A Churchill-mítosz terhe – Winston Churchill lányai

Aki a történelemmel, különösen Angliával vagy a huszadik századdal foglalkozik, biztos, hogy rendelkezik egy Churchill-képpel. A cilinder, a szivar és a whisky csakúgy, mint anekdotái, humora, szállóigévé vált megjegyzései és állhatatossága valóságos mítoszt teremtettek Churchill köré. A győzelem ujjaival mutatott V-jele a mai napig rendíthetetlenül kultúránk, sőt a populáris kultúra része. Lehet-e újat mondani Churchillről, amikor az emberre és nem a katonai-politikai zsenire vagyunk kíváncsiak?

Egy legendássá vált gesztus (Kép forrása: Wikipedia)

Rachel Trethewey így többszörösen ambiciózus vállalkozásba fogott, amikor az olvasók kegyeiért ragadott tollat. Trethewey tapasztalt szerző, többek között Windsor Edwardról és szeretőiről, illetve a Brit Vöröskeresztről írt könyvet, miközben számos cikket és könyvismertetést is jegyez nagy példányszámú angol lapok hasábjain. Képzettségét tekintve a szerző Oxfordban történész diplomát, majd Exeterben irodalomtudományból PhD-fokozatot szerzett. „A Churchill lányok – Winston lányainak története” az első kötete, amely magyar nyelven is olvasható. A megjelenés a Corvina Kiadó áldozatos munkáját dicséri, különösen, hogy a mű egy év alatt a hazai könyvesboltok polcaira került. Mesterházi Mónika kitűnően adta vissza az angol szöveg történetfűzését, könnyedségét, helyenként meseszerű stílusát, sodró lendületét, olvasmányosságát.

Az írást a szerző kiterjedt kutatómunkával alapozta meg. Elsőként, természetesen feldolgozta a már eddig is elérhető Churchill-életrajzokat, rokonok, barátok visszaemlékezéseit. A cambridge-i Churchill College „Mary and Christopher Soames Archive” 2019 februárjában megnyílt részlege és főleg a „Winston, Clementine and Sarah Churchill Papers” viszont már különös történeti hitelességet kölcsönöz a műnek, mivel többek között tartalmazza a három Churchill lány, Diana, Sarah és Mary (Marigold, aki Sarah után született, sajnos hároméves kora előtt elhunyt, így róla egy rövid, ám annál megragadóbb fejezet szól) valamint a szülők, Winston és Clementine egymáshoz írt több száz, kiadatlan levelét. Felhasználta a szerző továbbá Sarah és Mary nyomtatásban már régebben megjelent emlékiratait, és végül, de korántsem utolsó sorban, két Churchill-unokával Celia Sandys-szel és Emma Soames-szal folytatott beszélgetések is a kötet információ-gazdagságát és értékét emelik, miként a különösen alapos név- és tárgymutató is. Mindezen rendkívüli és eddig ismeretlen forrásadottságok fényében kell-e indokolni a bevezetőben feltett kérdést, hogy lehet-e újat mondani Churchillről, az emberről? A mű elolvasását követően minden okunk megvan az indokolásra, ugyanis ezután a szakmai kompetenciát megalapozó keret és más – alább részletezett erények – után, végeredményben merőben más típusú könyvet fogunk olvasni. Nevezetesen, egy könnyed történetfüzért, egy vészterhes, nehéz korról és tragikus fordulatokban bővelkedő család életéről. Erre azonban kétséget kizáróan csak a mű végén jövünk rá. A továbbiakban ebből az ellentétből származik az az ambivalens viszonyulásunk a műhöz, amelyet az ismertetés és kritikai észrevételek során sem tudunk levetkőzni.

Churchill és mennyaszonya (későbbi felesége) Clementine Hozier röviddel a házasságkötésük előtt 1908-ban (kép forrása: Wikipedia)

Jóllehet a szerző először azt emeli ki, hogy a Churchill lányok most először állnak a figyelem középpontjában, és ez a könyv mutatja be őket elsőként, történetüknek azonban a célja, hogy általa „jobban megértsük a >>legnagyobb angol<< alakját. Ha lányai szemszögéből tekintünk rá, új fényben látjuk, nemcsak nagy háborús vezetőként, hanem apaként is.” (9-10.o.) Ez a megközelítés első ránézésre eszközként használja a lányokat, azért, hogy Churchillhez közelebb jussunk, vagy kevésbé szigorúan, legfeljebb egyenlőségjelet tesz a lányok és apjuk bemutatása között.

