Több mint életrajz? – Jurij Gagarin élete

Lev Alekszandrovics Danyilkin (1974–) ukrán származású orosz író, újságíró, irodalomkritikus és műfordító, több életrajz szerzője, az orosz Nagy Könyv Díj tulajdonosa, amelyet Lenin. Porszemek című 2017-es munkájáért kapott. Jelen recenzió témája azonban nem a szóban forgó életrajz, hanem az eredeti nyelven 2011-ben megjelent, majd 2021-ben átdolgozott és újra kiadott, a világ első űrhajósáról, Jurij Gagarinról szóló biográfia, amely idén februárban először jelent meg magyar nyelven a Helikon Kiadó gondozásában.

A 461 oldalas könyv 15 fejezetre, egy epilógusra (Ehhez tartozik egy Starring – Főszerepekben című fejezet is, amelyben Danyilkin a könyvéhez felhasznált forrásokat és azokkal kapcsolatos problémákat ismerteti az olvasóval.) és prológusra, valamint egy bibliográfiára és egy húszoldalas jegyzetlistára oszlik. A szerző célja a könyvvel a szovjet űrhajós és nemzeti hős Jurij Alekszejevics Gagarin átfogó életrajzának új aspektusból való megírása volt.  Mégpedig úgy, hogy megpróbálja árnyalni az eddig, a Szovjetunióban (később Oroszországban) és a világon megjelent Gagarin életéről szóló írások által megfestett képet. Vagyis Danyilkin nem egyszerűen csak az űrrepülés nyomán bálvánnyá vált asztronautát kívánja bemutatni, hanem annak valódi oldalát is, hogy miként jött létre hihetetlen népszerűsége. A szerző arra a kérdésre is keresi a választ, hogy milyen ember is volt valójában Jurij Gagarin.

Még írásunk legelején fontos leszögeznünk azt, hogy az árnyalás nem egyenlő a lejáratással, vagyis Danyilkin nem leleplező könyv megírására vállalkozott, még ha a bevezetőben megfogalmazottak alapján úgy is tűnhet az olvasónak. A szerző kétségkívül fogalmaz meg kritikákat Gagarinnal szemben, de ezzel nem az űrhajós sötét oldalának a bemutatása a célja, hanem sokkal inkább a szovjet propaganda által Gagarinról kialakított (s az életrajzi könyvek által átvett) kép újrarajzolása. Erre lehet jó példa a könyvből Gagarinnak a repülőklubban töltött időszakára vonatkozó rész, amiből kiderül, hogy az első embernek, aki repült a világűrben korántsem ment olyan jól a repülés. A leszállással ugyanis igencsak meggyűlt a baja, mégpedig olyannyira, hogy oktatói majdnem el is tanácsolták a klubtól. Ám nem hagyta annyiban a dolgot, erőt vett magán és végül sikeres vizsgát tett. Persze ezzel és a kötetben előforduló más ehhez hasonló cáfolatokkal Danyilkin nem azt akarja bizonyítani, hogy Gagarin egyáltalán nem rendelkezett jó képességekkel vagy tehetségtelen lett volna. Csupán a propaganda azon elemére kívánt rácáfolni, amely azt állította, hogy a későbbi űrhajós a tökéletesség élő példája volt és ennek köszönhetően vált sikeressé. És, hogy Danyilkinnak mennyire nem volt célja alábecsülni Gagarin kvalitásait, azt jól bizonyítja a következő kijelentés is: „[Gagarin] okosabb, kitartóbb és bátrabb volt, mint a legtöbben (mármint űrhajós társai között – a szerző). Éppen ezért került a Vosztok űrhajó belsejébe – nem pedig véletlenül.” (143.)

