A crécyi csata és a százéves háború

A crécyi csata a százéves háború első igazán jelentős szárazföldi összecsapása volt, mely elsöprő győzelmet hozott az angoloknak, és ezzel a történelem egyik leghíresebb csatájává is vált. A köztudatba a csatával kapcsolatban beégett a kép, ahogy az angol íjászok lemészárolják a francia lovagokat. Azonban nem kizárólag az angol íjászok voltak a siker kulcsai és az összecsapással kapcsolatban sok túlzó vagy akár téves információ is elterjedt.

III. Eduárd angol király számos újítást alkalmazott a csatatéren, melyből az íjászok csak az egyik volt. Egyes források szerint hatékonyan használták a szekérvárat is, illetve a hadi szerencse is az angolok oldalára állt. Az időjárás is őket segítette, s többek szerint VI. Fülöp francia király stratégiai hibát követett el azzal, hogy a hosszú, egész napos menetelés végén hagyta magát provokálni, és elindította a támadást az angol seregek felé, akik már ott voltak a helyszínen, és kipihentek voltak. A valóság megismerése rendkívül nehéz, hiszen korlátozott számú kortárs forrás áll rendelkezésre. A legtöbb csata leírás jóval később keletkezett, így a valós hadi felállást és a körülményeket aligha ismerhetjük meg teljes mértékben.

Előkészületek

A százéves háború első éveiben inkább az angolok kisebb „rablóhadjáratokat” indítottak és tudatosan kerülték a nagyobb összecsapásokat. Crécy volt az első olyan alkalom, amikor komolyabb szárazföldi haderőt mozgatott meg az angol király. Ennyi katona elszállításához, élelmezéséhez, a lovak és takarmány szállításához hatalmas erőforrásokra volt szükség. Óriási logisztikai teljesítmény volt a megközelítőleg 14 ezer harcost, lovaikat, felszerelésüket és az ellátmányukat átszállítani a csatornán úgy, hogy az első partraszállókat ne a francia lovagok fogadják. 1297-ben egy 895 fős páncélos lovasból és 7800 gyalogosból álló angol sereg, és felszerelésének átszállítása 305 hajót igényelt, Eduárd király 14 ezer fős seregéhez ezért még jelentősebb kapacitásra volt szükség. A források szerint nagyjából 7500 íjász lehetett ebben a seregben. Ha minden íjász csupán 50-70 nyílvesszőt kapott is a csatához, az nagyságrendileg félmillió nyílvesszőt jelent, ami önmagában nagyjából 55 tonna súlyt nyomott (Ayton 2005, 360.). Az angol sereg zsoldköltsége a hadjáraton megközelítőleg £100 000 lehetett. Összehasonlításképpen £168 volt egy jómódú parasztcsalád bevétele 80 év alatt (Keen 1999, 144.).

A francia sereg nehézlovassága III. Eduárd becslése szerint 8 000 lovagból és 12 000 páncélosból állt, s így önmagában nagyobb volt, mint a teljes angol hadsereg. A sereghez csatlakozott továbbá több ezer genovai számszeríjász, és „megszámlálhatatlanul sok” (Ayton 2005, 18.) gyalogos katona. A franciákon kívül több más királyság egységei is részt vettek a csatában a francia király oldalán, ezzel szemben Eduárd túlnyomórészt angol és walesi egységekre támaszkodott.

Az angol és francia haderők közötti legalapvetőbb különbség a nehézlovasságban volt. Az angolok a skót háborúkban szerzett tapasztalatok alapján már egyre gyakrabban használták a lóról leszállt nehézfegyverzetű lovagokat, míg a franciák a nehézlovas rohamban látták a csata megnyerésének kulcsát. Ezt részben az 1328-ban vívott casseli csata tanúságaira alapozta VI. Fülöp, ahol a flamand gyalogságot letarolta a nehézlovas roham. A flamandok azonban nem rendelkeztek képzett íjászokkal, mint III. Eduárd, akinek seregében e csapatnem kiválóan működött együtt a szálfegyveres gyalogsággal.

