A kádári megtorlás perei

Az 1956-os forradalom leverése után lefolytatott koncepciós perek elsődleges célja a hatalom megszilárdítása volt. Az 1956. november 4-i szovjet inváziót követően Kádár János, a magyar, illetve a szovjet vezetés együtt látott neki a Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmának konszolidálásához, valamint a lakosság megfélemlítéséhez. Ez nem pusztán a társadalmi ellenállás letörésére teremtett lehetőséget, hanem a belső ellenzékkel való leszámoláshoz is. Az ’56-os kirakatperek az egész társadalmat érintették, jelentőségük kiemelkedő. A kádári megtorlás során az elítéltek közé tartoznak a forradalom résztvevői, támogatói, az új vezetés belső- és külső ellenzéke, valamint ártatlan emberek is.

A koncepciós perek kutatása a rendszerváltás előtt politikai okok miatt gyakorlatilag lehetetlen volt, de a levéltárakban elérhető iratanyag ezt követően is sok esetben elégtelennek bizonyult. A témában új módszerrel készült szerteágazó kutatás, amely a Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben: Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel? címmel jelent meg. Az interdiszciplinaritás révén a kutatás elkészítésében jogászokon kívül orvosok, pszichológusok, valamint más szakértők is részt vettek annak érdekében, hogy az eseményeket komplexebb módon tudják értékelni. A kötet a jogtörténeti tematikus egységben a jogi kereteket, az anyagi és eljárási szabályokat, az orvosszakértői részben az ideg- és elmeorvosok személyét és szerepét tekinti át. Mindezeken túlmenően, ugyanakkor, a kötet erőssége a harmadik egységben olvasható, esettanulmányok sora, amelyek a levéltári kutatások mellett azt az interdiszciplináris megközelítést alkalmazza, amelyre eddig a hazai jog- és történettudomány nem vállalkozott. Nevezetesen az orvosszakértői tevékenység és az orvostudomány ismereteinek becsatornázását. Ennek során kiderül, hogy a megtorlások során, nemcsak justizmord következett be, hanem az orvostudomány is érzékeny veszteségeket szenvedett.

Az alábbi összefoglalás, arra az esemény- és pertörténetre fókuszál, amely egyben a kötet gerincét is adja. Emellett nagyban támaszkodik a 2024. november 26-án, a Károli Gáspár Egyetemen tartott A kádári megtorlás története interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel? című könyvbemutató konferencián elhangzottakra, valamint az esemény alapját szolgáló, Horváth Miklós szerkesztésében megjelent, fent hivatkozott kötetre.

A megtorló perek jogi keretei és a szakértők szerepe

A forradalom idején a magyar büntetőrendszer az 1878-as Csemegi-kódexből és az annak általános részét lecserélő, szocialista alapelveket tartalmazó 1950. évi II. törvényből (Btá.) állt, ezek azonban nem voltak alkalmasak a megtorlás lefolytatására. A megtorlás jogi kereteit a Kádár-kormány törvényerejű rendeletekkel alapozta meg, a rendszer sarokkövei pedig a rögtönítélő bíróságok voltak. Ezek a bíróságok működésük során a törvényesség valamennyi elvét figyelmen kívül hagyták, a pártvezetés arra ügyelt azonban, hogy a törvényesség formális látszatát fenntartsa, a rögtönítélő bíróságokról szóló rendelkezéseket így törvényerejű rendeletekbe foglalták. A rögtönítélő bíróságokat az 1956. évi 28. törvényerejű rendelettel konstituálták, amelyben egyúttal felsorolták azokat a bűncselekményeket, amelyek a rögtönítélő eljárás tárgyi hatálya alá estek. A rögtönbíráskodás részletes szabályait a 6/1956 (XII. 11.) Kormányrendelet tartalmazta, valamint az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet fűzött végzetes rendelkezést a rögtönítélő eljáráshoz, amely szerint bárkire, akit abban bűnösnek találnak, halálbüntetést kell kiszabni.

