Az örök primadonna: Maria Callas

Maria Callas azt jelenti a zenés színháznak, mint Picasso a festészetnek vagy Shakespeare a drámairodalomnak: még annak is van némi fogalma róla, akit maga a művészeti ág hidegen hagy. Példaértékű előadóművész volt, aki mindössze két évtizedes pályájának már az első felében legendává vált. Dacára annak, hogy hatvan éve vonult vissza és közel ötven éve halott, nimbusza semennyit sem halványult, sőt: munkássága klasszikussá nemesedett.

Maria Anna Cecilia Sofia Kalogeropoulos New Yorkban született 1923. december 2-án. Görög szülei ugyanabban az évben telepedtek le az Egyesült Államokban Jakínthi (később Jackie) nevű lányukkal, túl egy tragédián: fiuk, Vaszilisz 1922-ben, alig kétévesen halt meg agyhártyagyulladásban. Az anya, Evangelia nagyon szerette volna, ha új terhességéből ismét fiú születik, de vágya nem teljesülhetett; az anya és lánya közötti viszonyra ez a csalódottság a kezdetektől rányomta bélyegét.

Az apa, Jórgosz segíteni akarta lányai érvényesülését az Újvilágban, ezért az angol ajkúak számára könnyebben kiejthető Callasra módosította a család nevét,

ő maga pedig patikát nyitott, s annak bevételéből tartotta el szeretteit.

Callaséknál többnyire annak kellett történnie, amit Evangelia akart. Amikor kiderült Maria kivételes énektehetsége, anyja nagy terveket kezdett szőni: folyton énekeltette Mariát, s arra kényszerítette, hogy zenét tanuljon. Idősebb lányát ugyanakkor jobban kedvelte, s vékonyabb testalkata miatt csinosabbnak tartotta. Mindez akadályozta a kissé túlsúlyos Mariát önértékelésének fejlődésében, s a tökéletesség örökös hajszolására kárhoztatta. Az apát nem nyűgözte le a kislányának szánt művészsors ötlete, mint ahogy másban is alig értett egyet feleségével. Düledező házasságukat ez a különbözőség még viharosabbá tette.

1937-ben a házastársak már annyira elhidegültek egymástól, hogy Evangelia férjét hátrahagyva vitte magával két gyermekét Athénba, s ott fogta őket komolyabb zenei tanulmányokra: Jackie-nek zongoráznia, Mariának énekelnie kellett. Először Maria Trivella, majd Elvira de Hidalgo képezte a molett testalkatú és rövidlátó lányt, és ők fedezték fel benne a nagy opera-énekesnő ígéretét. Komoly képzésben részesítették, s örömmel látták, hogy az odaadó, elszánt tanítvány szédületes tempóban fejlődik.

De Hidalgo irányításával Callas figyelme a bel canto operák felé fordult. A „szép ének”-et jelentő kifejezés azt a 17. században kialakuló itáliai stílust jelenti, amely az énekelt dallam szépségén, valamint a zártnak nevezett, vagyis egymástól élesen elkülönülő énekszámok (ária, duett, tercett stb.) minél mívesebb megformálásán alapult. Igazi mesterműveit Mozart, majd Rossini, Donizetti és Bellini alkotta meg az 1780-as évektől a 19. század közepéig. A változás Verdinél következett be, ő ugyanis – akárcsak kortársa, Wagner a német singspiellel kapcsolatban – a zárt számokat egymásba olvasztó zenedráma megalkotására törekedett, s ehhez le kellett számolnia a drámai kifejezést inkább akadályozó bel cantóval. Verdinek, Wagnernek, valamint utódaiknak, Puccininak, Debussynek és Richard Straussnak a hatására alakult ki az a szemlélet, hogy a zenedráma a színház fejlődésének tetőpontja, így a korábbi művek, legyenek bármennyire nagyszerűek, csak állomások az idáig vezető úton.

1940. október 28-án Mussolini Olaszországa ultimátumot nyújtott át Görögországnak. A két állam között kitört a háború. Callasék kénytelenek voltak Athénban maradni, s Mariának is itt kellett elkezdenie pályafutását.

