat, jobb esetben halasszák el, esetleg a szovjet fővárost fosszák meg a rendezés jogától és a helyette másik várost jelöljenek ki a játékok megtartására. Konsztantinosz Karamanlisz, Görögország elnöke nyomban bejelentkezett, hogy hazája mint az antik játékok szülőföldje eljátszhassa az örökös házigazda szerepét.

Eközben, február első felében zajlott a téli olimpia Lake Placidben és az IOC itteni ülésen leszögezték: nincs elengedő idő egy újabb helyszín kijelölésére, ezzel együtt a szükséges előkészületek elvégzésére. Az áthelyezésről szóló szavazást még az amerikai képviselő sem támogatta. 1980 tavaszán a svájci Lausanne-ba összehívott nemzetközi sportszövetségek vezetői szintén megerősítették az eredeti forgatókönyvet.

Ugyan az IOC elítélte a katonai beavatkozást, ám vezetője, Lord Killanin távol kívánta tartani a sportot a nemzetközi hatásoktól, azt az elvet képviselte, a sport világa, főként annak résztvevői ne lássák kárát a nagyhatalmak civakodásának. Annak látszatát is el kívánta kerülni, hogy a szervezet az Egyesült Államok végrehajtó szervévé degradálódjon. A téli olimpia megnyitóján, amikor a bojkott sötét fellegei már ott lebegtek az égbolton, Killanin beszédében az elnök szemléletét bírálva kiemelte: „Habár a sport sajnos gyakran összefonódik a politikával, naivitás nélkül azt tudom mondani: a sportot és az olimpiai játékokat sosem szabad politikai célokra használni”. Killanin májusban, jóval a végső döntést követően is folytatott megbeszélést Carterral az Ovális Irodában, ám az éltérő vélemények jottányit sem közeledtek egymáshoz.

Mivel a szervezetet nem sikerült jobb belátásra bírnia, valamint a Kreml sem vonta ki katonáit az elnök által kijelölt időpontig, 1980. február 20-ig, az amerikai kormány egy hónapnyi kivárás és halogatás után, március 21-én hivatalosan is bejelentette: Afganisztán szovjet inváziója elleni tiltakozásként sportolói nem utazhatnak el a moszkvai olimpiára. Mindamellett felszólította a szabad világ népeit, példájának követésére. A szovjet sajtó ideológiai alapú hangulatkeltéssel és a közeledő amerikai elnökválasztással magyarázta a Fehér Ház akcióját.

A kabinet elmulasztott előzetesen egyeztetni a kérdésben valójában dönteni hivatott Egyesült Államok Olimpiai Bizottságával (United States Olympic Committee, röviden USOC), ezért kampány indult elhatározásának megváltoztatására. Anita DeFrantz, az 1976. évi montréali olimpián bronzérmet szerzett evezőssel az élen az USOC küldöttséget menesztett Carterhez a bojkott visszavonása érdekében. De a Fehér Ház, maga mögött tudva a Kongresszus támogatását, hajthatatlan maradt. A kormány és a szervezet között kialakuló vita elmérgesedését mutatta, hogy az ellenszegülő sportolók útlevelének bevonását is kilátásba helyezték. Ilyen hangulatban ült össze április 14-én az USOC tagsága, ahol 1604 szavazattal 797 ellenében a játékokból való kimaradás platformja szerzett többséget.

Az akkori közvéleménykutatások szerint a lakosság háromnegyed része is egyetértett a bojkottal. Erősen kárhoztatták viszont a kormányzatot azon multinacionális cégek, amelyek kiváló reklám- és értékesítési lehetőségeket láttak a moszkvai olimpiában. Aláírt szerződéseket voltak kénytelen felbontani, nem elhanyagolható módon pedig komoly profittól estek el. Mivel amerikai sportolókért nem izgulhattak a hazai nézők milliói, a nézettség erősen csökkent, a televíziótársaságok bevételei szintén elmaradtak az előzetes számításoktól.

Több mint negyedszázaddal az események után kiadott könyvének előszavában Walter Mondale akkori alelnök, az 1936. évi olimpiához hasonlította a helyzetet, amikor Adolf Hitler embertelen uralmának elfogadtatására használta fel a sport nemes eszményeit. Hozzá hasonlóan, a szovjet vezetés számára is úgy tűnhetett, akik felvonulnak Moszkvában, egyetértenek gyengébb nemzetek lerohanásával és idegen uralom alá hajtásával. „Úgy hiszem, hogy fiatal sportolóink, akik oly sokat áldoztak, nagy elismerést érdemelnek azért, mert megtagadták a tiszteletet egy ilyen utálatos rendszertől.” Mondale tisztában volt vele, az amerikai sportolóktól megfizethetetlen árat kértek, de úgy érvelt, cselekedetükkel, akaratuk ellenére is a katonai agresszió elleni tiltakozás harcosaivá váltak. Az alelnök szerint fájdalmas, de utólag is helyesnek tartott döntést hoztak, mert végső soron országa a szabadságot képviselte a zsarnoksággal szemben.

Az Egyesült Államok szövetségeinél szintén ádáz harc dúlt a kiutazás vagy maradás kérdésében és számos esetben a nemzeti olimpiai bizottságok a kormányokkal ellentétes álláspontra helyezkedtek.