Szintén jó példa a szovjet propaganda által kialakított Gagarin-kép árnyalására a 12. fejezet, amelyben Danyilkin tulajdonképpen a hibátlan erkölcsű fiatalember mítoszát kívánta megcáfolni. Ebben a részben a szerző rávilágít, hogy a „sztárrá” lett Gagarin – kihasználva előkelő pozícióját félre – félrekacsintgatott más nők felé is annak ellenére, hogy kétgyermekes házasságban élt. Sőt részletesen olvashatunk arról az esetről is, amikor egy foroszi üdülés során majdnem lebukott a felesége előtt.  Itt ugyanis az űrhajós a szálláson szolgáló ápolónővel kívánt szorosabb testi kontaktust kialakítani, mikor a feleség épp benyitott a szobába. Külön érdekessége a történetnek, hogy az ápolónő próbálta meg lebuktatni magukat, mert amikor meghallotta, hogy Gagarint keresi a felesége, akkor a nővér kiabált ki a szobából, hogy ott vannak. A lelepleződés elkerülése végett Gagarin az erkélyről távozott, amely majdnem az életébe, s a jó hírnevébe került. Az esést követően ugyanis úgy felszakadt a szemöldökénél a feje, hogy azt össze kellett varrni, a heg viszont nem gyógyult be teljesen. A seb keletkezési körülményeire kénytelen volt a hivatalos média egy fedősztorit kitalálni, míg a nővért kötelezték a történtek elhallgatására annak érdekében, nehogy csorba essék a tökéletes és hibátlan új szovjet embert megtestesítőjének imázsában. Egy másik faramuci részlete Gagarin félrelépési kísérletének az, hogy az ápolónő – legalábbis a szerző által felhasznált források szerint – nem igazán volt nyitott a testi kapcsolat létesítésére, vagyis a zaklatás gyanúja is felmerülhet az esettel kapcsolatban. Ez pedig akár magyarázatul szolgálhat arra, hogy a nővér miért is akarta lebuktatni saját magukat Valentyina Ivanovna Gagarina előtt.

A Gagarin erkölcsösségével foglalkozó fejezettel kapcsolatban azonban szükségesnek vélünk egy kritikát is megfogalmazni, mégpedig bulváros jellege miatt. Ez főleg az első felére vonatkozik, amikor a szerző azt ecseteli, hogy a szóbeszéd szerint – vagyis kétes, egyáltalán nem megbízható források alapján – Gagarin nemzetközi látogatásai során milyen híres nőkkel került szoros viszonyba. A fejezet második felében bemutatott affér pedig túl van nyújtva a jelentéktelen részletek bemutatásával. A szerző hosszasan ecseteli azt, hogy a nyaralóban jelenlévő személyek miként emlékeznek vissza arra, hogy Gagarin pontosan mibe is ütötte bele a fejét, amikor kiugrott az erkélyről. Ezzel szemben viszont sokkal érdekesebb lett volna rávilágítani Gagarin félrelépési kísérletének valódi okára. A szerző a vonatkozó fejezetben röviden megjegyezte, hogy Gagarin felesége tett arra vonatkozóan utalásokat, miszerint a férjével nem a legjobb a házasságuk. Ami nem is csoda, hiszen Gagarin a rengeteg külföldi utazás, illetve az űrhajós kiképzés miatti sokszori távolléte következtében nem tudta ellátni megfelelően a családfői szerepet, s a magánéletére sem tudott elegendő időt fordítani. Ennek nyomán pedig érdemes lehetett volna bemutatni azt is a szerzőnek, hogy milyen lehetett egy űrhajós feleségének lenni.