Bár a megtorlás törvénytelensége nem vita tárgya, annak külön vizsgálata a kiszabott halálbüntetések szemszögéből mégis képes illusztrálni az ítéletek politikailag motivált, megtorló jellegét. A 20. század során Magyarországon végrehajtott halálbüntetések számáról pontos statisztikai kimutatás nehezen fellelhető. A Csemegi-kódex mindössze a gyilkosság (ma szándékos emberölés) mellett a felségsértésnek azt a változatát rendelte halállal büntetni, ha valaki a királyt szándékosan meggyilkolja vagy megöli, illetve ezek valamelyikére kísérletet tett, ezért a századfordulón olybá tűnt, hogy a halálbüntetés alkalmazása Magyarország területén rövidesen megszűnik. Az első világháborút követően mind a vörös-, mind a fehérterror esetén politikai motivációnál fogva, a politikai ellenfelek eltávolítása érdekében a halálbüntetés alkalmazása kiszélesedett. A két világégés közötti időszakban, bár még a relatíve konszolidált hatalom idején is szélesedett a halálbüntetéssel büntetni rendelt cselekmények köre (lásd: 1931. évi 10.479. sz. rendelet), megállapítható, hogy a végrehajtott halálbüntetések száma politikai instabilitás idején ugrásszerűen megnövekedett. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összeállított kutatási anyag szerint 1945 és 1988 között több, mint ezerkétszáz halálos ítéletet hajtottak végre, ebből a Rákosi-diktatúra legsötétebb időszakában és a kádári megtorlás során egyaránt mintegy háromszáz embert végeztek ki.

Tóth J. Zoltán professzor, a KRE dékánjának elmondása szerint a népbíróságok, az uzsorabíróságok, valamint a rögtönítélő bíróságok mind a diktatúra eszközeiként funkcionáltak, céljuk nem az igazságszolgáltatás, hanem a politikai bosszúállás volt. Három fő büntetőeljárási forma létezett ebben az időszakban: a gyorsított eljárás, a rögtönbíráskodás és a népbíróságok eljárásai. Ezen eljárási formák között lényegi különbség abban az értelemben nem volt, hogy mindegyik a politikai vezetés befolyása alatt és céljainak kiszolgálása érdekében működött, bizonyos szempontok szerint azonban elhatárolhatók egymástól.

A gyorsított eljárás és a népbíráskodás lehetőséget adtak a visszaható hatályú jogalkotásra, amelynek  azonban semmilyen dogmatikai indoka nem volt. Míg a népbírósági eljárás során létezett fellebbezési jog, a rögtönbíráskodás esetén nem, és az ítéletek rendkívül gyorsan, akár néhány óra leforgása alatt megszülettek. Ezen felül a védekezés lehetősége korlátozott volt, és az eljárás gyakran halálbüntetéssel végződött. Bár elméletileg volt lehetőség jogorvoslatra a népbírósági eljárásban, ennek érvényre juttatását semmilyen eljárási szabály nem garantálta, csakúgy, mint a védelemhez való jog érvényesülését, valójában puszta formalitások voltak. Az újonnan született Kádár-rendszer hatalmának megszilárdítására és a társadalom elrettentésére irányuló törekvései képezték az eljárások mozgatórugóit, nem az igazságszolgáltatás. Rögtönbíráskodás keretében körülbelül hetven halálos ítéletet hoztak.

A szakértőket és az általuk adott szakvéleményeket a megtorló perekben született ítéletek legitimitásának alátámasztása érdekében alkalmazták, anatómiájukat a rájuk nehezedő politikai nyomás nagy mértékben csorbította. A szakértői autonómiát a Csemegi-kódex védte, amelynek értelmében a valótlanságot állító vagy hamis szakvéleményt adó szakértőre a hamis tanúvallomást adóval azonos büntetést kell kiszabni. Ez a védelem azonban a jogorvoslathoz hasonlóan formális volt, a politikai befolyásolásnak nem képezte gátját, és a rendelkezést megsértve a szakértők a hatalom nyomására nyújtottak be hamis szakvéleményeket.

Az eljárások során a törvényesség mellőzését jól szemlélteti, hogy a szakvélemények értékelése ügyről ügyre eltért. A pszichiátriai szakértők esetében például a pszichiátriai kategóriák rugalmasságát használták ki, úgy mint a patológiás részegség esetén. A patológiás részegséggel már a két világháború közötti szakirodalom is foglalkozott. Olyan szintű alkoholos befolyásoltságot jelöl, amelynél a személy már nem felel a cselekményeiért. Ezt a kategóriát egyes esetekben a vádlottak elítélésére, más esetekben pedig az Államvédelmi Hatóság tisztjeinek felmentésére alkalmazták. A magyar politikai pszichiátria a szovjet gyakorlatnak felelt meg.

