A hosszú hadjárat és a várnai csata (1443–1444) II. rész: Keresztes hadjáratok az Oszmán Birodalom ellen

Hunyadi János katonai sikerei új helyzetet teremettek Európában. Felcsillant a reménye annak, hogy az Oszmán Birodalom délkelet-európai hatalmát meg lehet törni. Ennek érdekében az Egyházi Állam jelentős szervező munkába kezdett, hogy Magyarország vállalja magára a török-elleni harcot, amely elvezetett az 1444. évi várnai csatához.

Tervek a török Európából való kiűzésére

Hunyadi János sikereinek a hatására IV. Jenő pápa (1431–1447) elérkezettnek látta az időt a török Európából történő kiűzésére. E cél találkozott Hunyadi János erdélyi vajda és a magyar királyi udvar terveivel is. Ezért az erdélyi vajda egy minden addiginál nagyobb hadjáratot kezdett tervezni. A Szentatya elképzelése az volt, hogy I. Ulászló  magyar király (1440–1444) és Hunyadi vezette keresztény sereg Konstantinápoly felé tör előre, eközben pedig a Velencei Köztársaság, az Egyházi Állam és a Burgundi Hercegség flottája meggátolja, hogy az oszmán haderő II. Murád (1421–1444, 1446–1451) vezetésével Kis-Ázsiából át tudjon kelni a tengerszorosokon (Boszporusz, Dardanellák) keresztül Európába. Őszentsége a hadjárat szervezése miatt Magyarországra küldte legátusát Cesarini Julián bíborost.

Velence, Genova és a szerbek támogatásukról biztosították I. Ulászlót. A hadjárat költségére a pénzt adókból, a lengyel rendek felajánlásából, pápai segélyből, Hunyadi és Brankovics anyagi támogatásából teremtették elő. A nemzetközi politikai környezet is kedvező volt, ugyanis 1443 elején II. Ibrahim karamán emír (1424–1464) legyőzte II. Murádot, továbbá az emír szövetséget ajánlott Magyarországnak. A karamánokkal történt megegyezés értelmében I. Ulászló megkapta volna Ruméliát, Ibrahim szultán Anatóliát, s Brankovics György despota (1427–1456) visszakapta volna Szerbiát. A hadjárat tervét a magyar országgyűlés is elfogadta 1443. július 9-én.

A hosszú hadjárat 1443–1444-ben

Azt követően, hogy a rendek hozzájárultak a hadjárathoz az erdélyi vajda máris elkezdte a temesi bánságban gyűjteni a csapatokat. Eközben Brankovics György a Szerémségbe ment a szerb csapatokhoz. Komoly gondot okozott viszont az, hogy a velenceiek nem szerelték fel a IV. Jenő pápa által megrendelt gályákat, s emiatt a Boszporuszt és a Dardanellákat nem lehetett elzárni a várható oszmán átkelés elől. Ezzel szemben Magyarországon jól haladt a keresztény haderő verbuválása. A magyar, lengyel, havasalföldi, cseh és német valamint más nemzetiségű katonákból álló keresztény haderő létszáma elérte a 35 000 főt. A seregben voltak nehéz- és könnyűlovasok illetve gyalogosok, s az utánpótlást 3000 szekéren szállították a katonáknak.

A haderő I. Ulászló és Hunyadi János vezetésével 1443. július 22-én indult el Budáról, miután Jan Jiskra biztosította a királyt arról, hogy békében marad. A lengyel-magyar csapatok Szalánkeménnél egyesültek a szerb despota csapataival, majd levonultak a déli határra, s Nándorfehérvárnál hagyták el az országot. Hunyadi János a haderőt három részre osztotta. Az egyik sereget  saját maga és Újlaki Miklós macsói bán vezette, a király a másik sereget, míg a despota a haderő harmadik részét.