Danyilkin kötete a propaganda által kialakított kép árnyalását nemcsak Gagarin személyével kapcsolatban teszi meg, hanem az űrutazás és az arra való felkészülés körülményeire vonatkozóan is. Hiszen a hivatalos információk ellenére ez sem volt teljesen mentes a hibáktól és nehézségektől. A kiképzés során ugyanis a túlnyomásos kamrában – ebben a rendkívül kisméretű, teljesen hangszigetelt eszközben tesztelték, azt hogy milyen pszichikai befolyása van a leendő kozmonautákra a külvilágtól való teljes elzártság, valamint a tiszta oxigén belégzésének testre gyakorolt hatása, ezzel szimulálva az űrben töltött időt – keletkezett tűz során Valentyin Vasziljevics Bondarenko főhadnagy, űrhajós hallgató élve elégett.  Míg 1960. október 24-én egy ugyanolyan R-16-os típusú interkontinentális rakéta robbant fel a startnál, amilyennel 1961. április 12-én Gagarint lőtték fel a világűrbe. A katasztrófa során pedig sok fiatal tiszt és civil szakember vesztette életét. Ezeket persze az államvezetés, de még maga Gagarin is letagadta. Az asztronauta 1963. október 16-án az ENSZ-ben tartott sajtókonferencián, a szovjet űrprogram emberáldozataira vonatkozó kérdésre a következőképpen válaszolt: „Ezzel kapcsolatban sok mende-monda és mondjuk úgy rágalom terjeng… Felelősségteljesen kijelenthetem önöknek, hogy nálunk a világűrkutatással kapcsolatos munkálatok során, azaz a repülések és az ezekre való felkészülés ideje alatt egyetlen emberáldozat sem volt.” (184.) Persze Gagarin nyilván tudta, hogy nem mond igazat, de ha ennek az ellenkezőjeképpen cselekszik, akkor a Szovjetunió hőséből igen gyorsan annak kegyvesztettjévé vált volna.

Az űrkutatás körüli propagandában azonban nem csak a halálos áldozatok kerültek letagadásra, hanem az is, hogy Gagarin űrutazásának napján a kilövést megelőzően űrhajójának, a Vosztok-1-nek szivárgott az üzemanyaga. Ezt sikerült orvosolni, de a problémák sora ezzel nem ért véget, ugyanis az űrhajós a startot követően néhány percig elveszítette a kapcsolatot a földi irányítókkal. A hibát ez esetben is sikerült elhárítani, a kapcsolat helyreált. Azonban a leszállást megelőzően ismételten gondok adódtak a Föld és az űrhajó közti kommunikációban. Ráadásul 100 km-rel magasabban volt a tervezetnél, így döntő jelentőségűvé vált a fékező hajtómű bekapcsolása, vagyis ezen múlott, hogy Gagarin életben marad-e a Földre való visszatéréskor. Végül szerencséje volt, a fékezést szolgáló hajtóművek sikeresen működésbe léptek, s a kozmonauta épségben hazatért.

Jelen írás elején említésre került, az hogy a szerző célja Jurij Gagarin valódi oldalának, a bálvány mögött rejtőző ember bemutatása. Erre kiváló példa a könyv 14. fejezete, amelyben Danyilkin arra próbál rávilágítani, hogy Gagarin miként élte meg a hírnevet, milyen lelki állapot jellemezte a folyamatos külföldi és belföldi hivatalos látogatások és nyilvános szereplések kötelező abszolválása nyomán. A szóban forgó kötetről erre vonatkozóan pedig az derül ki, ezeket a programokat egyre inkább unni kezdte, s ennek következtében az újbóli űrutazás és az idővel folyamatosan távolodó Holdra szállás iránti sóvárgás lett úrrá rajta.

Gagarin valódi oldalának bemutatása során a szerző nagy hangsúlyt fektet az űrhajós gyermek- és fiatalkorának ismertetésére. Ennek keretén belül szintén árnyalni próbálja a hivatalos szovjet propaganda által kialakított képet, vagyis nem csak az kerül kiemelésre, hogy Jurij Gagarin jó eszű, jó tanuló, törtető gyerek volt, akit szerettek a tanárai (noha ez kétségtelenül igaz volt, s a szerző sem cáfolja meg ezt). A kötet bemutatja Gagarin gyermekkorának azon részleteit is, amikor az iskolán kívül töltötte az idejét: játszott a többi gyermekkel, követett el csintalanságokat, és ha úgy alakult, akkor összeverekedett kortársaival. A társaságának abszolút hangadója volt, barátai, ismerősei szerették. Kamaszkorában Gagarin is élénken érdeklődni kezdett a másik nem iránt. Szabadidejében tornázott, röplabdázott, rengeteg szépirodalmat olvasott, iskola mellett délutánonként és esténként dolgozni járt a kikötőbe mint rakodómunkás. Az iskolában pedig továbbra is jól tanult. Mindezek alapján Danyilkin leírásából egy átlagos gyermek- és fiatalkor rajzolódik ki az olvasó számára, vagyis az, hogy Jurij Gagarin is egy hétköznapi, s egyben egy jó eszű, törtető fiatal volt. Ez utóbbi képességeit pedig ki is használta Gagarin, de ahogyan erre a szerző is rávilágít, nem azért mert a kezdetektől fogva űrhajós szeretett volna lenni, hanem egyszerűen csak ki akart lépni abból a társadalmi közegből, amibe beleszületett.