A következő sorokban a szerző még mindig az államférfit a középpontba állítva amellett érvel, hogy Churchill, a felesége, Clementine mellett a lányaira is mindig számíthatott. „A család nőtagjai csapatként működtek közre, hogy beteljesíthesse sorsát. Amikor felesége nem ért rá, valamelyik lányuk lépett a helyébe, hogy apja támasza legyen. Együtt teremtették meg az erőt adó otthont, amelyre szüksége volt, hogy tovább küzdjön. Azokban a létfontosságú napokban, amikor Nagy-Britannia jövője forgott kockán, és Winston kevés emberben bízhatott, a felesége és a lányai azon hűséges kevesek közé tartoztak, akikről tudhatta, hogy sosem hagyják cserben.” (10. o.)

Eddig azt hihetnénk, hogy a mű Winstonról és a női családtagok támogatásának történetéről, a női csapat odaadásáról szól. A szerző azonban többet céloz meg. A könyvet meghitt családtörténetként aposztrofálja, amely a színfalak mögül láttatja a churchilli világot. Majd ezt némileg árnyalva, a soron következő bekezdés alapján már „a család összetett dinamikáját kutatja” (11. o.), míg végül kiderül, hogy jóllehet Churchillnek a kapcsolata lányaival meghatározó, de „csak egy vetülete a sokrétű narratívának. A dolgok mélyén Clementine és lányai kapcsolata áll, és az ő egymáshoz fűződő viszonyuk, egyéniségük versengése alakította ki, milyen ember lett belőlük.” (11. o.) A lányok akármilyen okosak, vonzók, jó kapcsolatokkal rendelkező egyéniségek voltak, sosem felejthették el, hogy Churchill lányok voltak, a sorsuk az lett, hogy apjuk és számos más színes egyéniség árnyékában éljenek. A szerző a bevezetőben azt sem titkolja el, hogy a szélsőségek története az övék. Miért is tenné? Hiszen az események szintjén ezek a történetek az angol olvasónak, többek között a kortárs  sajtóból, elsőkézből ismertek.

Diana Spencer-Churchill (Winston Churchill idősebb lánya) Duncan Sandysszel az oldalán 1935-ben. (Kép forrása: Wikipedia)

Nem öncélból időztünk el a szerző által lefektetett célok bemutatásánál, ugyanis az eltérő, bizonyos tekintetben széttartó célokból következő műfaji lehetőségek és ezáltal a vizsgálódás módszertana is eltérővé válik. E problémát a szerző vagy nem érzékelt, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta. Egyszerűbben megfogalmazva, a mű elolvasása után sem világos, hogy milyen műfajban és legfőképpen mi célból írta meg a szerző a művet. Látszólag a kérdés egyértelmű, a mű családtörténet, közelebbről a Churchill család története a lányok szemszögén keresztül. Ez azonban sajnos mégsem ennyire egyértelmű. A probléma megértéséhez egy rövid historiográfiai kitérőt szükséges tennünk.

A 18. században a történetírás nagy mértékben moralizáló, a történelemből az aktuális jelenre nézve tanító funkciót töltött be, amelyet a historia est magistra vitae ciceroi toposza is legitimált. A hasznosság a tanítás, a tanulságok levonása pedig a moralizálás útján valósult meg. Leopold von Ranke ez ellen emelt szót, amikor híres, majd szállóigévé vált ars poeticáját megfogalmazta. Álláspontja szerint, a történész feladata nem az ítélkezés, nem az erkölcsi tanulságok levonása, hanem csak arra legyen kíváncsi, hogy valójában mi történt (wie es eigentlich gewesen). Ez a megközelítés a mai napig jelen van a történettudományban, Quentin Skinner Machiavelli című kötetét zárja azzal, hogy a történettudománynak sem az ítélkezés, és főleg nem a moralizálás a feladata, hanem a megértés. Ennek oka is nyilvánvaló, Machiavellit mai napig örökzöld téma elítélni.

Trethewey művében tálcán kínálja az ítélkezést, amikor Winston Churchillt és még inkább a családi viszonyokat a lányain keresztül láttatja. Ennek a megközelítésnek a szokásos megfogalmazása szerint „az emberre – jelen esetben az apára – vagyunk kíváncsiak a politikus mögött.” Ranke mellett emlékezzünk arra is, ahogy egy évszázaddal később Edward H. Carr fogalmaz a „Mi a történelem?” című munkájában. A történelmi szereplőt és a politikust ne a magánélete alapján ítéljük meg. Mit változtat Churchillen, hogy kitűnő apa volt, ha megnyerte a világháborút? Hiszen az apai jóság nem menti fel, és senkit sem vigasztal, ha vesztes, erről a késői Stuartok hosszan tudnának beszélni. Ahogy az sem érdemteleníti az államférfit a győzelme alól, ha rossz apa lett volna. A műből kiderül, hogy Churchill bármilyen egocentrikus is volt, és hivatásánál fontosabbat nem ismert, a lányait odaadóan szerette. Sőt, a lányok a ragyogásokat tarkító válságos pillanataikban, amelyekből jócskán adatott nekik, a bizalmukba avatták és a tanácsát kérték, mivel úgy érezték, egyedül ő tudja felvidítani őket. (11. o.)

