A Nagy Testvér figyel téged – Kerekasztal-beszélgetés az állambiztonsági szolgálatokról

A Görbe tükör 1989, a rendszerváltás 25. évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat és a „Volt egyszer egy rendszerváltás” című Debreceni Egyetem Történész Hallgatók Egyesülete által szervezett Történelem szakhét egyik legizgalmasabb programján az állambiztonsági szolgálat gépezetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A Történelmi Intézet könyvtárában október 20-án megrendezett eseményen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának három munkatársa beszélgetett a Hálózat kialakulásáról és működéséről, a beszervezések mikéntjéről, a megmaradt iratanyagok hozzáférhetőségéről és a publikálás nehézségeiről. A beszélgetésen sok kérdés tisztázódott és sikerült eloszlatni néhány városi legendát is.

„Görbe tükör 1989” kiállítás a Debreceni Egyetem Főépületének 3. emeletén Kép forrása: Unideb.hu

A rendezvény kezdetén Pallai László egyetemi adjunktus köszöntötte a hallgatóságot, majd bemutatta a három résztvevőt: Krahulcsány Zsolt, Müller Rolf és Takács Tibor történészeket. Később a beszélgetés moderátori feladatait látta el, kérdéseivel nagyobb témák felé terelve a beszélgetést. Először az állambiztonsági szolgálatok kialakulásáról folyt a diskurzus. Müller Rolf kezdett bele az események taglalásába: 1945-ben Erdei Ferenc, az akkori belügyminiszter megbízására Tömpe András partizán Debrecenből indulva nekiállt megszervezni a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztályát. Csakhogy Budapesten már Péter Gábor felügyelte ezt, így egy időre különvált a politikai rendőrség vidéki és a fővárosi ága. Később ezekből szerveződött az ÁVÓ, majd az ÁVH, amelyet végül 1953-ban a desztálinizáció folyamataként elrejtettek a Belügyminisztériumban. Adódik a kérdés, az 56-os forradalom után mi történt az ÁVH vezetőivel? A forradalom szétzilálta az állományt, néhány korábbi vezető – mint Péter Gábor – börtönbe került, sokan a Szovjetunióba menekültek, néhányan pedig később a kulturális életben helyezkedtek el. Az Országos Rendező Irodáról például közismert volt, hogy levitézlett ÁVH-sok parkoló pályájaként működött. Már a forradalom leverése utáni napokban megindult az államvédelmi egységek újraszervezése. Természetesen a korábbi állomány nagy részét újra munkába állították, és az 1963-tól a Belügyminisztérium részeként működő szervezetet csoportfőnökségekre osztották. A foglalkoztatottak száma az évtizedek során csökkent, 1956-ig 30000 ember volt beszervezve, míg a rendszerváltás idején már „csak” 8-9000.

Meghívott beszélgetőpartnerek: Krahulcsány Zsolt, Müller Rolf és Takács Tibor történészek Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Fotó: Novák Ádám)

 Elérkeztünk a közéletben legnagyobb viharokat kiváltó kérdéshez: mi történt a rendszerváltás éveiben, és mennyi irat semmisült meg ebben az időszakban?  A válasz nem meglepő: nem tudni pontosan. 56-ban már megsemmisült az anyagok egy része, az 1960-as, 70-es évek iratanyaga maradt fent a legteljesebben, míg a 80-as évek meglehetősen hiányos.  Ez főleg annak köszönhető, hogy a hatalom időben kapcsolt: a rendszerváltás éveiben platós IFA-kkal vitték megsemmisíteni az anyagokat a Belügyminisztériumból, a szolnoki zúzdának nem volt akkora kapacitása, hogy le tudják darálni a sok odahordott anyagot, de olyan technikák is ismertek, hogy a dolgozóknak adtak egy-két zsák iratot azzal, hogy otthon majd égessék el. Magánkézbe is kerültek anyagok – holott Magyarországon magánszemély nem birtokolhat ilyesmit –, amelyek megfelelő időben kiszivárogtatva jókora politikai botrányt kavarhatnak, elég felidézni emlékezetünkben a D-209 ügyet. Nem könnyíti meg a kutatást, hogy az 1994. évi XXIII. törvény határozata szerint a BM öt csoportfőnöksége (Hírszerző, Kémelhárító, Belső Reakció és Szabotázselhárító, Katonai Elhárító, Operatív Technikai) közül csak a III-as ügyosztály anyagai kerültek be a levéltárakba, a többi nem. Müller Rolf végül rávilágít, hogy nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyi semmisült meg, hanem az, hogy mennyi maradt meg az anyagokból, és mihez kezdünk velük.

Mostanra minden olvasóban ott motoszkálhat a kérdés: hogyan tudhatom meg, hogy nagyapámról jelentett-e a házmester? A válasz pofonegyszerű. Mint kiderült, magánszemély egy egyszerű űrlap kitöltése után kikérheti a saját magára és közvetlen hozzátartozóira vonatkozó iratokat, és ezeket később akár publikálhatja is.  A levéltár munkatársai eloszlattak egy közkeletű tévhitet is: az anyagok nem titkosak, a kutatási engedély megszerzése után történészek által kutathatóak. De szenzitív adat így sem ismerhető meg – azokat kitakarják a másolatokból. Emiatt persze maradhatnak rejtve érdekes dolgok, de megtudhattuk azt is, hogy külföldön sokkal szigorúbbak az állambiztonsági anyagok kutatásának feltételei, mint itthon.

