„Az én zenémet legjobban a gyerekek és az állatok értik.” Mozaikok az orosz zeneszerző, Igor Fjodorovics Sztravinszkij életéből

„A fegyelem, az önként vállalt »feszesség« igénye a természetünkben van, s nemcsak a művészetben mutatkozik meg, de minden tudatos emberi cselekvésben is. A rend igénye nélkül nem jöhet létre semmi, s eltűnésével minden felbomlik.” (Gespräche 1961. 136.) Ezek a sorok – ahogy az alábbiakban is látni fogjuk – nemcsak az Igor Sztravinszkij életét olyannyira átható fegyelmet és rendszeretetet tükrözik, hanem alkotói attitűdjét is.

Sztravinszkij 1903-ban. (Forrás: wikipedia)

A fiatal Sztravinszkij

Igor Fjodorovics Sztravinszkij egy zenész család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot a Szentpétervár közelében fekvő Oranienbaumban, 1882. június 17-én. Családtagjaihoz meglehetősen vegyes érzelmek fűzték, híres operaénekes apját alig látta, erőszakos jellemű anyját, és két bátyját pedig nemigen szerette. Egyedül öccsével ápolt jó viszonyt.

Bár abszolút hallása volt – elvileg képes volt hét különböző hangmagasságot megkülönböztetni a repülő zúgásában –, nem számított csodagyereknek. Kilenc éves korában szülei zenetanárt fogadtak fel mellé, ekkor kezdett el zongorázni és a zenelmélettel ismerkedni. Zenei ambícióit azonban később sem támogatta családja, ugyanis jogi pályára szánták. A Szentpétervári Egyetem Jogi Karán megkezdett tanulmányait végül nem fejezte be, 1905-ben a Véres Vasárnapot (Кровавое воскресенье) követően két hónapra bezárták az egyetemet, így utolsó vizsgáit már nem tehette le.

Véres Vasárnap, 1905. (Forrás: Википедия)

1902-től mindinkább a zenének szentelte életét. Megismerkedett Nyikolaj Rimszkij-Korszakovval, aki azt tanácsolta neki, hogy kora és egyénisége miatt ne iratkozzon be a Szentpétervári Zenekonzervatóriumba, hanem inkább tőle vegyen magánórákat. Így 1905–1908 között Rimszkij-Korszakovtól elsajátította a zeneszerzés minden csínját-bínját. Az évek alatt olyan szoros kapcsolat alakult ki közöttük, hogy Sztravinszkij szinte második apjának tekintette mesterét.

Balról jobbra: Igor F. Sztravinszkij, Rimszkij-Korszakov, Nagyezsda Rimszkaja-Korszakova, Maximilian Steinberg, Jekatyerina G. Sztravinszkaja 1908-ban (Forrás: wikipedia)

1905-ben eljegyezték egymást unokatestvérével, Jekatyerina Gavrilovna Noszenkoval. Bár az ortodox egyház ellenezte az első unokatestvérek között kötött házasságot, a pár 1906 januárjában mégis egybekelt. Az esküvőt rövidesen gyermekáldás követte, 1907-ben megszületett Fjodor, majd 1908-ban Ludmilla, 1910-ben Szvjatoszlav Szulima, 1914-ben pedig Marija Milena. Sztravinszkij bár mindig is igyekezett egyengetni gyermekeinek útját, egyáltalán nem volt mintaapa, sőt élete végére összes gyermekével megromlott a viszonya – még peres ügyeik is voltak.

Milyen ember volt Sztravinszkij?

Sztravinszkij meglehetősen sajátos személyiségű, sokarcú egyéniség: rendszerető, mélységesen egocentrikus és hiú volt. Sokszor órák hosszat állt a tükör előtt, és ha észrevett az arcán egy pattanást, képes volt lemondani minden aznapi programját. Embertársaival szerfelett ambivalens módon viselkedett, hol perlekedett, hol pedig kedves volt velük. Jellegzetes humora is volt egyben, egyszer úgy vélekedett magáról, hogy „ha egyszer felfal egy oroszlán, ő majd elmondja nektek, mi a helyzet. Azt fogja mondani, hogy az öregnek kemény, de finom húsa volt.” (Isserlis 2015. 151.) Bár kicsi, törékeny volt, és egész életében végig kísérte a betegeskedés – hol a tuberkulózis, tífusz, gyomorvérzés, hol pedig a sérv, görcsös fejfájás gyötörte – roppant energikus és kiemelkedő munkabírású volt. Noha gyakorta ivott – kedvenc itala, a whisky miatt számtalanszor azt mondta, hogy a Strawisky név jobban illene hozzá –, dohányzott és rendezett dőzsöléseket, igencsak hipochonder volt. Ha valaki köhögött vagy tüsszentett mellette, azon nyomban köddé vált, nehogy ő is beteg legyen. Részletes betegnaplót vezetett, amiben rendszeresen feltüntette aktuális panaszait és gyógyszereit, sőt környezetében mindenkitől elvárta, hogy nagy odafigyelést tanúsítsanak egészsége iránt. Még a súlyos betegségben szenvedő első feleségének, Jekatyerinának is saját egészségi állapotáról panaszkodott leveleiben.

