A kanadai Habsburg-kincslelet magyar kitüntetéstörténeti érdekességei – I. rész

2025. november 6-án a világsajtót bejárta a hír: a kanadai Québec tartományban, egy bank széfjében felfedezték a Habsburg–Lotaringiai dinasztia legértékesebbnek tartott s száz éve elveszettnek hitt ékszereit. A kisméretű, barna bőrrel borított dobozt, amely évtizedeken keresztül rejtette magában a felbecsülhetetlen értékű ötvösmunkákat, Habsburg–Lotaringiai Károly, a jelenlegi családfő nyitotta fel a Québec-i bank épületében.

A kicsomagoláskor egymás után láttak napvilágot a különlegesebbnél különlegesebb darabok, összesen több, mint egytucat ékszer, köztük órák, brossok és rendjelek. A külföldi sajtóban a kincslelet számos darabját kiemelik. A szalagcímekben mindenekelőtt az úgynevezett firenzei gyémánt (németül „der Florentiner”) tűnik fel, amely 137,2 karátos tömegével a világ egyik legnagyobb és ezáltal legismertebb drágaköve. Egykor ez volt az uralkodó-dinasztia egyik legféltettebb kincse, amelyhez számos legenda is kapcsolódik. A napilapok többsége említést tesz arról a nagyméretű smaragdba illesztett óráról, amely Mária Terézia német-római császárné, magyar és cseh királynő tulajdonában állt, s amelyet később, az 1870-es években az A.E. Köchert ötvösműhelyben átalakítottak Wittelsbach Erzsébet magyar királyné igényei szerint (A.E. Köchert, 2025).

Néhány lapban felbukkan továbbá két, a magyar nemzeti trikolór színeiben pompázó, drágakövekkel kirakott műtárgy: egy csokorszalagot formázó bross, továbbá egy kalaptű. Mindkettőt Wittelsbach Erzsébet magyar királyné ékszereként nevesítik (Winkelhofer, 2025b. 14–15.) – tegyük hozzá: tévesen. Több forrás arra enged következtetni, hogy mindkét darab valójában a magyar kitüntetéstörténet legfontosabb, legértékesebb tárgyi emlékei közé tartozik. A bross a Magyar Királyi Szent István Rend [a cikkben a rendjelek neve a hagyományos formában szerpel – szerk.] Mária Terézia számára készült egyedi jelvényének egyik alkotóeleme, a kalaptű pedig a Szent István Rend nagymesterének kalpagdísze. A műkincsek provenienciájának ezen elemét eddig nem azonosították, eredetüket az 1860-as évekig vezetik vissza, s az az alapfeltételezés, hogy az 1867-es magyar királykoronázásra készültek (Winkelhofer, 2025b. 14–15.). A magyar sajtóban és tudományos érthetetlen módon sem a kanadai kincslelet híre, sem annak az utóbbiakban vázolt, kiemelkedő falerisztikai vetülete nem jelent meg. Pedig olyan műtárgyakról van szó, amelyekre azok hazai történeti jelentősége, továbbá jogtörténeti okok alapján a Magyar Állam igényt tarthatna.

Jelen cikksorozatban egyfelől arra törekszem, hogy történeti, falerisztikai érvekkel részletesen alátámasszam és megindokoljam, miért azonosítható a Kanadában fellelt, nemzeti színű bross Mária Terézia elveszettnek hitt Szent István rendi inszigniájával, a kalaptű pedig a magyar falerisztikai köztudatból teljesen kiveszett nagymesteri kalpagdísszel. Ez azonban feltétlenül megkívánja a rendi jelvények alaki sajátosságainak, tipológiájának bemutatását, így az első cikket részben ennek szentelem, részben pedig annak vázlatának, hogy a dinasztia ékszerei hogyan kerültek Bécsből Kanadába. A későbbi cikkekben fog részletesen szó esni a királynő rendjeléről, valamint a nagymesteri kalpagdíszről. Másfelől írásom célja azon szakemberek figyelmének a felkeltése, akik a szükséges hatáskör birtokában megindíthatják a megfelelő eljárásokat az említett műtárgyak hivatalos hitelesítését, továbbá annak tisztázását illetően, hogy a Magyar Állam mennyiben formálhat azokra igényt.