Kezdőként minden kínálkozó alkalmat megragadott az athéni Operában, de ezt nem kényszerként, hanem lehetőségként fogta fel. Hamarosan olyan nagy művekben hívhatta fel magára a figyelmet, mint Beethoven Fideliója, Mascagni Parasztbecsülete vagy Puccini Toscája.

Folyamatosan gyarapította tudását, kialakította technikáját.

1945-ben, az európai harcok elmúlásával, ismét lehetővé vált az utazás. Callas, nővérét és akarnok anyját hátrahagyva, visszatért New Yorkba, bár mestere, de Hidalgo váltig erősködött neki: Olaszországban kellene hírnevét megalapoznia. Callas örült, hogy nyolc hosszú év után viszontláthatta apját. Meghallgatásról meghallgatásra járt, míg végre a Metropolitan Operaház 1946-ban szerződést kínált neki a Fidelio és Puccini Pillangókisasszonyának előadásához. Callas azonban, ahelyett, hogy boldogan aláírta volna, inkább visszautasította azt, mert kövérnek tartotta magát a szerepekhez. Nemcsak az éneklést, hanem a színpadi megjelenést is fontosnak tartotta, s ahhoz, amit a kissé félreeső Athénban még vállalt, a Metropolitanben, a világ szeme láttára már nem volt mersze.

Callas csatlakozott egy frissen alakult társulathoz, mely arra készült, hogy Puccini roppant sok munkát igénylő Turandot-ját állítja színpadra Chicagóban. A terv azonban anyagi okokból kútba esett, a társaság pedig széthullott. Callas tehát még mindig nem léphetett közönség elé, ám Nicola Rossi-Lemeni basszus, aki szintén szereplője lett volna a szerencsétlenül alakult estének, értesítette őt, hogy a nagyszerű karmester, Tullio Serafin szopránt keres Ponchielli Giocondájába Veronában. A meghallgatáson az énekesnőnek sikerült meggyőznie Serafint; ezzel indult be karrierje, együttműködése az ősz dirigenssel pedig barátsággá alakult.

Callas 1947-ben Olaszországba költözött, s ott aztán sűrűn követték egymást a fellépések. De Hidalgo figyelmeztetése beigazolódott. Érett szerepeinek ismeretében meglepő, hogy Callas eleinte Wagner-hősnőket is alakított, de még meglepőbb volt az a könnyedség, ahogy a bayreuthi mester elvont és fennkölt univerzumából egyik estéről a másikra át tudott lépni az olasz operák életszagú, napfényes világába. Callas csillaga az ötvenes években ragyogott a legfényesebben, ebben a tíz évben vált olyanná, ahogy alakja ma megjelenik előttünk. Megnyíltak előtte a legnevesebb operaházak, a milánói La Scalának évekig szerződéses tagja volt.

Kiérlelte jellegzetes előadásmódját: szerepeit nemcsak elénekelte, hanem el is játszotta. Ennek vetette alá arcjátékát, mozdulatait.

Túllépett az egyszerű daloláson azzal, hogy hangszínének változtatásával értelmezte a szöveget. Kidolgozott minden apró részletet, s ha ennek ellenére nem sikerült a legjobbat nyújtania, vigasztalhatatlanul zokogott öltözőjében. Félelmetes perfekcionista hírében állt, mivel elvárta, hogy az önmaga elé állított mércének a többi énekes is megfeleljen.

Munkamódszerével, közmondásosan nehéz természetével jónéhány kollégájának ellenszenvét vívta ki maga ellen. A színházvilág Renata Tebaldit tartotta legnagyobb ellenlábasának, bár rivalizálásuk bonyolultabb volt az egyszerű ellenségeskedésnél, s valahol mélyen mégiscsak egymás művészetének kölcsönös tiszteletéről szólt. Azok a kritikusok, akiket Callasnak nem sikerült meggyőznie, inkább éneklő színészt, mint színészkedő énekest láttak benne, sőt, olykor azt vetették szemére, hogy alakításával a szép hang hiányát leplezi.