A francia sereg genovai számszeríjászokat alkalmazott. Ezek a zsoldosok messze földön híresek voltak és jól képzett katonák. A számszeríj alapvetően messzebb hordott, mint az íj, azonban jóval lassabb fegyver volt. Íjjal nagyjából háromszor több lövést lehetett leadni adott idő alatt, mint a számszeríjjal. Az angol íjakat könnyű volt leajzani, szállításuk ilyen állapotban is történt, míg a számszeríjakat felajzott állapotban szállíthatták, így azoknak az eső jobban ártott. Eső hatására ugyanis az ideg megnyúlt és a lőtáv csökkent. A késő középkorban a számszeríj igen elterjedt fegyver volt, mert a katonák kiképzése olcsóbb és gyorsabb volt vele, mint az íjászoké, s egy fejlettebb „vasalt” számszeríj, több száz font erővel is ki tudta lőni a nyilakat (Curry – Graff 2020, 657.).

A XIV. század első felében még a láncing volt a lovagok és páncélos harcosok legelterjedtebb felszerelése (Wagner 2006, 27.) és csak később terjedt el szélesebb körben a lemezpáncél, ami jobb védelmet nyújtott a nyílvesszők ellen. Bár alapvetően vita kérdése, hogy az erősebb páncélzat motiválta a jobb lőfegyverek kifejlesztését, vagy fordítva, mindenesetre jelenlegi tudásunk szerint Crécynél a páncélos harcosok nagyobb része láncinget viselt. A XIV. század elején tűzfegyvereket szárazföldi csatákban még nem igazán használtak. Jellemző III. Eduárdra, hogy 20-30 puskás katonája is volt a hadseregében. Ez ugyan elenyésző volt, és legfeljebb csak a szekérvár védelmét láthatták el, mégis mutatja az angol király seregének újító szellemét. III. Eduárd a páncélos katonáinak többségét leparancsolta a lóról, és gyalogosként vetette be a csatában.

Az angol sereg fontos „újítása” a hosszúíj (longbow) volt. Kezeléséhez és a pontos célzáshoz jól képzett emberekre volt szükség. Eduárd király nem pillanatnyi ötlettől vezérelve az íjászokat tette a fő csapatnemmé seregében, hanem hosszú ideje nagy hangsúlyt fektetett a fegyver népszerűsítésére, vadászatok alkalmával is használták, illetve számos íjászversenyt is rendeztek.

A csata 

A krónikákban sok egymásnak ellentmondó információt találunk és kevés tényleges szemtanú leírását olvashatjuk az összecsapásról. Valójában a csata pontos helyszínét sem tudjuk biztosan, de a jelenlegi konszenzus szerint Crécy közelében lehetett, 1346. augusztus 26-án.  Nagy valószínűséggel heves esőzés volt a csata alatt, ami az angoloknak kedvezett. Egyrészt a vizes talajon a lovasroham nehezebb volt, másrészt a felajzott állapotban tárolt számszeríjak lőtávja rövidült. Az angolok hosszúíjaikat csak a csata előtt ajzották fel, így kevésbé hatott rájuk az eső. A kortárs Giovanni Villani – firenzei kereskedő és krónikás – szerint az angolok szekérvárat építettek a csata előtt. Ennek célja, hogy megtörje a lovasrohamot, és így a gyalogság kerülhet előnybe. A szekérvárat egyébként a huszita mozgalmak is alkalmazták Luxemburgi Zsigmonddal szemben, méghozzá sikerrel. A szekérvár-állításnak ellentmond a Chronique de Flandre leírása, mely szerint pont, hogy nyitva hagyták a frontvonalat, hogy becsalogassák a franciákat (Ayton 2006, 365).