Ami az igazságügyi szakértőket illeti, jelentőségük kiemelkedő volt az eljárások során, mivel a bírói ítéletek leggyakrabban ezeken a szakértői véleményeken alapultak. Kirendelésük csak abban az esetben volt visszautasítható, ha nem rendelkeztek megfelelő szakértelemmel, az igazságügyi szakértés szabályait viszont csak a rendszerváltás után kezdték el jogszabályba foglalni, s így a szabályozás hiányossága olyan ,,vakfoltot” eredményezett, amely könnyen teret engedett a hatalmi visszaéléseknek.

2. Halálos ítéletek szakértői közreműködéssel? – A Sziklai-ügy

Sziklai Sándor honvéd ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum igazgatója és apósa, Kiss Lajos, a Hazafias Népfront budakeszi elnöke 1956. október 26-án Budakeszin életét vesztette.

A Fővárosi Bíróság által megállapított hivatalos tényállás szerint forradalmárok egy csoportja a fiatal Márity László és Fehér István vezetésével puskákkal és gránátokkal felfegyverkezve megjelent a háznál, hogy begyűjtse az ezredesnél lévő fegyvereket. Márity erőszakos követelésére és viselkedésére válaszul Sziklai ezredes pisztolyával meglőtte Márityot, amelynek hatására a feldühödött tömeg kézigránátot dobott a házba, amely könnyebben megsebesítette Kisst és Sziklait, utóbbi továbbá eszméletét is vesztette, miután a gránát összekötő-gyűrűje a koponyájának ütődött. Ezt követően Kiss – helyzetét kilátástalannak érezve – Sziklai pisztolyával halántékon lőtte magát. A lövöldözés és a gránátdobálás még egy ideig folytatódott, majd a forradalmárok Sziklai eszméletlen testét a ház elé húzták, és inzultálások közepette bántalmazták. A hivatalos tényállás szerint Sziklai a gránátrobbanás és a bántalmazás együttes következményeibe halt bele, míg Kissnél öngyilkosságot rögzítettek.

Márity László 1957. márciusában belehalt a Sziklai Sándor lövése által okozott sérülésébe, így a vádiratban az elsőrendű vádlottként Fehér István szerepelt, mint a ,,népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetője”, vele együtt az üggyel kapcsolatban további 16 személyt kívántak felelősségre vonni a népi államrend megdöntésére irányuló mozgalomba való részvétel, illetve izgatás miatt. Fehér Istvánt (aki az ítélethozatal előtt Ausztráliába menekült) és egy másik vádlottat halálra ítélték, így az ügyben két halálos ítélet született.

A bíróság által megállapított tényállás azonban mind az ügyben adott tanúvallomásoknak, mind a felmerült bizonyítékoknak ellent mondott. Az egymással ellentmondásban álló vádlotti és tanúvallomások, valamint a bizonyítékok közül jellemzően csak a vádlottakra hátrányosakat fogadták el, annak ellenére, hogy az 1951-es büntető perrendtartásról szóló III. törvény tartalmazta a szabad bizonyítás elvét, valamint előírta, hogy minden bizonyítékot alaposan meg kellett (volna) vizsgálni és mérlegelni. A szakértői vélemények körében is kérdések merültek fel. Fehér István például Ausztráliából írt levelében egyenesen azt állította, hogy valójában Sziklai ölte meg apósát a forradalmárok megérkezése után kialakult heves, politikai természetű családi vita eredményeként, majd Sziklai ezt követően lett öngyilkos.