Lev Danyilkin könyvének Gagarin valódi személyének és jellemének bemutatásán túl van egy másik aspektusa is. Ez nem más, mint a Szovjetunió 1934 és 1968 közötti időszakának, annak hétköznapjainak részletes bemutatása.  Ezt pedig egy igen érdekes szemüvegen keresztül tette meg a szerző, ugyanis mindezt Gagarin, valamint rokonainak, barátainak, munkatársainak szemszögéből mutatta be. Ezáltal pedig a Jurij Alekszejevics Gagarin által megjárt három társadalmi osztály mindennapjaiba enged betekintést a kötet.

Elsőként az 1934 és 1957 közötti periódusra vonatkozó részleteket tárja az olvasó elé. Az ezzel vonatkozó fejezetekben Gagarin gyermekkorának és iskolai éveinek ismertetése révén nyerhetünk betekintést abba, hogy milyen is volt a korszakban a munkás-paraszti osztály élete. Ennek egyik első etapjaként a második világháború idején a németek által megszállt szovjet területek hétköznapjaiba kalauzol el a könyv, bepillantást engedve abba, hogy milyen is lehetett az, amikor német katonák jelennek meg és egy egész családot száműznek a házukból az udvar végébe, ahol egy veremházban kell átvészelniük a viszontagságokat, épp ahogyan ez Gagarinékkal is történt.

Ezen felül képet kapunk arról is, hogy az egyenlőséget hirdető Szovjetunióban miként jelent meg az előítélet és a rasszizmus a hétköznapi emberek szintjén. Erre kiváló példa, amikor – minden bizonnyal – a német megszállók elől menekülő romák érkeztek Klusinó faluba, s közülük néhányan Gagarinék házához mentek. Gagarin bátyja megijedt, hogy biztosan kéregetni akarnak tőlük. Ám hamar meg is nyugodott, miután kiderült, hogy a romák csak vizet szerettek volna inni a kútjukból. Miután szomjukat oltották az ideiglenes vendégek, a bádogcsajkát, amiből ittak a kút szélén hagyták, s továbbálltak. Nem sokkal ezt követően hazaérkezett Gagarinék apja, aki a sok munkától és gyaloglástól ki volt száradva, ezért megragadta a kút káváján lévő csajkát, mire a kis Jura Gagarin felkiáltott: „Apa! Abból cigányok ittak!” (35.)  Vagyis nem csupán arra hívja fel édesapja figyelmét, hogy ne igyon a pohárból, mert abból már mások ittak, így az nem tiszta, hanem külön kiemeli korábbi használóinak pontos származását is. Mintha az, hogy romák ittak a csajkából, bármiféle veszélyt vagy negatívumot hordozna magában…

Ezt követően betekintést kapunk abba, hogy milyen lehetett egy proletárcsalád gyermekének lenni a háborút követően az ’40-es évek végén és az ’50-es években. Ezzel kapcsolatban a szerző igazán izgalmas epizódot mutat be a gyermekek szabadidős tevékenységére vonatkozóan. Az együtt játszók ugyanis a kivonuló németek, s a falut visszafoglaló szovjet katonák által hátrahagyott fegyvereket gyűjtötték és csereberélgették egymás között, valamint azokkal játszottak háborúsdit. A fiatalok szabadidejére vonatkozóan szintén érdekes részletet ismertet a szerző, amikor a mozi jelentőségére világít rá. A Gagarin család anyagi nehézségek miatt 1945-ben Gzsatszk városába költözött, mivel az apa ott kapott állást. Itt azonban a mozin kívül nem igazán nyílt más lehetőség a szórakozásra, ez pedig szinte mindig teltházas vetítéseket eredményezett a helyi filmszínházban. Ezért nem minden esetben sikerült jegyhez jutniuk a fiataloknak. Ebből kifolyólag pedig nem volt ritka, hogy bandákba szerveződtek és ökölharc útján vették el egymástól a mozijegyet azért, hogy bejuthassanak egy-egy előadásra.