Az ékszerek útja a bécsi Császári Kincstárból Kanadába

Elöljáróban fontos rögzíteni, hogy az ékszerek tengerentúlra kerülésének történetéről nem rendelkezünk egyértelmű információkkal. Ez jórészt arra vezethető vissza, hogy a közelmúltig a műkincsek eltűnését is eleve rengeteg bizonytalanság övezte (Winkelhofer, 2025a. 12.). Csupán nagyvonalakban lehetett tudni, hogy mikor és hogyan veszett nyomuk, s kik vettek részt ebben a műveletben. A történet legfontosabb stációit a kincslelet megtalálása alkalmából a családtagok a nyilvánosság elé tárták, bár elmondásuk szerint ők sem tudtak valamennyi részletről (Schmid, 2025a). Eszerint az ékszerek kicsempészésére az utolsó magyar király, IV. Károly (osztrák császárként I. Károly) adott utasítást főudvarmestere, Leopold von Berchtold gróf számára 1918. november 1-én (Schmid, 2025a), más forrás szerint október legvégén (Winkelhofer, 2025a. 12.). Azzal bízta meg, hogy a legszigorúbb titoktartás mellett gyűjtse össze a dinasztia legértékesebbnek tartott ékszereit a Császári Kincstárban és szállítsa azokat Svájcba (Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5.).

A főudvarmester sikerrel járt, 1918. október 31-e éjszakáján becsomagolta a műtárgyakat, a bécsi Westbahnhof pályaudvaron felszállt egy vonatra (Winkelhofer, 2025a. 13.), majd november 4-én az ékszerekkel együtt megérkezett Svájcba. Berchtold gróf a műtárgyakat IV. Károly magántitkárára, Bruno Steiner báróra bízta (Schmid, 2025a), aki elméletileg a 25 millió aranyfrankra becsült gyűjtemény nagy részétől áron alul megvált, s a Habsburg–Lotaringiai családnak „csupán” 2 millió aranyfrank értékben adott vissza ékszereket (Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5.). Ez egyébként részben magyarázatot adhat arra, hogy a Császári Kincstárból eltűnt számos, felbecsülhetetlen értékű műtárgy közül miért mindössze annyi maradt, amennyit most Kanadában felfedeztek. Az ékszerek későbbi sorsáról még kevesebb adattal rendelkezünk. Az 1920-as években keringett egy olyan feltételezés, hogy a firenzei gyémánt – amelyet az I. világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes hatalmak Olaszországnak ítéltek (Brocza, 2025) – a száműzetésben élő IV. Károly birtokában van, aki azt nem hajlandó átadni az olasz kormánynak.

Az utolsó császár és király halála után a drágakő a párizsi Chartier & Co. ékszerészcégnél tűnt fel, amely azonban nem volt hajlandó elárulni, hogy a gyémántot hol őrzi (Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5.). Az elmúlt napokban a nemzetközi sajtóban megjelent interjúk alapján, amelyet a Habsburg–Lotaringiai család idősebb tagjaival készítettek, az ékszerek hollétéről IV. Károly 1922-ben bekövetkezett halálát követően Zita, majd a néhai királyné két fia, Róbert és Rudolf bírt tudomással. Mikor Zita megosztotta a titkot két fiával, megígértette velük, hogy száz évig nem hozzák nyilvánosságra azt, hogy az ékszerek hol találhatók. Róbert és Rudolf a titkot továbbadták saját fiaiknak – Lorenznek és Simeonnak –, akik most felfedték azt a jelenlegi családfő, Károly előtt (Pogrebin, 2025).

