„Törököt vert vissza a legnagyobb Jani” – A Hunyadi sorozatról történészszemmel

Történelmi ihletésű filmről, sorozatról nehéz kritikát írni. Főleg akkor, ha a szerzőnek van történész előképzettsége, a kritika tárgya pedig a Hunyadi – A holló felemelkedése. Hiába törekszik ugyanis a cikk írója objektivitásra, néhány olvasó szemében ő az elégedetlen, a fanyalgó, aki nem látja be a sorozat jelentőségét, akinek baja van a kellékekkel, aki kifogásolja a főhős által viselt bőrvértet, és aki olyan „semmiségeken” fintorog, hogy Vitéz Jánoson egyáltalán nem látszik, hogy egyházi személy lenne.

Ahogy az előző – az első öt rész után írott – cikkemben is írtam, történelmi filmtől, sorozattól nagyfokú történelmi hűséget elvárni nem szerencsés, hiszen az könnyen a nézői élmény rovására mehet. Egyáltalán nem probléma, ha az élvezhetőség a korhűség kárára megy, feltéve, hogy az alapvető „motívumkészlet” megmarad. Egy ilyen mű akkor szórakoztató, ha erre a készletre épül rá az alkotás többi eleme: a jelmez, a díszlet, a karakterek viselkedése, a cselekmény stb. Ez esetben nem jelent problémát, ha ezek az – olykor nem is olyan apró – részletek a valóságtól eltérnek. A német gyártású Die Käiserin (A császárné) például kétszer tizenkét epizódban mutatja be Ferenc József osztrák császár és Wittelsbach Erzsébet házasságának első éveit. A történet középpontjában Erzsébet, vagyis Sisi áll, ahogyan próbálja megtalálni a helyét feleségként a házasságában, anyaként a gyermekei nevelésében, valamint nőként Ausztria császárnéjának rangjában. Mivel kettejük kapcsolatának története nem tér el túlzottan a valóságtól, kevéssé zavarók az olyan történelmi anomáliák, mint például a meghatározatlan hátterű ellenállók, akik a „népért” ügyködnek. Feltehetően azon is csak a magyar nézők ráncolják a homlokukat, hogy Ferenc József egy alkalommal az Alföldre utazik, hogy „elnyerje a birtokosok támogatását” – évekkel az osztrák–magyar kiegyezés előtt. A fő mondanivaló szempontjából ezek egyáltalán nem zavarók és a néző egyéni ízlésének függvénye, hogy mennyire zavarják őt az ilyen eltérések.

A holló felemelkedésében a Hunyadi Jánoshoz, illetve az egész Hunyadi-famíliához kötődő teljes „motívumkészlet” helyet kapott. A holló, mint szimbólum kezdettől fogva többször megjelenik, és talán akkor a legmeggyőzőbb, amikor Hunyadi ragadványneveként (Il Corvo) kerül előtérbe. János mellett kezdettől fogva ott áll majdani felesége, Szilágyi Erzsébet, sógora, Szilágyi Mihály, illetve később csatlakoznak a gyermekei: László és a kis Mátyás. Kapisztrán (Szent) Jánossal való kapcsolatába, még ha röviden is, de szintén kapunk némi betekintést. Jól sikerült a legendaépítés, azaz a törökverő mivolt megjelenítése, ám a felívelő katonai-politikai karriert jobban is ki lehetett volna domborítani. Abból csak néhány mozzanat volt látható. Ezek egy része a képernyőn látott formában teljes fikció volt (Szabács ostroma), volt, ami elmaradt pedig nagy szükség lett volna rá (a hosszú hadjárat, illetve a rigómezei csata) és volt, ami úgy lett bemutatva, mintha hatalmas szerepet játszott volna Hunyadi előmenetelében, de a valóságban inkább volt epizódszerep, sem mint valódi mérföldkő (a Bécs környéki erődemonstráció). Nagyon hatásos, sőt epikus volt Nándorfehérvár ostromának bemutatása, illetve a hozzá kapcsolódó déli harangszó megjelenítése. A „szimbólumrendszer” tehát összességében rendben van.