Az ügyben a holttestek exhumálása után adott orvosszakértői véleményeket utóbb annak érdekében meghamisították, hogy Sziklai mártírhalálát alátámaszthassák. Eredetileg úgy vélték, hogy Sziklai halálát egy 7 mm-nél nagyobb kaliberű pisztoly lövése okozhatta, amit vélhetően önkezűleg, a koponyára rászorítva süthettek el. A honvédezredes által használt TT-pisztoly kalibere 7,62 mm volt. (Speck István: A Sziklai-ügy, Budakeszi, 1956 – Budakeszi Panoráma, 2011, 48. o.) Ezt a véleményt később oly módon változtatták meg, hogy a hivatalos tényállásban már a gránát összekötő-gyűrűjének nekicsapódását jelölték meg, mint Sziklai koponyasérülésének okát. Ennek alátámasztására egy később készült szakvéleményben már azt állították, hogy a Sziklai koponyáján keletkezett sérülés mérete túl nagy ahhoz, hogy azt lőfegyverrel okozhatták volna, akkora lyukat minden bizonnyal egy repeszgránát üthetett. Dr. Kovács Gábor igazságügyi orvosszakértő szerint azonban az iratanyag ismételt átvizsgálása után semmilyen nyomát nem találták a koponya exhumálásának, a szakértő így nem is tudott mit vizsgálat alá vetni, és az ügyben minden bizonnyal hamis bizonyítékokat használtak fel. A holttestek exhumálásához hasonló cselekményeket szigorúan jegyzőkönyvezni kell, többek között annak érdekében, hogy az eljárás törvényessége később ellenőrizhető legyen. A megtorló perek során viszont egyébként is gyakori jelenség volt a jogszabályok áthágása vagy figyelmen kívül hagyása, hiszen a perek politikai, és nem igazságszolgáltatási célokat szolgáltak.

Fehér István és társai perének koncepciós jellegét megvilágítja, hogy a perben a vallomások, a bizonyítékokat valamint a szakvéleményeket úgy választották ki, illetve módosították, hogy azok Sziklai honvédezredes mártírhalálát támasszák alá, ráadásul akinek tiszteletére később mellszobrot avattak és utcát is elneveztek róla. A bizonyítékok politikai szempontok szerinti értékelése, a bizonyítási eljárás során elkövetett szabálytalanságok a Sziklai-ügy valós tényállásával kapcsolatban több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. A Sziklai-ügyben két halálos ítéletet is kiszabtak, amelyek azonban valójában perújítást kellett volna, hogy eredményezzenek.

3. A kiskunmajsai lincselés

Az 1956-os forradalom eseményei az ország különböző pontjain spontán és zűrzavaros módon mentek végbe, az események láncolata sokszor magával sodorta azokat a hétköznapi embereket, akik később a koncepciós perek alanyaivá váltak. Azonban nemcsak a forradalmi események, hanem gyakran a hatalom által az azokra adott válasz is hasonlóképpen kaotikus volt. Ennek oka egyrészt abban rejlett, hogy a perek valódi célja a politikai bosszúállás volt, másrészt pedig az, hogy a valós történéseket roppant nehéz volt rekonstruálni, illetve a valós elkövetőket beazonosítani például lincselés esetén. A valódi tettesek megtalálására gyakran nem is törekedtek, a fő szempont a társadalom megfélemlítése és a példastatuálás volt. A forradalom idején ráadásul az MDP vezetésében teljes káosz és fejetlenség uralkodott, és a hatalom mindenáron azt akarta közvetíteni a népesség felé, hogy ura a helyzetnek. A koncepciós perek tárgyát képező ügyekben a valós tényállás megállapítására a szemtanúk vagy az érintettek felkutatásával, illetve a fennmaradt iratanyag átvizsgálásával, a rendszerváltozás után tettek több helyütt kísérletet, azonban az események óta eltelt idő hosszúsága és az iratok hiányossága miatt számos esetet nem sikerült kétséget kizáró módon felderíteni.

Kiskunmajsán – hasonlóan az Alföld agrár- és tanyavilágának más településeihez –, komoly helyi feszültségekhez vezetett a Rákosi-rendszer idején elrendelt erőszakos kollektivizáció. Az egyébként relatíve kis közösségekben a felszín alatt a hatalom kiszolgálói a népharag célpontjává váltak. Neményi József ipari és kereskedelmi előadó Kiskunmajsán a helyi erős embernek számított, még a tanácselnök helyett is ő döntött, a téeszesítés során a beszolgáltatási bizottság vezetője volt. Kozma Huba helyi lakos, a forradalmi események idején 14 éves szemtanú a rendszerváltozás után a Új-Kun-Majsa helyi lapnak adott visszaemlékezése szerint Neményit a ,,négus” gúnynévvel illették sötétebb bőrszíne és hatalmaskodó stílusa miatt.