Az ékszerek egyébként valószínűleg a családdal együtt mozogtak: miután IV. Károly Madeirán spanyolnáthában életét vesztette, előbb Baszkföldre (Schmid, 2025a), majd 1929-ben Belgiumba költöztek. Végül a náci inváziótól tartva elhagyták Belgiumot, s 1940-ben az Egyesült Államokba emigráltak. A családtagok elbeszélése szerint Zita királyné az ékszereket rejtő dobozt végig saját bőröndjében szállította. A család végül amerikai segítséggel Québec-ben talált menedéket, ahol az özvegy királyné az ékszereket elhelyezte a sajtóban meg nem nevezett bank széfjében (Pogrebin, 2025). Ebben a széfben pihent körülbelül hetven éven keresztül az a barna bőrborítású doboz, amely érintetlenül őrizte az európai ötvösművészet és kitüntetéstörténet számos pótolhatatlan darabját, köztük a már említett, Mária Teréziához köthető brosst és a Szent István Rend nagymesteri kalpagdíszét.

A Magyar Királyi Szent István Rend rendjeleinek jellemzői

Jelen cikk tárgyára térve a kanadai kincslelet magyar kitüntetéstörténeti jelentőségének megértéséhez elengedhetetlen röviden bemutatni a Magyar Királyi Szent István Rendet (a továbbiakban: a Rend) az alapítás célja és körülményei, illetőleg a rendjelek tipológiája (alaki sajátosságai) mentén, fókuszban Mária Terézia és a Rend kapcsolatával. Kiindulópontként érdemes utalni arra, hogy a Rendet a Habsburg Monarchia érdemrendjei közül az elsők között alapították. Csupán az 1757-ben életre hívott Katonai Mária Terézia Rend előzte meg (Pallos, 2011. 39.). A már létező, férfiak számára adományozható Aranygyapjas Rend a dinasztia házi rendjét alkotta (Pandula 1992-93. 35.), amelyet nem klasszikus értelemben vett érdemek alapján lehetett elnyerni, hanem azzal az uralkodó általában az udvari arisztokrácia hozzá legközelebb álló tagjait jutalmazta. A Csillagkeresztes Rend, amelynek fővédnöknője jellemzően az uralkodó felesége volt, az Aranygyapjas Rend női ellenpárjaként fogható fel, ugyancsak dinasztikus rendként létezett (Pallos 2011. 39.). A Szent István Rend létrehozatala szervesen illeszkedett Mária Terézia királynő azon politikai intézkedései közé, amelyekkel a magyar rendeket igyekezett megnyerni nagyhatalmi, továbbá hatalmi centralizációt célzó belpolitikai törekvéseinek (Wellmann, 1941. 53.). Fontos azonban megjegyezni, hogy a rendalapításban Mária Terézia jelentős mértékben közvetlen szerepet töltött be, tanácsadói akarata ellenére hozta meg e döntését (Fleischer, 1933. 243–246.).

A Rend arculatának kialakítása során kiemelt szempont volt, hogy azon egyértelműen tükröződjön annak magyar jellege. Ennek megfelelően a Rend statútumainak (alapszabályainak) második cikkelye rögzítette, hogy a Rend nagymesteri méltósága mindenkor a magyar Szent Koronával van egybekötve (Kisfaludy, 1840. 143.), másként fogalmazva, a törvényesen megkoronázott magyar király egyidejűleg a Rend nagymestere is. Ezen elvi alapvetés nyomán tervezték meg a Rend inszigniáit, díszöltözeteit, így azokban a magyar nemzeti színek, illetve jelképek dominálnak (Pandula, 1989. 12–13.). Mind a díszruhák (Tompos, 2002. 171–183.), mind a rendjelek (Pandula, 1996. 239–255.) tipológiájával részletesen foglalkoztak már a szakirodalomban. A kanadai kincsleletben előkerült műtárgyak szempontjából a rendjelek alaki jellemzői bírnak jelentőséggel, így a továbbiakban erre térek ki áttekintő jelleggel.