A keresztesek a magyar határt elhagyva délfelé vették az irányt és Kragujevacon keresztül a Morava folyóig nyomultak előre, majd elfoglalták Krusevácot, később pedig Nist Hunyadi vezetésével, de ekkorra már három török alakulat tartott a keresztény sereg felé. Az erdélyi vajda sikeresen meggátolta a török csapatok egyesülését, s ezeket az ellenséges egységeket egyenként győzte le. 1443. november 2-án Hunyadi hírül vette, hogy Kászim ruméliai beglerbég megkerülte a keresztény haderőnek a vajda által vezetett elővédjét, s a főerőkre akar csapást mérni. Erre válaszul november 3-án az I. Ulászló vezette csapatok segítségére siető Hunyadi legyőzte Kászim pasa hadseregét, majd folytatták az előrenyomulást és december első napjaiban Szófia is keresztény kézre került.

Ekkor úgy tűnt, Drinápoly elfoglalása is lehetséges. E reményeknek adott táptalajt, hogy a keresztény had egészen a Szlatica-szorosig nyomult előre. Időközben azonban a szultán békét kötött Karamániával, így seregeivel átkelhetett európai tartományaiba, ahol már a balkáni népek is fellázadtak az uralma ellen. Itt kell megemlíteni, hogy 1443 november – december folyamán lázadt fel addigi urával szemben az albán Szkander bég (Skënderbeu) vagyis Kasztrióta György (Gjergj Kastrioti), aki elfoglalta Kruját és kikiáltotta Albánia függetlenségét. Ekkor egy negyedszázados albán függetlenségi harc vette kezdetét az Oszmán Birodalommal szemben.

Miközben Albániában Szkander bég magához ragadta a kezdeményezést, II. Murád csapatai Halil pasa nagyvezír vezetésével megkerülték a magyar-lengyel alakulatokat és a Szlatica-hágónál 1443. december 12-én egy ütközet zajlott le. Mivel Hunyadinak sikerült megtudnia, hogy a török sereg éppen arra készül, hogy csapatait hátba támadja ezért még a csata előtt megtette a szükséges óvintézkedéseket. S a keresztes haderő katonáit a hágóban elrejtve sikerült a Halil nagyvezír vezette török hadat csapdába csalnia. Bár az ütközet Hunyadi seregének győzelmét hozta, mivel nem  sikerült átkelni a Szlatica-hágón, valamint a zord időjárás és az élelemhiány is megnehezítette a nemzetközi haderő dolgát Hunyadi János belátta, hogy csapatait célszerűbb kivonni az ellenség tartományaiból.

Azt követően, hogy II. Murád hírét vette a Hunyadi és I. Ulászló vezette sereg visszavonulásának két alakulatot is a magyar csapatok után küldött, de egyik se tudott zavart okozni a királyi hadban. Az első oszmán sereg Kászim ruméliai beglerbéggel az élén december 24-én szenvedett vereséget Hunyaditól. Ezt követően a török a Kunovica-hágónál próbálkozott meg a keresztes had megsemmisítésével, de az 1444. január 2-án lezajlott csatában újra vereséget szenvedett, miután Hunyadi is beavatkozott a küzdelembe. Ekkor a szultán sógora Oszmán Cselebi és a török fővezér is magyar fogságba esett. Az ütközetet eredményeként 1444. január 25-én a keresztes hadak Nándorfehérvárnál zavartalanul elérték a magyar területeket. A király Nándorfehérvárról Budára ment és február 2-án a budavári Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templom) a főoltár előtt elhelyeztette a hadjáratban zsákmányolt oszmán zászlókat.