1956. október 27-én Kiskunmajsán vásárt tartottak, így a környező településekről is számos érdeklődő érkezett a településre. A vásár miatt Kiskunmajsára érkezők a pesti forradalom hírét is magukkal hozták. A népharag célpontjává a helyiek körében egyébként is utálatnak örvendő Neményi vált, nagy tömeg vonult a tanácsháza elé.

A történteket nem lehet kétséget kizáróan rekonstruálni, azonban több szemtanú elmondása szerint a következő kép rajzolódik ki az eseményekről. A tanácsháza előtt tartózkodók Neményi kiadását követelték a helyszínen tartózkodó rendőrtisztektől és katonáktól, majd – miután a tömeg eloszlatására nem voltak képesek – a rendőrök Neményi házához mentek érte. Neményi otthonából a tömeg lecsitításának szándékával indult el a tanácsháza elé, ahol a feldühödött tömeg várta, míg egy ettől eltérő verzió szerint Neményiért otthonához valójában a forradalmárok egy nagyjából 30 fős csoportja ment el. A tömeget látva Neményi a tanácsháza előtt posztoló rendőrök segítségét kérte, akik azonban tehetetlenek voltak, és Neményit a forradalmárok egy csoportja a téren elfogta, majd erőszakkal a tanácsháza pincéjébe lökték, majd megbeszélést folytattak arról, mit tegyenek vele. Más elbeszélések szerint Neményit gyakorlatilag a térre való megérkezése után azonnal ütlegelni kezdték és a forradalmárok gyűrűjéből egy katona szabadította ki, majd vitte be a tanácsháza épületébe, mindenesetre annyi bizonyos, hogy Neményi a tanácsháza pincéjébe került.

Amíg Neményi az épületben tartózkodott, a téren váró tömegen nagyjából fél óra elteltével koordinálhatatlan indulatok lettek úrrá, amit a tanácsházát védő két katona nyilvánvalóan nem volt képes kezelni, azonban nem csak ez a két helyőr tartózkodott a helyszínen. A két katona egy ideig képes volt a téren összegyűlt tömeg feltartóztatására, mivel őket a tömeg egyáltalán nem kívánta bántani, a felgyülemlett indulatok célpontja mindvégig Neményi maradt. Amíg Neményi a tanácsháza pincéjében sínylődött, megérkezett a térre a 31. majsai lövészezred őrnagya, Papp Zoltán és készültségi százada.

Időközben a téren várakozó tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett, olyan emberek jelentek meg, akiknek Neményi személyes sérelmeket okozott. Kolompár Mátyás segédmunkás végül bejutott a tanácsháza épületébe, megragadta Neményit, majd felrángatta a pincéből egyenesen ki a térre, a dühöngő tömeg közé. Az elbeszélések szerint Patyi István kőműves volt az, aki a lincselés folyamatát megindította azzal, hogy a tanácsháza bejáratánál egy törött zászlónyéllel Neményi arcába szúrt, akit ezt követően a tömeg agyonvert. Papp Zoltán őrnagy arra tekintettel, hogy a tömegben gyermekek is tartózkodtak nem lövetett a tömegbe. Mégis a hadbíróság elé állították, majd hat év börtönbüntetésre ítélték és vagyonának felét is elkobozták annak ellenére, hogy Papp a vérontást elkerülendő, lehetővé tette a helyi hatalmasságoknak, hogy a laktanyába meneküljenek, így megmentve több MDP-funkcionárius életét.

A forradalom leverését követően a kiskunmajsai lincselést megtorló perben Neményi volt felesége volt a koronatanú, a tettesi kört alapvetően az ő vallomása alapján határozták meg. A lincseléshez köthető Klucsó testvéreken, Klucsó Bélán és Klucsó Ferencen, akik Nagy Ferenc, a helyi Nemzeti Bizottság alelnökének figyelmeztetésére még 1956-ban Ausztráliába disszidáltak, a kiszabott büntetést a vagyonelkobzáson kívül nem lehetett végrehajtani. Szintén Nagy figyelmeztetésére menekült külföldre Rékasi Jójárt Gergely, akit egyébként Klucsó Béla mellett szintén halálra és vagyonelkobzásra ítéltek.

A megtorlások során így a hatalom azokat vette célba, akik a lincselés idején a téren jelen voltak, és jellemzően alacsony státusúak voltak. Egy, a lincselés idején részegen a téren zászlórudat lengető személyt például azzal vádoltak meg, hogy valójában ő adta meg a kegyelemdöfést Neményinek. Annak ellenére, hogy ennek lehetőségét az ügyben adott egyik szakvélemény kizárta, a bíróság a szakvéleményt figyelmen kívül hagyta, és még másodfokon is ez szerepelt a vádiratban. Olyan személyeket is elítéltek, akik bár a téren tartózkodtak, valójában egyáltalán nem vettek részt a lincselésben.

A Kecskeméti Megyei Bíróság előtt zajló elsőfokú perben Kolompár Mátyást, Patyi Istvánt és a lincselésben szintén résztvevő Pekó Istvánt brutális, ellenforradalmi csőcseléknek állították be és eszerint kezelték őket. A három fő vádlott ellen a vád szándékos emberölés volt, elsőfokon Patyi Istvánt 14 év, Kolompár Mátyást 12 év, Pekó Istvánt pedig 10 év börtönre ítélték. Az ítélet ellen fellebbeztek, a Legfelsőbb Bíróság azonban cselekményeik jogi minősítését megváltoztatta, és szervezkedésben való részvétellel egészítette ki, így mindhármukat halálra ítélték. A kiskunmajsai megtorló perben született öt halálos ítéletből így hármat végre is hajtottak.

Elítélték továbbá Turi Mihályt is. Turi földműves volt, a Kiskunmajsával szomszédos település, Kömpöc forradalmi bizottságának elnöke volt. A lincselés napján ő is a kiskunmajsai tömegben tartózkodott, a lincselésben azonban egyáltalán nem vett részt, a tárgyalásán még a fővádlottak is mellette tanúskodtak, ennek ellenére internálták, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, amelyből 15 évet le is töltött.

4. Így jár minden ÁVÓS – Tóth Ferenc meglincselése és megtorlása

Az ’56-os forradalom ideje alatt hatalmas káosz uralkodott az Budapesten, amely egyrészt a rendvédelmi szervek csődjére, másrészt pedig a társadalomban a Rákosi-rendszer alatt felgyülemlett gyűlöletre és elégedetlenségre, valamint a békés tömegmegmozdulásokra adott ellenséges kommunista párti reakcióra vezethető vissza. Ezek a tényezők 1956. október 31-én a forradalom különlegesen kegyetlen epizódját eredményezték.

Aznap délelőtt a az Andrássy úton, a nyílt utcán tartóztattak fel azzal a váddal egy karhatalmista századost, hogy ÁVÓ-s tiszt, aki a délelőtt során nem sokkal korábban rálőtt egy ártatlan fiatalra, átlőve a sapkáját. Tóth Ferenc, a Belső Karhatalom Országos Parancsnokságának századosa az ÁVH-sok részére rendszeresített fekete félcipőt viselt, a járókelők minden bizonnyal emiatt szemelhették ki maguknak. Tóth köré egyre nagyobb tömeg kezdett gyűlni, előbb lökdösni kezdték, taszigálták, majd ököllel is ráütöttek, immár az Eötvös utcában.

Az Eötvös utca 25. szám alatt egy nemzetőr egység állomásozott, és az egység kapualjban posztoló tagjai felfigyeltek a Tóth századost ráncigáló tömegre. Előbb kiszabadították a tömegből, majd bekísérték a nemzetőrállomásra, és ezt követően bezárták maguk mögött az ajtót. A tömeg mindeközben nem tágított, az utcán várakozva követelték a karhatalmista kiadását. A nemzetőrök megkezdték Tóth kihallgatását a vele kapcsolatban elhangzott vádakról, továbbá arról, hogy milyen tisztséget tölt be az Államvédelmi Hatóságnál. Tóth mindösszesen annyit árult el, hogy ő a Belső Karhatalom Országos Parancsnokságának századosa, és hogy a lövöldözés tekintetében ártatlan, mivel fegyvertelen. A nemzetőröknek Tóthról ezen kívül még annyit sikerült kideríteniük, hogy nős és két gyermek édesapja, valamint hogy Polgáron született 1921-ben.

