A kannibalizmus értelmezése a kora újkori európaiak körében

A kannibalizmus szó szerinti jelentése: az egyik emberi lény elfogyasztása egy másik ember által. Ez egyes esetekben csak a test egy meghatározott részének megevését jelenti; sőt, olyan kannibálok is vannak, akik csak a vért isszák meg. Bár a kannibalizmust kis túlzással a világ minden részén gyakorolták, ezt a tevékenységet általában a „primitív népek” szokásaként tartjuk számon. Ahogy Eli Sagan helyesen rámutat, az azték volt az egyetlen „civilizált” nép, amely ezt gyakorolta, és ők is csak korlátozott mértékben. Az első európai, aki a „canibal” kifejezést  használta, az maga Kolumbusz volt. Mielőtt az itáliai felfedező meghonosította volna ezt a szót, a kannibálok általánosan elterjedt megnevezése az „antropofág” volt.

Az “új ember”

Jelen cikk azonban nem a nyelvészetről, de még csak magáról a kannibalizmus antropológiai jelenségéről sem szól, hiszen arról számos elmélet és empirikus megfigyelés is született korábban. Sokkal inkább azt szeretném ebben a rövid írásban bemutatni, hogy hogyan járult hozzá a kannibalizmus ahhoz az emberképhez, amelyet az európai kolonialista népek alakítottak ki a bennszülöttekről a 15. és 16. században. Az úgynevezett “új ember” (különösen a kannibálok) története az Újvilágban sok szempontból összetett. A legfontosabb, és egyben szinte magától értetődő tény, hogy az új ember bizonyos értelemben valóban újnak tűnt az európaiak számára. Nem volt sem afrikai, sem ázsiai, sem indiai, és az európaiak sokáig nem tudták, hogy kulturális értelemben hol helyezzék el őket. Az új emberről alkotott nézeteik ambivalenciát, bizonytalanságot és szélsőségeket tartalmaztak: időnként az új ember az “új Ádám”volt, máskor pedig egy ember alatti entitás. Időnként a természetben élő, szabad ember szimbóluma, máskor pedig rabszolga; néha egy rejtélyes, és különleges civilizáció tagja, máskor pedig a legnagyobb barbár a Földön. Ezzel együtt pedig magára az Újvilágra, az indiánok által benépesített földre is hasonlóan szélsőséges módon tekintettek: olykor földi paradicsomként, a lágy szellő és a termékeny talaj országaként; később pedig áthatolhatatlan dzsungelek és megmászhatatlan hegyek tiltott területeként, amely maga volt a földi pokol.

Kolumbusz partraszállása (forrás: wikimedia.org)

A kannibál mint az őslakos ember megszemélyesítője

Abban, hogy az új ember és az Újvilág vizuálisan meg tudott teremtődni az európai kollektív tudatban, a kannibálok is jelentős szerepet játszottak. Végre lett egy olyan konkrétum, amelyről írni, és amelyet ábrázolni tudtak. A kannibál egyfajta viszonyítási pontként is szolgált, amely a lehető legtávolabbra pozícionálta az őslakosokat az európai kultúrától. Így lett az indián, az új ember, a “szélsőséges másik”. A kannibál egyértelmű mássága miatt a rá irányuló európai reakciók – kedvezőek és kedvezőtlenek egyaránt – ősi európai civilizációs és erkölcsi normák alapján születtek meg. Az ezzel kapcsolatos kijelentések gyakran állítják párhuzamba a kannibalizmust a civilizációs fejlettségi szinttel. A kannibalizmus egy európai, morális keretbe való beépülésének története segít megmagyarázni, hogyan és miért alakultak ki bizonyos attitűdök Amerikával, különösen Latin-Amerikával kapcsolatban. Fontos felismerni, hogy olyan attitűdök ezek, amelyek néha még ma is előfordulnak.