Élt-halt a nyelvekért, négyet folyékonyan beszélt, hetet pedig értő módon felhasznált műveiben. Szabadidejében gyakran ő maga intézte a bevásárlást, időnként eljárt barátaival moziba – a nézők szerencsétlenségére, mivel minduntalan hangosan kritizálta a filmeket – vagy étterembe, ahol kedvtelései közé tartozott a pincérek „ugráltatása” és a csinos nők – drága – terítőre való lerajzolása.

A művészetek nagy kedvelője

Egész élete a komponálás körül forgott, de rendkívül fontos szerepet töltött be életében az előadóművészet is. Életének középpontjában saját zenéje állt, meg volt győződve arról, hogy darabjai egytől-egyig kiválóak, és ha arra kérték, hogy javasoljon egyet művei közül, akkor mindig azt felelte, hogy az összeset ajánlja. Ha valaki a barátja akart lenni, akkor neki is rajongania kellett Sztravinszkij zenéjéért, különben a mester tudomást sem vett róla. Emellett rettenetesen dühbe tudott gurulni, ha bárki is kritikával illette műveit, illetve, ha egy előadó nem ügyelt az általa megadott zenei utasításokra.

Sztravinszkij a zongora felett. (Forrás: rbth.com)

Sztravinszkij művészetek iránti érdeklődése azonban nem volt egysíkú. Nemcsak a zene iránti szenvedélyéről volt ismert, tehetsége megmutatkozott az írásban és a festészetben is. Egyik legismertebb írása a Zene költészete, melyben leírta az azóta szállóigévé vált mondatát: a „zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni” (Стравинский 2012. 231.), tehát nem alkalmas az egyszerű hétköznapok forgatagában született érzelmek kifejezésére.

„A zene mint jelenség arra az egyetlen célra adatott nekünk, hogy rendet teremtsen a dolgok között, beleértve legelsősorban a rendet az ember és az idő között. Hogy ez a rend létrejöhessen, ahhoz szükségszerűen és kizárólag konstrukcióra van szükség. Ha a konstrukció megvan, és a rend létrejött, mindent megtettünk.” (Stravinsky 1935. 63.)

Zeneszerző munkássága, és az első alkotói periódus

Míg sok zeneszerző csiszolódó stílusa ugyanaz marad, vagy egyedivé, specifikussá válik az évek alatt, Sztravinszkij alkotói tevékenységét, zenei nyelvét a legkevésbé sem nevezhetjük monotonnak. Az operát leszámítva a legkülönfélébb műfajokban alkotott – az operát nem szerette, mondván „a zene összeházasítható a gesztussal vagy a szöveggel, de mindkettővel egyszerre bigámia nélkül nem” (Fodor 1876. 66.) –, darabjainak célközönsége a gyerekektől egészen a felnőtt korosztályig terjedt, stílusa pedig számtalanszor változott. Munkásságát öt korszakra oszthatjuk. Az elsőt – az ifjúkori periódust, amely 1908-ig tartott – az orosz nemzeti romantikusok (Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov) hatása fémjelezte. Ez idő tájt írta a Tűzijáték című zenekari fantáziáját, melyet Szentpéterváron mutattak be. Ekkor figyelt fel rá Szergej Gyagileg, az Orosz Balett impresszáriója.

„A múlt az a fészek, ahová nyugodtan lerakhatom tojásaimat.” A világhírt elhozó második „szakasz”

Második alkotói korszakát már egyfajta forradalmi jelleg hatotta át. Sztravinszkij szakított a romantikával, és a régi orosz mitikus vagy népmesei anyagokból merített. Műveiben gyakorta jelent meg varázslat, ősi szertartás vagy egzotikus tánc. Gyagileg ekkoriban három balettmű megkomponálásával bízta meg, így született meg a zeneszerző számára világhírt hozó Tűzmadár (1910), valamint a Petruska (1911) és a Tavaszi áldozat (1913), melyeket Párizsban mutattak be.

Léon Bakst kosztümterve a Tűzmadár bemutatójára. (Forrás: wikipedia)

A Tavaszi áldozat azonban vegyes érzelmeket váltott ki a hallgatóság soraiban. Bár a közönség egy része üdvrivalgással fogadta, a várt siker mégis elmaradt. Akkora felháborodást keltett ugyanis a disszonáns zene és a darabban ábrázolt emberáldozat (különböző, a tavasz eljövetelét ünneplő primitív rituálékat követően áldozatként kiválasztottak egy fiatal lányt, aki a halálba táncolta magát), hogy végül a rendőrséget is ki kellett hívni, hogy lecsendesítsék az elégedetlenkedőket. Ugyanakkor ezt a darabot tekinthetjük a modern balett megszületése pillanatának. Később a koreográfiát átdolgozták. Bár Sztravinszkij ebben az időben népszerűségre tett szert, műveit a Szovjetunióban tiltólistára helyezték – egészen 1962-ig.

Karikatúra a Tavaszi áldozat bemutatójáról. (Forrás: ВикиЧтение)

A Sztravinszkij-család 1910-ben Svájcba költözött, ahol Clarensben telepedtek le. Ott született meg két legkisebb gyermekük. Marija Milena születése után azonban Jekatyerináról kiderült, hogy tuberkulózisban szenved, így a svájci alpesi Leysin szanatóriumába került.

A világutazó és a harmadik ciklus

Az 1917-es orosz forradalom lehetetlenné tette Sztravinszkij számára a hazatérést. Így a család továbbra is Svájcban maradt, 1915-ben átköltöztek Clarensből a Genfi-tó partján fekvő Morgesba. Igen szegényes körülmények között éltek ekkoriban, mivel Sztravinszkij a vagyonát is elveszítette a forradalom után. Így alkotói tevékenységének harmadik szakaszában kisebb formátumú együttesek számára komponált. Amikor anyagi körülményei lehetővé tették, Európában utazgatott, sőt még Amerikába is eljutott, ahol „magába szívta” a jazz zene „szellemét”, melynek hatása hamar meg is mutatkozott munkásságán (Ragtime 11 hangszerre (1918), Rag Music zongorára (1919)). A jazz stílusúak mellett elkezdett modernebb, disszonánsabb darabokat is írni, mivel úgy gondolta, hogy kifejezésmódja már idejétmúlt.

1920-ban családjával átköltözött Franciaországba (1934-ben kapták meg a francia állampolgárságot), ideiglenesen először a bretagne-i Carantec nevű kis halászfaluba, majd pedig Coco Chanel javaslatára Párizs Garches külvárosába, Chanel villájába. Ma léteznek olyan teóriák, melyek szerint Coco Chanel és Igor Sztravinszkij viszonyt folytattak egymással (még film is készült „románcukról”), ám a rejtélyt mind a mai napig homály fedi. Egyes kutatók szerint kölcsönös szerelem alakult ki köztük, de ami biztos, hogy kapcsolatuk a kölcsönös inspirációra és megértésre épült. „Ezt a nőt korának ideje és története kovácsolta, de egyike volt azoknak, akik segítettek a történelem kovácsolásában. Ragyogó stílusérzéke volt, mindenfajta erőfeszítés nélkül mindig nőies maradt. Ez nagyon vonzó volt benne. Biztos vagyok benne, hogy beleszerettem volna, de valószínűleg megevett volna reggelire” – mondta a mester Coco Chanelről. (Колодяжная 2017.)

