A Monroe-doktrína másfél évszázada – I. rész

James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án deklarálta kongresszusi üzenetében a később róla elnevezett Monroe-doktrínát, mely nemcsak azért jelentős, mert az Egyesült Államok első külpolitikai doktrínája, hanem azért is, mert hosszú távra meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját. Kinyilatkoztatását követően az elv sokat formálódott, ezért egyesek úgy vélik, Monroe kongresszusi üzenete napjainkban már nem érvényes, mások viszont a hidegháború korának diplomáciájában is a 19. század első felében meghirdetett amerikai külpolitikai tanokat látják visszaköszönni. Kimondva-kimondatlanul, de az Egyesült Államok Monroe szellemében, saját biztonságára hivatkozva avatkozott be nemcsak Latin-Amerikában, hanem a 20. század második felétől a világ bármely pontján, így Monroe 1823-ban elmondott beszéde még napjainkban is aktuális lehet.

A cikk második része ide kattintva tekinthető meg.

 

Az amerikai külpolitika jellemzői

1776. július 4-én 13 angol gyarmat a függetlenséget kikiáltva létrehozta az Amerikai Egyesült Államokat. Az új állam egyedisége abban állt, hogy ekkor még nem voltak gyakoriak a köztársaságok, így szinte teljesen magára volt utalva. A kezdeti időkben nem is szívesen lépett szövetségre senkivel, hiszen úgy gondolták, az ország biztonságát csak hasonló berendezkedésű államok garantálhatják. Az Egyesült Államok a felvilágosodás korában született, így politikáját nagyban áthatották a felvilágosodás eszméi. Az amerikai rendszer tökéletességébe vetett hit mozgatta külpolitikáját, a köztársasági államforma elterjedését tűzték ki célul, először csak Latin-Amerikában, természetesen amerikai vezetéssel.

Amerika már a kezdetektől erős küldetéstudattal rendelkezett, olyan országként tekintett magára, amelynek a kultúra, a civilizáció terjesztése a rendeltetése. Ez azonban már közvetlenül megalakulása után is csak retorikailag volt fontos. Valódi céljai olyan gazdasági és társadalmi struktúrák létrehozása a világban, melyek saját érdekeinek kedveznek. A hidegháború ideje alatt látszott igazán, hogy a morális külpolitizálás csupán a látszat; mindegy volt, hogy egy rezsim demokratikus volt vagy sem, csupán az számított, hogy ne szocialista országról legyen szó.

A 19. században a még fiatal Egyesült Államok próbált távol maradni Európától, félt az ottani nagyhatalmaktól, ez azonban később megváltozott: fokozatosan növelve hatalmát előbb regionális, majd – alig 150 év alatt – nagyhatalom lett, mára pedig a világ egyik, vagy talán egyetlen szuperhatalma.

Politikájára a kezdetektől fogva nagyon jellemzőek a doktrínák, fennállása óta mindig volt egy olyan normarendszer, amelyhez viszonyítva alakította külpolitikáját. A 19. században még az izolációs politika híve volt, azonban a 20. század közepén –  felismerve nagyhatalmi pozícióját – az egész világra megpróbálta kiterjeszteni befolyását. A 19. század elején született a Monroe-doktrína, amelyet a legtöbben az „Amerika az amerikaiaké” elvként emlegetnek csak. Hosszú időre meghatározta az Egyesült Államok történelmét, még a 20. században is sokszor hivatkoztak rá.

A Monroe-doktrína

A doktrína megszületésének előzményeihez szorosan hozzátartoznak a 19. századi Európa eseményei, így a napóleoni háborúk, Spanyolország meggyengülése, Napóleon és a Francia Császárság bukása. Napóleon kudarca után Európa vezető uralkodói létrehozták a Szent Szövetséget, amely a békét kívánta fenntartani Európában – a nagyhatalmak vezető pozícióinak megtartásával. A napóleoni háborúk következtében Spanyolország és Portugália is meggyengült, ennek köszönhetően a század első felében az amerikai kontinensen több spanyol gyarmat, illetve az egyetlen portugál gyarmat, Brazília is kikiáltotta függetlenségét. A Szent Szövetséget azonban Dél-Amerika kérdése erősen megosztotta, a cári Oroszország továbbra is spanyol uralmat akart a térségben, a franciák Bourbon-uralkodók vezette monarchiákat képzeltek el. Félelemre adott okot I. Sándor orosz cár 1821 őszén kiadott ukáza, amely kitiltotta a külföldieket a kereskedelemből, halászatból és a hajózásból a Bering-szorostól az 51. szélességi fokig, a tengerparttól száz mérföldön belül. A cári parancs lényegében az Alaszkától délre való terjeszkedést jelentette. Nagy-Britannia ellenezte mind a Bourbonok hatalomra jutását, mind pedig az orosz és a spanyol terveket, és hogy ezeket megakadályozza, az Egyesült Államokkal próbált szövetségre lépni. Az amerikai vezetők ezt elutasították, félve attól, hogy ezzel ismét Nagy-Britanniától függenének. [1]

