A római büntetőjog kezdetei

Amikor római jogról beszélünk, azon általában az ún. római magánjogot értjük. A római magánjog az európai jogrendszer alapja, kis túlzással – s enyhe gúnnyal – úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden joghallgató rémálma, hiszen mindenki, aki joggal akar foglalkozni, az első komolyabb kihívás az, hogy két féléven keresztül az egyetemen ezt a témát hallgatja. Ezzel elsődlegesen nem is a jogtételeket, hanem a gondolkodást, a filozófiai hátteret értik meg a hallgatók. Ezzel szemben a jog másik fő ága, a büntetőjog némileg kidolgozatlanabbnak tűnik, sokkal kevesebb szó esik a római büntetőjogról, mint a magánjogról. Ennek fő oka, hogy a római jogalkotás még nem oszlott a mai felfogásunk szerinti két nagy ágra, a magánjogra, illetve a büntetőjogra.

Ma az európai jogkultúrában két nagy ág mutatható fel: a polgári jog és a büntetőjog. A polgári jog (ius civile) a magánjog része. Jellemzően mellérendeltségi viszonyban álló, egyenjogú személyek (természetes- és jogi személyek) közti árujellegű vagyoni viszonyait, továbbá az egyes személyhez fűződő jogait szabályozza. A polgári jogi kötelezettségek általában csak a kötelezettek akaratából állnak be, míg a büntetőjog az, amely meghatározza azokat a közösségellenes, nemkívánatos – társadalomra veszélyes, vagyis materiálisan jogellenes – magatartásokat, amelyek tanúsítása, és jogellenességet kizáró tényezők hiánya esetén az elkövetőt büntetőjogi felelősségre vonják és amennyiben bűnös (gondatlanság vagy szándékosság terheli) megbüntetik (büntetés végrehajtási jog). A büntetőjog lényegi hatással van a polgári jogra, tehát egy büntetőaktus – a legtöbb esetben – együtt jár bizonyos polgári jogok elvesztésével: például ha valakit szabadságvesztésre ítélnek, ezzel párhuzamosan aktív választójogát (ami a tisztségekre való megválasztás, valamint különféle tisztségek megtartását illeti) elveszíti. A polgári jognak ehhez képest sokkal kisebb mértékben van büntetőhatása, bár például egy olyan személy, aki egy vállalkozást csődbe visz, büntetésként eltiltható a cégekben való tisztségviseléstől.

Ezzel szemben az ókori Róma jogában az ún. polgári és büntetőjog sokkal kevésbé volt egymástól elválasztható, sőt az is kijelenthető, hogy a mai értelemben vett büntetőjog nem is volt elkülöníthető. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Rómában nem léteztek büntető jogszabályok; lényegében ezzel csak azt mondhatjuk ki, hogy a büntetőjog körébe tartozó regulák és elvek nem alkottak elkülönült jogágat, ezek a ius civile, ius gentium, ius publicum, valamint ius privatum jogrétegei keretében egyaránt fellelhetők voltak.

Domitius Ulpianus[1] római jogtudós alapján a rómaiak e tudományt két fő részre osztották: az egyik a római állam egészére vonatkozó közjog, mivel bizonyos szabályok az egész közösség érdekeit szolgálták; a másik pedig az elsősorban egyéni érdekeket szem előtt tartó magánjog. Ez alapján a római jogban elsődlegesen azokat a bűncselekményeket üldözték, amelyek közvetlenül a közérdeket (ius publicum) érintették.

Ulpianus szobra Brüsszelben (forrás: en.wikipedia.org)

Jelen írásomban – terjedelmi korlátok miatt – nincsen arra lehetőségem, hogy bemutassam a római büntetőjogot a birodalom alapításától egészen annak (legalábbis nyugati részének) bukásáig, ezért kizárólag nagyjából a Kr. e. 750-es évektől az ún. XII. táblás törvények[2] Kr. e. 451–450 közötti létrejöttéig vizsgálom meg, kifejezetten azért, mert ez a szó mai értelmében vett törvénykódex tekinthető a korai római jog legjelentősebb jogforrásának, valamint ennek első egységes, szerkezetbe vont összesítésének. Tehát a továbbiakban elsődlegesen a törzsi szokásokból átvett büntetőnormákat, illetve az ún. sacralis büntető eszközöket vizsgálom.  