A hosszú hadjárat utáni hónapok és a szultánnal kötött „béke”

Annak ellenére, hogy a kitűzött célt a török kiűzését a hadjárat nem érte el, mégis óriási sikernek számított, hiszen korábban ilyen mélységben még egyetlen európai sereg sem nyomult be az Oszmán Birodalom területére, továbbá sikerült Szerbiát és Bulgária egy részét felszabadítani. A pápa és több uralkodó is támogatott volna egy újabb hadjáratot a török ellen, a magyar király a kérdésben kevésbé volt nyitott. Végül jelentős részben Cesarini Julián pápai legátus meggyőző erejének és a hadjáratra ígért szentszéki támogatásnak köszönhetően az 1444. április 6-i budai országgyűlésen a magyar rendek újabb Oszmán Birodalom elleni támadás mellett kötelezték el magukat.

Murádot Karamánia, a balkáni népek lázadása és az 1443–1444-es hosszú hadjárat sikere is arra késztette, hogy békét kössön. Ezért 1444 május végén a szultán a következő feltételekkel ajánlott egy 10 évre szóló békét a magyar királynak: Szendrő, Galambóc, Zsarnó, Krusevác, Koznik, Szrebernik, Osztrovica, Kovin, Koprin, Prokupylye, Leszkovác, Zelingrad, Novo Brdo városai, Zeta és Albánia mellett a despotának átadatik. Havasalföld I. Ulászlóé, míg Bulgária a szultáné marad. Ezen felül 100 000 arany hadi kárpótlást fizet I. Ulászlónak, és szükség esetén 25 000 katonát küld segélyhadként.

A szultáni békeajánlat Magyarország számára igen kedvező volt, amiatt is, mert olyan területek szabadulhattak fel ezáltal, melyek immár fél évszázada oszmán megszállás alatt álltak. Másrészről viszont a megegyezés lehetetlenné tette, hogy a Magyar Királyság kihasználja a török Balkánról való kiűzésére kínálkozó alkalmat. Végül az országgyűlés a béke mellett döntött, s I. Ulászló király Szegeden 1444. augusztus 1-én II. Murád szultán követével megkötötte az egyezményt.

A pápa legátusa, Cesarini Julián bíboros szerint e béke elsősorban Brankovics György szerb despota érdeke volt. E vélekedés érthető, hiszen miért ne fogadta volna el a biztos fegyvernyugvással együtt járó területeket egy bizonytalan kimenetelű háborúban való részvétellel szemben a magyar vezetés. I. Ulászló pedig azért nem támogatta egyértelműen a török elleni hadjáratot, mert egyrészt sem a Magyar Királyságban, sem Lengyelországban nem akartak igazán háborúzni, másrészt elégtelennek tartotta az előkészületeket egy hadjáratra.

Végül I. Ulászló még Szegeden semmisnek nyilvánította a békét arra hivatkozva – ahogy egy lengyel püspöknek írta –, hogy II. Murád megszegte a békét, mert nem adott vissza minden ígért várat, s Brankovics György fiai továbbra is a szultán fogságában maradtak. Aeneas Silvius Piccolomini szerint Cesarini Julián pápai legátus érte el I. Ulászlónál a béke felbontását. Ebben a lépésben annak is szerepe volt, hogy Francesco Foscari velencei dózse arról értesítette a legátust, hogy a pápai, velencei, burgundi, raguzai és bizánci flotta 21 hajója elérte a Hellészpontoszt (Dardanellák). Továbbá Cesarini bíboros újabb ígéretekkel vette rá a béke felbontására I. Ulászlót. E lépés erőltetésében nyilván szerepe volt annak is, hogy a pápaság értesüléseket szerzett az Oszmán Birodalomban levő belső zavarokról. Így végül Hunyadi János is a háború pártjára állt.

Újabb hadjárat az Oszmán Birodalom ellen

A béke felbontásához vezető döntésnek nyilvánvaló erkölcsi, politikai és katonai következménye lett, továbbá a magyar vezetésnek elég későn kellett neki látnia a hadjárat megszervezésének is. Emiatt csak 15 000 magyar és lengyel katona indult el a hadjáratra, mely sereghez csatlakozott egy 4000 fős havasalföldi segélyhad is. Ugyanakkor a szerbek nem csatlakoztak a magyar hadjárathoz, de a hadvezetés bízott abban, hogy a Szkander bég vezette albánok is segítséget nyújtanak majd.