A Monroe-doktrína 1823-as megszületésekor az Egyesült Államok még csak néhány évtizede volt független, néhány állam szövetségéből állt, gazdasága gyenge volt és az európai nagyhatalmak ölelésében létezett. A függetlenségi, illetve az 1812–1814 közötti amerikai-brit háború még élt az emberek emlékezetében, tisztában voltak sebezhetőségükkel, mindezek ellenére az ország erős öntudattal és küldetéstudattal rendelkezett.[2]

A később Monroe-elvként elhíresült doktrínát 1823. december 2-án deklarálta James Monroe,[3] az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke a Kongresszushoz intézett üzenetében. Az elnök nevével fémjelzett külpolitikai doktrína hosszú évtizedekre meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját. A beszéd lényegében a gyarmattartókkal szembeni fellépés volt.[4]

Az európai hatalmak háborúiban, melyek az ő belső ügyeik voltak, sohasem vettünk részt, sem azok politikánkat közelebbről nem érintik. Csak akkor utasítjuk vissza a sérelmeket vagy készülünk védelemre, ha jogainkat megtámadják vagy komolyan fenyegetik. Féltekénk mozgalmaiban már ilyen okoknál fogva is közvetlenebbül vagyunk érdekelve, melyek minden felvilágosodott és részrehajlatlan szemlélőnek szemébe tűnnek. A szövetséges hatalmak politikai rendszere lényegesen különbözik az amerikaitól. E különbség a kormányok különbözéséből veszi eredetét, és a miénk védelmén, melyet oly sok vér és kincs elvesztése árán és felvilágosodott polgárainak bölcsességével alkottunk meg, és mely alatt példátlan boldogságot élveztünk, odaadóan csügg az egész nemzet. Mi tehát az Egyesült Államok és azon hatalmak közt fennálló baráti viszonyt illetőleg kijelentjük, hogy békénkre és biztonságunkra veszedelmesnek tartunk minden kísérletet az ő részükről rendszereiknek e félgömb bármely részére való kiterjesztése iránt. [5]

Üzenetének lényege, hogy az Egyesült Államok a jövőben nem kíván sem az amerikai kontinensen lévő gyarmatok, sem pedig az európai országok belügyeibe beavatkozni. Leszögezte, hogy a gyarmatok belügyeibe annak ellenére sem fog beleszólni, hogy nem fogadja el az európai gyarmatosítási szándékokat az amerikai kontinensen, illetve, hogy az európai politikai rendszer kiterjesztését az Egyesült Államokra a biztonságát fenyegető lépésnek fogja tekinteni. Az Egyesült Államok ekkor még sem a tengereken, sem a szárazföldön nem képviselt akkora erőt, hogy akaratát érvényesíteni tudja, így az európai nagyhatalmak kezdetben nem is tulajdonítottak igazán jelentőséget a doktrínának. [6]

Monroe üzenete hosszú évtizedekre feledésbe merült, az 1850. április 19-ei Clayton–Bulwer-csatorna egyezményben hivatkoztak először a monroe-i elvekre, Monroe-doktrínaként azonban csak egy 1853-as kongresszusi vitában jelenik meg.[7]

A cikk második része a Monroe-doktrína gyakorlati megvalósulását mutatja az Egyesült Államok külpolitikájának tükrében.

Lackenbacher Annamária

 


[1]                Az amerikai Északnyugaton Oroszország a szőrmekereskedelemben erősen érdekelt volt, így ennek érdekében 1799-ben létrehozták az északról az 51. szélességi körig monopóliumot élvező Orosz–Amerikai Társaságot. (Forrás: Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, Mítosz ás valóság: Érdekek és értékek. Második, átdolgozott és bővített kiadás, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014, p. 67)

[2]                Magyarics Tamás: i.m. pp.65-69

[3]                James Monroe (1758-1831) az Egyesült Államok 5. elnöke 1817-1825 között.

[4]                Michael Beschloss: Our Documents: 100 Milestone Documents From The National Archives. Oxford University Press, 2006. p. 66.

[5]                Részlet James Monroe amerikai elnöknek a Kongresszushoz 1823. december 2-án keletkezett üzenetéből.  Forrás: Urbán Aladár (szerk): Dokumentumok az Egyesült Államok Történetéhez 1774-1918. Tankönyvkiadó, 1992, pp. 93-94

[6]                Magyarics Tamás: i.m.. p. 68

[7]                Dexter Perkins: A History of the Monroe Doctrine. Boston: Little, Brown and Co., 1963, p.68.

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket