Az Öböl-háború

A közel-keleti Öböl-háború volt a huszadik század utolsó évtizedének egyik legnagyobb, nemzetközivé érett katonai konfliktusa. A háború előzményeként a Szaddám Huszein vezette Irak 1990. augusztus 2-án lerohanta a szomszédos Kuvaitot annak olajkészlete miatt. Irak mintegy 300-350 páncélossal és kb. 100 ezer gyalogossal – a helyi erők jelentősebb ellenállása nélkül – vonult be az olajkitermelő kis közel-keleti országba. Az Egyesült Nemzetek Szervezete már a támadás napján elítélte az akciót és gazdasági szankciók bevezetését helyezte kilátásba az agresszor ellen, amennyiben Huszein nem vonja ki csapatait. Bagdad a a határidőként megszabott 1991. január 15-ig nem tett eleget a követelésnek, így két nappal később a szövetséges erők megkezdték a Sivatagi Vihar névre keresztelt légi offenzívát.

A hadművelet 1991. január 17-én vette kezdetét, első szakasza a légierő és a haditengerészet légi kötelékeinek és rakétáinak bevetéséből áll. A légi hadművelet folyamán a légi- és a haditengerészeti erők kijelölt egységei olyan kulcsfontosságú iraki célpontokat támadtak meg, mint az állami és a katonai irányítás intézményei, szárazföldi rakétaindító állások, radarállomások és repülőterek.

A második nap végére a támadó erők teljes légi fölényt vívtak ki, majd pár nappal későbbre az iraki légierő teljesen harcképtelenné vált. A háború kiszélesítésére Szaddám Izraelt támadta 42 Scud rakétával, amelyekből egy kivételével mindet megsemmisítették a helyszínre telepített Patriot-ütegek. A légi fölény megteremtette az alapokat az Irak-ellenes csapatok szárazföldi hadműveletéhez, amelyre a Sivatagi Vihar második szakászában került sor 1991. február 24-étől. A mintegy 100 órás szárazföldi támadó hadművelet során a kuvaiti harctéren lévő iraki katonai erők zöme megsemmisült, a csapatokat szétverték, a megmaradó részek pedig vagy elmenekültek, vagy megadták magukat.

A hadműveleti meglepetés érdekében úgy az Európából átdobott 7. hadtestet, mint a 18. légi szállítású hadtestet váratlanul – és az iraki felderítés elől rejtetten – átcsoportosították a kuvaiti állásaiktól mintegy 800 kilométerre kijelölt megindulási körletekbe. Ezalatt a csapatok folytatták a hadműveleti megtévesztő tevékenységeket és felkészültek a támadásra. A kellő mértékű és minőségű logisztikai támogatás elégségesnek bizonyult. Az arcvonal szárnyain megkezdett lekötő, majd a középen színlelt támadással a 18. légi szállítású hadtest –  megerősítve a híres 82. légi szállítású dandárral – biztosította a szövetségesek nyugati szárnyát, amelyet a 6. francia könnyűharckocsizó hadosztály követett, miközben a 101-es légi rohamhadosztály mélyen behatolt az iraki védelembe. A szövetségesek ún. keleti szárnyán az 1. és a 2. tengerészgyalogos hadosztály támadott megerősítve a szaudi Nemzeti Gárda egységeivel.

1991. február 26-án estére a 7. hadtest lekötötte az iraki Köztársasági Gárdát és támadási folyosót nyitott a 18. hadtest előtt. Ennek következményeként a 24. hadosztály egységei elérték az Eufrátesz-folyót, lezárva az irakiak visszavonulási vonalát. A támadáskezdeményezés lehetősége végleg átkerült a koalíciós erők kezébe. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az iraki haderő és a Köztársasági Gárda az elszenvedett veszteségek hatására a védekezésre is alkalmatlanná váltak, idősebb George Bush amerikai elnök leállította a támadó hadműveletet. E döntésnek köszönhetően nem került sor Bagdad elfoglalására és a Szaddám-rezsim hatalomban maradt. Az Amerikai Egyesült Államok által vezetett koalíció – elhanyagolható veszteségek mellett – győzelmet aratott.

A hadművelet után a különleges erők Provide Comfort művelete az iraki rezsim ellen harcoló kurdokhoz juttatott el segélyeket. A támadó hadműveletek befejezése után azonnal megkezdődött a katonai alakulatok visszavonulása, valamint a tartalékosok leszerelése. A háború alatt az irakiak kb. 60-200 ezer főt vesztettek, míg a szövetségesek embervesztesége ehhez mérten szinte jelentéktelen, 148 katonájuk halt meg és 145 emberük tűnt el egyéb körülmények között.

Az Öböl-háború tapasztalatai megerősítették azt, hogy a jelenkori háborús konfliktusok kimenetelét döntően befolyásolja a légi fölény megteremtése, továbbá a fejlett elektronikai eszközök nélkülözhetetlen részét képezik a globális kor hadműveleteinek. A koalíciós erők ebben a háborúban alkalmaztak először GPS-t, amely jelentős segítséget nyújtott az amerikai páncélosoknak a sivatagban való tájékozódásban (az iraki harckocsizók nem rendelkeztek hasonló berendezéssel).  Nagy előrelépés volt a precíziós fegyverek, mint pl. a lézervezérlésű Paveway bombák, valamint a cirkáló rakéták alkalmazása, amelyekkel a kiemelt taktikai fontosságú célpontokat támadták, csökkentve annak az esélyét, hogy a bombázások polgári áldozatot követeljenek.

Nagy Dániel

Külső hivatkozások:

Csabai György: Visszatekintés az 1990-1991-es Öböl-háború tapasztalataira

Zilhay Tamás: Kuvait lerohanása – az Öböl-háború előzménye

Ezt olvastad?

Lehetőségek, dilemmák, kompromisszumok

Magyarország 1945 utáni külpolitikájáról, illetve annak lehetőségeiről jóval kevesebb ismerettel rendelkezünk, mint hazánknak a korábbi évtizedek, évszázadok során folytatott diplomáciai

X