Idővel felismerte képességeinek határait, s ezekhez igazította repertoárját, így vált a bel canto elismert művészévé. Elévülhetetlen érdeme, hogy ismét érdekessé tette Rossinit, Donizettit, Bellinit és a korai Verdit, visszahozta a színpadra több feledésbe merült művüket, közöttük olyanokat, amelyeket ősbemutatójuk óta senki sem látott-hallott. Képes volt emlékezetessé tenni minden megjelenését, de két operának, Donizetti Lammermoori Luciájának és Bellini Normájának a címszerepét szokás a legtöbbször idézni tőle, hiszen ezeket olyan tökéllyel testesítette meg, melyet a szopránok azóta is igazodási pontnak tartanak. A nagy lemezcégek, mint az EMI, szintén felfedezték zsenijét. Máig kedvelt felvételei között Puccini remekeit és Bizet Carmenjét ugyancsak megtalálhatjuk.

Izgalmas személyiségével gyakori bulvártéma lett. Megszületett Callas, a híresség, akit a filmszínészeknek kijáró rajongás övezett. Bárhová elkísérték az újságírók, fotósok vagy az autogramvadászok. Minden reptéren és pályaudvaron virágcsokros-fényképezőgépes sereglet várta. Az énekesnő szívét csak azok a tetszésnyilvánítások töltötték el melegséggel, amelyek munkáját méltatták, ám menekült a puszta hírnév keltette kíváncsiság elől. Hiába: a sajtót nem munkái, hanem szakmai és magánéletének botrányai, pikáns részletei érdekelték.

Callas még 1947-ben ismerkedett meg az ingatlanokkal foglalkozó üzletemberrel, a harminc évvel idősebb Giovanni Battista Meneghinivel. 1949-ben kötött házasságuktól mind a két fél családja viszolygott a tetemes korkülönbség miatt. Meneghini bálványozta feleségét, olyannyira, hogy saját tevékenységét feladva az ő teljes idejű ügynökévé vált. Szervezte utazásait, intézte szállásait és kiállt mellette a nagy összezördülések idején. 1959-ben Callas mégis elhagyta Meneghinit Arisztotelész Onasszisz kedvéért. Viszonya a görög hajómágnással 1968-ig tartott, amikor Onasszisz Jackie Kennedyre „cserélte le” a szopránt…

Talán csak apja volt az egyetlen, akit Callas mindig is gyengéden szeretett.

Nővérét, olybá tűnik, sosem zárta igazán a szívébe. Legsúlyosabb teherként azonban az anyjához fűződő kapcsolatát cipelte. Még első sikereinek idején Evangelia hasznot akart húzni belőle, s pénzt kért tőle, és, miután Callas elutasította kérését, anyja minden lehetséges alkalommal a már amúgy is hírhedt lányának hálátlanságát ecsetelte az újságoknak.

1960-ra az énekesnő a Scalából és más operaházakból is kiutáltatta magát, de az igazi bajt hangjának romlása jelentette. Ennek okairól eltérnek a vélemények. Volt, aki fogyókúráját okolta, volt, aki a hangszálak túlerőltetését, míg a bariton Tito Gobbi úgy vélekedett, hogy Callas egyszerűen elvesztette önbizalmát a túl sok elvárással szemben. A hatvanas évek második felétől a szoprán már csak alkalmanként énekelt a nyilvánosság előtt, s akkor is inkább egykori hírnevéből élt. A kultúrtörténetben utoljára 1969-ben alkotott maradandót, amikor engedett Pier Paolo Pasolini felkérésének, s eljátszotta Médeát a rendező azonos című filmjében.

Magányosan, gyógyszerfüggőségben eltöltött évek után Maria Callas 1977. szeptember 16-án halt meg párizsi otthonában. Személye és életműve máig hat, újabb és újabb filmek tárgya. Sokak tudatában még mindig ő jelképezi az opera műfaját.

Bozó Bence

Felhasznált források:

Crutchfield, Will: How Maria Callas Lost Her Voice. The New Yorker, 1995. november 5.

Jellinek, George: Callas. Portrait of a Prima Donna. New York, 1986.

Tallián Tibor: A(z) (Újra) Hallgatás kényszere. Találgatások Szegedy-Maszák Mihály zenéhez fűződő viszonyáról. Magyar Zene 58. (2020) 133 – 143.

Ezt olvastad?

Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az

X