Coco Chanel és Igor Sztravinszkij egy asztaltársaság körében (Forrás: tatler.com)

Féktelen évek: a negyedik szakasz

A zeneszerző negyedik ciklusára a neoklasszicizmus nyomta rá bélyegét, Sztravinszkij a barokk zenéből merített ihletet és egyfajta hűvös távolságtartás jellemezte. Munkájának fontos mérföldköve volt az 1920-ban komponált Pulcinella című balett, amely több 18. századi zeneszerző dallamtöredékeire épült. A darabot 1920. május 15-én állították színpadra Ernest Anserme karmester vezénylésével és a Pablo Picasso által tervezett díszlettel. Picassot és Sztravinszkijt különleges élmények fűzték össze. Megesett, hogy részegen elkövetett szabálysértés során csupán hírnevüknek köszönhették, hogy megúszták a letartóztatást. Az egyik alkalommal pedig Picasso Sztravinszkijról készített rajza sodorta bajba a zeneszerzőt. Amikor a vámosok átkutatták a holmijait és megtalálták a képet, nem akarták elhinni, hogy csupán egy újszerű stílusban készült képet látnak, nem pedig egy kódolt háborús tervet.

Picasso rajza Igor Sztravinszkijról. (Forrás: wikipedia)

1927-ben szerezte opera-oratóriumát, az Oedipus Rexet, 1930-ban pedig a Zsoltárszimfóniát. Szerződést kötött a francia Pleyel zongoragyártó céggel, amely meghatalmazottként járt el a jogdíjak beszedésében és stúdióhelyet biztosított Sztravinszkij számára. Cserébe a zeneszerző beleegyezett abba, hogy korai művei közül többet is eljátszik Pleyel márkájú zongorán. 1921-ben Párizsban megismerkedett Vera de Bosset táncos- és színésznővel. Lángra gyúlt köztük a szerelem, így de Bosset elhagyta férjét, Serge Sudeikin festő- és színművészt. Bár néhány hónappal később ismét elköltözött a Sztravinszkij-család, ezúttal Biarritz mellé Angletbe (Jekatyerina 1939-ben bekövetkezett haláláig itt is maradt), Sztravinszkij és de Bosset kapcsolata nem ért véget. Sztravinszkij kettős életet élt, így hol családjával, hol szeretőjével töltötte idejét, sőt, turnéira is számtalanszor magával vitte Verat, akivel olyankor mindig nagy luxusban élt (míg felesége és gyermekei szinte nélkülöztek).

Amerika földjén

Amikor Európa immár második ízben állt a világháború küszöbén, és magát a betegeskedő Sztravinszkijt elöntötte a gyász Ludmilla lánya (1938. november), majd felesége (1939. március) és édesanyja (1939. június) halála miatt, elhatározta, hogy maga mögött hagyja a múltat és USA-ba költözik (egyedül), ahol a munkába temetkezhet. Ez volt alkotói tevékenységének utolsó szakasza. Az Egyesült Államokban végül ismét rátalált a boldogság, 1940-ben Bedfordban feleségül vette régi szerelmét, Verat, akivel Hollywood nyugati részén telepedtek le. 1945-ben felvette az amerikai állampolgárságot, Vera de Bosset pedig egy barátnőjével, Lisa Sokolovval megalapította a La Boutique galériát a hollywoodi La Cienega sugárúton.

A pár az USA-ban töltött évek alatt megannyi hírességgel és politikussal alakított ki kapcsolatot, köztük Christopher Isherwooddal, Dylan Thomasszal, de magával Kennedy elnökkel is. Vera könyvében megörökítette, hogy egyszer abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy John F. Kennedy meghívta őket vacsorára a Fehér Házba. Ám az este Vera szerint némileg balul sült el, mivel a zeneszerző jelentős mértékben felöntött a garatra, és kínos jeleneteket rendezett. Sztravinszkij egyébként azt a tervet forgatta a fejében, hogy félrehívja az elnököt, és megérdekli tőle, hogy miként kerülheti el az adófizetést – a beszélgetést Sztravinszkij hazaszállítása azonban meghiúsította.

Sztravinszkij John F. Kennedy, a First Lady, Jacqueline Kennedy és Vera de Bosset társaságában. (Forrás: whitehousehistory.org)

Új távlatok nyíltak előtte, miután exkluzív szerződést kötött a Bossey and Hawkes kiadóval. 1951-ben megírta első teljes operáját, amely A kéjenc útja címet kapta. 1959-ben elnyerte a Sonning-díjat, Dánia legnagyobb zenei kitüntetését (Carl Johan Sonning /1879–1937/ dán szerkesztő és író végakaratának megfelelően alapították).