A Rend jelvényei között fokozattól függően ugyan adódtak méretkülönbségek, ám művészeti kialakításukat tekintve ugyanolyanok voltak. Ahogy arra Pandula Attila rámutatott, sajátosan ötvöződtek bennük a névadó királyra, valamint az alapító királynőre utaló szimbólumok (Pandula, 1996. 242.). A rendi inszignia aranyszegélyű, hullámos végű, egyenlő szárú, zöld színű zománccal borított kereszt, amely a magyar Szent Korona stilizált, aranyozott „barokk” analógiájáról függ le. A kereszt előlapi középmedalionjában vörös zománcháttérrel aranyszegélyezésű, zöld hármashalmon álló, fehér kettőskereszt helyezkedik el, amelynek a lábánál nyitott leveles aranykorona látható. A kettőskereszt bal oldalához az M, jobb oldalához a T betűt illesztették, utalva az alapító-nagymesternő nevének kezdőbetűire. A középmedaliont aranyszegélyű, fehér zománcozású körgyűrű veszi körül, amelyen aranyszínű felirat formájában a Rend jelmondata – Publicum Meritorum Praemium („a köz szolgálatában szerzett érdemek jutalma”) – olvasható. A hátlap középmedalionjában korszaktól függően fehér alapon festett fekete vagy arany felirat szerepel: STO. ST. RI. AP. (Sancto Stephano Regis Apostolico).

A medaliont aranyszegélyű, fehér zománcozású körgyűrű öleli körül, amelyben egyes rendjeleken tölgyfalevél-, más rendjeleken babérkoszorú látható (Pandula, 1996. 242–243., Kisfaludy, 1840. 144.). A kereszt többségében aranyozott ezüstből, ritkábban aranyból készült. A Rend másik jelvényét az ún. rendi csillag alkotta, amelyet a nagykereszttel együtt adományoztak. A 18. század folyamán, valamint a 19. század első harmadában a csillagot alapvetően textilből – arany- és ezüstszállal, valamint zöld és vörös színű fonalakból – gyártották. A kereszt és a csillag előlapi középmedalionja művészeti jellemzőit tekintve lényegében azonos, azzal az eltéréssel, hogy a csillag esetében a középmedaliont övező fehér színű, aranyszegélyezésű gyűrűben nem a Rend jelmondata, hanem tölgyfakoszorú húzódik. Az ezüstből készült csillagokon a középmedaliont, valamint a körgyűrű külső oldalát pontsor szegélyezi. A medalion nyolcágú, sugaras csillagtestre illeszkedik (Pandula, 1996. 243.).

A fentiekben körvonalazott „alapváltozatoknak” léteztek speciális, ún. gyémántdíszítményes változatai, amelyeket együttvéve a Rend statútumainak 11. cikke szabályozott. Ez alapelvi éllel deklarálta, hogy a rendi díszöltözetet, illetve inszigniát kizárólag a mindenkori nagymester és a trónörökös dekorálhatja drágakövekkel. E szabály alól kivételt jelentett, ha a nagymester valamely rendvitéznek ilyen rendjelet adományozott (Kisfaludy, 1840. 148.). A gyémántdíszítményes rendi jelvényeknek tehát két csoportja különíthető el: egyfelől a dinasztia tagjai, másfelől a dinasztián kívüli kitüntetettek inszigniáinak köre. Mindkettő köréből maradtak fenn drágakövekkel díszített rendjelek, a tipológiát tekintve csillagokból némileg több, mint keresztekből. Ezek között egyébként két egyformát szinte egyáltalán nem lehet találni, mindegyik között akadnak különbségek (Pandula, 1996. 243.), különösen a gyémántdíszítményes csillagok között. A csillagok esetében gyémántokkal rakták ki a sugarakat, a középmedaliont övező körgyűrűt, a kettőskeresztet, a nyitott leveles aranykoronát és az M T betűket, smaragdokkal pedig a tölgyfakoszorút, valamint a hármashalmot.