Egy Hunyadi János életét feldolgozó sorozat kapcsán azonban fel kell tenni a kérdést: mennyi jelenik meg a kormányzó hadvezéri kvalitásaiból, illetve a kor hadviseléséből. A rövid válasz az, hogy mindkettőből alig valami. Nehéz is lett volna ábrázolni a főhős katonai vezetői képességeit, hiszen annak nem igazán volt tere. Az 1443–44-es hosszú hadjárat – ami meghozta Hunyadi számára az európai hírnevet – a történetből teljesen kimaradt, csakúgy, mint az 1448-as második rigómezei csatával végződő vállalkozás. Egyedül a várnai csata, illetve a nándorfehérvári ostrom volt az, ahol vezéri szerepben tűnt fel, de a tíz epizód teljes játékidejéhez viszonyítva könnyen hagyott hiányérzetet a nézőben.

A középkori hadviselés bemutatásának az utolsó részt leszámítva szintén kevés időt hagytak a készítők. Egyedül a főszereplők láthatók nehézlovasként, többé-kevésbé hiteles felszerelésben, de ismét csak a tizedik rész kivételével rendes lovasrohamot nem igazán látni.

A fent említett hiányérzetet az utolsó rész, Nándorfehérvár ostroma azonban elfeledteti. Bár itt is vannak furcsaságok, az elhúzódó védelmi harcok feszült hangulata, és a jól felépített cselekmény mellett ezek szinte fel sem tűnnek. Ugyanez áll a végső összecsapásra is: bár a valóságban a keresztesek jóval többen keltek át a Száva túlpartjára és sokkal agresszívebben szálltak harcba, mint ahogy az a képernyőn látható volt, a genovai tüzérek ábrázolása azonban mindenért kárpótolt. A korai lövegek mozgatásának nehézkességét, illetve a kamrás bombardák töltési folyamatát meglepő pontossággal sikerült filmre vinni – a támadók soraiban okozott pusztításról nem is beszélve.

A sorozat képi világa végig meggyőző és látványos, a középkorral kapcsolatos szokásos toposzok pedig továbbra is mellőzve vannak. Az alkotás elvitathatatlan érdeme, hogy ráirányította a nagyközönség figyelmét a magyar középkornak erre a néhány évtizedére. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az első rész óta több tucat a korszakkal foglalkozó podcast, újságcikk és egyéb tartalom jelent és jelenik meg folyamatosan.

A korszak iránti érdeklődéshez nagyban hozzájárul a meggyőző színészi játék. Törőcsik Franciska Brankovics Marája és Murathan Muslu Murád szultánja közötti kémia sokszor szinte tapintható. A történetszál annyira jól működik, hogy – ahogy a Die Kaisärin esetében – a valóságtól való eltérés alig tűnik fel, és egyáltalán nem zavaró. Ugyanez mondható el a Mátray László által életre keltett Szilágyi Mihályról. Bár a színész arányaiban nagyon kevés játékidőt kapott, ám azt maximálisan sikerült kihasználnia. Az arckifejezés és a tekintet, amivel a Nándorfehérvár ostromára készülő szultáni sereget méregeti, valóban olyan várkapitányhoz illik, aki tudja, hogy a következő összecsapás mindent eldöntő lesz. Nagypál Gábor szintén hitelesen alakítja a kegyetlen havasalföldi fejedelmet, akinek kegyetlensége részében-egészében népe érdekeit szolgálja. Ettől válik még érthetőbbé, hogy fia a majdani Karós Vlad brutalitása honnan is származik valójában.

Határozottan jó döntés volt a készítők részéről, hogy nem foglalkoztak Hunyadi János származásával, hiszen a végeredményt amúgy sem befolyásolta volna. Az viszont már kevésbé volt szerencsés elhatározás, hogy a forgatókönyv megírásakor, illetve a karakterek kidolgozásánál nem a kortárs narratívát vették alapul.