Tóth kikérdezésével párhuzamosan a nemzetőrök a tömeg megnyugtatására törekedtek, fennállt ugyanis a veszélye, hogy megrohamozzák a nemzetőrséget. A tömegből több fős delegációt is fogadtak, hogy meggyőződhessenek róla, nem akarják megszöktetni a karhatalmistát. Erre egyébként a tömeg tudomása nélkül lehetetlenség is lett volna sort keríteni, ugyanis a nemzetőrségnek egyetlen be- és kijárata volt. A nemzetőrök a delegáció fogadásán felül többször is kiléptek a tömegbe leszögezni, hogy szó sincs a százados megszöktetéséről, viszont át akarják kísérni a rendőrkapitányságra, hogy felette majd bírói ítélet születhessen.

Az utcán várakozók azonban nem hittek a nemzetőröknek, és továbbra is Tóth kiadását követelték. A nemzetőrök a helyzetet egyre veszélyesebbnek ítélték, egyikük sem vállalkozott arra, hogy belelőjenek a tömegbe abban az esetben, ha azok megrohamozzák az állomást. Mayer Antal, a nemzetőrök egyike próbálta rávenni társait Tóth kiadására, majd ő maga is bántalmazta, ezután kilökte az ajtón a forradalmároknak. A tömeg Tóthot ezután ütlegelni kezdte, majd a nyakába dobott zsinórral megfojtották. Ezután a holttestet tovább gyalázták, az utca porában húzták, majd az Aradi utca sarkán Erős István, Babér István és Törzsök József felhúzták egy fára, nyakába pedig egy ,,ÍGY JÁR MINDEN ÁVÓS” feliratot akasztottak. Az eseményekről fénykép is készült, amely megpecsételte Erős, Babér és Törzsök sorsát, akiket rövid eljárásban mind halálraítéltek, és kivégeztek a forradalom leverése után. Erőssel szemben a vád a holttest felakasztásán felül Tóth földön húzása és megszurkálása volt, ezekre azonban Erős képtelen lett volna, hiszen keze kacska volt. Tóthot egyébként késével a tömegnek való kiadása után egy Tóth Mihály nevű kocsis szúrta meg többször. Mindenesetre az ítéletben kimondták, hogy Erős kacska keze ellenére is képes volt a szúrásra.

A per koncepciós mivoltát mutatja az is, hogy a helyszínen készült fényképek alapján olyan személyeket vontak felelősségre, akikkel a brutális ellenforradalmista csőcselék narratíváját kívánták aláhúzni. Erős és Törzsök maradéktalanul alkalmasak voltak a szerep betöltésére, előbbi ugyanis háromszor, míg utóbbi ötszörösen büntetett személy volt. Az esetről való későbbi visszaemlékezések során is oly módon írtak Tóth Ferenc haláláról, hogy valójában köztörvényes bűnözők, és nem a népharag áldozata lett.

A megtorlás során Mayer Antalt is elhelyezték a hatalom narratívájában, emlékezetpolitikájában. Mayer szintén többszörösen büntetett előéletű személy volt. A Horthy-korszak során nyolcszor, azután pedig még egyszer vagyon elleni bűncselekmények miatt ítélték el, valamint egyszer súlyos testi sértés miatt. Mayer a német megszállás alatt önként jelentkezett az SS-be, a budai várban teljesített szolgálatot, a háború után pedig amerikai fogságból tért haza. A büntetőügyében megállapított hivatalos tényállás merőben más képet fest Tóth Ferenc meglincseléséről, mint ami valójában történt, a bíróság szerint ugyanis Mayer további ismeretlen nemzetőrökkel Tóthot valójában Pozsonyi úti lakásából hurcolta el, az útközben melléjük verődött csőcselékkel karöltve érkeztek meg az Eötvös 25. szám alatti nemzetőrállomásra. Mayer Antalt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette, bűnsegédként elkövetett egyrendbeli gyilkosság bűntette, valamint egyrendbeli háborús bűntett miatt ítélték halálra.

A kötet kiváló példáját nyújtja a tudományágak közötti együttműködésnek, a kutatások sokszínűségének és annak, hogy még rengeteg munka vár ránk, hogy a megtorlás korát feltárjuk.

 Sipos Máté – joghallgató, ELTE ÁJK

Ezt olvastad?

Térképre vitt montreali történelem

Montrealban, a kanadai Concordia Egyetem, Magyarország Montreali Főkonzulátusa és a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának közös rendezvényén mutatták be 2025. december

X