A sebtében felállított magyar és lengyel csapatok szeptember 20-án Orsovánál lépték át a határt. Ezt követően a Duna mentén Nikápoly felé vették az irányt és elfoglalták a várost, s a havasalföldi alakulatok is csatlakoztak a magyar–lengyel hadakhoz. Mivel Brankovics György szerb despota fenntartotta a békét II. Murád szultánnal és nem engedte átvonulni a Magyarországgal szövetséges albán Szkander bég csapatait, hogy azok segítséget nyújthassanak Hunyadinak a hadjáratban ezzel komoly nehézséget okozott a támadó haderő számára.

A Dardanelláknál állomásozó, 21 hajóból álló szövetséges flottának is komoly szerepe lett volna a hadjáratban hogy elzárja a tengerszorosokat, s ezzel az Oszmán Birodalom anatóliai és ruméliai részeit elvágják egymástól. Azonban a flotta nem volt elégséges feladatának teljesítésére, s a bizánci császár sem segítette abban, hogy a Boszporusznak legalább az egyik partját ellenőrzése alá vonhassa. A helyzetet nehezítette, hogy a genovai flotta segítette a törököt az áthajózásban, de a szövetséges flotta sem tett sokat annak érdekében, hogy II. Murád szultán seregét meggátolja az Európába való átkelésben. Miután II. Murád haderejének egy része át tudott kelni Kis-Ázsiából birodalma európai tartományaiba, lehetővé vált, hogy Drinápolynál az oszmánok anatóliai hadereje egyesüljön a ruméliai csapatokkal. Majd pedig a Fekete-tenger partvidéke felé tudjanak vonulni a magyar–lengyel és havasalföldi csapatok ellen.

A várnai csata

Rendkívül kedvezőtlen katonai körülmények között nyomult előre Hunyadi János vezetésével a királyi had. A magyar hadvezetés Várnánál tudta meg, hogy a török seregek egyesültek és erőltetett menetben tartanak feléjük. Más megoldást nem találtak, mint hogy Várnánál felvállalják a csatát a törökkel szemben. A haditanácsban Bonfini leírása szerint az alábbi események történtek:

„Julián [Cesarini] úgy vélekedett, hogy a tábort szekerekkel kell megerősíteni, a hadigépeket körben kell fölállítani, mert így megvédhetik magukat a mérhetetlen török sokasággal szemben; az ütközetet el kell kerülni mindaddig, amíg a latin flotta megérkezik, mert úgy gondolta, hogy az azonnal megtámadja az ellenséget, és így, míg ők szemben csatáznak, lesznek majd, akik a törököket hátulról zaklatják. […] Corvinus és a despota [Sic!] viszont az ellenkezőjét tanácsolta; ugyanis azt mondták, hogy táborban, sánccal, árokkal, szekérkerítéssel csak a kétségbeesettek és a halálra készülők szokták védelmezni magukat; nekik a csatát vállalniuk kell…” (Bonfini, 1995 3.6.215-220. 638–639. o.)

A magyar hadvezetés célja ekkor Hunyadi János javaslatára az volt, hogy egy gyors meglepetésszerű támadással semmisítsék meg II. Murád hadseregét. A döntő ütközetre november 10-én a reggeli órákban került sor Várnánál. Az erdélyi vajda a magyar és lengyel csapatok számára kedvezőtlen, de a török könnyűlovasság számára kedvező terepadottságok miatt a keresztény haderő balszárnyát megerősítette a nehézlovassággal, míg a jobbszárnyat hátra vonta. A tartalék erők pedig a lengyel lovasságból álltak.