Végül az Amerikai Egyesült Államok bojkottfelhívása felemásra sikeredett, hiszen a NATO (North Atlantic Treaty Organization, Észak Atlanti Szerződés Szervezete) tagországok közül Nagy-Britannia, Írország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Portugália elutazott a játékokra. A blokkon kívüli jelentősebb erőt képviselő sportnemzetként még Svédország, Brazília, Ausztrália és Új-Zéland. Viszont azt is meg kell jegyeznünk, a tiltakozás jeleként a résztvevők közül tízen kihagyták a július 19-i nyitóünnepséget, vagy sajátjuk helyett az olimpiai zászló alatt vonultak fel. A dobogóra jutott sportolóik esetében is az ötkarikás lobogót húzták fel, illetve a győztesek tiszteletére a nemzeti helyett az olimpiai himnusz hangzott el. Csupán olyan sporthatalmak, mint Kanada, a Németországi Szövetségi Köztársaság, Japán, Kína, Izrael és Törökország tartotta odahaza olimpikonjait.

A számok nyelvére lefordítva, az összesen 63 bojkottáló ország közül 30 a nemzetközi jog szovjet részről történő megsértése helyett saját anyagi gondjaival magyarázta magatartását. Mellettük 8 debütáló is megmérette magát a rendezvényen. A moszkvai olimpián összesen 81 ország vett részt, 5217 sportoló, 4092 férfi és 1125 nő küzdött az érmekért. Összehasonlításként, Montréalban még ugyanez a szám 92 ország és 6085 fő volt.

Senkinek sem okozott meglepetést, hogy a Szovjetunió végzett az éremtáblázat első helyén, összesen 195 medált zsebeltek be, 80 aranyat, 69 ezüstöt és 46 bronzot. A hazai pálya erősen lejtett a szovjeteknek. Bizonyos atlétikai számokban például előfordultak olyan esetek, amikor a bírók „figyelmetlensége” okán szabálytalan megmozdulásokat is érvényesnek ítéltek, de az ellenfeleknél felmutatták a piros zászlót. Elhanyagolhatatlan tény, hogy ezúttal egyetlen pozitív doppingtesztet sem regisztráltak, ellenben rengeteg olimpiai- és világcsúcs született. Az érmeket tekintve a második helyen a Német Demokratikus Köztársaság zárt, míg tőlük messze lemaradva harmadikok a bolgárok lettek. Magyarország a hatodik helyen végzett 7 arany-, 10 ezüst- és 15 bronzérem megszerzésével.

Mindent egybevetve a szovjet főváros kitűnő olimpiát zárt, hiszen a sportolók elhelyezése kifogástalannak volt mondható, a biztonsági intézkedések zavartalanul működtek, mindenütt rend és tisztaság uralkodott. A versenyek mentesek voltak a politikai felhangoktól, egyáltalán nem lehetett állítani, hogy tetten érhető lett volna a kommunista rendszer fölényének propagálása. Emellett a költségvetési hiányt is sikerült elkerülni. Juan Antonio Samaranch, az IOC újonnan megválasztott elnöke egy kitűnően megszervezett és lebonyolított olimpiát mutathatott fel a világnak.

Azonban a bojkott szele még augusztus 3-án a záróünnepséget is megérintette, ugyanis Carter elnök nem járult hozzá, hogy a régi hagyomány szerint a következő rendező nemzet zászlaját felhúzzák vagy Los Angeles polgármestere átvehesse az olimpiai zászlót. Hiszen ekkor már köztudomású volt, hogy négy év múlva a kaliforniai város rendezi az eseményt. Végül Peter Ueberroth, a város szervezőbizottságának elnöke saját szakállára repülőn juttatta el Moszkvába a zászlót. Amikor aznap este a rekordnézőszámot befogadó Luzsnyiki stadionban lassan kialudtak a fények és a torna kabalája, Misa mackó könnyes szemmel elbúcsúzott, sokak már érezni vélték a levegőben, hamarosan eljöhet a visszavágás ideje.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

1980, Moszkva – csonka olimpia. www.origo.hu. 2004. február 18.

Caraccioli, Tom – Caraccioli, Jerry: Boycott: Stolen dreams of the 1980 Moscow Olympic Games. New Chapter Press, Michigan University 2008.

Carter, Jimmy: Keeping Faith. Bantam Books, New York, 1982.

Debreczeni Márk: A hidegháborús konfliktusok új hadszíntere: az olimpiai játékok. Klió 2017/2. sz. 56-62.

D’ Agati, Philip: The cold war and the 1984 olimpic games. Palgrave Macmillan, New York 2013.

Moszkva volt az olimpiák történetének egyik mélypontja. www.eurosport.hu. 2021. június 23.

Radványi Benedek: 1984 a kettétört olimpia. Kék Európa Stúdió, 2014.

www.millercenter.com

Ezt olvastad?

Moldáv szerepvállalás a Afganisztánban – az elBeszélő vendége Bandi István

Idén jelent meg a Zrínyi Kiadó gondozásában Ion Valer Xenofontov Az afganisztáni háború (1979–1989) című könyve. A kötet a szovjet

X