A szerző természetesen nemcsak a fiatalok szabadidős tevékenységét mutatja be, hanem az iskoláslétet is. Ennek igen érdekes aspektusa a kollégiumi élet ábrázolása. Gagarin az elemi iskolát követően, 1949-ben elhagyta Gzsatszk városát, s a ljuberci szakmunkásképzőbe ment továbbtanulni, ahol kollégista lett. Itt a kollégium azonban nem a ma megszokott két-három, legfeljebb négyfős szobákból állt, hanem 15-16 fősek voltak. Noha ez első hallásra ijesztőnek tűnhet, mégis a nagy létszámú hálóhelységeknek igen nagy jelentősége volt a közösség formálásában és az erős kollektíva kialakításában. Erre pedig kifejezetten jó példát hoz fel a szerző a könyvben. Mégpedig azt az esetet, amikor a kollégium egyes szobái spontán sztrájkot szerveztek azért, mert nem osztották ki nekik a munkaruhát. Ekkor ugyanis „a magukat megmakacsoló gyerekek úgy döntöttek, nem jönnek ki a hálószobából, ezért… bemásztak az ágy alá.” (76.)

1955-ben, a szakmunkásképző és a technikum befejeztével Gagarin bevonult a seregbe, ahol átirányították a Cskalovi Kliment Vorosilov Pilóta Katonai Repülő Főiskolára, melynek elvégzése után 1957-től mint pilóta szolgált. Ezzel pedig új fejezet nyílt az életében. A kötet ezen időszakra vonatkozó részeiben a szerző rávilágít arra, hogy Gagarin ezt a döntést – mármint, hogy csatlakozik a légierőhöz, pontosabban kérvényezi oda a felvételét – kifejezetten abból a célból hozta meg, hogy eggyel feljebb tudjon lépni a társadalmi ranglétrán. Egy alulról jövő fiatalnak a hadsereg jelentette a karrierépítés és a kitörés lehetőségét ebben a korszakban. Erre jó példa a pilóták számára biztosított szolgálati lakás, amely révén kvázi saját lakáshoz juthatott egy az iskolapadból kikerült pályakezdő fiatal – derül ki a könyv pilóták mindennapjait szemléltető részéből.

A harmadik társadalmi réteg, amelyet az életrajzi könyv bemutat, az 1959-60-ban létrejött űrhajósok csoportja volt, amely Gagarin 1961. április 12-i űrutazását követően a Szovjetunió egyik, ha nem a legmagasabb presztízsű csoportjává vált.  Rendkívüli fizetéssel rendelkeztek, rengeteg privilégiumot kaptak: lakást, szolgálati autót, tárgyi juttatásokat stb. Az űrhajós kiképzőközpont, Csillagváros megépítésével egy saját miniállamuk lett. Itt a már említett szolgálati lakásokon túl bölcsőde, óvoda, iskola, bolt és uszoda is létesült. Vagyis egy igazi mesterséges város született meg: az űrhajósváros. Ez egyben – ahogy Danyilkin is fogalmazott – a jövő városa volt, ahol ha meglátogatták Gagarint „a régi időkből való barátai, elkerekedett szemekkel térnek vissza (» Mintha a kommunizmusban jártam volna «).” (401.)