Tévedünk? Lehet. Ugyanakkor vakok sem lehetünk arra a historiográfiai irányzatra, amely a közszereplők családját veszi célba. Életrajznak, családtörténetnek beállítva azt, hogy a vizsgálat célja valójában maga az államférfi, ahogy azt Trethewey be is vallotta a bevezető gondolatokban. 

A „múltat végképp eltörölni” mentalitás a történetírásban sem megy makulátlanul végbe. Vannak látensen megmaradt módszerek, struktúrák, amelyek az előző irányzat funkcióját betöltik, még akkor is, ha a forma merőben különböző. A historiográfia haladását vagy körkörösen, vagy lineárisan értelmező megközelítésmód helyett úgy véljük, a spirális megközelítés és szemléletmód helytállóbb. Tehát az, amely bizonyos funkciókat a historiográfiában is új formába öltöztetve tart meg, így a változás mellett az állandóságot is mutatja.

Mind a 18. századból átmentett, moralizáló szemléletmódra, egyben a spirális megközelítés létjogosultságára is jó példával szolgál Trethewey könyve. A családtörténetbe ágyazott moralizálással bizonyítva egyben azt is, hogy fel-felbukkannak már lezártnak hitt irányzatok, megközelítések a történetírásban. Ennek igazolására egyelőre csak kérdéseket fogalmazunk meg. Nem lehet, hogy a moralizáló, értékítélő szemlélet a magánélet feltárásában érhető tetten? Nem lehet, hogy a saját jogán történeti szereplőnek egyáltalán nem minősülő gyerek vagy házastárs történetének a megírása éppen azt az ajtót nyitja meg, amelyiken áthaladva moralizálni lehessen annak a valóban történelmi szereplőnek a tettein, akit a szakma jelenlegi normái alapján nem szabad moralizálva megítélni?

A családtagok általában nem történeti szereplők, egyszerűen szándékukon túl egy olyan családba születtek, olyan szülőtől származtak, aki véghez vitt valami történeti léptékkel maradandót. A gyerek és a házastárs nem ilyen, mégis történeti nyilvánosságot kap, holott már életében is a nyilvánosságtól szenvedett. Előrevetítve most csak annyit jegyzünk meg, hogy jelen műben a családtagok történeti szerepének önállósága, saját jogon való mivolta kérdéses. A szerző szándéka szerint a könyv „felidézi, hogy milyen lehetett a történelem döntő fontosságú időszakában Anglia egyik leghatalmasabb családjában élni.” (10. o.)

Sarah Churchill 1966-ban (Kép forrása: Wikipedia)

A történet három részre oszlik, amelyet egy százoldalas, főként az elsődleges forrásokra, a levelekre támaszkodó jegyzetapparátus, végül a legjellegzetesebb családi fényképek zárnak le. A három egységet a kronológiára utaló címmel látta el a szerző. A korai évek, a háborús évek, a háború utáni évek. Talán ez a felosztás nem is véletlen. Mindenesetre elég semlegesek, és mellőzik a címekkel járó tömörítésben rejlő kihívást ahhoz, hogy a szerző elbújhasson mögéjük.