Alapvető kérdésként merül fel, hogy mi az az időpont, amikortól Rómát államnak tekinthetjük. Ez azért jelentős kérdés, mivel hivatalos államszervezet nélkül különösen büntetőjogról nem beszélhetünk, hiszen nincs az a szerv, amely a jogi normák betartását ki tudná követelni. A történészek és a jogtörténészek jelentős része úgy véli, hogy a római társadalom már az állam kvázi hivatalos létrejötte előtt egyfajta szimbiózisban élt, úgynevezett nemzetségi keretek között. Bár Rómát a monda szerint Kr. e. 753-ban alapították Közép-Itáliában, de azért az – a régi mondás szerint – kijelenthető, hogy nem egy nap alatt jött létre, s ez által a büntetőjogi normái sem egy nap alatt alakultak ki, viszont a 753-as évszám egyértelműen fordulópontot jelentett, hiszen ekkor két, vagy akár több törzs is közös vezetés alatt egyesült. Ezek a törzsek – önként, vagy kényszerből – egyesültek egymással, hozva saját kultúrájukat, büntetőjogukat (még ha ez a kifejezés talán egy kicsit erősnek is minősül), s létrehoztak valami újat, amely lehetővé tette túlélésüket.

Ez az egyesülés magával hozta annak igényét, hogy valamiféle egységes norma jelenjen meg a jogalkotás terén is. Annak tisztázása, hogy mi az, ami megengedett, s mi az, ami szankcióval járhat egy születendő államban, létkérdés, hiszen a különböző törzsek különböző szabályrendszerrel éltek és működtek.

A latin nyelvben a bűncselekmény legkorábbi megjelölése a noxa, illetve a noxia volt. Gaius[3] jogtudós ezt így vezette le: „Noxiae appellatione omne delictum continetur.”[4] A büntetés mint szó, tehát a crimen görög eredetű, a cernere igéből származik, lényegében külön, egyedi büntetést jelent. Amennyiben valaki bűncselekményt követett el, az számíthatott arra, hogy a bűnüldöző szervek tettét kivizsgálják, s valamilyen módon megtorolják. A büntetőszankciók meglehetősen egyszerűnek tekinthetőek, s ez lényegében végigvonul a teljes római időszakon, mivel a büntetések a római jogban elégtétel formátumában jelentek meg. Fontos megjegyezni, hogy az egyes büntetendő cselekedetekben nem csak a társadalmat érő sérelmeket, hanem a felsőbb, isteni törvény sérülését is látták, tehát a büntetés egyben áldozat is volt, az adott istenség kiengesztelésére.

Két fő büntetőszankció mutatható ki: száműzetés – ami együtt járt a polgári jogoktól való teljes megfosztással, illetve tiltott visszatérés esetén a halálbüntetés kockázatával; illetve a halálbüntetés. Emellett elképzelhető volt még a vagyontól való megfosztás (damnum), illetve a rabszolgasorba taszítás, de a gyakorlatban ezeket ritkábban alkalmazták. A szó mai értelmében vett börtönbüntetés elképzelhetetlen volt, az a fajta fogvatartó intézmény, melyben egyes esetekben tartózkodtak a vádlottak, kizárólag az ítéletig eltelő időszakra jelentett nekik tartózkodási helyet. A börtönök mai fő funkciója, amely az elítélt társadalomba való reintegrálását jelentette, ismeretlen volt (és maradt még sok száz évig.)

A római társadalom a kezdeti időkben a közösségen ért sérelmet gyakorlatilag korlátlanul megbüntette. Ez egy totális, korlátlan hatalmi jogkört jelentett. Egészen a XII. táblás törvényig a római büntetőjog alapja a törzsi szokásokból átvett normarendszer volt. A legtöbb esetben az egyén adott vétkét a törzs elleni vétségnek tekintettek, s ez ellen a teljes törzs fellépett. Amennyiben a törzset megtámadták, az ellen a teljes törzs harcolt, s megvédte magát. Ugyanígy jellemző volt az is, hogy ha egy adott egyén vétett a törzs, vagy a törzs tagjai ellen, a törzs egységesen bosszulta meg tettét, de egyúttal teljesen elfogadott, s igazolható volt a mai szóval élve önbíráskodás intézménye is.