Az elfogadott nézet szerint a franciák miután késő délután megérkeztek a csata helyszínére, azonnal támadásba lendültek. A francia oldalon a genovai számszeríjászok álltak előre és lőni kezdték az angol sereget. A nagy tömegben alkalmazott angol íjászok gyorsan az itáliai zsoldosok fölé kerekedtek. Fülöp francia király ekkor elrendelte a lovasrohamot, amit az angol íjjászok nyilai, és a gyalogos katonák vártak s később a harcba az angol nehézlovasság is becsatlakozott (Ayton, 2006. 148).

Tekintettel a fentebb már felvázolt logisztikai kihívásokra, nem túl valószínű, hogy az angol íjászok nyilaitól fekete lett volna az ég, ahogy azt egyes krónikások írják. A nyílvessző véges erőforrás volt, ezért logikusabbnak tűnik a célzott lövések leadása. Az is valószínűnek tűnik, hogy az íjászok szerepe a csata előre haladtával csökkent, hiszen a forgatagban egyre nehezebb volt célpontot találni, különösen amikor már a nap is lement. III. Eduárd egy szekeret fel is gyújtatott, hogy valami fény legyen a csatatéren.

Az angolok győzelmének a kulcsa valószínűleg abban állt, hogy a szálfegyveres gyalogságot és az íjászokat jól összehangolt módon alkalmazták. Az íjászok maximum 50 méterre voltak halálosak. Vélhetően a gyalogosokkal együtt mozogtak, és abban segítettek, hogy megtörjék a lovasrohamot. Az angolok a franciákhoz hasonlóan rendelkeztek nehézlovassággal is, csak kisebb számban. Ami a csatát különösen hírhedtté tette a korban, hogy sem a franciák, sem az angolok nem ejtettek foglyokat. Ez kuriózumnak számított, hiszen egy vagyonosabb nemesért óriási váltságdíjat lehetett elkérni. Ráadásul a lovagi eszme miatt jellemzően nem lefelé alkudoztak a kifizetők, hanem felfelé. Így egy olyan összecsapásban, mint Crécy, ahol a francia nemesség legjaván kívül még a szövetségesek elitje is részt vett, akár a hadjárat teljes költségét is vissza lehetett volna szerezni a váltságdíjakból. Egy történet szerint, mikor ezt Eduárd szemére vetették, azzal védekezett, hogy a „franciák kezdték”. Ebben lehet igazság is, VI. Fülöp király ugyanis kibontatta az Oriflamme-t (a francia királyok megszentelt zászlaja), ami azt jelezte a csata közben, hogy nem szándékozik foglyokat ejteni.

A csatában mindkét király aktívan részt vett, és egy ponton harcolt is. VI. Fülöp több sérülést is szenvedett, többek között arcon találta egy nyílvessző. Szerencséjére valószínűleg elég messziről érhette a találat, így élve menekült el a helyszínről. A lovagi erények fontosságát mutatja, hogy Luxemburgi János, cseh király, aki évekkel korábban elvesztette látását, francia hűbéres lévén részt vett a csatában. Két vitéze lovához kötöztette a sajátját és úgy indult neki a küzdelemnek. Az összecsapásban János király és a két lovag is életét vesztette, s másnap még mindig összekötve találták meg őket. Eduárd méltó temetést rendezett a királynak.

Az angolok elsöprő győzelmet arattak, és hamarosan indultak is tovább Calais-ba. Az volt a hadjárat egyik célkitűzése, hogy jól védhető angol hídfőállást alakítsanak ki a kontinensen. A veszteség francia oldalon III. Eduárd hírlevele szerint 2 000 fegyveres volt. Kilenc herceg, több báró, gróf, püspök, apát, valamint Mallorca és Csehország királya is odaveszett, VI. Fülöp testvére és unokaöccse mellett. Fülöp alatt egyes híradások szerint két ló is elpusztult a csata során. Jean le Bel leírása szerint 12 000 lovag és 16 000 közkatona vesztette életét a csatában, melyből mindössze 300 lovag volt angol. Ezzel szemben Michael Northburgh öszesen 1 542 páncélos haláláról számol be. A közkatonákat meg sem próbálta számba venni (Ayton 2006, 151.). A fenti beszámolók jól mutatják a csata körüli ellentmondásokat. Mindenesetre Jean le Bel beszámolója egyértelműen túlzónak tűnik.