A jövő városa kifejezés azonban a Szovjetunió más korszakából is ismerős lehet, mégpedig a sztálini érából. Ez a város pedig nem más, mint Magnyitogorszk, a helyi vas- és acéliparban dolgozó munkások és családjaik számára létrehozott (ugyanúgy sajáthasználatú óvodával, iskolával, szolgálati lakásokkal, közösségi terekkel stb.) modern szocialista város volt, amely az új embertípus, a szocialistát volt hivatott megteremteni. (Magnyitogorszk felépítéséről részletes lásd: Kotkin, Stephen: A bolsevik Magnyitogorszk. In Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai (Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből). Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 92–152.) Csillagváros ehhez hasonlóan szintén az új embertípus, de immáron a modern szocialista ember típusát kívánta megalkotni. Ez pedig nem volt más, mint az űrember, aki a Holdra, a Marsra, a Vénuszra fog utazni és meghódítja a világmindenséget. Érdekes módon a szerző ezt az igen izgalmas párhuzamot nem emelte ki könyvében. Igaz, egy ilyen típusú vizsgálat már túlmutatna egy életrajzi köteten.

A Magnyitogorszk és Csillagváros közötti hasonlóság ellenére a két város mégis hatalmas különbséget mutatott. Utóbbi ugyanis a társadalom felsőbb osztálya számára jött létre, ahová be lehetett jutni, de az odavezető út hosszú és nehézkes volt. Arról nem is beszélve, hogy a település sokáig titkosan kezelt és izolált volt,  területére csak engedéllyel lehetett belépni. Ezzel szemben Magnyitogorszk ténylegesen a népé, a munkásosztályé volt, melynek kapui valóban mindenki számára nyitva álltak.

Csillagváros azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mint a jövő városa. Danyilkin rávilágít arra, hogy a város 1965 után tulajdonképpen „a katonai elit gettója, mintsem a planéta úttörőinek kolóniája” lett. (401.) A hátterében a szerző megállapításai szerint az állt, hogy az 1960-as évek közepétől nyilvánvalóvá vált az, hogy a szovjet kormánynak nem igazán volt konkrét programja a holdra szállással kapcsolatban. Ennek az oka egyfelől a pénzhiány, másfelől pedig a szovjet űrkutatás egyik igen meghatározó személyének, a rakéta főkonstruktőr Szergej Pavlovics Koroljov halála volt. A kialakult helyzet miatt a Szovjetunió lemaradásba került az Amerikai Egyesült Államokkal szemben.

A szovjet Hold-programmal kapcsolatban érdemes annyit megjegyezni, hogy a háttérben, a tervezőasztalnál már 1964 óta folytak az elméleti munkálatok, de azok olyannyira elhúzódtak, hogy az első szovjet N1 típusú holdrakéta csak 1968-ban állt a starthoz, ám technikai okok miatt az év végéig ott is maradt. Míg az USA által 1961-ben elindított, s a holdra szállás megvalósítását célzó Apollo- és Gemini-program keretein belül két-három havonta lőttek fel rakétákat és űrhajókat az amerikaiak. (Bővebben: Schuminszky Nándor: Verseny a Holdért – 50 év után. Szovjet tervek a rajzasztalon. Haditechinka, (2019), 4. 47., 51.)

1965 után nem csak a Hold meghódítása, hanem a Marsra utazás és a Nap űrhajóval való megkerülése is egyre távolibbnak tűnt. Azaz mindazt, amit a szovjet propaganda ígért az űrutazással kapcsolatban, az Gagarin visszatérését követően csupán egy messzi és sokára megvalósítható álomnak kezdett tűnni a hatvanas évek második felében.

Írásunk elején már részletesebben is szót ejtettünk a szovjet propagandáról abból a szempontból, hogy az általa kialakított Gagarin-képet miként próbálja meg árnyalni a szerző. Azonban Lev Danyilkin azt is bemutatja, hogy az űrhajóst miként használta fel a propaganda mint legitimációs eszközt kül- és belpolitikai kérdésekben. Ez utóbbival kapcsolatban arra mutat rá a szerző, hogy a szovjet hatalom Gagarin személyével a technológia és az űrkutatás fejlesztésére fordított rengeteg pénz szükségességét fogadtatta el saját népével. Míg külpolitikai szempontból a szerző megállapítása szerint a Szovjetunió jó színben való feltűntetése és a szovjetfóbia szertefoszlatása, valamint a nyugattal való egyfajta hídépítés és ezáltal az addigi külpolitikai vákuum felszámolása jutott osztályrészül Gagarinnak. Minderre pedig azért nyílt lehetőség, mert miután első emberként megjárta a világűrt, nemzetközi hírnévre tett szert. Ez ugyanis a korszakban legalább akkora szenzációnak számított, mint amikor 1492-ben Kolumbusz felfedezte Amerikát. Az első „űremberre” pedig kíváncsiak voltak a világ minden táján. Ezáltal pedig lehetőség nyílt arra, hogy több nyugati, illetve nyugatbarát ország hivatalosan is fogadja őt, ahogyan ezt Anglia, Franciaország, vagy épp Ausztria is tette.