Az ütközetet a török akindzsik támadása vezette be, akik színlelt visszavonulással magukra húzták a magyar csapatokat. Ekkor Hunyadi bevetette a nehézlovasságot csapataink jobbszárnyán, s szétverte a török támadást. Eközben a ruméliai hadtest szpáhijai intéztek támadást a magyar balszárny ellen, ami miatt az erdélyi vajdának itt is közbe kellett avatkoznia. Hunyadi János fellépésének köszönhetően a szultáni had szárnyai meginogtak, s II. Murád már a visszavonuláson gondolkodott. Ebben komoly szerepe volt, hogy a janicsárokat leszámítva az oszmán sereg kritikus helyzetbe került. E tervét a szultán tanácsadói javaslatára elvetette. S végül e döntése kifizetődött, mert I. Ulászló király egy elhamarkodott rohamot intézet 500 magyar és lengyel lovassal a janicsárok ellen eltérve az eredeti tervektől. I. Ulászló e lépése végzetesnek bizonyult, ugyanis egy bizonyos Chizr Chodsa nevű janicsár közelharcban megölte I. Ulászló királyt.

A király halála kapcsán az alábbiakat jegyezte fel Antonio Bonfini a Magyar történelem tizedei című művében:

„A derék király szerencsétlen végzetét több jel jövendölte. Először is, amikor fegyverzetét magára öltötte, a szolga kezéből kiesett a sisakja; paripája szokatlanul hánykolódott; a hadrend felállítása után derült és csendes időben hatalmas szélvihar kerekedett, megtépdeste a királyi zászlót, és lerántotta a nyélről, aztán mindjárt el is állt; nem sokkal a békét felbontó gyűlés feloszlása után heves földrengés és váratlan árvíz jött.” (Bonfini, 1995. 3.6.275. 642. o.)

A király halála miatt a magyar sereg bomlásnak indult, amit Hunyadi János sem tudott megakadályozni. A várnai csatában a magyar–lengyel haderőből a lovasság nagy része megmenekült, de főleg a tartalékban szolgáló lengyel gyalogosok komoly veszteségeket szenvedtek el. Összességében 4000 magyar, lengyel és havasalföldi katona esett el, további 4000 pedig fogságba került. Hunyadinak sikerült elmenekülnie Várnából, de Cesarini Juliánt a havasalföldiek ölték meg menekülés közben.

A II. Murád vezette oszmán–török haderő veszteségei jóval nagyobbak voltak, mint a keresztény haderő veszteségei, de számos ok miatt végül a szultán serege győzedelmeskedett 1444. november 10-én a várnai csatában. Habár a magyar király vezette keresztes sereg Várnánál vereséget szenvedett, az előző évben elért eredmények nem vesztek kárba, mert jelentős szerb területek továbbra is keresztény kézen maradtak, mellett a törökök is érdekeltek voltak a fegyvernyugvás fenntartásában. Mi volt a vereség oka? Hunyadi János erdélyi vajda IV. Jenő pápához írt levele érdekes adalékot nyújt a csatáról:

„A háború természetét megfontolva, úgy találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt… hol győzni, hol veszteni. Isten ítéljen azok fölött, kik segélyt ígértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, aztán pedig ígéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, mely lelkemet betölti, bátorságomat még növeli.” (Julier, 1992. 73. o.)

A várnai vereség következményei

Röviddel azután, hogy némileg megszilárdultak az ország belső viszonyai, s külpolitikailag is sikereket ért el Magyar Királyság – köszönhetően Hunyadinak és ifjú királyának –, máris bekövetkezett a várnai vereség. Az elvesztett csatánál azonban sokkal súlyosabb volt, hogy I. Ulászló is hősi halált halt. Ezzel újra a királyválasztás dilemmájába keveredett az ország, s a korábban nyugodni látszó belső válság is kiújult. Maga Hunyadi János Vlad Drakul havasalföldi vajda fogságába került. A helyzetet az oldotta meg, hogy Hédervári Lőrinc nádor megfenyegette Vladot, ha engedi szabadon az erdélyi vajdát, akkor, annak beláthatatlan következményei lesznek. Végül a havasalföldi uralkodó ajándékokkal halmozta el Hunyadit és szabadon engedte, hogy Erdélybe tudjon távozni és megbékéljen.