A tévéképernyőn az a Hunyadi-karakter látható, ami a 19. századi történetírás eredménye és ami meglehetősen sarkos. Az azóta meghaladott elgondolás szerint Hunyadi János az oszmánok ellen folytatott küzdelme során, belső ellenségekkel (a Cilleiek) is harcolni kényszerült. Ő mindig mindent jól csinált, mindig jó döntést hozott, és soha nem az ellenfél túlereje volt a probléma, hanem MINDIG valami más. Az 1443-as és 1444-es hadjáratokra túl lassan és késve gyűlt össze a sereg, Várnánál Ulászló meggondolatlanul rohamozott, emiatt a csata elveszett, Rigómezőnél pedig az albánokkal nem sikerült kellően összehangolni a műveleteket.

A modern történeti kutatásoknak köszönhetően ma már jóval pontosabban látjuk Hunyadi személyét és szerepét. Tudjuk, hogy az aratás július végi befejezése előtt egy ekkora méretű haderő útnak indítása egyszerűen nem volt kivitelezhető. Várnánál, bár Ulászló valóban meggondolatlanul rohamozott, de győzelem esetén is ott állt volna a sereg november közepén az oszmán fennhatóságú terület közepén. Rigómező kapcsán pedig máig nem tisztázódott megnyugtatóan, hogy tulajdonképpen mi is volt a hadjárat valódi célja, lévén, hogy a csata helyszíne eléggé messze esik az albán felkelés magterületeitől. Érdemes lett volna a karakterépítésnél és a cselekmény kidolgozásánál ezeket az új eredményeket figyelembe venni. A fenti árnyalt nézőpont ugyanis érvényes Luxemburgi Zsigmondra, Habsburg Albertre, de még Cillei Ulrikra is.

(Forrás: imdb.com)

A holló felemelkedése következetesen életben tartja és felerősíti a 19. században kialakult toposzokat. Nagyon káros és helytelen Luxemburgi Zsigmondot aprópénzt kunyeráló, állandóan pénzszűkében lévő királyként bemutatni. Arról az uralkodóról van szó ugyanis, aki összeurópai hadjáratot szervezett az oszmánok ellen, véget vetett az egyházszakadásnak, viselte a német-római császári címet, és majdnem ötven éven át ült a magyar trónon. Mindezzel maradandót alkotott nem csak a magyar, de az európai történelemben is. Ugyanilyen kártékony Habsburg Albertet gyengekezű, könnyen befolyásolható személyként ábrázolni, akinek annyi volt a „bűne”, hogy csupán másfél évnyi uralkodás jutott neki a magyar trónon.

Az előző kritikámhoz hasonlóan ezúttal is sok mindenről lehetett volna még szót ejteni, de a cél nem a pontatlanságok tételes felsorolása. Tagadhatatlan ugyanis, hogy A holló felemelkedése maradandót alkotott a magyar történelmi filmek sorában. Nem véletlenül, hiszen a szakmai hozzáértés láthatóan megvan, így már „csak” a történetmesélés mikéntjére, illetve az olyan részletekre érdemes odafigyelni, amik bár nincsenek közvetlen kihatással a cselekményre, de hiteles mivoltukkal tovább emelik az alkotás színvonalát. Amennyiben például filmvászonra vagy tévéképernyőre kerül II. Jagelló Lajos uralkodása, vagy akár a mohácsi csata, remélhetőleg nem a széthúzó, egymással marakodó főnemesség és a Magyarországot ismét cserben hagyó „Nyugat” toposza jelenik majd meg. A valóság legalább annyira drámaian festene: sokkal hatásosabb lenne egy ütőképes, sok nemzet katonáit összefogó haderő felállítására tett diplomáciai törekvéseket, a magyar nemesség tömeges végrendelkezését és velük szemben egy olyan oszmán haderőt ábrázolni, amivel az akkori Európa vezető hatalmai sem lettek volna képesek egyedül szembeszállni.

Tóth Dominik

Ezt olvastad?

„A tudományos eredmények elterjedése úgy működik, mint a borotválkozás a katonaságnál” – Interjú Lázs Sándorral

Pályafutását tudományos kutatóként kezdte az MTA Irodalomtudományi Intézetében, majd váltott: televíziós lett. Először híradózott, később magazinműsorokat is szerkesztett. A neve

X