A XII. táblás törvény kihirdetése (forrás: britannica.com)

Fontos kérdésként merült fel, hogy vajon a vétkesnek vélt fél idegen-e, vagy a törzs tagja. Amennyiben idegen volt, vele szemben az egyén bármit mehetett, ami lehetőségében állt, akár meg is ölhette. Viszont amennyiben ez nem a bellum pium iustum, azaz igazságos és kegyes háború eszközeivel történt, akkor a félnek felelnie kellett tetteiért. Törzsbelivel szemben viszont ez a fajta nagy szabadság nem mutatható ki. A törzsnek fontos volt, hogy minél nagyobb számú legyen, ezért az emberölést főben járó véteknek tekintette. Életet életért, vért vérért. Különösen hangsúlyt kapott ez abban, hogy aki törzsbélit gyilkolt meg, az egyenesen parridiciumot, azaz testvérgyilkosságot követett el. Plutarkhosz Romulus életrajzában is kifejtette, hogy: „Jellemző, hogy az apagyilkosságra nem szabott ki büntetést, hanem ehelyett minden emberölést apagyilkosságnak minősített.”[5] Összefoglalva ezt a kérdést, a Róma előtti társadalom egy idegen megölését elfogadhatónak tartotta – még ha bizonyos szintű „korrektséget” el is várt – de a családtag, az apa, a fiú, valamint a rokonok teljes védettség alatt álltak. Ha valaki ilyen személyt gyilkolt meg, azért életével fizetett.

Romulus, Róma első királya számos, vérségileg lényegében egymástól idegen törzset egyesített, mondjuk úgy, egy zászló alatt. Éppen ezért szükség volt arra, hogy ezek az egymással sok esetben nehezen összeférő személyek és csoportok valamiféle egységes jogrendszer keretein belül éljenek. Az addig kifejezetten jellemző bosszú kérdése igen hamar kikerült a családok kezéből és az állam előjoga lett. A bűnüldözést már nem maga a (nagy)család, hanem erre avatott személyek, választott tisztségviselők, a quaestores parricidii végezték, az ítéletek végrehajtását pedig a liktorok. Az nem egyértelmű, hogy a quaestores parricidii állandó tisztséget jelentettek-e az archaikus korban, vagy alkalomszerű kinevezéssel jutottak tisztükbe.

A büntetőszankciók ekkor már némileg összetettebbek lettek, mint korábban voltak. Ciceróra hivatkozva Szent Ágoston[6] szerint hét ilyen büntetési nem mutatható ki a királyok korában:

anyagi veszteség (damnum),

szabadságvesztés (vincula),

testi fenyítés (verbera),

becsületvesztés (talio, ignominia),

számkivetés (exilium),

halálbüntetés (mors),

rabszolgaság (servitus).

A királyok korában megfigyelhető még egy bizonyos átmenet, melyet majd csak a XII. táblás törvény szabályoz és némileg tilt meg. Ez azt jelenti, hogy bizonyos – elsődlegesen a személyi vagyonra vonatkozó – vétkek esetén még megfigyelhető valamilyen szintű egyéni bíráskodás lehetősége, bár itt is látható valamilyen szintű kettősség, miszerint a paraszti tradíció sokkal szigorúbb volt a pásztori tradíciónál. Például a lopásra a paraszti hagyományok alapján halálbüntetés volt kiszabható, míg a pásztori tradíciók ebben némileg „irgalmasabban” jártak el, a tolvaj ekkor „csak” rabszolgasorba került. Ennek pontosítását és egységesítését a XII. táblás törvények hozták tető alá.