A korai évek helyett a családi örökség, az aranykalitka, a birodalmi idill, de még az elcsépelt boldog békeévek is kifejezőbb lett volna. A szerző nem titkolja el, sem a mű elején, sem a későbbiekben a családi betegségeket. Így megtudjuk, hogy mindkét szülő küzdött a depresszióval, amely Winstont leginkább a korai időkben sújtotta és amelyet csak fekete kutyának hívott, valamint Clementinét is, amelyet ő gyakori hónapokig tartó távoli utazásokkal, környezetváltozással oldott fel, hogy majd feltöltődve térjen vissza. Clementine emellett a végletekig maximalista és egyúttal önmagában bizonytalan személyiség volt. A szerző nem rejti véka alá továbbá Clementine anyjának kilenc szeretőjét, többek között azt, hogy nem tudni a párhuzamos afférokból éppen ki Clementine apja, aki ráadásul lehet, hogy az anyja húgának a férje. Szintén nyíltan beszél Diana mentális zavarairól, Sarah alkoholizmusáról és mindkettejük pszichiátriai kezeléséről. Randolph, az enfant terrible, amikor véletlenszerűen és csak a legszükségesebb mértékben színre kerül, alkoholizmusával, szerencsejáték-függőségével tűnik ki, amelyet feltehetőleg Clementine anyjától örökölt, aki a dél-franciaországi kaszinókat még félárván hagyott kiskorú lányai nevelése helyett is gyakran látogatta. A szereplők mentális élete tehát kendőzetlenül jelenik meg a lapokon, ezek elemzése, a mögöttük rejlő okok, és legfőképpen a felmenőktől történő öröklés lehetősége azonban csak egy-egy bekezdés erejéig érvényesül. Ezek a bekezdések valójában nem is elemzések, hanem rövid leírások, amelyekről az igazság kedvéért el kell mondani, hogy sem a kötelező kör nem érződik rajtuk, sem nem fordulnak át laikus pszichologizálásba. Mindenesetre tény, hogy determináló jellegük miatt a puszta detektálásnál többet érdemeltek volna.

Randolph Churchill 1941-ben (Kép forrása: Wikipedia)

A korai évek leginkább azt a brit birodalmi idillt mutatja be, ahol az arisztokrácia vidéki nyugalmában él és a társasági életnek, a pletykáknak hódol. A gyermekek számára pedig az élet nem más, mint egy aranykalitka. A Churchill családnak ezt a Chartwellben kiépített családi fészek jelentette. Bár a szerző a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a műből „nem hiányzik a vidéki kúria légkörének leírása, egyáltalán nem kíván az arisztokraták életének felületes krónikája lenni. A Churchill lányok sosem voltak fogadásról fogadásra járó léhűtők, tetteiket fiatalságuktól fogva a mélységes kötelességtudat alapozta meg.” (10.) Ehhez képest a lányok elsőbálozó szereplése hangsúlyos, annak lelki traumái pedig a könyv végéről visszatekintve más megvilágítást nyernek, hogy az unokatestvérekkel, a Mitford-lányokkal való összehasonlításról és versengésről ne is beszéljünk, még akkor is, ha kifejezetten jó viszonyt ápoltak. A kora évek teljesen érdektelen szentimentális részeket is jócskán tartalmaz, a mű mélypontja, amikor megtudjuk, hogy Sarah és unokatestvére Peregrine, „amikor egymás mellett feküdtek a kiságyukban, a rácson át fogták egymás kezét.” (31. o.)

Jól sikerült, ám mélyebben ki nem fejtett részek, amikor a szerző a szülők gyereknevelésben betöltött epizódjait írja le. Valóban csak epizód jutott a gyerekeknek, hiszen Clementine hónapokra is elutazott feltöltődni, hogy visszatérése után Churchillt mindenben és maximálisan támogassa, ami maradéktalanul meg is valósult. Churchill pedig a politikával volt elfoglalva. Az epizódok azonban olyan mennyiségben szerepelnek a könyvben, mintha a szülők, de leginkább Churchill egyfolytában velük lett volna. Kétségtelen, hogy amikor Churchill velük volt, minőségi időt töltöttek el, és Clementine-nel ellentétben ki tudta fejezni az érzéseit, nyugalmat, biztonságot árasztott maga körül és odaadóan vett részt minden játékban. Amikor Churchill a politika helyett a gyerekeivel törődött, mindent megtett a boldogságukért és valóban jó apa volt. A lányok felnőtt korukban is ragaszkodtak hozzá és őszintén kitárták érzéseiket neki, megosztották vele gondjaikat.

Mary Soames / Mary Spencer-Churchill (Kép forrása: Wikipedia)

A középső rész, a háborús éveknek a címe még inkább elhibázott. Az arisztokrata tündérmese után, a világháború, amelynek a borzalmait nem kell ecsetelni, háborúsdivá válik, ahol a Churchill lányok közszerepet vállalnak, a sorok alapján inkább játszanak, és nemcsak büszkén húzzák ki magukat sötétkék kosztümjükben és magassarkú cipőjükben, hanem a legfontosabb pillanatokban valamelyikük mindig ott áll Churchill oldalán Teheránban, Jaltán, Potsdamban. A találkozókat a szerző úgy festi le, mintha a lányok számára a konferenciák csak flörtről, titkos viszonyról, csábításról és a ragyogó megjelenésről szólnának. Sztálin kizárólag egy jó pillanatban elejtett humoros megjegyzésével és kedélyes viselkedésével jelenik meg, Roosevelt pedig felveti, hogy milyen jó lenne, ha a fia és Sarah között viszony alakulna, az elnököt Clementine-nel szemben nem zavarta, hogy akkor éppen mindketten házasok voltak. Természetesen a lányok valódi háborús tevékenysége, Diana ápolónői, szociális munkás, légoltalmi parancsnoki, Sarah titkos térképelemző munkája, aki még apjának sem adta tovább, amit megtudott, Mary légvédelmi tüzéri feladatai, hogy csak néhány példával éljünk, mind megjelennek a fejezetekben, mégis eltörpülnek az egyéb kalandok és amellett a stílus mellett, mintha a világháború egy izgalmas játék lett volna.