Tudomásom szerint nem ismert olyan gyémántdíszítményes csillag, amelyben a középmedalion zománcozott, vörös színű hátterét rubinokkal rakták ki. A keresztek esetében a megjelenés általában a következő: a kereszt szárainak széle, a kettőskereszt, a nyitott leveles aranykorona, illetve az M T betűk gyémántokkal (brilliánsokkal), a kereszt szárainak és a hármashalomnak a zöld zománcozása smaragdokkal, a középmedalion vörös színű, zománcozott háttere rubinokkal van kirakva (Pandula, 1996. 243–244.). Ezenkívül említésre méltó, hogy a bécsi Kunsthistorisches Museum (KHM) gyűjteményében Schatzkammer WS XIa 20 b leltárszámmal őriznek egy olyan gyémántdíszítményes nagykeresztet is, amely esetében a kereszthez tartozó, stilizált Szent Koronát ugyancsak gyémántokkal rakták ki. Ennél a keresztnél azonban a keresztszárak zöld, valamint a középmedalion vörös zománcborítását nem váltották fel drágakövekkel.

A cikksorozat a Mária Terézia számára készült Szent István rendi jelvények elemzésével folytatódik.

Molnár Dániel

Felhasznált források:

Szakirodalom:

Fleischer Gyula: A Szent István-rend alapítása és a rendalapítás képzőművészeti ábrázolásai. In: Angyal Dávid (szerk.): A gróf Klebersberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. Budapest, 1933. 243–257.

Kisfaludy Kassics Ignácz: Érdem Koszoruk vagy Értekezés A’ Felséges Austriai, Császári és Királyi uralkodó Házat illető Jeles Rendekrűl, megtiszteltetésekrűl és jutalmazásokrúl, toldalékkép pedig Europában most virágzó egyéb jeles Rendekrűl is. Bécs, 1840.

Pallos Lajos: A Magyar Királyi Szent István Rend jelvényei a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában. Folia Historica 27, 2010/11. 39–63.

Pandula Attila: A magyar falerisztikáról. Levéltári Szemle, 1989/1. 11–22.

Pandula Attila: A Habsburgok házi ordója: az Aranygyapjas Rend. Baranya (Történelmi Közlemények), 1992-93/1–2. 35–48.

Pandula Attila: A magyar királyi Szent István Rend jelvényeinek tipológiája. In: Krankovics Ilona (szerk.): Numizmatika és a társtudományok II. Debrecen, 1996. 239–255.

Tompos Lilla: A magyar királyi Szent István rendi ornátus magyarországi története és emlékei. Folia Historica 23, 2002. 171–183.

Wellmann Imre: Barokk és felvilágosodás. In: Domanovszky Sándor et al. (szerk.): Barokk és felvilágosodás – Magyar művelődéstörténet 4. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1941. 5–107.

Sajtóhírek:

Brocza, Stefan: Gauner, Kronen und Juwelen. Die Presse, 2025. 11. 14. (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 19.)

Pogrebin, Robin: The Florentine Diamond Resurfaces After 100 Years in Hiding. The New York Times, 2025. 11. 06. (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 14.)

Schmid, Fidelius (2025b): Der Schatz der letzten Kaiserin. Der Spiegel, 2025/46. (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 14.)

Schmid, Fidelius (2025a): The Priceless Habsburg Jewels Are Found – In a Canadian Safe Deposit Box. Der Spiegel, 2025. 11. 06. (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 14.)

Winkelhofer, Martina (2025a): Historische Spurensuche: die Fakten zum Kronjuwelen-Krimi. Kronen Zeitung, 2025. 11. 09. 12–13.

Winkelhofer, Martina (2025b): Habsburger-Schatz: Auch Schmuck von Sisi dabei! Kronen Zeitung, 2025. 11. 16. 13–16.

Zita császárné párisi perének szenzációs előzményei. Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5–6.

Stories of lost treasures. A.E. Köchert, https://koechert.com/of-lost-treasures/?lang=en (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 19.)

Ezt olvastad?

Falkavadászat Erzsébet királynéval

A falkavadászat nem más, mint hajtás lóháton, kutyák segítségével leginkább róka, ritkább esetben szarvas vagy nyúl után. A rókavadászat az

X