Hadászati és társadalmi következmények

VI.Fülöp nagy vereséget szenvedett s a francia nemesség jelentékeny része is a csatában veszett el. III. Eduárd ellenben nagy dicsőségre tett szert, és bár foglyok híján nem számíthatott a váltságdíjra, de az angol nemesek lelkesen támogatták a hadjárat folytatását. III. Eduárdot hozzásegítette a győzelem, hogy folytathassa a harcot a trónért. Megszerezte Calais-t, a főnemesei támogatását, meggyengítette a francia elitet, és nemzetközi hírnevet és elismerést szerzett magának. Az angol íjászok sikerének híre is messze földre eljutott, és később még Anjou Lajos magyar király is zsoldjába fogadta néhányukat Törcsvár várában. A legnépszerűbbek Itáliában és Portugáliában lettek.

A nehézlovasság napjai leáldozóban voltak. A francia páncélosok, még ha csatába lóval is érkeztek, de a harchoz már leszálltak arról, és gyalogosként harcoltak a Crécy tapasztalatok után. A láncinget is lassan felváltotta a lemezpáncél, és a nehézlovasság lovain is megjelent a lópáncél. Egy íjász bére feleannyi volt, mint egy páncélosé. Egy walesi lándzsásé pedig hatoda. Nem volt szükség olyan hosszú kiképzésre sem a szálfegyverek használatához, mint a teljes lovagi arsenalhoz. (S a lovagok drága harci ménjeire sem.) Így a hadsereg összetétele is változott. Eltolódott az alacsonyabb társadalmi rétegek felé, ami ezzel növelte is azok politikai erejét, s olyan kisebb államoknak is lehetőséget adott a felemelkedésre, mint Svájc, Portugália, vagy a flamand városok. A háborúk ugyanakkor véresebbek is lettek. Korábban a váltságdíj miatt, inkább elfogták a lovagokat, és igyekeztek nem megölni őket. Az alacsonyabb sorból származó gyalogosokért nem lehetett hatalmas váltságdíjakat kérni, ezért nem volt értelme foglyul ejteni őket. A vérontást esetenként a nemesek és a közemberek között húzódó társadalmi ellentétek is fűtötték.

Bár a francia elit komoly vérveszteséget szencedett Crécynél, az 1348-ban kitörő a pestisjárvány, miatt az angolok csak korlátozottan tudták kiaknázni előnyös helyzetüket. A pestis az európai lakosság közel egyharmadával végzett. A járvány azonban csak lelassította az angolokat, s a százéves háború még hosszú évtizedeken át folytatódott.

Irodalomjegyzék

Andrew Ayton – Philip Preston: The Battle of Crécy, 1346. The Boydell Press. Woodbridge, 2005.

Annie Curry – David A. Graff: The Cambridge History of War. Vol. II. War and the Medieval World. Cambridge University Press, 2020.

Kelly DeVries & Robert D. Smith: Medieval Weapons, an Illustrated History of Their Impact. ABC-CLIO, 2007.

Maurice Keen: Medieval Warfare, a History. Oxford University Press, 1999.

Thuróczy János – Rogerius mester: A magyarok krónikája – Siralmas ének (Millenniumi magyar történelem – Források). Osiris, 2001.

John A. Wagner: Encyclopedia of the Hundred Years War. Greenwood Press, 2006.

Ezt olvastad?

„A férfi, aki Franciaország királyának hitte magát” – Könyvbemutató az Olasz Kultúrintézetben

2023. március 1-jén a budapesti Olasz Kultúrintézetben (Istituto Italiano di Cultura Budapest) is bemutatták Tommaso di Carpegna Falconieri olasz medievista

X