 Természetesen ezt a lehetőséget a Szovjetunió ki is használta, s világkörüli útra küldték Gagarint. Ezzel kapcsolatban egyébként megjegyzi a szerző, hogy Moszkva egyben igen nagyot is kockáztatott, ugyanis Gagarin nem rendelkezett megfelelő diplomáciai, diplomata tapasztalatokkal. Így ezek az utazások magukban hordozták azt a veszélyt, hogy Gagarin esetleg nem megfelelő válaszokat fog adni a feléje szegezett, nem egyszer provokatív kérdésekre. Ezzel pedig az egész folyamatot a visszájára fordítja. Gagarin azonban jól feltalálta magát. Kezdetben szűkszavú, majd az utazások előremenetele során szerzett tapasztalatai révén diplomatikusan és a hivatalos szovjet álláspontot kiválóan tükröző szépen megfogalmazott válaszokkal szolgált az újságíróknak.

Gagarin külföldi utazásaival kapcsolatban azonban érdemes megjegyezni azt is, hogy ez nem csak a Szovjetunió jó színben való feltüntetését szolgálta, hanem egyfajta erődemonstráció is volt. Ennek keretein belül Moszkva reprezentálni tudta a szocializmus erejét és hatalmát a nyugat és az egész világ felé. (Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945–1989. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2014. 202.) Emellett a látogatásoknak még egy további célkitűzésére hívja fel Danyilkin az olvasó figyelmét, mégpedig a szovjet hidegháborús külpolitikának a validálására. „Gagrain néhány külföldi látogatása arra irányuló sajátos művelet volt, hogy a Nyugat szeme előtt rejtve maradjanak a Szovjetunió elítélendő ténykedései – ilyen volt a berlini fal felhúzása, a kubai rakétatelepítési kísérlet […].” (251.) Danyilkin ezen megfogalmazása azonban nem teljesen fedi a valóságot, s egyben túlzó is. A kubai rakétaválság példájánál maradva: a szovjet rakéták Kubába való telepítése nem a Gagarin okozta világszenzáció miatt vált láthatatlanná, hanem egész egyszerűen azért, mert az 1962 júliusában a Moszkvába látogató Raúl Castro vezette kubai katonai delegáció titokban kötött megállapodást a szovjet féllel és maguknak a rakétáknak a transzportja is titokban zajlott. (Lásd bővebben: Anderle Ádám: Kuba története. Akkord Kiadó, Szeged, 2004. 127–129.) Ezek a szállítások nem is sokáig maradtak titokban, ugyanis Fischer Ferenc A kétpólusú világ című kötetében a következő megállapítást teszi a szovjet rakéták Kubába való telepítésével kapcsolatban: „Az amerikai (légi) felderítés figyelemmel követte a » cukorszigetre « tartó sűrűsödő szovjet hajóforgalmat, a rakétaszállítmányokról is tudtak, de úgy vélték, hogy azok csak föld-levegő légvédelmi defenzív fegyverek.” (212.) Mint ahogyan annak a hátterében sem a „Gagarin-láz” állt, hogy a nyugat lesütötte szemét a berlini fal felhúzásakor. A valódi ok sokkal inkább a hidegháború tényleges fegyveres konfliktussá való eszkalálódásának az elkerülése volt a két szuperhatalom között. (Kiss András: 50 éve épült a berlini fal. ArchívNet)  Így ebből a szempontból Lev Danyilkin kissé túlértékelte könyvében Gagarin külföldön betöltött propaganda szerepét.