Felmerült, hogy vajon a Szovjetuniónak mennyire volt betekintése a magyar állambiztonsági ügyekbe. A válasz szintén nem túl meglepő: tudtak mindenről, amiről akartak. A szovjet tanácsadók jelen voltak a BM-ben, és különösen a több külföldi személy találkozását elősegítő nemzetközi események iránt érdeklődtek – példaként a nyári egyetem hangzott el. A pártbizottság és az állambiztonsági szolgálatok kapcsolata is terítékre került. Mivel az állomány 90%-a párttag is volt, felmerülhet a kérdés, melyik szervezet irányította a másikat?

Fotó: Novák Ádám

Ezután következett a talán legkényesebb téma: kik voltak a beszervezettek? 1956 előtt a rendszer mindenkiről mindent tudni akart. A meggyőződéses kommunistákon kívül sokan voltak a régi társadalmi osztályok tagjai közül, kiket erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással beszerveztek. El lehet képzelni, utóbbiak mekkora lelkesedéssel segítették a kommunista rendszer biztonságának megőrzését… 1956 után változott a hozzáállás: rájöttek, ha mindenkiről mindent tudni akarnak, senkiről semmit sem fognak megtudni, mert a lényeges információk elvesznek a fölösleges adathalmazban. Ezért a ’60-as évektől már célzott megfigyeléseket végeztek. Ez legtöbbször objektumvédelmet, vagy az aktívan rendszerellenesnek bélyegzett csoportok szemmel tartását jelentette. És kik számíthattak erre a nem kívánt figyelemre? Írók, rockzenészek, sportolók, volt 56-osok, iskolák, egyházak, a kulturális élet tagjai… Tehát már nem mindenki, csak majdnem mindenki gyanús. Egy kérdés érkezik a hallgatóságból: mi a helyzet a 80-as évek végén alakult ellenzéki pártokkal? A válasz pontosan az, amit mindenki sejtett: amellett, hogy megfigyelték ezeket a szerveződéseket, az összes pártba beépültek, ráadásul befolyásoló tényezőként működtek az állambiztonság emberei. Az évtized iratanyagának hiányossága sajnos nem kedvez a beépült személyek beazonosítását célzó kutatásoknak, amelyet az is nehezít, hogy a 80-as évek végi iratok még élő anyagoknak számítottak, így eltüntetni is könnyebb volt azokat. Ezzel kapcsolatban újabb kérdés érkezik a hallgatóságból: hogy áll a megmaradt anyagok feldolgozottsága? A válasz szerint egyre jobban: interneten keresztül is elérhető már az iratok egy része, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársai pedig kereshető adatbázisok létrehozásával is igyekeznek segíteni a kutatók munkáját.

A kis kitérő után visszakanyarodunk a beszervezettek kérdésköréhez. Megtudhatjuk, hogy nem minden ügynök egyforma. Nem mindegy, hogy miért és mit jelentettek, adtak-e át használható információt jelentéseikben. Volt, aki elvi alapon, meggyőződésből tette, esetleg anyagi haszon, karrierépítés érdekében, de olyan is, akit egyszerűen megzsaroltak. A börtön számított a legjobb beszervezési helyszínnek. Nem nehéz elképzelni, miért: pár nap a csapdában, és bárki elgondolkozna, ott akar-e maradni még éveket, vagy inkább ír néhány semmitmondó jelentést. A sorkatonák közül is sokakat beszerveztek, akikre nagyon rossz világ köszönhetett, ha nemet mondtak. Bevett módszer volt zenekarok egy-egy tagját megzsarolni a lemezkiadás lehetőségének elvesztésével, vagy a koncertezés ellehetetlenítésével. 1972-től a III/III-as hálózatban egy háromszintes hierarchiát alakítottak ki: ügynökök titkos megbízottá, majd titkos munkatárssá léphettek elő. A kényszerből jelentők nem biztosítottak túl sok hasznos információt, így általában megmaradtak ügynöknek. Az ügynök ki is tudta záratni magát a Hálózatból, ha túl sok valótlanságot jelentett – ez azonban nem gyengítette a rendszert, és ezután sok esetben a kizárt ügynök vált megfigyeltté. A felsőbb szinteket már sokkal inkább az elvi alapon, vagy anyagi haszonszerzés reményében jelentők foglalták el, az ő felelősségük az utókor szemében jóval nagyobb, mint egy egyszerű ügynöké. Hierarchián kívülinek számítottak az ún. társadalmi kapcsolatok – általában intézmények munkatársai, művelődési házak vezetői közül kerültek ki – és számuk jóval nagyobb volt, mint az állományban lévőké. Nem számítottak ügynöknek, de hangulatjelentéseket tettek, illetve kellett tenniük.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata: Betekintő

A beszélgetés záróakkordjaként szó esett a publikálás problémáiról is. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint a kutatónak nagyon óvatosnak kell lennie, hogy ne kapjon a nyakába pert: csak akkor bizonyítható valakiről, hogy ügynök volt, ha be tudják mutatni a bíróságon az illető beszervezési papírjait, jelentéseit és adatlapját. A Levéltár munkatársai szerint azonban jobb lenne, ha az ezen kritériumokhoz való ragaszkodás helyett a történészi tanulmány bizonyítási alapján derülne ki valakiről, beszervezett volt-e.  A majdnem két órás, jó hangulatú beszélgetést végül nagy taps zárta, a DETHE képviselői pedig ajándékcsomaggal köszönték meg a Történeti Levéltár történészeinek a részvételt.

Cserháti Csongor Lóránt

Ezt olvastad?

Küzdelem a lelkekért – az elBeszélő vendége Erdős Kristóf és Szuly Rita

2022-ben indult a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Küzdelem (NEB) a lelkekért című megemlékezéssorozata, mely 1958-tól 1973-ig mutatta be a pártállami rendszer

X