Az egyik legdöbbenetesebb kortárs beszámoló, Petrus Martyr de Angleria, az Indiai Tanács hivatalos krónikásának nevéhez fűződik. Peter Martyr az utazóktól megkapta az Újvilágról szóló összes jelentést, és személyesen készített interjút a hajóutak számos résztvevőjével. Fő művének első része, a De orbe novo 1511-ben jelent meg, és hozzájárult ahhoz a képhez, amelyet az európaiak az Újvilágról alkottak. Leírva azokat az embereket, akikkel a felfedezők az első utazásaik során megismerkedtek, Peter Martyr a kannibálokat “szörnyeknek” és “vadaknak” mutatja be, szenzációhajhász részletekbe bocsátkozva bizonyos kannibál gyakorlatokkal kapcsolatban.

Johann Froschauer ábrázolása az amerikai őslakosokról (forrás: wikimedia.org)

A mérsékelt Vespucci

Ezzel szemben egy 1502-ből származó levélben Vespucci, amely a felfedező leghosszabb etnográfiai leírását tartalmazza a kannibalista társadalomról, Arisztotelészre hivatkozva kezdi a leírását. Ebben a leiratban Vespucci már pozitív és kevésbé pozitív hangnemek között próbál egyensúlyozni. Az Európában széles körben népszerű Édenről és utópikus társadalmakról szóló elméleteket részben tagadja ez az írás. Ahogy Vespucci írja, a kannibáloknak nincs törvényük, nincs királyuk, akinek engedelmeskedniük kellene (“ognuno e signore di se” – mindenki saját maga ura), nincs határ a királyságok vagy tartományok között, nincs hitük, nincs tudásuk a lélek halhatatlanságáról, nem tudják, mi az a kapzsiság; összefoglalva: teljes mértékben a természet szerint élnek (“vivono secondo natura”). Itt az új ember már pozitív értelemben jelenik meg: az elérhetetlen eszmény, amely majdnem olyan távol áll a 16. századi embertől, mint a “vadságtól”. Vespucci ily módon az új emberről írva arra a közös európai ábrándra reagál, amely narratívát Kolumbusz is magáévá tett: hogy az új embert új Ádámnak, az Újvilágot pedig Édennek lássák.

Ez a kettősség egyébként pontosan ugyanígy megjelenik a modern irodalomban Aldous Huxley Szép Új Világa révén, amelyben a tömeggyártott és fröccsöntött társadalom oppozíciója a hús-vér Vadember, akire egyszerre tekintenek lekicsinylően, romantikus étosszal, és egy teljesen másik világ misztikus figurájaként a 26. századi London lakói. A különbség, hogy míg a könyvben a Vadember a történelem és a rég elfeledett korok terméke, ezzel együtt valóban egy teljesen másik faj tagja és az “ember”-nek egy korábbi verziója, addig az amerikai kontinens őslakosai a civilizációs különbségektől eltekintve ugyanolyan emberek voltak, mint az európaiak. Ez az, amit alapvetően se a korabeli történetírók, se az odahajózó kalandorok nem láttak be, hiszen beszámolóik – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – nem pusztán kulturálisan húztak saját maguk és az indiánok közé választóvonalat – az emberi lét egy teljesen más szintjére helyezték őket.

Visszatérve azonban Vespucci leveléhez, a felfedező a kannibalizmusról is részletesen ír, amelyre ugyan, mint említettem, alapvetően a távolítás jellemző, Vespucci meglepő módon sokkal józanabbul közelíti meg a jelenséget, mint például Kolumbusz. Vespucci minden írásában benne van a kannibál, mint racionális ember iránti tisztelet; olyan emberként tekint rá, akivel lehet vitatkozni, és akinek viselkedése szemtől-szemben is bírálható. A kannibalizmus ugyanolyan elítélendő lehet Vespucci számára, mint Kolumbusz számára; de maga a kannibál Vespucci szemében emberibb és érthetőbb. Bár az új ember ezáltal vesztett másságából, még mindig egzotikus, még mindig pogány, és a civilizációs értékek európai skáláján még mindig az európai ember alatt helyezkedik el.

kannibalizmus
Vespucci elképzelése a kannibalizmusról (forrás: wikimedia.org)

Montaigne, “Európa lelkiismerete”