A harmadik rész a háború utáni évek jóindulatú semlegességében elfedi, hogy a harc csak most vesz igazán lendületet a Churchill család számára. Pedig a békeévekben és a háború alatt is számos szerelmi tragédia történt, de a megoldatlan problémák újabb szintet lépve háborús erővel pusztítanak. Ahogy a szerző pontosan rámutat, a háborús időkben az erkölcsök fellazulnak, vagy akár meg is szűnnek, míg a háború után, az ötvenes években az élet, különösen az angol kasztrendszerű társadalomban, azonban olyan korlátokat támaszt, amelyekből rendkívül nehéz kitörni. A Churchill családot számos tragédia éri, amelyet a szerző szintén a maga tárgyszerűségében ír le, mélyebb elemzésükre, a családi minták szerepére, a szülők hatására, a nekik való görcsös megfelelésre, a társadalmi nyomás és az egyéni akarat feszültségére, a lelki problémákra, a Churchill név terhére egy-egy bekezdésnél és időnkénti ismétlésüknél többet nem szán. Az utolsó néhány fejezet rendkívül megérinti az olvasót. Nemcsak azért, mert Churchill hosszú letargia és melankólia után meghal, hanem mert családi tragédiák sora következik. Diana öngyilkos lesz, Randolph-on és Sarah-n elhatalmasodik az alkoholizmusuk. Ezek a fejezetek a korábbi meseszerű részektől annyira különböznek, hogy az olvasó nem tudja kivonni magát alóluk. Ezen az állapoton az sem segít, hogy Mary élete a lehető legboldogabban, legsikeresebben alakul, aki saját jogán kapja meg a Térdszalagrendet II. Erzsébettől Nagy-Britannia érdekében végzett közéleti, főként diplomáciai szolgálataiért, miközben öt gyermek édesanyja, aki egyedüliként a Churchill családban mindig a gyermekeit helyezte előtérbe.

Winston Churchill és lány, Mary Churchill 1945-ben, Truman elnöknél tett látogatásukkor (Kép forrása: Wikipedia)

Áttérve a kritikai észrevételekre, még meg kell válaszolnunk a fent feltett és eddig nyitva hagyott kérdéseket. Vajon miért és milyen műfajban írta a szerző a művet? Hogyan kapcsolódik ehhez a moralizálás? Végül, lehet-e újat írni Churchillről? Kezdjük a műfajjal, mert a többi válasz a műfaj és a módszer eldöntésének eredményéből következik.

Nemcsak a téma, hanem az alaposan, értő módon feldolgozott hatalmas forrásbázis is maga után vonja, hogy a szerző bevezetésben megjelölt szándékai megvalósuljanak. Amikor a szerző Churchillt, „a legnagyobb angolt” akarja megérteni, módja lehetett volna olyan életrajzot írni, amit Márai a Történelmi regényekben Julius Caesarról alkotott. Ebben a műben Caesart, utolsó napján, március idusán ábrázolja, de kizárólag a vele kapcsolatba kerülő személyeken keresztül. Mit tett Brutus, Cassius, Octavianus, Cicero, a római arisztokrácia, Kleopátra azon a végzetes napon. Márai annyira a mások szemszögéből nézi Caesar életét, hogy nevén sem nevezteti őt a szereplőkkel, öregnek, diktátornak, bitorlónak stb. hívatja őt a műben.

Amikor Trethewey a lányokat akarja ábrázolni, akár a nőtörténet, akár a gender, akár a feminista történetírás felé is fordulhatott volna. A nőtörténet szemüvegén keresztül kiemelhette, elemezhette volna a lányok és Clementine életét, saját harcaikat, miközben a családfő a világpolitikát alakítja. Ezt jóllehet számos alkalommal megteszi, bár leginkább a középső lány, Sarah életén keresztül, aki éppen azzal tudott saját életet kialakítani, hogy minden vágya a családtól és a Churchill névtől való elszakadás és az önálló élet, a saját jogon megteremtett karrier kiépítése volt. Clementine utazásai is kitűnő példával szolgáltak volna annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy miként viselkedtek a nők, míg a férfiak harcoltak, politizáltak, tehát a látszólag háttérben élő nők mivel töltötték mindennapjaikat. Érdeme a műnek, hogy Churchill valóban végig a háttérben marad, és nem az ő élettörténete, nem a vele történt események állnak a középpontban. A szerző ebben a tekintetben kiváló arányérzékkel helyezte a családfőt a háttérbe.