A magyar rendek az 1445-ös országgyűlésen még nem voltak meggyőződve róla, hogy a király valóban elesett a várnai csatában. E helyzetben úgy határoztak, hogy ha valóban meghalt I. Ulászló, akkor a gyermek V. Lászlót (1440/1452–1457) ismerik el királynak, de csak akkor, ha III. Frigyes (1440–1493) a Szent Koronával együtt visszaadja. Magyarország irányítását hat főkapitányra bízták a király távollétében. Hunyadi János, Újlaki Miklós, Rozgonyi György, Guti Ország Mihály, Szentmiklósi Pongrác és Bebek Imre voltak e tisztség birtokosai. Később Jan Jiskra is főkapitány lett, de az ország nagy részének irányítása Hunyadira és Újlakira hárult. Ezzel a hatalommegosztással kívánták a rendek Magyarország belső békéjét szavatolni.

A súlyos belpolitikai helyzetet Hunyadi sikeresen használta fel saját hatalmának növelésére és rangjának emelésére, mert a rendek 1446-ban kormányzóvá (gubernator) választották a király V. László kiskorúsága idejére. A kinevezés az 1444-es várnai csata hozadéka volt. Bár Várnánál a magyar, lengyel és havasalföldi hadak vereséget szenvedtek, de mégiscsak volt eredménye az 1443–1444-es hadjáratoknak. Nem véletlenül írta gróf Zrínyi Miklós a Vitéz Hadnagy című hadtudományi munkájában Hunyadi Jánosról a következőket: „Töröké nem volnál-é most Magyarország, ha János vajda nem lett volna, és el is volna immár az te neved felejtve, ha Hunyadi szorgalmatossága nem serénkedett volna.” (Zrínyi, 1976. 126. o.)

Levéltári források:

Dl. 14.605., Dl. 39.290., Dl. 13.439Y, Dl. 13.555, Dl. 55.204., Dl. 14.605.

Irodalomjegyzék:

Ágoston Gábor: A Nándorfehérvárhoz vezető út. Magyarország, a balkáni oszmán terjeszkedés, a nándorfehérvári győzelem. 203-244. o. In.: Visy Zsolt: Déli harangszó. Tanulmányok a pápai rendelet félezeréves jubileumára. Bp., 2000.

Bertrandon de la Brocquière utazása. 1433. In.: Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten. 1054–1717. Bp., 1891.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford.: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Bp., 1995.

Draskóczy István: A tizenötödik század története. Pannonica Kiadó, Hn., 2000.

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Panoráma, [Bp.], 1985.

Kovács Péter: A Hunyadiak háborúi. In.: Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes milleniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2008. 67–74. o.

Teleki József, gróf: Hunyadiak kora Magyarországon II. kötet. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája, 1852.

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. Bp., Aqua Kiadó, 1992. (reprint kiadás)

Liptai Ervin (főszerk.): Magyarország hadtörténete I. A honfoglalástól a kiegyezésig. Zrínyi Katonai Kiadó, Hn., 1985.

Székely György: Szkanderbég, Albánia hőse a külhatalmak között. In.: Hausner Gábor (szerk.): Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Argumentum Kiadó, [Bp.], 2005. 691–698. o.

Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Zrínyi Kiadó, Bp., 1975.

Ezt olvastad?

„Törököt vert vissza a legnagyobb Jani” – A Hunyadi sorozatról történészszemmel

Történelmi ihletésű filmről, sorozatról nehéz kritikát írni. Főleg akkor, ha a szerzőnek van történész előképzettsége, a kritika tárgya pedig a

X