Montaigne ezzel szemben, kultúrák közötti összehasonlításaiban már próbálja megváltoztatni ezeket az európai attitűdöket. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy Montaigne az első “civilizacionista”. Az Újvilágról több mint százszor értekezik futólag (Chinard, 193), és különösen két esszéjében, a “Des Cannibales” (1580) és a “Des Coches” (1588) foglalkozik vele. Ezek közül az elsőben jellegzetesen szangvinikus és távolságtartó pózt vesz fel. A másodikban megváltozott a hangulata, olyan okokból, amelyek később nyilvánvalóvá válnak. Az európai etnocentrizmus kritizálásának céljából Montaigne megfordítja az egészen addig általános morális, faji és kulturális hierarchiát az európai, fehér és civilizált lakosság, illetve az Újvilágban élő “primitív” indiánok között. A “Des Cannibales” számos értékeken alapuló ellentétpárt állít fel, úgy mint: a barbárság kontra civilizáció; a vad vs. szelíd; a természetes vs. mesterséges; az erkölcsösség vs. romlottság; a kannibalizmus vs. kínzás. Hogy az ezeken az ellentétpárokon lévő hangsúlyok hova helyeződnek, pusztán az új és régi világ közti kontrasztokon múlik. Montaigne szerint az, hogy az ellentétpárok melyik felét értékeljük pozitívan, a megfigyelő helyzetétől függ. Mindenki azt értékeli jobban, ami jobban reprezentálja önmagát, saját értékrendjét és kultúráját. Ez a fajta megközelítés persze manapság közhelynek tűnhet, de abban az időben precedens nélküli volt az Újvilág felfedezése óta. Montaigne a “Des Cannibales”-ben írt megjegyzéseit azzal kezdi, hogy megfosztja a civilizált európaitól a kulturális felsőbbrendűség érzését, amely az etnocentricizmuson alapul. A kannibalizmusról pedig azt mondja, mivel az az Újvilág vad, természetes, primitív, egyszerű és romlatlan emberéhez kapcsolódik, nem lehet gonosz. Odáig nem merészkedik, hogy azt állítaná róla, hogy jó, de a kannibalizmust morálisan mindenképpen magasabb rendűnek tartja az európai háborús gyakorlatoknál.

Montaigne (forrás: wikimedia.org)

Tanulságként annyit tudnék levonni az itt leírtakból, hogy a felsőbbrendűség mint eszme, nem értelmezhető önmagában; az mindig egy viszonyítás, egy összehasonlítás eredménye, amelyet jórészt kulturális szempontok alapján hozunk meg. Ha a portugál és spanyol hajósok ugyanolyan kreolbőrű, kulturálisan és morálisan idegen és megkérdőjelezhető attribútumokkal rendelkező népet találnak Amerika partjainál, akiknek azonban a technológiája, vallása és nyelve fejlettebb, mint az európaiaké, talán nem felsőbb, hanem kisebbrendűségi érzésekkel távoznak onnan. Mivel azonban nem így történt, a korabeli etnocentricizmust tekinthetjük akár a modern rasszizmus előfutárának is.

Borbándi Dániel

Felhasznált irodalom:

Palencia-Roth, Michael. Cannibalism and the New Man of Latin America in the 15th- and 16th-Century European Imagination (Comparative Civilisations Review Volume 12, Number 12 Spring 1985)

Chinard, Gilbert. L’ Exotisme americain dans la litterature franqaise au XVIe siecle (Paris: Librairie Hachette, 1911)

Colon, Cristobal. Diario de a bordo de Cristobal Colon. Primer Viaje, Fr. Bartolome de Las Casas (Barcelona: Editorial Arcadia, 1957)

Montaigne, Michel de. “Des Cannibales.” In Essais de Michel de Montaigne. Ed. by Albert Thibaudet (Paris: Librarie Gallimard, 1950), pp. 239-253.

“Des Coches.” In Essais de Michel de Montaigne. Ed. by Albert Thibaudet (Paris: Librarie Gallimard, 1950), pp.1005-1025.

“Of Cannibals.” In The Essays of Michel de Montaigne. Tr. by George B. Ives. Vol. 1 (New York: The Heritage Press, 1946), pp. 272-288.

Ezt olvastad?

A Vestigia Kutatócsoport 2022. szeptember 9-én Esztergomban rendezte meg Vestigia nostra címmel a XIV–XVI. századi magyar történelmi és irodalmi források