Írásunk végére hagytuk a Lev Danyilkin könyvében felhasznált forrásbázis ismertetését és annak kezelésére vonatkozó kritikánkat. A szerző igen széleskörű és színes forrásbázissal dolgozik. A kötetben ugyanis feldolgozásra kerültek különböző korabeli (orosz és külföldi) újságcikkek és interjúk, illetve emlékiratok (pl.: a Gagarin felesége által írt, 108 perc és az egész élet című visszaemlékezés (Gagarina,Valentyina Ivanovna: 108 minut i vszja zsiny. Moszkva, 1986.), egodokumentumok (pl.: Jurij Gagarin saját önéletrajzi írása – Magyarul lásd: Gagarin, Jurij: Utazás a világűrben. Táncsics Kiadó, Budapest, 1962.), naplók (pl.: Nyikolaj Kamanyin tábornoké, aki Gagarinék űrhajós parancsnoka volt), dokumentumfilmek. Továbbá az oral historyt is alkalmazta kutatásai során a szerző, amelynek keretein belül Gagarin még élő rokonait, barátait és munkatársait próbálta meg felkeresni, ám közülük csak nagyon keveseket sikerült megszólaltatnia. A könyv írója tulajdonképpen csak az űrhajóssal távolabbi kapcsolatban állókkal tudott személyes interjút készíteni, mint például a laktanya szakácsnőivel, tisztek feleségeivel, egykori osztálytársakkal stb. A kötet forrásbázisával kapcsolatos nehézségek nyomán a szerző említést tesz arra vonatkozóan is, hogy a Gagarin életére vonatkozó levéltári anyagokat sem tudott felhasználni könyve megírása során, ugyanis azoknak a túlnyomó része a mai napig zárolva vannak.  Danyilkin a kötetben természetesen nem csak primerforrásokat használt, hanem a Gagarin irodalom legfontosabb, s megkerülhetetlen orosz szerzőinek (pl.: Ligyija Obuhova, Jaroszlav Golovanov, Oleg Kugyenko) munkáit.

Danyilkin, az általa felkutatott forrásokból rengeteget idéz szó szerint a könyvben, viszont ezt nem egyszer kontextus nélkül, s oldalakon keresztül teszi. Ebből kifolyólag az egyes, Gagarin életének árnyalását célzó részek leíró, s kissé bulvár jellegűvé, bizonyos esetekben pedig hatásvadásszá válnak. Gondoljunk itt a korábban már említett 12. fejezetre, amelyben a szerző Gagarin hűtlenségéről ír.

Ezzel szemben vannak olyan részei is a könyvnek, ahol a szerző a források hosszú és roppant izgalmas elemzésébe bocsátkozik. Ilyen például a Gagarin által megjárt társadalmi osztályok, illetve a propagandában betöltött szerepének bemutatására vonatkozó részek. Vagyis Danyilkin forrásfelhasználása a könyvben egyáltalán nem konzekvens. Ennek hátterében pedig minden bizonnyal az áll, hogy a szerző nem történész, hanem ahogyan saját magára is hivatkozik: életrajzíró. Véleményünk szerint azonban egy életrajzírónak is feladata a konstans és kritikai forráshasználat, főleg, ha egy olyan munkára vállalkozik, mint Gagarin eddig ismert életrajzának árnyalása. Mindezek ellenére a jelen írásban bemutatott kötet abszolút újító jellegű és egy új perspektívát ad az eddig ismert Gagarin kánonnak. A könyvben ugyanis nem csak egy személy, hanem egy egész korszak társadalmának és annak mindennapjainak életrajza is az olvasó elé tárul, csak úgy mint a korabeli szovjet propaganda természetrajza.

Krajcsi Sándor Roland – történész PhD-hallgató, ELTE BTK

Ezt olvastad?

Első nőként a világűrben – Valentyina Tyereskova űrrepülése és élete

2020 óta Valentyina Tyereskova neve leginkább onnan lehet ismerős, hogy ő volt annak az alkotmánymódosítási javaslatnak a benyújtója, amely lehetővé

X