Mary Churchill a brit győzelmi parádén (Kép forrása: Wikipedia)

A gender megközelítés lehetne a legerősebb a műben, hiszen hiába mutatja a Churchill család összetartását, helyenként idilli életét és szentimentális levélváltásait, vallomásait, a végkifejletet, az öngyilkosságot, az alkoholizmust, az állandó és kétségbeesett, ugyanakkor állhatatos útkeresést látva érzékeljük és a szerző utal is azokra a nemi szerepekre, amelyek nemcsak általában a társadalom, hanem kifejezetten az angol „kasztrendszer” termékei is. Maga Churchill viselkedése is megváltozik. A jóságos apából ádáz harcos lesz. Előbb nyomozókat fogad, hogy a vőjelölt, egy osztrák zsidó származású színházigazgató múltjában sötét titkokat találjon, majd amikor Sarah megszökik otthonról Randolphot a lánya után küldi egy óceánjárón, hogy hátha előbb az ér partot, ezáltal megakadályozza Sarah házasságát. Félreértés ne essék, és a szerző is egyértelművé teszi, hogy a Churchill családtól távol állt az antiszemitizmus, a társadalmi rang volt az, ami fájt a szülőknek.

A gender kérdés mindhárom lány esetében alapvető fontosságú, hiszen a három lány, három részben, vagy teljesen eltérő stratégiát követ ahhoz, hogy teljes életet éljen. Diana anyjához hasonlóan politikusfeleség szerepet tölt be, aki időnként a kampányban is részt vesz, de hiába érdekli szenvedélyesen a politika, önálló megmérettetést nem vállal. Sarah befutott hollywoodi színésznővé válik, örököli apja zsenialitását, mégis szerelmi tragédiák és bántalmazó kapcsolatok kísérik útját. A leginkább ő szakad el a családtól. Mary köztes utat választ, a gyermekeit mindig férje és az ő karrierje elé helyezi, amit a férj el is fogad. Mégis, a gyerekek nevelésén túl, főleg, amikor felnőnek, Mary jelentős mértékben kiveszi a részét a diplomáciai missziókból, és – miként láttuk – az elismerés sem marad el. Miközben majdnem férjhez megy Károlyhoz, a belga herceghez. A választott férj, Mary szerencséjére megelőzte a lánykérésben a királyi sarjat, így Marynek nem kellett sem kosarat adnia, sem kelletlen fogadalmat kötnie.

A feminista történetírás is gond nélkül meríthet a forrásokból. Érzékletesen, a kampány sodrását és részben a feszültségét is átadó módon írja le a szerző azokat az alkalmakat, amikor a lányok vállvetve tartanak Churchill vagy férjeik, Duncan (Dianáé) és Christopher (Maryé) helyett kortesbeszédet. Bár a szerző beszédeket nem idéz, megállapítja, hogy a lányok, igaz eltérő mértékben és empátiával, de mindannyian közszereplőhöz méltóan képesek voltak az emberekkel szót érteni. Értelemszerűen az áldozatnarratíva is benne lehetne a műben, de szerencsére a szerző ezt elkerüli. Azt viszont nyomatékosítja, hogy az a viktoriánus értékrend, amely a nőket hátrányosan kezelte, és kizárólag a fiúkat tartotta közszereplésre érdemesnek, Churchillnél is jelentős időt vesz igénybe míg feloldódik, majd végül éppen a világháborúban tanúsított női helytállás az, ami miatt véleményét lányai és a nők javára megváltoztatja.

Winston Churchill Sarah lányával Kairóban 1943 decemberében (Kép forrása: Wikipedia)

Természetesen, ha a szerző, mint láttuk, a családi viszonyok komplexitását és Clementine-nek a lányaival való kapcsolatát kívánja megvizsgálni, a pszichohistória és az érzelemtörténet is magától értetődő módon lehetőségként kínálkozik.