Fontos – a római társadalom előtti hagyományból eredő – büntetőjogi kérdés volt a szakrális bűntettek megtorlásának kérdése. Mivel ennek teljes kifejtése meghaladja jelen cikk kereteit, ezért csak egy témakört szeretnék – bővebben – említeni, amely az esküszegéssel kapcsolatos. Az eskü egy nagyon lényeges kérdés volt a fiatal állam szemében, ahogy azt Cicero egy helyen meg is jegyzi: „Az ígérethez adott hűség biztosítására őseink semmilyen köteléket sem tartottak erősebbnek az eskünél.”[7] A jogos magánérdek védelmének egyik módja azonban már a Rómát megelőző társadalmak egyik részében, például az etruszk városokban, az esküvel való megerősítés lehetett, s bár az állam nem szívesen avatkozott be a magánügynek tekintett eskü kérdésébe, de azért mégis garantált bizonyos szintű védelmet az eskü által becsapott személynek. Aki az esküvel megerősített kötelezettségét nem teljesítette, személyével felelt a hitelezőjének, szabadságát vesztette, ez pedig elég komoly visszatartó erőnek bizonyult.

Cicero a szenátus előtt (forrás: en.wikipedia.org)

Összefoglalva kijelenthető, hogy a római állam korai jogrendszere magában hordozta a korábbi törzsi társadalom jogi normáit, szokásait. Az megfigyelhető, hogy ezek a normák később alapjaivá váltak az intézményesült Rómának, s – egy hosszas átalakulási folyamat után – különösen a polgári jogi része a mai napig hatással maradt jogalkotásunkra, jogalkalmazásunkra és jogkultúránkra.

Dudás Róbert Gyula

Felhasznált irodalom:

Római kor, in:

http://romaikor.hu/romai_jog_es_jogrendszer/romai_jogrendszer/romai_buntetojog/romai_buntetojog___bevezetes (A letöltés dátuma: 2021. 03. 22.)

Cicero, Marcus Tullius: De officiis, https://ryanfb.github.io/loebolus-data/L030.pdf (A letöltés dátuma: 2021. 03. 22.)

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005.

Földi András: A római család jogi rendje, in: Rubicon, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_romai_csalad_jogi_rendje (A letöltés dátuma: 2021. 03. 22.)

Gaius Institúciói. Négy kommentár; ford. Brósz Róbert; Szent István Társulat, Budapest, 2014.

Hamza Gábor-Nótári Tamás: Mit hoz a múlt? Jog- és kultúrtörténeti tanulmányok I, Korona Kiadó, 2006.

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, in: http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/

Stein, Peter: A római jog Európa történetében, Osiris, 2005.

Szent Ágoston: A keresztény tanításról; ford., bev., jegyz. Városi István; Szent István Társulat, Bp., 1944.

Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában, in: http://zlinszkymuhely.hu/index.php/adatbazis-konyvtar/eletmu/82-allam-es-jog-az-osi-romaban-2#_Toc25615472 (A letöltés dátuma: 2021. 03. 22.)

Zlinszky János: Római büntetőjog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.

[1] Domitius Ulpianus (Türosz, 170 körül – Róma, 228) föníciai származású római jogász, az öt római remekjogász, azaz a későbbi korok által legtöbbre becsült (római) jogtudósainak egyike.

[2] Részletek a XII. táblás törvényekből, http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/patric/12tabla.htm (A letöltés dátuma: 2021. 03. 21.).

[3] Gaius (120 körül – 180 körül) római jogász, a legnagyobbnak minősített öt jogtudós egyike.

[4] A noxia minden bűncselekményt magába foglal., Vö.: Gaius Institúciói. Négy kommentár; ford. Brósz Róbert; Szent István Társulat, Budapest, 2014.

[5] Vö: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Thészeusz – Romulus, in: http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/01.htm#3 (a letöltés dátuma: 2021. 03. 22.)

[6] Vö.: Szent Ágoston: A keresztény tanításról; ford., bev., jegyz. Városi István; Szent István Társulat, Bp., 1944

[7] Cicero: De officiis 3.31.111.

Ezt olvastad?

A 15–16. századi Itália fordulópontot jelentett az európai eszmetörténet addigi keretrendszerében. Kivételes időszak volt, egy kivételes környezetben, ahol a szabad