Hazatérés

Miután elhagyta hazáját, mindvégig honvágy gyötörte – noha sokszor nyilatkozott úgy, hogy nem érzi magát különösképp orosznak. Régóta dédelgetett álma, hogy egyszer majd visszatér szülőföldjére, végül 1962-ben valósult meg, amikor egy koncertsorozatra való meghívásnak tett eleget. A Moszkvában és Leningrádban adott koncertek nagy sikert arattak – Leningrádban elvileg 30 ezren álltak sorba jegyért. Útja során több híres orosz zeneszerzővel is találkozott, köztük Dmitrij Sosztakoviccsal és Aram Hacsaturjánnal.

Az utolsó, New York-i évek

Utolsó éveiben egészsége annyira megromlott, hogy kénytelen volt lemondani a nyilvános szereplésekről. Ám egy ideig még eljárt művei bemutatóira, ahol pénzt kért azért, hogy jelen legyen. 1969-ben New Yorkba költözött feleségével, ahol 1971-ben végül eltávozott. Kérésének eleget téve azonban nem New Yorkban, de nem is szülőföldjén helyezték örök nyugalomra, hanem Velencében, a San Michele-szigeten, Gyagileg közelében.

***

Igor Sztravinszkijban egy roppant sajátos személyiséget tisztelhetünk. Szüntelen betegeskedő, erősen énközpontú, hagyományokat gyakran nem tisztelő személyiségről van szó – Hugues Dufourt francia zeneszerző és filozófus szerint megölte a hagyományt. Igazi világfi, nagy hírnévnek örvendő, módfelett tehetséges, szüntelen újító, sokszínű repertoárral bíró karmester, zeneszerző és előadóművész volt, aki mégis rendre úgy érezte, hogy az ő zenéjét nem értik meg a felnőttek – sem a laikusok, sem a művészek –, ezért mondogatta, hogy „az én zenémet legjobban a gyerekek és az állatok értik.” (Sayings of the Week 1961.)

Bárdonicsek Dominika

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom

Apagyi Alexandra: Igor Sztravinszkij: Tavaszi áldozat – a mű keletkezése és elemzése. Záródolgozat, ELTE BTK Zenei Tanszék, 2013. (= http://www.parlando.hu/2013/2013-4/Apagyi_Sacre.pdf)

Fodor András: Igor Sztravinszkij. Gondolat, Bp., 1976.

Грезин, Иван: Семейный круг Стравинских/Le cercle familial des Stravinski. Наша Газета. (Aвгуст 2011.) (= https://nashagazeta.ch/news/12141)

Hughes, Allen: Vera Stravinsky, widow of composer, dead at 93. New York Times. (Sept. 1982.) (= https://nyti.ms/29KiDUw)

Igor Stravinsky (1882–1971). Mahler Foundation. (Jan. 2015.)
(= https://mahlerfoundation.org/mahler/contemporaries/igor-stravinsky/)

Igor Stravinsky: The Composer’s Progress. The Washington Post. (May 1982.)
(= https://www.washingtonpost.com/archive/entertainment/books/1982/05/23/igor-stravinsky-the-composers-progress/002d8b3c-b2a1-4f54-ba9f-576e8cef215a/)

Isserlis, Steven: Miért csapott Beethoven a lecsóba? Történetek híres zeneszerzőkről. Rózsavölgyi és Társa, [Bp.] 2015. 124–151.

Колодяжная, Анна: Игорь Стравинский и Коко Шанель: правда или вымысел? «Чтобы творить, нужна некая динамичная сила, а какая сила может быть могущественнее любви?» Игорь Стравинский. MoiaRussia. Познавательно о России. (Май 2017.)
(= https://moiarussia.ru/igori-stravinskij-i-koko-shanel/)

Sacchi, Stéphane: Des racines à la matière : l’univers sonore des oeuvres pour guitare de Maurice Ohana. 2019. (= https://core.ac.uk/download/pdf/231946748.pdf)

Sayings of the Week. The Observer. oct. 8. 1961.

Slim, H. Colin: Annotated Catalogue of the H. Colin Slim Stravinsky Collection. University of British Columbia Press, 2002.

Stravinsky, Igor: Chroniques de ma vie. Denoël et Steele, Paris, 1935.

Stravinsky, Igor: Gespräche mit Robert Craft. Mainz Zürich, 1961.

Стравинский, Игорь: Хроника Поэтика. Центр гуманитарных инициатив, Москва-Санкт-Петербург, 2012.

Ezt olvastad?

Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, 1958. június 16.) a 20. századi magyar történelem megkerülhetetlen szereplői közé tartozik.