Mégsem ezeket a műfajokat kapjuk. A szerző hol kitűnően, hol aránytévesztetten egyensúlyoz a következő ellentétpárok keltette feszültség és így a megközelítésmódok között. Köztörténetből pontosan azt az elégséges mértéket írja le, ami a kontextust érthetővé teszi. A közszereplés és a magánélet konfliktusa végig jelen van, a szerző mégsem bontja ki. A nyilvánosságban és a rivaldafényben kitörő magányra csak az alkoholizmusból és a sikertelen házasságokból következtethetünk. A korszakhoz kapcsolódó politikai fogalommal élve, az életterek konfliktusa, amely a színfalak mögött zajlik feszültséget kelt, de szerző az olvasóra hagyja vagy feloldja egy-egy engesztelő levél idézésével.

A műfaj végeredményben olyan családtörténet, amely minden fenti megközelítésből tartalmaz egy keveset, mélyebb elemzések nélkül. Egy meseszerű, kifogyhatatlan anekdota-gyűjtemény. Aranybánya ahhoz, hogy a történelem vagy pszichológia szemináriumokat feldobják vele. A fent idézetteken kívül, ki ne hallgatná érdeklődéssel végig, hogy Churchill Diana születésekor büszkén jelenti ki, hogy lánya gyönyörű, és amikor megkérdezik tőle, hogy nyilván az édesanyja szépségét örökölte, ő azonnal rávágja, hogy természetesen az apjáét. Ahogy az a bon mot sem maradhat ki a műből, amikor David Lloyd George megállapítja, hogy minden csecsemő Churchillre hasonlít. Gyermekei iránti szeretetét tükröző rész, amikor Churchill gorillásat játszik velük, elbújik egy bokor mögött és amikor a gyerkőcök arra járnak gorilla módon veri a mellkasát egyébként majmokat utánzó, lógó-himbálózó karjával. 

Churchill a gyermekei, Randolph és Diana társaságában 1923-ban. (Kép forrása: Wikipedia)

Tulajdonképpen az elemzések hiánya vagy sekélyessége miatt a műfaj nem más, mint olyan történelmi bulvár, amely mentes a bulvár műfaj rosszindulatától, hatásvadász, tényeket elferdítő történeteitől. Mégis, úgy érezzük, hogy egy olyan család életében vájkálunk, amelynek a tagjai akarva-akaratlanul, önmaguk előtt akár őszintén beismerve, akár letagadva, nem kívánták a nyilvánosságot. Ez még akkor is igaz, ha eközben kitűnően fordították a saját hasznukra, és amit a szerepléssel el lehetett érni, el is érték, sokszor többet is. A bulvárt most a magánéletben való kéretlen kutakodás értelemben használjuk. A szerző, hangsúlyozzuk, nem vette fel a bulvár stílust, miközben, végig ott a magánéletbe való állandó belelátás élménye.

A szerzővel ellentétben, a könyvet mások fel fogják és könnyen fel is lehet használni hatásvadász történelmi-ismeretterjesztő cikkek megírásához. Például, tudta-e ön, hogy Churchill rokoni kapcsolatban állt a brit fasiszta párt vezetőjével, Oswald Mosley-val? A könyvből kiderül, hogy Churchill feleségének unokahúga, a lányok másodunokatestvére, Diana Mitford feleségül ment Mosley-hoz, akinek nem más, mint Goebbels volt a tanúja, a szertartás díszvendége pedig maga Hitler volt. Roosevelt kerítő megjegyzése szintén a napi ismeretterjesztő egypercesek lapjaira kívánkozik. Kétségtelen, ez mind a történelem része, sőt ezek az életteli események adják a zamatot a történelmi tudásunkban, és hozzák közel a múltat. 

Bár feltehetőleg a szerző célja a műfajt tekintve, minden bizonnyal nem a – tisztelet a kivételnek! – sekélyes történelmi rovatok kiszolgálása volt, sem az, hogy a műve házidolgozatok, beadandó esszék alapjául szolgáljon, miközben történelem, irodalom és családpszichológia órákon, szemináriumokon az utóbbi céllal tökéletesen forgatható. Hiszen rengeteg módszertani, összehasonlításra okot adó jelenséget tár fel. Az oktatásban való hasznát tekintve, tehát a Churchill család történetének élménygazdagsága miatt kiváló lehetőségek rejlenek. Csak a példa kedvéért. Lehetett volna bármelyik Churchill lányból politikus? Milyen társadalmi keretek korlátozták a lányok önmegvalósítását? Milyen családi minták öröklődtek generációkon keresztül? Vonjon párhuzamot Csehov Három nővére és a három Churchill lány között! stb. A nőtörténet-gender-feminista történetírás módszertani megértéséhez is kitűnő a mű. Mindenekelőtt – és talán ezzel kellett volna kezdenünk a szerző módszertana miatt negatívba hajló kritikát – anglománoknak, Churchill-fanatikusoknak, vagy akik csak szórakoztató történeteket szeretnének, a művet jó szívvel és erősen ajánljuk. Tagadhatatlan, hogy nem marad hatástalanul az olvasóra, rendkívül gondolatébresztő, mind szórakoztató, mind közismereti, mind tudományos szinten.

Diana Churchill fiával, Julian Sandysszel 1937-ben (Kép forrása: Wikipedia)

Mi lehetett a szerző célja a műfajjal és hogyan kapcsolódik a moralizáláshoz? Természetesen bármi lehet történeti vizsgálat tárgya, a család mint ősi intézmény, amely a társadalom alkotóeleme, főleg! Mégis, mi a célja „az emberre – jelen esetben a családjára – vagyok kíváncsi a politikus mögött” vizsgálódásnak, főleg, ha mint Trethewey teszi, a gyerekei, a házastársa a vizsgálat tárgya. Látszólag ők a tárgy valóban, mégis az igazi tárgy a politikus maga, a család csak eszköz. Úgy gondoljuk, és tisztában vagyunk állításunk vitathatóságával, ez nem más, mint családtörténetbe bújtatott moralizálás, mert ott lappang az értékítélet a személyről, hogy milyen szülő, ember volt, még ha a szerző nem is ítéli el. Az olvasó viszont el fogja. A funkciója egy bizonyos szinten és stílusban ugyanaz, mint a bulváré, a megközelíthetetlen szereplő magánéletébe belelátni és megítélni. Amennyiben ennél komolyabb, tudományosabb a vizsgálat, akkor életrajz, családrajz, de továbbra is benne rejlik a moralizálás veszélye, igaz jóval kisebb mértékben. A szerző bizonyos mértékű távolságtartására van szükség alanyai, valójában vizsgálódásának tárgyai iránt. Ez a távolság Trethewey-nél ennyire kevéssé nyilvánvaló. Nem azért, mert szentimentális részek vannak a műben, hanem azért, mert nem teszi fel azokat a gondolatébresztő, sok esetben fájdalmas kérdéseket, amelyeket egy műben fel kell tenni. Az anekdoták számossága, a világpolitikai befolyás elrejti mindazt a drámát és tragédiát, amit a forrásoktól meg kellett volna kérdezni. Egy-egy bekezdés ilyen horderejű kérdéseknek az összegzésére nem alkalmas. Kifejtetlen marad az a szál is, hogy a magánélet milyen közvetlen hatással volt, ha volt egyáltalán, Churchill politikai döntéseire.

A szerző sokkal többet árul el azzal, amit nem tesz meg a műben, csak jelzi, hogy tud róla, de a felszín alá nem megy. Ugyancsak árulkodó az az általános érvénnyel tett kijelentése, miszerint egy lánygyermek az anyjával szemben határozza meg önmagát. Churchill pedig a szerző szemüvegén keresztül végig a joviális – a könyvből megismerve az állatokhoz fűződő viszonyát és frappáns állathasonlatait, talán nem sértődik meg rajta, ha azt írjuk – nagy mackó, akin a gyermekek lógnak. Végeredményben, a fenti első kérdésre, miszerint lehet-e újat mondani Churchillről, egyetlen válaszunk van. Természetesen. Az eddig ismeretlen életképek sorjázásán túlmenően is lehetett volna.

Rachel Trethewey: A Churchill lányok – Winston lányainak története, ford. Mesterházi Mónika 2022, Corvina kiadó, 336 oldal.

A Churchill név és a családtörténet műfaj a maga komplexitásában sok mindent elfed. Ahogy Churchill beárnyékolta a lányokat, a családját, úgy árnyékolta be a Churchill-mítosz is a szerzőt, aki emiatt nem mert bátran és kellő forráskritikával a feltárt anyaghoz nyúlni. Churchill eddig is mitikus intézmény volt, számára inkább annak minden előnyével, míg a családjának inkább hátrányával együtt. A szerző feltehetőleg szándékával ellentétben, de legalábbis tudattalanul most magát a családot is erre a mitikus intézményi szintre emeli, amely nem segíti sem a lányok, sem a család megértését. Anglia ellenben megkapja azt a tündérmesét a politikailag cselekvőképes, összetartó, szeretetteljes és a Birodalom, sőt az egész világ sorsát meghatározó családról, amelyre régóta vágyik. Így születik a mítoszból kultusz.

Rigó Balázs
adjunktus (ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék)

Ezt olvastad?

A lengyel–litván unió számos belső problémával küzdött a 17–18. század folyamán. Az ország belpolitikai stabilizációjához szükséges reformokat nemcsak a lengyel